Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. november 10.
Nemzetközi konferencia a 700 éves Kolozsvárról
Beszélgetés dr. Lupescu Mária történésszel
A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kara több helyi intézménnyel karöltve nemzetközi történész-konferenciát szervez a kincses város 700 éves évfordulója alkalmából. A három napon át tartó rangos eseménysorozat ma, november 10-én délután 16 órától veszi kezdetét a BBTE Farkas-utcai főépületének Nagytermében (Aula Magna). Az eseményről, annak szervezési nehézségeiről és jelentőségéről beszélgettük Lupescu Mária egyetemi adjunktussal, a BBTE Magyar Történeti Intézet munkatársával.
- Kolozsvár királyi várossá nyilvánításának 700. évfordulója alkalmából szervezett nemzetközi konferencia a 2008-as Mátyás konferencia óta az egyik legnagyobb tudományos esemény, amely a város történetének egy jelentős momentumát ünnepli. Hogyan született meg a konferencia ötlete és milyen intézmények vettek részt az esemény szervezésében?
- Szakmai körökben már 2015-ben felmerült a konferencia ötlete, intézményes lépésekre azonban sajnos nem került sor. Úgy lépett Kolozsvár az új esztendőbe, hogy egyáltalán nem lehetett érezni mennyire fontos évfordulóhoz érkezett a város. Igen erős a sejtésem, hogy más, hasonló múltú és jelentőségű európai városban egy ilyen tekintélyes évfordulót megfelelő ünnepi eseményekkel, arculati elemekkel, akár műemlék állításával és tudományos rendezvényekkel ünneplik meg. Ami ez utóbbiakat illeti, az augusztus 19-ére tervezett várostörténeti kiállítás megszervezése gyorsította fel az eseményeket, ami egybeesett a Kolozsvári Magyar Napokkal, amelyeket éppen ezen évfordulós események köré szerveztek. Az eredeti terv az volt, hogy ugyanerre az alkalomra időzítjük a konferenciát is, ami azonban különböző, többnyire objektív okok miatt, mégsem valósult meg. A kiállítás megvalósításában is szerepet vállaló Lupescu Radu, a Sapientia EMTE tanszékvezetőjének javaslatára végül több intézmény fogott össze. Először is megkereste a Babes-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Fakultását, akinek dékánja, Ovidiu Ghitta kezdettől fogva felkarolta és minden lehetséges módon támogatta az ötletet, akárcsak a Sapientia EMTE Kolozsvári karának dékánja, Tonk Márton is. A két fő szervező intézményhez csatlakozott még az Erdélyi Múzeum-Egyesület, mint az erdélyi magyar tudományosság egyik legjelentősebb fóruma és a Román Akadémia Erdélyi Tanulmányok Központja. Ez a négy intézmény vállalta el, hogy nemzetközi várostörténeti tudományos rendezvény formájában emlékezik meg Kolozsvár 700 éves évfordulójáról. A konferencia koncepciója az volt, hogy Kolozsvár története álljon ugyan a rendezvény középpontjában, de mivel sem 700 évvel ezelőtt, sem most a város nem létezett önmagában, mai szóhasználattal élve egy hálózat része volt, kapcsoljuk be Kolozsvárt a különböző korok városhálózatába, tehát más városok történéseivel egészítsük ki, hasonlítsuk össze a kolozsvári sajátosságokat. Öt lehetséges témakört ajánlottunk a konferencia felhívásában, természetesen egyik közülük a 700. évfordulóhoz kapcsolódott: I. Kolozsvár, 1316 – előzmények és következmények, II. A városok jogállása – sajátosságok és változások, III. A városok és intézményeik, IV. A városok topográfiája. Reprezentatív épületek és társadalmi térhasználat, illetve V. A városok mindennapjai. Ebből a felsorolásból is látható, a cél az volt, hogy minél részletesebben lefedjük a várostörténeti kutatás ma is aktuális kérdéseit. Az év elejétől pedig be is indult a konferenciaszervezés gépezete, ami – ha valaki már belekóstolt a nemzetközi tudományos rendezvényszervezés rejtelmeibe tudhatja – rengeteg szervezési, koordinálási és pályázati munkát igényelt. Szerencsémre, számíthattam a kollégák (Lupescu Radu, Ionut Costea, Rüsz-Fogarasi Enikő, Ovidiu Ghitta, a BBTE, az EME és a Sapientia munkatársai) és a doktorandusz illetve mesteris hallgatóink segítségére is. A fő támogatóink – Kolozsvár Városának Polgármesteri Hivatala, Kolozs Megyei Tanács, BBTE Történelem és Filozófia Fakultása, a Sapientia EMTE és az EME mellett sikerült más hazai és határon túli támogatókat is találnunk, akiknek a nagylelkű és önzetlen anyagi segítsége nélkül ez a rendezvény nem jöhetett volna létre. Azt kell ugyanis mondanom, hogy nemcsak a háborúhoz, hanem egy konferenciához is pénz kell.
- Az esemény három teljes napon át, november 10 és 12 között zajlik több helyszínen, párhuzamos szekciókban. Hány résztvevő érkezett a rangos eseményre és milyen intézmények vannak képviselve?
- A konferencia statisztikai adatai: 4 ország 31 intézménye 71 résztvevőjének képviseletében zajlik rendezvényünk. Felhívásunkat célzottan olyan szakemberekhez igyekeztünk eljuttatni, akik foglalkoztak és foglalkoznak Kolozsvár történetével vagy a felhívásban jelzett területek ismert, elismert művelői. Kiemelném, hogy a magyar illetve román város-történetírásba friss fuvallatot hozó nemzetközi szinten is jól ismert kutatók mellett igyekeztünk a fiatalabb generáció azon képviselőit is megszólaltatni, akik már írásaikkal bizonyították, hogy helyük van a megújuló várostörténeti historiográfiában. A konferencia programját böngésző olvasó azt is észreveheti, hogy elsősorban a magyar és a román akadémiai oktatási és kutatási intézmények vannak nagy számban képviselve, ezeken belül pedig a történeti, társadalomtudományi, régészeti és művészettörténeti intézetek munkatársai tisztelik meg a rendezvényt előadásaikkal. Remélem, nem sértek meg senkit, ha azt mondom, hogy e napokban Kolozsváron a téma iránt érdeklődő és az ezt a kutatási irányzatot felvállaló és támogató minden jelentős magyarországi és román akadémiai intézmény jelen lesz. Külön örömömre szolgál, hogy a konferencia résztvevőinek mintegy szellemi csemegeként nyújthatjuk a már korábban említett „Kolozsvár kiváltságlevelei” c. kiállítás bemutatását magyar és román nyelvű tárlatvezetéssel. Ennek a kiállításnak az ötlete a konferenciáéhoz kapcsolódott, és az augusztus 19-én, tehát épp az 1316. évi kiváltságlevél kiállítása napjának évfordulóján az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban megnyílt kiállítás „megvárta” még a konferenciánkat, vasárnap ugyanis zárul a kiállítás. Lupescu Radu, Flóra Ágnes és Mitu Melinda kurátorok egy tartalmas, ötletes, Kolozsvár városának privilégiumait a kiállítás középpontjába állító koncepció mentén építették fel a tárlatot, olyan témát dolgozva fel tehát, amely a konferenciánknak is az egyik sarokköve. Így a két rendezvény nagyon jól kiegészíti egymást. Hasonlóképpen, a Sapientia EMTE kolozsvári karán berendezett „Látható Kolozsvár. Orbán Lajos képei a két világháború közötti városról” című kiállítás, amely ugyan nem erre a konferenciára épült, de szerencsés módon kiegészíti a konferencia tematikáját, és sokunk számára már csak a régi képeslapok megsárgult lapjairól idézi fel a két világégés közötti Szamos menti város mindennapjait, Gyáni Gábor kifejezésével élve, „kószálásait”.
- A konferencia az interdiszciplinaritás jegyében zajlik és nemzetközi, különösen román – magyar párbeszédként is értelmezhető. Hogyan egyeztethető össze jelenleg Kolozsvár középkori régészeti, levéltári és történelmi forrásai és hogyan jellemezné a román és magyar historiográfia álláspontját ebben a témában?
- Az utóbbi évtizedekben jelentős mértékben megnőtt a Kolozsvár történetére vonatkozó források száma. A városi terek és utak javítása, átrendezése, illetve az épületek felújítása kapcsán végzett régészeti ásatások során előkerült leletek betekintést nyújtanak a város anyagi kultúrájába, új megvilágításba helyezik ismereteinket a polgárok mindennapjairól. Igen fontosak a műemléképületek építészeti kutatása, amelyek a város szinte minden fontosabb épületére kiterjedtek az elmúlt periódusban. Immár pontosabb ismereteink vannak a város templomainak, kolostorainak, polgárházainak a fejlődéséről, építéstörténetükről, ugyanakkor látványos építészeti részleteket sikerült feltárni. Mindehhez hozzáadódik a levéltári források folytonos feltárása, amelyek első sorban a fejedelemség korára, illetve Kolozsvár 19-20. századi történetére vonatkozó ismereteinket gazdagítják. Ezekben a kutatásokban fontos szerepet játszottak városunk oktatási intézményei, múzeumai, levéltárai, amit jól tükröz, hogy úgy a kiállítás, mint a konferencia megszervezésében a felsorolt intézmények összefogtak, együtt valósították meg őket. Azt is figyelembe kell venni, hogy általában a városok múltjának kutatása egész Európában virágzó kutatási téma, aminek köszönhetően sokkal jobb európai kontextusban elemezhetjük városaink történetét. Szinte minden európai országban működik legalább egy szakmai bizottság, amelynek célja a városok történetének kutatása. A konferenciát úgy szerveztük meg, hogy nagyobb összefüggéseiben lássuk Kolozsvár fejlődését, és ez az oka annak, hogy noha a konferencián a hangsúly elsődlegesen városunkon van, már városok történetére is kiterjednek az előadások. Ebben a kontextusban a magyar és román várostörténeti kutatás inkább kölcsönösen kiegészíti egymást. Továbbra is fontosak a forrásfeltáró munkák mindkét részről, amelyek megalapozzák a további kutatásokat. A kommunikáció a két történetírás között nagyon fontos ezen a téren is, és habár ilyen jellegű közös várostörténeti konferenciákra korábban nem igazán került sor, ez most jó alkalom lesz a kölcsönös bemutatkozásra.
Szabadság (Kolozsvár)
Beszélgetés dr. Lupescu Mária történésszel
A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kara több helyi intézménnyel karöltve nemzetközi történész-konferenciát szervez a kincses város 700 éves évfordulója alkalmából. A három napon át tartó rangos eseménysorozat ma, november 10-én délután 16 órától veszi kezdetét a BBTE Farkas-utcai főépületének Nagytermében (Aula Magna). Az eseményről, annak szervezési nehézségeiről és jelentőségéről beszélgettük Lupescu Mária egyetemi adjunktussal, a BBTE Magyar Történeti Intézet munkatársával.
- Kolozsvár királyi várossá nyilvánításának 700. évfordulója alkalmából szervezett nemzetközi konferencia a 2008-as Mátyás konferencia óta az egyik legnagyobb tudományos esemény, amely a város történetének egy jelentős momentumát ünnepli. Hogyan született meg a konferencia ötlete és milyen intézmények vettek részt az esemény szervezésében?
- Szakmai körökben már 2015-ben felmerült a konferencia ötlete, intézményes lépésekre azonban sajnos nem került sor. Úgy lépett Kolozsvár az új esztendőbe, hogy egyáltalán nem lehetett érezni mennyire fontos évfordulóhoz érkezett a város. Igen erős a sejtésem, hogy más, hasonló múltú és jelentőségű európai városban egy ilyen tekintélyes évfordulót megfelelő ünnepi eseményekkel, arculati elemekkel, akár műemlék állításával és tudományos rendezvényekkel ünneplik meg. Ami ez utóbbiakat illeti, az augusztus 19-ére tervezett várostörténeti kiállítás megszervezése gyorsította fel az eseményeket, ami egybeesett a Kolozsvári Magyar Napokkal, amelyeket éppen ezen évfordulós események köré szerveztek. Az eredeti terv az volt, hogy ugyanerre az alkalomra időzítjük a konferenciát is, ami azonban különböző, többnyire objektív okok miatt, mégsem valósult meg. A kiállítás megvalósításában is szerepet vállaló Lupescu Radu, a Sapientia EMTE tanszékvezetőjének javaslatára végül több intézmény fogott össze. Először is megkereste a Babes-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Fakultását, akinek dékánja, Ovidiu Ghitta kezdettől fogva felkarolta és minden lehetséges módon támogatta az ötletet, akárcsak a Sapientia EMTE Kolozsvári karának dékánja, Tonk Márton is. A két fő szervező intézményhez csatlakozott még az Erdélyi Múzeum-Egyesület, mint az erdélyi magyar tudományosság egyik legjelentősebb fóruma és a Román Akadémia Erdélyi Tanulmányok Központja. Ez a négy intézmény vállalta el, hogy nemzetközi várostörténeti tudományos rendezvény formájában emlékezik meg Kolozsvár 700 éves évfordulójáról. A konferencia koncepciója az volt, hogy Kolozsvár története álljon ugyan a rendezvény középpontjában, de mivel sem 700 évvel ezelőtt, sem most a város nem létezett önmagában, mai szóhasználattal élve egy hálózat része volt, kapcsoljuk be Kolozsvárt a különböző korok városhálózatába, tehát más városok történéseivel egészítsük ki, hasonlítsuk össze a kolozsvári sajátosságokat. Öt lehetséges témakört ajánlottunk a konferencia felhívásában, természetesen egyik közülük a 700. évfordulóhoz kapcsolódott: I. Kolozsvár, 1316 – előzmények és következmények, II. A városok jogállása – sajátosságok és változások, III. A városok és intézményeik, IV. A városok topográfiája. Reprezentatív épületek és társadalmi térhasználat, illetve V. A városok mindennapjai. Ebből a felsorolásból is látható, a cél az volt, hogy minél részletesebben lefedjük a várostörténeti kutatás ma is aktuális kérdéseit. Az év elejétől pedig be is indult a konferenciaszervezés gépezete, ami – ha valaki már belekóstolt a nemzetközi tudományos rendezvényszervezés rejtelmeibe tudhatja – rengeteg szervezési, koordinálási és pályázati munkát igényelt. Szerencsémre, számíthattam a kollégák (Lupescu Radu, Ionut Costea, Rüsz-Fogarasi Enikő, Ovidiu Ghitta, a BBTE, az EME és a Sapientia munkatársai) és a doktorandusz illetve mesteris hallgatóink segítségére is. A fő támogatóink – Kolozsvár Városának Polgármesteri Hivatala, Kolozs Megyei Tanács, BBTE Történelem és Filozófia Fakultása, a Sapientia EMTE és az EME mellett sikerült más hazai és határon túli támogatókat is találnunk, akiknek a nagylelkű és önzetlen anyagi segítsége nélkül ez a rendezvény nem jöhetett volna létre. Azt kell ugyanis mondanom, hogy nemcsak a háborúhoz, hanem egy konferenciához is pénz kell.
- Az esemény három teljes napon át, november 10 és 12 között zajlik több helyszínen, párhuzamos szekciókban. Hány résztvevő érkezett a rangos eseményre és milyen intézmények vannak képviselve?
- A konferencia statisztikai adatai: 4 ország 31 intézménye 71 résztvevőjének képviseletében zajlik rendezvényünk. Felhívásunkat célzottan olyan szakemberekhez igyekeztünk eljuttatni, akik foglalkoztak és foglalkoznak Kolozsvár történetével vagy a felhívásban jelzett területek ismert, elismert művelői. Kiemelném, hogy a magyar illetve román város-történetírásba friss fuvallatot hozó nemzetközi szinten is jól ismert kutatók mellett igyekeztünk a fiatalabb generáció azon képviselőit is megszólaltatni, akik már írásaikkal bizonyították, hogy helyük van a megújuló várostörténeti historiográfiában. A konferencia programját böngésző olvasó azt is észreveheti, hogy elsősorban a magyar és a román akadémiai oktatási és kutatási intézmények vannak nagy számban képviselve, ezeken belül pedig a történeti, társadalomtudományi, régészeti és művészettörténeti intézetek munkatársai tisztelik meg a rendezvényt előadásaikkal. Remélem, nem sértek meg senkit, ha azt mondom, hogy e napokban Kolozsváron a téma iránt érdeklődő és az ezt a kutatási irányzatot felvállaló és támogató minden jelentős magyarországi és román akadémiai intézmény jelen lesz. Külön örömömre szolgál, hogy a konferencia résztvevőinek mintegy szellemi csemegeként nyújthatjuk a már korábban említett „Kolozsvár kiváltságlevelei” c. kiállítás bemutatását magyar és román nyelvű tárlatvezetéssel. Ennek a kiállításnak az ötlete a konferenciáéhoz kapcsolódott, és az augusztus 19-én, tehát épp az 1316. évi kiváltságlevél kiállítása napjának évfordulóján az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban megnyílt kiállítás „megvárta” még a konferenciánkat, vasárnap ugyanis zárul a kiállítás. Lupescu Radu, Flóra Ágnes és Mitu Melinda kurátorok egy tartalmas, ötletes, Kolozsvár városának privilégiumait a kiállítás középpontjába állító koncepció mentén építették fel a tárlatot, olyan témát dolgozva fel tehát, amely a konferenciánknak is az egyik sarokköve. Így a két rendezvény nagyon jól kiegészíti egymást. Hasonlóképpen, a Sapientia EMTE kolozsvári karán berendezett „Látható Kolozsvár. Orbán Lajos képei a két világháború közötti városról” című kiállítás, amely ugyan nem erre a konferenciára épült, de szerencsés módon kiegészíti a konferencia tematikáját, és sokunk számára már csak a régi képeslapok megsárgult lapjairól idézi fel a két világégés közötti Szamos menti város mindennapjait, Gyáni Gábor kifejezésével élve, „kószálásait”.
- A konferencia az interdiszciplinaritás jegyében zajlik és nemzetközi, különösen román – magyar párbeszédként is értelmezhető. Hogyan egyeztethető össze jelenleg Kolozsvár középkori régészeti, levéltári és történelmi forrásai és hogyan jellemezné a román és magyar historiográfia álláspontját ebben a témában?
- Az utóbbi évtizedekben jelentős mértékben megnőtt a Kolozsvár történetére vonatkozó források száma. A városi terek és utak javítása, átrendezése, illetve az épületek felújítása kapcsán végzett régészeti ásatások során előkerült leletek betekintést nyújtanak a város anyagi kultúrájába, új megvilágításba helyezik ismereteinket a polgárok mindennapjairól. Igen fontosak a műemléképületek építészeti kutatása, amelyek a város szinte minden fontosabb épületére kiterjedtek az elmúlt periódusban. Immár pontosabb ismereteink vannak a város templomainak, kolostorainak, polgárházainak a fejlődéséről, építéstörténetükről, ugyanakkor látványos építészeti részleteket sikerült feltárni. Mindehhez hozzáadódik a levéltári források folytonos feltárása, amelyek első sorban a fejedelemség korára, illetve Kolozsvár 19-20. századi történetére vonatkozó ismereteinket gazdagítják. Ezekben a kutatásokban fontos szerepet játszottak városunk oktatási intézményei, múzeumai, levéltárai, amit jól tükröz, hogy úgy a kiállítás, mint a konferencia megszervezésében a felsorolt intézmények összefogtak, együtt valósították meg őket. Azt is figyelembe kell venni, hogy általában a városok múltjának kutatása egész Európában virágzó kutatási téma, aminek köszönhetően sokkal jobb európai kontextusban elemezhetjük városaink történetét. Szinte minden európai országban működik legalább egy szakmai bizottság, amelynek célja a városok történetének kutatása. A konferenciát úgy szerveztük meg, hogy nagyobb összefüggéseiben lássuk Kolozsvár fejlődését, és ez az oka annak, hogy noha a konferencián a hangsúly elsődlegesen városunkon van, már városok történetére is kiterjednek az előadások. Ebben a kontextusban a magyar és román várostörténeti kutatás inkább kölcsönösen kiegészíti egymást. Továbbra is fontosak a forrásfeltáró munkák mindkét részről, amelyek megalapozzák a további kutatásokat. A kommunikáció a két történetírás között nagyon fontos ezen a téren is, és habár ilyen jellegű közös várostörténeti konferenciákra korábban nem igazán került sor, ez most jó alkalom lesz a kölcsönös bemutatkozásra.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 10.
Válságkezelő csoport létrehozását sürgeti az EMNP a vásárhelyi iskolaügyben
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) válságkezelő csoport létrehozását sürgeti a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium megmentésére.
A párt elnöksége szerkesztőségünkhöz eljuttatott szerdai közleményében nyomatékosította: elfogadhatatlannak tartja, hogy „az államhatalom módszeresen próbálja megfélemlíteni a magyar közösség köztiszteletben álló tagjait".
„A marosvásárhelyi iskolaügy mindannyiunkat arra kötelez, hogy félretéve politikai, meggyőződésbeli és felekezeti különbségeinket, egyöntetűen álljunk ki az iskola igazgatója, Tamási Zsolt-József mellett. A Római Katolikus Teológiai Líceum megmentése közös, nemzeti ügy és nem pártpolitikai kérdés. A diákok, tanárok és szülők védelmében, a magyar nyelvű oktatás megőrzéséért kell kiállnunk, a válságba került iskola megmentését a legfontosabb célként kezelve” – áll a közleményben.
Az EMNP arra kérte az erdélyi magyar politikai pártokat, civil szervezeteket és történelmi egyházakat, hogy közösen hozzanak létre egy akciócsoportot, amely megvizsgálja a kialakult helyzet valamennyi vetületét, majd cselekvési tervet alkot, olyat, amelyet azután maradéktalanul és gyorsan, közösen hajthatnak végre. „Hisszük: ha felmutatjuk a magyar közösség erejét, összefogással eredményt érhetünk el!” – közölte az EMNP. A párt ugyanakkor szorgalmazta, az ügy lezárulta után mihamarabb állapítsák meg, hogy az önkormányzatban, a tanfelügyelőségen és a minisztériumban kiknek a felelőssége a jelenlegi helyzet kialakulása.
Krónika (Kolozsvár)
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) válságkezelő csoport létrehozását sürgeti a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium megmentésére.
A párt elnöksége szerkesztőségünkhöz eljuttatott szerdai közleményében nyomatékosította: elfogadhatatlannak tartja, hogy „az államhatalom módszeresen próbálja megfélemlíteni a magyar közösség köztiszteletben álló tagjait".
„A marosvásárhelyi iskolaügy mindannyiunkat arra kötelez, hogy félretéve politikai, meggyőződésbeli és felekezeti különbségeinket, egyöntetűen álljunk ki az iskola igazgatója, Tamási Zsolt-József mellett. A Római Katolikus Teológiai Líceum megmentése közös, nemzeti ügy és nem pártpolitikai kérdés. A diákok, tanárok és szülők védelmében, a magyar nyelvű oktatás megőrzéséért kell kiállnunk, a válságba került iskola megmentését a legfontosabb célként kezelve” – áll a közleményben.
Az EMNP arra kérte az erdélyi magyar politikai pártokat, civil szervezeteket és történelmi egyházakat, hogy közösen hozzanak létre egy akciócsoportot, amely megvizsgálja a kialakult helyzet valamennyi vetületét, majd cselekvési tervet alkot, olyat, amelyet azután maradéktalanul és gyorsan, közösen hajthatnak végre. „Hisszük: ha felmutatjuk a magyar közösség erejét, összefogással eredményt érhetünk el!” – közölte az EMNP. A párt ugyanakkor szorgalmazta, az ügy lezárulta után mihamarabb állapítsák meg, hogy az önkormányzatban, a tanfelügyelőségen és a minisztériumban kiknek a felelőssége a jelenlegi helyzet kialakulása.
Krónika (Kolozsvár)
2016. november 10.
Vészkiáltás az erdélyi magyar értelmiségtől
Vészkiáltásnak szánja egy húszfős értelmiségi csoport azt az internetes petíciót, melyben az erdélyi magyar oktatás és sajtó nehéz helyzetére hívják fel a figyelmet. Rámutatnak, konkrét intézkedéseket várnak a politikai elittől ezen, az erdélyi magyar társadalom jövője szempontjából létfontosságú területeken.
„Szomorúan állapítjuk meg, hogy oktatásunk leszakadóban van, sajtónkra politikai kontroll nehezedik, nyilvánosságunkat pedig tabuk szűkítik" – olvasható a Facebook közösségi portálon terjedő petíció szövegében. Ezt többek között Barabási Albert László fizikus, hálózatkutató, Nagy László fizikus, egyetemi professzor, Néda Zoltán fizikus, egyetemi professzor, Balázs Attila lelkész, Papp-Zakor András újságíró, Sipos Zoltán újságíró, illetve számos erdélyi magyar gimnázium igazgatója látta el kézjegyével.
„Politikai elitünk választási programja számos olyan részt tartalmaz, amely elsősorban nem rajta, hanem a többségi döntéshozókon múlik. Ilyenképp számonkérhetősége is korlátozott, és másokra háríthatja a felelősséget a vállaltak megvalósulását illetően. Aránytalanul sok szó esik viszonylag könnyen megoldható és kedvező sajtóvisszhangot hozó problémákról" – olvasható a Beszéljünk megoldható problémákról! című dokumentumban. Ennek szerzői beismerik, a sokszínű fesztiválokra, többnyelvű feliratokra, a műemlékek és hagyományok védelemére is szükség van, ahogy a jelképek ügyét is lényegesnek tartják. Ugyanakkor leszögezik: a jövő generáció megfelelő színvonalú képzése és az átlátható közügyek, a sajtó szabadsága „a mostaninál sokkal több figyelmet érdemel, az erdélyi magyar politikai elitnek pedig konkrét elkötelezettségeket kell vállalnia ezekért".
Hiányzik a támogatás
A dokumentumban elsőként az oktatás gondjait ismertetik, rámutatva: már a történelmi múltú, eddig helyzeti előnnyel bíró magyar iskolák is elkezdtek leszakadni a román vetélytársak teljesítményétől, így félő, hogy hosszú távon a szülők román tannyelvű intézményt választanak gyerekeik számára. „Ez rövid idő alatt a magyar közösség zsugorodásához, versenyképtelenségéhez, sorvadásához vezet" – jelentik ki az egyetemi tanárok, iskolaigazgatók az erdélyi magyar pedagógus-pályamodell, a megfelelő szakmai és anyagi támogatás hiányát hangsúlyozva.
Úgy vélik, hosszú távon a tanároknak nyújtott célzott segítség, az utazási és lakástámogatás, illetve ösztöndíj jelenthet megoldást a gondokra. „Ezt az égető problémát egy politikai támogatással létesített, de civil kontroll alatt működő oktatási alapítvány, illetve egy széles körű társadalmi összefogás révén tartjuk megoldhatónak" – áll a petícióban, melynek szerzői szerint ennek költségvetését a politikai elitnek kellene biztosítani a romániai magyar kisebbségnek szánt állami támogatásból.
Katasztrofális helyzet alakulhat ki
„Manapság senki nem akar tanár lenni – ezt az egyetemen nagyon jól látjuk –, egyszerűen azért, mert a tanári szakma nem megbecsült, és a társadalom semmit nem tesz annak érdekében, hogy a gimnáziumainkban jó tanárok legyenek" – részletezte a Krónikának a petícióban foglaltakat az egyik aláíró, Néda Zoltán fizikus. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzora szerint ez hamarosan „katasztrofális helyzethez fog vezetni", melyet az erdélyi magyar közösségre leselkedő legnagyobb problémának ítél. Elmondta, elsősorban vidéken vannak problémák, itt tehetne sokat a kért alapítvány.
Felvetésünkre, hogy az Iskola, illetve Communitas Alapítvány részben megoldást kínál ezekre, kifejtette: az „egy csepp", ráadásul az említett alapítványok főleg az egyetemi oktatók problémáival foglakoznak, amelyek nagyjából rendeződtek, de a közoktatásban, főleg vidéken számos a gond. „A nagy gimnáziumokban például természettudományokból már nem lehet jól felkészült tanárokat találni. És nem azért, mert nincs egyetemi képzés rá, hanem mert egyszerűen nincs jelentkező" – részletezte a professzor, aki szerint a hozzájuk csatlakozott kolozsvári, temesvári, csíkszeredai, székelyudvarhelyi stb. iskolaigazgatók is ezzel a problémával küzdenek.
„Sok a háttéralku"
A petíció szerzői a nyilvánosság problémáját sem hagyják szó nélkül, rámutatva: bármilyen társadalmi vita alapját az adatok és a transzparencia kell, képezze. „Ebből a szempontból azt tapasztaljuk, hogy a közügyeink illetékesei vonakodnak pontos nyilvántartást vezetni, adminisztrálni, sok a háttéralku, másfelől a létező dokumentumokhoz, a közérdekű adatokhoz való, egyébként törvényben garantált hozzáférés is akadozik" – állapítják meg. Kijelentik, az erdélyi magyar sajtóban kevés „az önálló újságírói munka".
„Íródeák vagy mikrofonállvány módján azt mondja tovább, amit megmondanak neki, és ritkán kérdez vissza, ellenőriz vagy von felelősségre. Ha egy újságíró mégis kifejtene egy-egy témát, akkor gyakran felkészületlenséggel és arroganciával találja magát szemben. Úgy véljük, a civil szféra finanszírozása – érkezzen a pénz a romániai vagy a magyarországi költségvetési forrásokból – is tényező abban, hogy jelenleg bátorság kell bármilyen közügyben állást foglalni, véleményt nyilvánítani" – jelentik ki az értelmiségiek. A visszásságokra példaként az erdélyi magyar sajtó finanszírozásának kérdését, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sajtótanácsosának közrádiós állása körüli visszásságokat említik. A közérdekű adatokkal való pontos és naprakész elszámolást sürgetik, illetve azt kérik a politikai elittől, hogy közvetlenül a Bukarest által az erdélyi magyarságnak szánt költségvetési keretből elkülönített összeggel, nyilvános pályázatok útján garantálja a sajtó szabadságát.
Cselekvést várnak
„Ez vészkiáltás, amelyre azonnali cselekvést várunk. Saját erőforrásainkból, azonnal tevékenykedni kell" – magyarázta lapunknak a petíció célját Néda Zoltán. Elmondta, ennek címzettje az egész erdélyi magyar politikai elit, párthovatartozás nélkül. Hozzátette, nem terveznek más akciót az ügyben, csupán a probléma fontosságára akarták felhívni a figyelmet. „Nem hosszú távú ígéreteket kérünk, amelyek mástól függnek, hanem olyanokat, amelyek megvalósíthatók" – fogalmazott a fizikus. Kérdésünkre hozzátette, bár a megfogalmazásról lehetne vitatkozni, a petíció tartalmáról reményei szerint az erdélyi magyar társadalom egészében konszenzus van. A peticíót csütörtök délig több mint százan írták alá, többen közülük azt az opciót választva, hogy nevük ne legyen publikus.
Pap Melinda
(A petíció:)
Beszéljünk megoldható problémákról!
Nyilvánvaló, hogy azok a közösségek fejlődtek és fejlődnek versenyképesen, amelyek hosszútávú befektetésekben gondolkodnak, és a demokráciára, oktatásra, tabuk nélküli párbeszédre és átláthatóságra építenek. Jólétet ott tapasztalunk, ahol adottak a párbeszéd feltételei, türelmesen meghallgatják a többségétől eltérő véleményeket is, elítélik a populista és üres szólamokat, és ahol átlátható a döntéshozás és a képviselet, számonkérhető a pénz elköltése, a jövő generáció képzése pedig kiemelt fontosságú.
Szomorúan állapítjuk meg, hogy oktatásunk leszakadóban van, sajtónkra politikai kontroll nehezedik, nyilvánosságunkat pedig tabuk szűkítik. Politikai elitünk választási programja számos olyan részt tartalmaz, amely elsősorban nem rajta, hanem a többségi döntéshozókon múlik. Ilyenképp számonkérhetősége is korlátozott, és másokra háríthatja a felelősséget a vállaltak megvalósulását illetően. Aránytalanul sok szó esik viszonylag könnyen megoldható és kedvező sajtóvisszhangot hozó problémákról. Természetesen mi is úgy látjuk, hogy fontosak a sokszínű fesztiválok, fontosak a többnyelvű feliratok, utcanevek, fontos a műemlékek, hagyományok védelme, és fontos a zászlók és a jelképek ügye. A jövő generáció megfelelő színvonalú képzése és az átlátható közügyek, a sajtó szabadsága a mostaninál azonban sokkal több figyelmet érdemel, az erdélyi magyar politikai elitnek pedig konkrét elkötelezettségeket kell vállalnia ezekért:
I. Az oktatás szempontjából úgy tűnik, hogy mostanra a történelmi múltú, eddig helyzeti előnnyel bíró magyar iskolák is elkezdtek leszakadni a román vetélytársak teljesítményétől. Félő hogy az, aki minőségi oktatást szeretne gyermekének, román tannyelvű intézményt fog választani. Ez rövid idő alatt a magyar közösség zsugorodásához, versenyképtelenségéhez, sorvadásához vezet. A színvonal hiányának a legfőbb oka az, hogy hiányzik az erdélyi magyar pedagógus-pályamodell, a megfelelő szakmai és anyagi támogatás. Ma már a nagyobb középiskolákba is nehéz jó és elkötelezett tanárokat toborozni. Hosszú távon megoldást jelenthet, ha a magyar nyelven tanító tanárok célzott segítséget kapnak, utazási és lakástámogatást, és a jól teljesítő oktatóink megfelelő ösztöndíjban is részesülnek. Ezt az égető problémát egy politikai támogatással létesített, de civil kontroll alatt működő oktatási alapítvány illetve egy széleskörű társadalmi összefogás révén tartjuk megoldhatónak. Az alapítvány megfelelő költségvetését a romániai magyar kisebbségnek szánt állami támogatásból politikai elitünknek biztosítani kell, felkutatva ugyanakkor további alternatív finanszírozási lehetőségeket is.
II. A nyilvánosság tekintetében úgy véljük, bármilyen társadalmi vita alapját adatok kell hogy képezzék és transzparencia, nem pedig előítéletek, korábbi sérelmek, vágyálmok. Ebből a szempontból azt tapasztaljuk, hogy a közügyeink illetékesei vonakodnak pontos nyilvántartást vezetni, adminisztrálni, sok a háttéralku, másfelől a létező dokumentumokhoz, a közérdekű adatokhoz való, egyébként törvényben garantált hozzáférés is akadozik. Ez meglátszik az erdélyi magyar sajtón is, amelyben kevés az önálló újságírói munka. Íródeák vagy mikrofonállvány módján azt mondja tovább, amit megmondanak neki, és ritkán kérdez vissza, ellenőriz vagy von felelősségre. Ha egy újságíró mégis kifejtene egy-egy témát, akkor gyakran felkészületlenséggel és arroganciával találja magát szemben. Úgy véljük, a civil szféra finanszírozása – érkezzen a pénz a romániai vagy a magyarországi költségvetési forrásokból – is tényező abban, hogy jelenleg bátorság kell bármilyen közügyben állást foglalni, véleményt nyilvánítani. Hadd említsük példaként az erdélyi magyar sajtó finanszírozásának kérdését, az RMDSZ-elnök sajtótanácsosának közrádiós állása körüli visszásságokat és a helyzet szimptomatikusságát, az önkormányzatok és más szervezetek pénzügyeinek elszámoltathatóságát. Kérjük politikai elitünket, hogy a közérdekű adatokkal legyen pontos és naprakész, a sajtó szabadságát pedig szintén közvetlenül a Bukarest által az erdélyi magyarságnak szánt költségvetési keretből elkülönített összeggel garantálja, nyilvános pályázatok útján.
Két olyan tág kérdéskörben - nyilvánosság és oktatás - várunk tehát előrelépést, amelyek az erdélyi magyarság döntéshozóin múlnak. A felelősség közös, a civil és a szakmai szféra kész az együttműködésre, az érdekképviselőinken múlik a kármentés és a megoldás. Már csak azért is, mert a legutóbbi felmérések szerint kérdéses az 5 százalékos küszöb elérése, amihez kétségtelen, hogy ezen problémák megoldatlansága és a konkrétumok hiánya is hozzájárult. Beszéljünk közös dolgainkról, beszéljünk a megoldható és lényeges problémáinkról!
Balázs Attila (lelkész)
Barabási Albert László (PhD, professzor)
Barabás Réka (PhD, docens)
E. Ferencz Judit (újságíró)
Erdei Ildikó (iskolaigazgató)
Gagyi József (iskolaigazgató)
Járai-Szabó Ferenc (PhD, adjunktus)
Lázár Zsolt József (PhD, adjunktus)
Laczkó György (iskolaigazgató)
Libál András (PhD, docens)
Nagy László (Phd, professzor)
Néda Zoltán (PhD, professzor)
Pap Szilárd István (publicista)
Papp-Zakor András (újságíró)
Popa Márta (iskolaigazgató)
Sipos Zoltán (újságíró)
Szabó Tünde (újságíró)
Szabó Loránd (PhD, professzor)
Tőkés Zsolt (iskolaigazgató)
Vörös Alpár (iskolaigazgató)
Krónika (Kolozsvár)
Vészkiáltásnak szánja egy húszfős értelmiségi csoport azt az internetes petíciót, melyben az erdélyi magyar oktatás és sajtó nehéz helyzetére hívják fel a figyelmet. Rámutatnak, konkrét intézkedéseket várnak a politikai elittől ezen, az erdélyi magyar társadalom jövője szempontjából létfontosságú területeken.
„Szomorúan állapítjuk meg, hogy oktatásunk leszakadóban van, sajtónkra politikai kontroll nehezedik, nyilvánosságunkat pedig tabuk szűkítik" – olvasható a Facebook közösségi portálon terjedő petíció szövegében. Ezt többek között Barabási Albert László fizikus, hálózatkutató, Nagy László fizikus, egyetemi professzor, Néda Zoltán fizikus, egyetemi professzor, Balázs Attila lelkész, Papp-Zakor András újságíró, Sipos Zoltán újságíró, illetve számos erdélyi magyar gimnázium igazgatója látta el kézjegyével.
„Politikai elitünk választási programja számos olyan részt tartalmaz, amely elsősorban nem rajta, hanem a többségi döntéshozókon múlik. Ilyenképp számonkérhetősége is korlátozott, és másokra háríthatja a felelősséget a vállaltak megvalósulását illetően. Aránytalanul sok szó esik viszonylag könnyen megoldható és kedvező sajtóvisszhangot hozó problémákról" – olvasható a Beszéljünk megoldható problémákról! című dokumentumban. Ennek szerzői beismerik, a sokszínű fesztiválokra, többnyelvű feliratokra, a műemlékek és hagyományok védelemére is szükség van, ahogy a jelképek ügyét is lényegesnek tartják. Ugyanakkor leszögezik: a jövő generáció megfelelő színvonalú képzése és az átlátható közügyek, a sajtó szabadsága „a mostaninál sokkal több figyelmet érdemel, az erdélyi magyar politikai elitnek pedig konkrét elkötelezettségeket kell vállalnia ezekért".
Hiányzik a támogatás
A dokumentumban elsőként az oktatás gondjait ismertetik, rámutatva: már a történelmi múltú, eddig helyzeti előnnyel bíró magyar iskolák is elkezdtek leszakadni a román vetélytársak teljesítményétől, így félő, hogy hosszú távon a szülők román tannyelvű intézményt választanak gyerekeik számára. „Ez rövid idő alatt a magyar közösség zsugorodásához, versenyképtelenségéhez, sorvadásához vezet" – jelentik ki az egyetemi tanárok, iskolaigazgatók az erdélyi magyar pedagógus-pályamodell, a megfelelő szakmai és anyagi támogatás hiányát hangsúlyozva.
Úgy vélik, hosszú távon a tanároknak nyújtott célzott segítség, az utazási és lakástámogatás, illetve ösztöndíj jelenthet megoldást a gondokra. „Ezt az égető problémát egy politikai támogatással létesített, de civil kontroll alatt működő oktatási alapítvány, illetve egy széles körű társadalmi összefogás révén tartjuk megoldhatónak" – áll a petícióban, melynek szerzői szerint ennek költségvetését a politikai elitnek kellene biztosítani a romániai magyar kisebbségnek szánt állami támogatásból.
Katasztrofális helyzet alakulhat ki
„Manapság senki nem akar tanár lenni – ezt az egyetemen nagyon jól látjuk –, egyszerűen azért, mert a tanári szakma nem megbecsült, és a társadalom semmit nem tesz annak érdekében, hogy a gimnáziumainkban jó tanárok legyenek" – részletezte a Krónikának a petícióban foglaltakat az egyik aláíró, Néda Zoltán fizikus. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzora szerint ez hamarosan „katasztrofális helyzethez fog vezetni", melyet az erdélyi magyar közösségre leselkedő legnagyobb problémának ítél. Elmondta, elsősorban vidéken vannak problémák, itt tehetne sokat a kért alapítvány.
Felvetésünkre, hogy az Iskola, illetve Communitas Alapítvány részben megoldást kínál ezekre, kifejtette: az „egy csepp", ráadásul az említett alapítványok főleg az egyetemi oktatók problémáival foglakoznak, amelyek nagyjából rendeződtek, de a közoktatásban, főleg vidéken számos a gond. „A nagy gimnáziumokban például természettudományokból már nem lehet jól felkészült tanárokat találni. És nem azért, mert nincs egyetemi képzés rá, hanem mert egyszerűen nincs jelentkező" – részletezte a professzor, aki szerint a hozzájuk csatlakozott kolozsvári, temesvári, csíkszeredai, székelyudvarhelyi stb. iskolaigazgatók is ezzel a problémával küzdenek.
„Sok a háttéralku"
A petíció szerzői a nyilvánosság problémáját sem hagyják szó nélkül, rámutatva: bármilyen társadalmi vita alapját az adatok és a transzparencia kell, képezze. „Ebből a szempontból azt tapasztaljuk, hogy a közügyeink illetékesei vonakodnak pontos nyilvántartást vezetni, adminisztrálni, sok a háttéralku, másfelől a létező dokumentumokhoz, a közérdekű adatokhoz való, egyébként törvényben garantált hozzáférés is akadozik" – állapítják meg. Kijelentik, az erdélyi magyar sajtóban kevés „az önálló újságírói munka".
„Íródeák vagy mikrofonállvány módján azt mondja tovább, amit megmondanak neki, és ritkán kérdez vissza, ellenőriz vagy von felelősségre. Ha egy újságíró mégis kifejtene egy-egy témát, akkor gyakran felkészületlenséggel és arroganciával találja magát szemben. Úgy véljük, a civil szféra finanszírozása – érkezzen a pénz a romániai vagy a magyarországi költségvetési forrásokból – is tényező abban, hogy jelenleg bátorság kell bármilyen közügyben állást foglalni, véleményt nyilvánítani" – jelentik ki az értelmiségiek. A visszásságokra példaként az erdélyi magyar sajtó finanszírozásának kérdését, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sajtótanácsosának közrádiós állása körüli visszásságokat említik. A közérdekű adatokkal való pontos és naprakész elszámolást sürgetik, illetve azt kérik a politikai elittől, hogy közvetlenül a Bukarest által az erdélyi magyarságnak szánt költségvetési keretből elkülönített összeggel, nyilvános pályázatok útján garantálja a sajtó szabadságát.
Cselekvést várnak
„Ez vészkiáltás, amelyre azonnali cselekvést várunk. Saját erőforrásainkból, azonnal tevékenykedni kell" – magyarázta lapunknak a petíció célját Néda Zoltán. Elmondta, ennek címzettje az egész erdélyi magyar politikai elit, párthovatartozás nélkül. Hozzátette, nem terveznek más akciót az ügyben, csupán a probléma fontosságára akarták felhívni a figyelmet. „Nem hosszú távú ígéreteket kérünk, amelyek mástól függnek, hanem olyanokat, amelyek megvalósíthatók" – fogalmazott a fizikus. Kérdésünkre hozzátette, bár a megfogalmazásról lehetne vitatkozni, a petíció tartalmáról reményei szerint az erdélyi magyar társadalom egészében konszenzus van. A peticíót csütörtök délig több mint százan írták alá, többen közülük azt az opciót választva, hogy nevük ne legyen publikus.
Pap Melinda
(A petíció:)
Beszéljünk megoldható problémákról!
Nyilvánvaló, hogy azok a közösségek fejlődtek és fejlődnek versenyképesen, amelyek hosszútávú befektetésekben gondolkodnak, és a demokráciára, oktatásra, tabuk nélküli párbeszédre és átláthatóságra építenek. Jólétet ott tapasztalunk, ahol adottak a párbeszéd feltételei, türelmesen meghallgatják a többségétől eltérő véleményeket is, elítélik a populista és üres szólamokat, és ahol átlátható a döntéshozás és a képviselet, számonkérhető a pénz elköltése, a jövő generáció képzése pedig kiemelt fontosságú.
Szomorúan állapítjuk meg, hogy oktatásunk leszakadóban van, sajtónkra politikai kontroll nehezedik, nyilvánosságunkat pedig tabuk szűkítik. Politikai elitünk választási programja számos olyan részt tartalmaz, amely elsősorban nem rajta, hanem a többségi döntéshozókon múlik. Ilyenképp számonkérhetősége is korlátozott, és másokra háríthatja a felelősséget a vállaltak megvalósulását illetően. Aránytalanul sok szó esik viszonylag könnyen megoldható és kedvező sajtóvisszhangot hozó problémákról. Természetesen mi is úgy látjuk, hogy fontosak a sokszínű fesztiválok, fontosak a többnyelvű feliratok, utcanevek, fontos a műemlékek, hagyományok védelme, és fontos a zászlók és a jelképek ügye. A jövő generáció megfelelő színvonalú képzése és az átlátható közügyek, a sajtó szabadsága a mostaninál azonban sokkal több figyelmet érdemel, az erdélyi magyar politikai elitnek pedig konkrét elkötelezettségeket kell vállalnia ezekért:
I. Az oktatás szempontjából úgy tűnik, hogy mostanra a történelmi múltú, eddig helyzeti előnnyel bíró magyar iskolák is elkezdtek leszakadni a román vetélytársak teljesítményétől. Félő hogy az, aki minőségi oktatást szeretne gyermekének, román tannyelvű intézményt fog választani. Ez rövid idő alatt a magyar közösség zsugorodásához, versenyképtelenségéhez, sorvadásához vezet. A színvonal hiányának a legfőbb oka az, hogy hiányzik az erdélyi magyar pedagógus-pályamodell, a megfelelő szakmai és anyagi támogatás. Ma már a nagyobb középiskolákba is nehéz jó és elkötelezett tanárokat toborozni. Hosszú távon megoldást jelenthet, ha a magyar nyelven tanító tanárok célzott segítséget kapnak, utazási és lakástámogatást, és a jól teljesítő oktatóink megfelelő ösztöndíjban is részesülnek. Ezt az égető problémát egy politikai támogatással létesített, de civil kontroll alatt működő oktatási alapítvány illetve egy széleskörű társadalmi összefogás révén tartjuk megoldhatónak. Az alapítvány megfelelő költségvetését a romániai magyar kisebbségnek szánt állami támogatásból politikai elitünknek biztosítani kell, felkutatva ugyanakkor további alternatív finanszírozási lehetőségeket is.
II. A nyilvánosság tekintetében úgy véljük, bármilyen társadalmi vita alapját adatok kell hogy képezzék és transzparencia, nem pedig előítéletek, korábbi sérelmek, vágyálmok. Ebből a szempontból azt tapasztaljuk, hogy a közügyeink illetékesei vonakodnak pontos nyilvántartást vezetni, adminisztrálni, sok a háttéralku, másfelől a létező dokumentumokhoz, a közérdekű adatokhoz való, egyébként törvényben garantált hozzáférés is akadozik. Ez meglátszik az erdélyi magyar sajtón is, amelyben kevés az önálló újságírói munka. Íródeák vagy mikrofonállvány módján azt mondja tovább, amit megmondanak neki, és ritkán kérdez vissza, ellenőriz vagy von felelősségre. Ha egy újságíró mégis kifejtene egy-egy témát, akkor gyakran felkészületlenséggel és arroganciával találja magát szemben. Úgy véljük, a civil szféra finanszírozása – érkezzen a pénz a romániai vagy a magyarországi költségvetési forrásokból – is tényező abban, hogy jelenleg bátorság kell bármilyen közügyben állást foglalni, véleményt nyilvánítani. Hadd említsük példaként az erdélyi magyar sajtó finanszírozásának kérdését, az RMDSZ-elnök sajtótanácsosának közrádiós állása körüli visszásságokat és a helyzet szimptomatikusságát, az önkormányzatok és más szervezetek pénzügyeinek elszámoltathatóságát. Kérjük politikai elitünket, hogy a közérdekű adatokkal legyen pontos és naprakész, a sajtó szabadságát pedig szintén közvetlenül a Bukarest által az erdélyi magyarságnak szánt költségvetési keretből elkülönített összeggel garantálja, nyilvános pályázatok útján.
Két olyan tág kérdéskörben - nyilvánosság és oktatás - várunk tehát előrelépést, amelyek az erdélyi magyarság döntéshozóin múlnak. A felelősség közös, a civil és a szakmai szféra kész az együttműködésre, az érdekképviselőinken múlik a kármentés és a megoldás. Már csak azért is, mert a legutóbbi felmérések szerint kérdéses az 5 százalékos küszöb elérése, amihez kétségtelen, hogy ezen problémák megoldatlansága és a konkrétumok hiánya is hozzájárult. Beszéljünk közös dolgainkról, beszéljünk a megoldható és lényeges problémáinkról!
Balázs Attila (lelkész)
Barabási Albert László (PhD, professzor)
Barabás Réka (PhD, docens)
E. Ferencz Judit (újságíró)
Erdei Ildikó (iskolaigazgató)
Gagyi József (iskolaigazgató)
Járai-Szabó Ferenc (PhD, adjunktus)
Lázár Zsolt József (PhD, adjunktus)
Laczkó György (iskolaigazgató)
Libál András (PhD, docens)
Nagy László (Phd, professzor)
Néda Zoltán (PhD, professzor)
Pap Szilárd István (publicista)
Papp-Zakor András (újságíró)
Popa Márta (iskolaigazgató)
Sipos Zoltán (újságíró)
Szabó Tünde (újságíró)
Szabó Loránd (PhD, professzor)
Tőkés Zsolt (iskolaigazgató)
Vörös Alpár (iskolaigazgató)
Krónika (Kolozsvár)
2016. november 10.
Egyenes adásban 1989 kommunista csőcseléke
Kampány van. Ha erről bárkinek fikarcnyi kételye lenne, elegendő bekapcsolnia egy hazai tévé- vagy rádióadót és végignéznie, végighallgatnia egy-egy bukaresti kerekasztalt. Mindennek Alfája és Omegája az egymásra licitáló ígéretek és ködös pártérdekek, amit hagyományos magyarellenességgel nyakon öntve tálalnak a választóknak.
Amiről mégis írni szeretnék, igazából nem kampánytéma, de nagy a gyanúm, azért hozakodtak elő vele, hogy a hátralevő bő egy hónapban azzá váljék. Az 1989-es decemberi forradalom aktacsomójának újranyitásáról van szó, amit pár napja bő lére eresztett talk show-szerű kerekasztalokon szednek ízeire politikusok, történészek és egykori szekustisztek. A Realitatea TV-n például a megbukott rendszer haszonélvezői, kémelhárítói szapulják békés egyetértésben a rendszerváltást elindító népfelkelés szikráját, Tőkés Lászlót „megrendíthetetlen bizonyítékokat” sorolva arról, hogy az egykori református lelkész már nemcsak a magyar titkosszolgálatnak, hanem a szovjet KGB-nek is ügynöke volt. Így jó pénzért ő forgatta fel az országot. Ha valaki végighallgatja a diktátor idegen ügynökökről szóló 1989. decemberi kijelentéseit, úgy érzi, Romániában megállt az idő. Ceauşescu véreskezű megtorló intézményének, a Szekuritáténak ma is jó nyugdíjélvező figurái még véletlenül sem börtönben vagy házi őrizetben nézik a tévét, hanem ők ülnek a kamerák előtt, és osztják az észt. S közben sajnálják Ceauşescut, akit hűséges szolgái állítólag már 1989 nyarán figyelmeztettek, hogy baj lesz, de ő nem lépett – sóhajt fel a kémelhárító szekustiszt. Mielőtt kimondaná, ami a szívén és száján van, hogy rég ki kellett volna nyírni a felforgató ügynököket, a műsorvezető hamar továbbadja a szót, hiszen a feltüzelt román tévénéző már fél szavakból is ért. A jelenlevő történész hiába magyarázza, hogy az elején valóban forradalom volt, amit később loptak el a hatalom új birtokosai, a műsor végkicsengése változatlan: az oroszokkal összejátszó magyar titkosszolgálat a felforgató, az államcsínyt kidolgozó erő. Amire áldását adta Amerika is.
A történet ismerős: az utóbbi 26 évben a diktátor egykori hűséges kiszolgálói és szellemi örökösei minden alkalommal a Ceauşescu-hagyatékot tálalják újramelegítve, vevő pedig akad bőven. A legfőbb ügyésznek a választások előtti nekirugaszkodása sokat már nem változtat a társadalomban mélyen beágyazott hazugságokon. Egyet tehet: az ellopott rendszerváltás tömegmészárlásának néhány főbűnösét bíróság elé állíthatja, de a társadalmat már nem tudja megszabadítani az átmentett kommunista és szekuritátés csőcseléktől.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Kampány van. Ha erről bárkinek fikarcnyi kételye lenne, elegendő bekapcsolnia egy hazai tévé- vagy rádióadót és végignéznie, végighallgatnia egy-egy bukaresti kerekasztalt. Mindennek Alfája és Omegája az egymásra licitáló ígéretek és ködös pártérdekek, amit hagyományos magyarellenességgel nyakon öntve tálalnak a választóknak.
Amiről mégis írni szeretnék, igazából nem kampánytéma, de nagy a gyanúm, azért hozakodtak elő vele, hogy a hátralevő bő egy hónapban azzá váljék. Az 1989-es decemberi forradalom aktacsomójának újranyitásáról van szó, amit pár napja bő lére eresztett talk show-szerű kerekasztalokon szednek ízeire politikusok, történészek és egykori szekustisztek. A Realitatea TV-n például a megbukott rendszer haszonélvezői, kémelhárítói szapulják békés egyetértésben a rendszerváltást elindító népfelkelés szikráját, Tőkés Lászlót „megrendíthetetlen bizonyítékokat” sorolva arról, hogy az egykori református lelkész már nemcsak a magyar titkosszolgálatnak, hanem a szovjet KGB-nek is ügynöke volt. Így jó pénzért ő forgatta fel az országot. Ha valaki végighallgatja a diktátor idegen ügynökökről szóló 1989. decemberi kijelentéseit, úgy érzi, Romániában megállt az idő. Ceauşescu véreskezű megtorló intézményének, a Szekuritáténak ma is jó nyugdíjélvező figurái még véletlenül sem börtönben vagy házi őrizetben nézik a tévét, hanem ők ülnek a kamerák előtt, és osztják az észt. S közben sajnálják Ceauşescut, akit hűséges szolgái állítólag már 1989 nyarán figyelmeztettek, hogy baj lesz, de ő nem lépett – sóhajt fel a kémelhárító szekustiszt. Mielőtt kimondaná, ami a szívén és száján van, hogy rég ki kellett volna nyírni a felforgató ügynököket, a műsorvezető hamar továbbadja a szót, hiszen a feltüzelt román tévénéző már fél szavakból is ért. A jelenlevő történész hiába magyarázza, hogy az elején valóban forradalom volt, amit később loptak el a hatalom új birtokosai, a műsor végkicsengése változatlan: az oroszokkal összejátszó magyar titkosszolgálat a felforgató, az államcsínyt kidolgozó erő. Amire áldását adta Amerika is.
A történet ismerős: az utóbbi 26 évben a diktátor egykori hűséges kiszolgálói és szellemi örökösei minden alkalommal a Ceauşescu-hagyatékot tálalják újramelegítve, vevő pedig akad bőven. A legfőbb ügyésznek a választások előtti nekirugaszkodása sokat már nem változtat a társadalomban mélyen beágyazott hazugságokon. Egyet tehet: az ellopott rendszerváltás tömegmészárlásának néhány főbűnösét bíróság elé állíthatja, de a társadalmat már nem tudja megszabadítani az átmentett kommunista és szekuritátés csőcseléktől.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2016. november 10.
Tőkés László útja 1956-tól 1989-ig
Az 1956 emlékének adózó, a Kincses Kolozsvár Egyesület által szervezett beszélgetésen kiderült, Tőkés Lászlót már gyermekkorában a forradalom szellemiségében nevelték: szülei magatartása is nagyban hozzájárult az 1989-es szerepvállalásához.
„Semmi mást nem tettem, csak azt, amit bármelyik református lelkész, aki végzi a dolgát” – fogalmazott a Királyhágómelléki Egyházkerület egykori püspöke, az 1989-es forradalom hőse Kolozsváron. Tőkés nem tartja magát forradalmárnak: a beszélgetés során folyamatosan azt hangsúlyozta, ő csak azt tette, amit kötelességének érzett. S bár 1956-ban nem vállalhatott szerepet – hiszen akkoriban négyéves volt –, a szülei a forradalom szellemében nevelték. Az 1956-os forradalom emlékévében szervezett kolozsvári rendezvényen Tőkés Lászlóval Csinta Samu újságíró beszélgetett.
Akit forradalmárnak neveltek
Európai parlamenti képviselőként jelenleg a politikai közélet terén munkálkodó lelkész első gyermekkori emlékei az ´56-os forradalommal kapcsolatosak: a lelkészcsalád hagyományosan a reformáció megünneplésére készült, amikor hirtelen az egyházellenes diktatúra közepében találták magukat, ahol az igehirdetések során félni kellett – emlékszik vissza Tőkés László. „Édesapám akkor vásárolta meg a család első rádióját kölcsönpénzen, hogy figyelemmel követhessük a magyarországi eseményeket. Októberben a család minden tagja azon csüngött, mint ahogyan később mindenki más a televízió előtt ült 1989-ben” – idézi fel a hatvan évvel ezelőtti gyermekkori emlékeit. Bár gyerekként még nem értette az események jelentőségét, a forradalom történései és a családi neveltetés a későbbiekben példaértékű mérceként mutatták számára az utat, amely a rendszerváltás előtti szerepvállalásához vezetett.
„Nálunk otthon mindig is forradalomnak számított 1956, ez a felfogás számomra megelőlegezte az utókor helyes felismerését” – fűzte hozzá. Tőkés István református lelkész és teológiai professzor hetedik fiaként hallott otthon a kolozsvári teológusok letartóztatásáról, amiért a diákok szolidaritásukat fejezték ki a Budapesten elesett forradalmárok mellett. Az EP-képviselő erdélyi 56-osok – Dávid Gyula, Koczka György, Dobai István – hazatérésére is emlékszik: szerinte a meghurcoltak szabadulásuk után megfélemlített polgártársaiktól nem kaptak kellő társadalmi elismerést. „A kilencvenes évek óta igyekszünk felidézni a múltat és megbecsülni hőseinket, még ha sokszor megkésve is. Ezért olyan fontos az emlékév erdélyi vonatkozású rendezvénysorozata” – fejtette ki. A volt püspök elégedetlenségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy milyen kevés fiatal érdeklődőt lát a teremben annak ellenére, hogy a romániai magyarság sorsa előbb-utóbb az ő kezükbe kerül.
Lékek a hallgatás falán
„A Romániában elcsendesített forradalmi hangok után évről évre egyre jobban megundorodtunk a társadalmi valóság kegyetlenségétől, a besúgásoktól, az emberi aljasságtól” – fogalmazott Tőkés László az elnyomó, elhallgattató román diktatúra utolsó éveiről. „Bár elsősorban a tudatosság vezérelt, az 1989-es forradalomhoz vakmerőségre is szükség volt” – ismerte el. Lelkészként úgy vélte, számos gyülekezet esetében a lelkipásztorok és a presbiterek sem akkor, sem ma nem tájékoztatják arról a közösséget, ami valóban róluk szól. Elmondása szerint ő mindig is az őszinte közlés híveként tevékenykedett.
„1989 a hallgatás faláról szólt, ezen kellett lyukat ütni. A tájékoztatás hamar a kommunizmus fegyverévé vált, így az isteni kegyelem után a nyílt felvilágosítás bírt a legnagyobb forradalmi erővel” – tette hozzá. Tőkés úgy véli, a megemlékezők minden évben tudatos közelharcot vívnak azért, hogy a politikai vezetés ne sajátíthassa ki a forradalom ügyét. „A rendszerváltás után a Szekuritáté tagjai is ünnepelni kezdték azokat a forradalmárokat, akiket egy-két évvel azelőtt ők maguk üldöztek. Ez a fajta népbutítás már szinte történelemhamisítással ér fel” – emelte ki az egykori forradalmár, aki azt is nehezményezte, hogy az ellene szóló állami demoralizációs folyamat – a Románia Csillaga kitüntetéstől való megfosztásával – máig tart. Az egykori püspök, elmondása szerint örül annak, hogy ha megkésve is, de újratárgyalják olyan közéleti szereplők ügyét – többek közt Ion Iliescuét, Petre Románét –, akik a rendszerváltás folyamatát véres kézzel akadályozták.
Azért sikerült, mert nem hagyták egyedül
A beszélgetés során Neumann Ottó újságíró Tőkés Lászlóra vonatkozó szavait is felidézték. „Maradtál volna szimbólum – így fogalmazott egykor Neumann. Ha hősi halált haltam volna 1989-ben, ma valószínűleg a román és magyar politikum képviselői egyaránt koszorúznák a nevemet viselő emlékművet, de mivel a rendszerváltás után sem hagytam a közjó ügyét, sokaknak hamar terhére lettem” – fejtette ki az EP-képviselő. Tőkés László bírálta az RMDSZ bihari képviseletének az 1956-os emlékévvel kapcsolatos tevékenységét. „A szövetség bihari tagjai eddig rá sem hederítettek a forradalom hőseire, de most a kampány hevében osztogatni kezdik az emlékdíjakat a helyi 56-osoknak” – hangoztatta. Végszóként elmondta, csak azért volt ereje szerepet vállalni a rendszerváltó forradalom során, mert családja és hívei mellette álltak. „A titok az, hogy sosem voltam egyedül, a templomot pedig az akkor elindított társadalmi földrengés epicentrumává tettük” – fogalmazott a képviselő.
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Az 1956 emlékének adózó, a Kincses Kolozsvár Egyesület által szervezett beszélgetésen kiderült, Tőkés Lászlót már gyermekkorában a forradalom szellemiségében nevelték: szülei magatartása is nagyban hozzájárult az 1989-es szerepvállalásához.
„Semmi mást nem tettem, csak azt, amit bármelyik református lelkész, aki végzi a dolgát” – fogalmazott a Királyhágómelléki Egyházkerület egykori püspöke, az 1989-es forradalom hőse Kolozsváron. Tőkés nem tartja magát forradalmárnak: a beszélgetés során folyamatosan azt hangsúlyozta, ő csak azt tette, amit kötelességének érzett. S bár 1956-ban nem vállalhatott szerepet – hiszen akkoriban négyéves volt –, a szülei a forradalom szellemében nevelték. Az 1956-os forradalom emlékévében szervezett kolozsvári rendezvényen Tőkés Lászlóval Csinta Samu újságíró beszélgetett.
Akit forradalmárnak neveltek
Európai parlamenti képviselőként jelenleg a politikai közélet terén munkálkodó lelkész első gyermekkori emlékei az ´56-os forradalommal kapcsolatosak: a lelkészcsalád hagyományosan a reformáció megünneplésére készült, amikor hirtelen az egyházellenes diktatúra közepében találták magukat, ahol az igehirdetések során félni kellett – emlékszik vissza Tőkés László. „Édesapám akkor vásárolta meg a család első rádióját kölcsönpénzen, hogy figyelemmel követhessük a magyarországi eseményeket. Októberben a család minden tagja azon csüngött, mint ahogyan később mindenki más a televízió előtt ült 1989-ben” – idézi fel a hatvan évvel ezelőtti gyermekkori emlékeit. Bár gyerekként még nem értette az események jelentőségét, a forradalom történései és a családi neveltetés a későbbiekben példaértékű mérceként mutatták számára az utat, amely a rendszerváltás előtti szerepvállalásához vezetett.
„Nálunk otthon mindig is forradalomnak számított 1956, ez a felfogás számomra megelőlegezte az utókor helyes felismerését” – fűzte hozzá. Tőkés István református lelkész és teológiai professzor hetedik fiaként hallott otthon a kolozsvári teológusok letartóztatásáról, amiért a diákok szolidaritásukat fejezték ki a Budapesten elesett forradalmárok mellett. Az EP-képviselő erdélyi 56-osok – Dávid Gyula, Koczka György, Dobai István – hazatérésére is emlékszik: szerinte a meghurcoltak szabadulásuk után megfélemlített polgártársaiktól nem kaptak kellő társadalmi elismerést. „A kilencvenes évek óta igyekszünk felidézni a múltat és megbecsülni hőseinket, még ha sokszor megkésve is. Ezért olyan fontos az emlékév erdélyi vonatkozású rendezvénysorozata” – fejtette ki. A volt püspök elégedetlenségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy milyen kevés fiatal érdeklődőt lát a teremben annak ellenére, hogy a romániai magyarság sorsa előbb-utóbb az ő kezükbe kerül.
Lékek a hallgatás falán
„A Romániában elcsendesített forradalmi hangok után évről évre egyre jobban megundorodtunk a társadalmi valóság kegyetlenségétől, a besúgásoktól, az emberi aljasságtól” – fogalmazott Tőkés László az elnyomó, elhallgattató román diktatúra utolsó éveiről. „Bár elsősorban a tudatosság vezérelt, az 1989-es forradalomhoz vakmerőségre is szükség volt” – ismerte el. Lelkészként úgy vélte, számos gyülekezet esetében a lelkipásztorok és a presbiterek sem akkor, sem ma nem tájékoztatják arról a közösséget, ami valóban róluk szól. Elmondása szerint ő mindig is az őszinte közlés híveként tevékenykedett.
„1989 a hallgatás faláról szólt, ezen kellett lyukat ütni. A tájékoztatás hamar a kommunizmus fegyverévé vált, így az isteni kegyelem után a nyílt felvilágosítás bírt a legnagyobb forradalmi erővel” – tette hozzá. Tőkés úgy véli, a megemlékezők minden évben tudatos közelharcot vívnak azért, hogy a politikai vezetés ne sajátíthassa ki a forradalom ügyét. „A rendszerváltás után a Szekuritáté tagjai is ünnepelni kezdték azokat a forradalmárokat, akiket egy-két évvel azelőtt ők maguk üldöztek. Ez a fajta népbutítás már szinte történelemhamisítással ér fel” – emelte ki az egykori forradalmár, aki azt is nehezményezte, hogy az ellene szóló állami demoralizációs folyamat – a Románia Csillaga kitüntetéstől való megfosztásával – máig tart. Az egykori püspök, elmondása szerint örül annak, hogy ha megkésve is, de újratárgyalják olyan közéleti szereplők ügyét – többek közt Ion Iliescuét, Petre Románét –, akik a rendszerváltás folyamatát véres kézzel akadályozták.
Azért sikerült, mert nem hagyták egyedül
A beszélgetés során Neumann Ottó újságíró Tőkés Lászlóra vonatkozó szavait is felidézték. „Maradtál volna szimbólum – így fogalmazott egykor Neumann. Ha hősi halált haltam volna 1989-ben, ma valószínűleg a román és magyar politikum képviselői egyaránt koszorúznák a nevemet viselő emlékművet, de mivel a rendszerváltás után sem hagytam a közjó ügyét, sokaknak hamar terhére lettem” – fejtette ki az EP-képviselő. Tőkés László bírálta az RMDSZ bihari képviseletének az 1956-os emlékévvel kapcsolatos tevékenységét. „A szövetség bihari tagjai eddig rá sem hederítettek a forradalom hőseire, de most a kampány hevében osztogatni kezdik az emlékdíjakat a helyi 56-osoknak” – hangoztatta. Végszóként elmondta, csak azért volt ereje szerepet vállalni a rendszerváltó forradalom során, mert családja és hívei mellette álltak. „A titok az, hogy sosem voltam egyedül, a templomot pedig az akkor elindított társadalmi földrengés epicentrumává tettük” – fogalmazott a képviselő.
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. november 10.
Népek találkozója a Mezőség peremén
Első hallásra talán nem kelti fel az ember kíváncsiságát a Mezőség északi peremén található egykori száz település, Paszmos. Az viszont már igen, hogy itt nyugszik a Teleki-kastély egykori tulajdonosa, gróf Teleki Ferenc felfedező, a 19. század jeles személyisége. Annak jártunk utána, mi maradt meg a magyar és szász emlékekből.
Csak ismerkedni szerettem volna az egykori szász falu, Paszmos földrajzi elhelyezkedésével, amikor egy öt évvel ezelőtti blogbejegyzésben megjelent a fent említett cím: A Mezőség peremén. Amint a Sajó völgyéből átszáguldottunk a tekei vasútállomás felé, nem gondoltam arra, hogy még Paszmosra visszatérek. Első találkozásunk semmi érdekeset nem mutatott, csakhogy az otthoni keresgélésben feltűnt egy név: gróf Teleki Ferenc költő, a Magyar Tudományos Akadémia egykori tiszteletbeli tagja, akit Paszmoson temettek el. Egyből érdekessé vált e Beszterce vidéki, egykor szász, ma már teljesen román falu, ahol magyar költő, akadémikus élt és nyugszik, közel kétszáz éve.
Első megválaszolandó kérdés Paszmos földrajzi fekvése, főleg azért, mert nem megy keresztül rajta vasút, sem fontos országút, ezért távolabb élő emberek számára alig ismert. Legpontosabban így határozható meg fekvése: a Nagysajót Tekével összekötő úton fekszik Szászpéntek mellett. Csakhogy sok embernek Nagysajót is keresnie kell Erdély térképén.
Az utóbbi időben az erdélyi művelődéstörténet és néprajz egyre többet foglalkozik az erdélyi Mezőség néven ismert tájegység kutatásával. Ezek összefoglalásában Paszmos úgy jelenik meg, mint mezőségi település. Makkai Gergely a Mezőség tájökológiájáról írt könyvében is a 270 mezőségi település között sorolja fel a falut.
Kelet és nyugat találkozása
Lassan száll fel az október végi köd, vasárnap délelőtt még nedves csend borítja a falut, egyetlen férfivel találkozom a szász templom előtt, aki köszönésemre barátságosan válaszol. Kézfogásából és tekintetéből megérzem, kíváncsi, mit keres egy idegen vasárnap kora délelőtt a faluban. Amikor egykori szászok felől érdeklődöm, otthonos biztonsággal igazít el az utolsó, még itt élő szász asszonyhoz, Vultur Mariahoz, majd azt is hozzáteszi, most a lánya is épp itthon van Besztercéről.
Egy falu életében még az is fontos esemény, ha az elszármazott hazajön szüleit meglátogatni. Távol a várostól, itt még mindig úgy élnek az emberek, hogy tudják, mi történik a másik udvaron. Sehol sem látok olyan magas fallal bezárt udvarokat, mint a Szászföld hagyományos falvaiban, legfeljebb az utcák elrendeződésében fedezem fel az egykori szászság sajátos faluképét. A templom melletti egykori szász iskolában is vasrácsos ajtóval ellátott vegyesüzlet működik, most még zárva, mert alig-alig ébred a falu.
Túl korán érkeztem, Vultur Marianál zárt kaput találok. Sebaj, három fekete ruhás nő megy a román templom felé, én is arra veszem az utat. Először a román temető előtt állok meg, bent érdekes látvány fogad. Az első sorban egy friss hant, a koszorúkon még zöld a fenyő tűlevele, a sírhant előtt fából faragott, egyszerű kereszt az elhunyt nevével, s a név alatt a fába faragva egy virágváza, benne tulipán. Ekkor fedezem fel, hogy a mellette levő, az időjárástól szürkére kopott, húsz évvel ezelőtt állított másik fakereszten is látható egy egyszerű vázában három, majd egy másikon egy szál szép ívű tulipán faragása, két levéllel.
A 21. század elején három torony jelzi Paszmoson a múltat, a jelent és a bizonytalan-biztató jövőt. Egyik torony az egyszerű, egykori görög katolikus templomé, amely alatt eleven ortodox egyházi élet zajlik. Másik torony a szász evangélikus templomé, amely csendben, méltóságteljesen dacol az idővel, s néha román nyelvű görög katolikus liturgia szólal meg alatta. Harmadikként a falu felett árván, várakozóan áll a grófi kastély huszártornya. Három nemzet: erdélyi szász, román és magyar. Négy vallás: szász evangélikus, román ortodox és görög katolikus, magyar nyelvű római katolikus (egykori Teleki gróf) találkozik a tornyok múltjának krónikájában. Mára már egynyelvű – román – lett a paszmosi vallásos élet, legfeljebb a hozzáértő szem veszi észre a keleti és a nyugati, a görög katolikus és a görög keleti világ találkozását.
A román templom kellemes meleggel fogad, a központi fűtés működik. Nem nagy a templom, de így legalább ezen a vasárnapon megtelt. A torony alatti bejárat belső falán olvasom rövid történetét: épült 1910-ben. Sehol nincs utalás arra, hogy görög katolikusnak épült. Belső festése 1986–1990 között készült el, valóban szép, tiszta bizánci stílusú falfestmény.
A görög katolikusok viszont az egykori szász evangélikus templomot bérelik, s amikor a szomszédból a tekei görög katolikus pap átmegy misézni, akkor kinyitják a templomot. Így legalább látszik, jobban túléli a változásokat, mint a nála jóval fiatalabb, de árván hagyott Teleki-kastély. A tornyon látható felirat szerint a falu közepén álló gótikus, szász evangélikus templomot 1975-ben javították utoljára, mert ott díszeleg – helytelen írásmóddal – RENOWIRT 1975. Csodálkozom a feliraton, hiszen negyven évvel ezelőtt azért még volt ott annyi szász, akik közül tudhatták volna, a javítást németül így írják: RENOVIERT. Igaz, a közelben lévő kolozsnagyidai református templom előtti vasajtón ezt olvastam: „Imátkozzál”.
A „paszmosi Kazinczy”
A Kárpát-medencét Kr.u. a második évezredben építették tele tornyokkal, s erdélyi sajátosság, békés egymás melletti élés példájaként néhol három-négy torony is jelzi a nemzetek, vallásfelekezetek jelenlétét. A tornyok beleépültek mindennapi és ünnepi életünkbe egyaránt: mutatták az időt, amikor a napórát felváltotta a toronyóra, egymás megsegítésére szólítottak benne a harangok, ha tűz ütött ki valahol, és a toronyban zengő harangok kísérik el a halottakat még ma is. De a tornyok útmutatóak is egyben, mi is így igazítunk el kérdezősködőket – toronyiránt.
Pár évvel ezelőtt így látta mezőségi utazásai eredményeképpen a fák épített örökségét számba vevő Wagner Péter Paszmost: „festői falucska, látképét két torony uralja. Kerített szász evangélikus temploma gótikus, 19. századi neoromán stílusú toronnyal. Ma igen rossz állapotban van, a görög katolikus egyház használja. A 18. században épült Teleki-kastély bejárati szárnyának kapuja fölött karcsú huszártorony ül. A földszintes melléképületekkel körülvett udvaron kisebb kúriaépület düledezik.”
Nagysajó felől a Teke felé tartó átutazáskor mindebből semmit sem láttam, sem a gótikus szász templomot, sem a karcsú huszártornyot, pedig intő jelként éppen ez a huszártornyos felvétel került az erdélyi történelmi családok kastélyait bemutató nagy mű címlapjára: „Isten segedelmével udvaromat megépítettem.”
Legnagyobb meglepetésem nem is a kastély, hanem annak építője és egykori ura: széki gróf Teleki Ferenc, aki az MTA tagja volt, és ott temették el Paszmoson. Az Új Magyar Életrajzi Lexikonban ugyan Paszmas áll, de 500 km-re Budapesttől nagyon ismeretlen lehetett ez a falu. Kortársai a grófot „paszmosi Kazinczy”-ként emlegették. Már csak ennyi információ is kíváncsivá teszi az embert, hiszen azon a még ma is eléggé ismeretlen vidéken nem sok akadémikus nyugszik. Más helyén a világnak a hálásabb utókor emlékművel és jól látható táblával jelzi a hely fontosságát, s büszke a nagy elődök emlékére. Itt csak kéttenyérnyi barna tábla szerénykedik az út kanyarulatában: „Castel Teleki”, de az akadémikus sírhelyét eltakarta az enyészet.
Félelmetes csend fogad ezen az október végi vasárnap délelőtt a kastély udvarán. A köd lassan száll fel, a harmatos fűben vonyítva szalad egy kóbor kutya, az ablaktalan, ajtók nélküli kastély kísérteties csendben vár. A kastély mögötti fákon varjúsereg, de az udvaron, az épületben élettelen csend és sivárság. Belépek a lakóépületként ismert kastélyrészbe, a bejárat fölött még olvasható az építés évszáma: 1752, de az épület teljesen üres. Egyetlen kibelezett fekete-fehér televízió utal a huszonöt évvel ezelőtt itt működött téesz idejére.
Körbejárom az élettelen épületet, s megállapítom: a huszártorony és a lakóépület még áll, valamint mögötte a hatalmas mocsári tölgyfa is, aminek törzsét négy ember sem éri át, s látom rajta a megjelölést: ANNO 1406. 1920-ban villám csapott bele, az itteni múlt idejének tanújaként mégis él.
Erről a paszmosi domboldalról a Teleki család már eltűnt, az enyészet elviheti Erdély egyik legérdekesebb, harmadfél évszázados kastélyát is, de a tölgyfák néma tanúkként még ott állnak…
A falu utolsó szász lakója
Második próbálkozáskor sikerül Vultur Mariaval, az utolsó paszmosi szász asszonnyal beszélgetni. Ludvégről származó férje után Vultur Mariaként mutatkozik be, leánykori neve Maria Lindert. Bemutatkozás után hozzáteszi, két hónapja özvegy. Amikor németül is köszöntöm, kedvesen beinvitál a lakásba, majd egy kávé mellett mesélni kezd, alig bírom jegyzetelni a családi krónika huszadik századi megörökítését, amiben egy kicsit ennek az egész észak-erdélyi régiónak zivataros történelme is megjelenik.
Anyai nagyszüleivel kezdi, akik helyi szászok voltak, vezetéknevük Barabás. A szász evangélikus temetőben fedezem fel később, hogy a magyar vagy román eredetű családok és vezetéknevek írásban és életmódban olyan szépen belesimultak a szász falu világába: a sírköveken ma olyan német nevek olvashatók, mint Barabasch vagy Someschan.
– Mikor mentek el innen a faluból a szászok, hogy már csak utolsóként beszéli itt az egykori erdélyi nemzet nyelvét? – teszem fel a megszokottnak tűnő kérdést, és Maria Lindert mesélni kezd.
– Már száz évvel ezelőtt is volt itt egy nagy exodus. Akkor mentek el innen az én nagyszüleim is. Ez érdekes történet. Ha tudja jegyezni, elmesélem. Nagyszüleim 1913-ban vándoroltak ki az Amerikai Egyesült Államokba, és magukkal vitték az akkor még egyetlen kislányukat. Két év múlva, 1915-ben Ohio államban született még egy lányuk: Katharina Lindert. Ő az én édesanyám.
– Amerikában született az édesanyja? – lepődöm meg.
– Várjon csak, mert ez hosszú családi krónika. Megszületett ott aztán a harmadik gyermekük is, és utána, 1922-ben a háromgyermekes család hazajött Paszmosra. Kijavították a házat, bevezették a vizet, ahogy a tengeren túl látták. De az ott szerzett pénz nem volt elég mindenre, ezért úgy döntöttek, visszamennek még pénzt keresni. Közben 1924-ben itthon született egy ikerpár, akik közül az egyik meghalt, csak a másik maradt életben. Abban az időben az a hír járta: ha nem marad itt egy biztos örökös, akkor elveszíthetik az itthoni birtokot. Először abban állapodtak meg, hogy az első két lány már elég nagy ahhoz, hogy az itt élő nagyszülők segítségével és az Amerikából küldött pénzzel megállhassanak a lábukon. Végül a Paszmoson született nagyobbik lány nem akart elmaradni a szülőktől, így az alig kilencéves lány maradt itt, és a család a pár hetes fiúkkal s másik két lányukkal visszautazott Amerikába. Ott még született egy ötödik gyerek is, a szülők pedig onnan támogatták az itt élő lányukat, rendszeresen küldtek neki ruhát, csomagot. Amikor tizenhat éves lett, kapott útlevelet, hogy menjen ő is a család után, mert majd együtt meggazdagodva úgyis visszajönnek. És most következik egy titokzatos történet. Csak találgatni tudjuk, mi történt, de végül nem ment el. Úgy gondoljuk, mindez a tizenhat éves lány lázadása volt a szülőkkel szemben, amiért őt egykor egyedül itt hagyták. Más variáció szerint talán a szerelem is közrejátszott. Édesapám egy hétgyermekes, de szorgalmas családból származik. 1932-ben házasodtak össze, egy év múlva megszületett a fiútestvérem.
– Ő most Németországban él? – szakítom félbe a családi rege mesélését.
– Igen, de addig még sok van. 1937-ben megszületett a nővérem, majd jött a háború, és 1944 szeptemberében kitelepítették a falut: a család az ausztriai Amstettenig ment. Körülbelül egy-két szász család maradt csak helyben, és nem is jött vissza mindenki. Szüleim 1945-ben jöttek haza, házunkba akkor már egy román tanító lánya volt beköltöztetve, aki még sokáig itt lakott velünk.
Maria Lindert 1947-ben született Paszmoson, és ma 68 évesen ő az utolsó szász a faluban. Fia Németországban él, bátyja szintén, lánya Besztercén lakik, nővére Kanadába ment férjhez. Mielőtt feltenném a szokásos, kínos kérdést, miért maradt itt, máris magyarázni kezdi:
– Tanítónőként Ludvégre kerültem, ott ismertem meg férjemet, Vultur Emilt, aki földrajz-történelemszakos tanár volt, összeházasodtunk, s itt éltük le életünket. Két hónapja temettük el, sírja ott van legelöl a német evangélikus temetőben. Most már van hely bőven mellette nekem is.
Észak-erdélyi honvágy
Maria Lindert időnként egy-egy német szót is beiktat román nyelvű mesélésébe. Az utolsó paszmosi szász szájából történelmi hitelességként hangzik a Schicksal – ami életsorsot, végzetet jelent. Talán románul itt nem is lenne ilyen igazi mélysége és súlya a végzet szónak. Név említése nélkül kezd bele egy másik paszmosi életsorsba…
A háború befejezése után az egyik paszmosi szász férfi nem jött haza Erdélybe, Kanadában keresett új hazát. „Rossz nyelvek szerint azért, mert távollétében született még egy gyerek. De ez háborús történet, amiről most már nem illik beszélni.” Egyetlen lányát és feleségét hagyta akkor itt, majd 1961-ben az akkor huszonegy éves lányát családegyesítés jogán kivitte tengerentúli hazájába. Már egy fél évszázada élt Kanadában családjával együtt az erdélyi szász nő, amikor Beszterce vidékéről elvándorolt erdélyi szászok utódaival találkozott, akik áradozva meséltek neki – angolul –, mekkora öröm volt, amikor ellátogattak őseik szülőföldjére, és ott megtalálták a gyökereket. Maria Lindert a fontosság kedvéért a gyökér szót anyanyelvén is megismétli: die Wurzel. Ennek a találkozásnak hatására az egykori paszmosi nő 2012-ben hazalátogatott, majd szülőföldjével való találkozásának élménye és meghatódása után a nyáron újból visszajött: immár lányával, fiával és fia barátnőjével együtt. Több mint egy félévszázad után szólalt meg lelkében a honvágy.
Maria Lindert őriz egy ehhez hasonló családi történetet is. Nővére 1975-ben ment férjhez egy Kanadában élő férfihez. Két év múlva szülei – a Paszmoson született édesapa és az Amerikában született édesanya – meglátogatták lányukat Kanadában. Ott tartózkodásuk idején átmentek az Egyesült Államokba, ahol még élt az 1924-ben kivándorolt édesanya, és ötvenhárom év után találkozott újból anya a lányával. Sőt, akkor ismerte meg legkisebb testvérét, aki már a tengeren túl született.
Maria néni lassan feláll, a belső szobából bekeretezett fényképet hoz ki, rajta a Kanadába férjhez ment nővére menyasszonyi ruhában, mellette az édesanya, annak amerikai testvére, és a Paszmoson született, de Egyesült Államokban élt nagyanya. Egy paszmosi szász család három nemzedéke látható egymás mellett, és az életben csak pár napot lehettek együtt. Egy fénykép őrizte meg ennek az észak-erdélyi családnak huszadik századi kálváriáját.
Maria Linderttől a szász evangélikus temetőbe indultam lefényképezni azt az alig egy méter magas, egyszerű, fából készült két kopjafát, ami unikum, csak ott található. Láttam az alig kéthónapos sírt, ahol az utolsó paszmosi szász asszony férje nyugszik, majd beültem az autóba, a kora délutáni napfényben megcsillant a Teleki-kastély huszártornya, mellette az őszi sárguló falevelek, s valami mégis azt súgta: nincs vége, nem lehet vége!
Két nap múlva telefonon felhívtam Maria Lindert asszonyt, meg akartam köszönni a megható, szép élettörténeteket. Telefonon már németül szóltunk egymáshoz, s kérte, keressem még fel, mert volna még mesélnivalója. Mégis folytatódik a paszmosi krónika.
Széki Teleki Ferenc
Teleki Ferenc ugyan nem Paszmoson született, de ennek is megvan a maga kálváriás krónikája. Az 1784-es Horea-lázadás idején a Beszterce vidéki románok is rettegésben tartották a magyar főúri családokat, így az áldott állapotba került édesanya Besztercére menekült, s ott szülte meg fiát 1785. április 4-én. Apja korai halála (1792) után az akkor alig hétéves félárva nevelését nagybátyja segítette, aki viszont szemrehányást tett neki magyartalanságáért. Teleki Ferenc jól beszélt angolul, franciául, iskoláit a besztercei piaristáknál kezdte, majd 1799–1801 között a bécsi Theresianumban folytatta, ahol szinte teljesen elnémetesedett. 1808-ban, Bolyai Farkas után tíz évvel, Göttingenben, Gauss városában matematikát tanult, s négy évre rá feltalálta az addig csak két kézben tartható, nehézkes szögmérő helyett az egy kézzel is használható szögmérőt, s ennek gyártását egy bécsi cég el is kezdte. Nem véletlen, hogy a paszmosi Teleki Ferenc neve és életútja ott található a nagy magyar feltalálókról írt könyvben. Harmincegy éves korában megismerkedett a vele éppen egyidős író, szerkesztő Döbrentei Gáborral, későbbi barátjával, akinek hatására a magyar nyelv és kultúra felé fordult, sőt barátja ösztönzésére verseket is írt magyar nyelven. Mindez másfél emberöltőnyivel a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István előtt. A vele történt tragédiát is barátjának, Döbrentei Gábornak panaszolta el levélben: „kastélyom, virág- és hajtóházammal, a hollandus házzal és kétemeletű mulatóházzal együtt április 27-én mind egészen földig leégett”. A paszmosi kastély azt a tragédiát átélte, Teleki Ferenc négy év alatt teljesen újjáépítette, és áll a kastély mind a mai napig. Azt hiszem, jelképnél is több mindaz, hogy az erdélyi történelmi családok kastélyairól négy évvel ezelőtt kiadott 600 oldalas könyv borítóján éppen a paszmosi Teleki-kastély látható abban az állapotban, amint az enyészet már nagyon kikezdte. Széki gróf Teleki Ferenc költő, feltaláló Paszmoson hunyt el 1831. december 16-án, ott is temették el. Sírja ma már ismeretlen, de az idősebbek még emlékeznek arra a kastély mögötti dombra, ahol egykor sírkövek álltak. Halála évében az MTA tagjai közé választotta, de a hálátlan utókor vagy jelenkor(?) méltatlanul engedte sírjának eltüntetését.
A kastély utolsó ura és lakója gróf Teleki Ernő volt, aki ugyan már Kolozsváron született, de édesapja elhunyta után 1926-ban, közgazdasági tanulmányai befejezése után Budapestről visszatért Paszmosra átvenni a gazdaság és a kastély irányítását. 1949-ben származása miatt elveszítette paszmosi birtokát, sőt 1954-ben Dobrudzsába száműzték. Autodidakta művészként hunyt el Kolozsváron 1980-ban. Ikertestvére, Andor, a Francia Becsületrend lovagjaként Dél-Amerikában, Buenos Airesben halt meg.
Ötvös József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Első hallásra talán nem kelti fel az ember kíváncsiságát a Mezőség északi peremén található egykori száz település, Paszmos. Az viszont már igen, hogy itt nyugszik a Teleki-kastély egykori tulajdonosa, gróf Teleki Ferenc felfedező, a 19. század jeles személyisége. Annak jártunk utána, mi maradt meg a magyar és szász emlékekből.
Csak ismerkedni szerettem volna az egykori szász falu, Paszmos földrajzi elhelyezkedésével, amikor egy öt évvel ezelőtti blogbejegyzésben megjelent a fent említett cím: A Mezőség peremén. Amint a Sajó völgyéből átszáguldottunk a tekei vasútállomás felé, nem gondoltam arra, hogy még Paszmosra visszatérek. Első találkozásunk semmi érdekeset nem mutatott, csakhogy az otthoni keresgélésben feltűnt egy név: gróf Teleki Ferenc költő, a Magyar Tudományos Akadémia egykori tiszteletbeli tagja, akit Paszmoson temettek el. Egyből érdekessé vált e Beszterce vidéki, egykor szász, ma már teljesen román falu, ahol magyar költő, akadémikus élt és nyugszik, közel kétszáz éve.
Első megválaszolandó kérdés Paszmos földrajzi fekvése, főleg azért, mert nem megy keresztül rajta vasút, sem fontos országút, ezért távolabb élő emberek számára alig ismert. Legpontosabban így határozható meg fekvése: a Nagysajót Tekével összekötő úton fekszik Szászpéntek mellett. Csakhogy sok embernek Nagysajót is keresnie kell Erdély térképén.
Az utóbbi időben az erdélyi művelődéstörténet és néprajz egyre többet foglalkozik az erdélyi Mezőség néven ismert tájegység kutatásával. Ezek összefoglalásában Paszmos úgy jelenik meg, mint mezőségi település. Makkai Gergely a Mezőség tájökológiájáról írt könyvében is a 270 mezőségi település között sorolja fel a falut.
Kelet és nyugat találkozása
Lassan száll fel az október végi köd, vasárnap délelőtt még nedves csend borítja a falut, egyetlen férfivel találkozom a szász templom előtt, aki köszönésemre barátságosan válaszol. Kézfogásából és tekintetéből megérzem, kíváncsi, mit keres egy idegen vasárnap kora délelőtt a faluban. Amikor egykori szászok felől érdeklődöm, otthonos biztonsággal igazít el az utolsó, még itt élő szász asszonyhoz, Vultur Mariahoz, majd azt is hozzáteszi, most a lánya is épp itthon van Besztercéről.
Egy falu életében még az is fontos esemény, ha az elszármazott hazajön szüleit meglátogatni. Távol a várostól, itt még mindig úgy élnek az emberek, hogy tudják, mi történik a másik udvaron. Sehol sem látok olyan magas fallal bezárt udvarokat, mint a Szászföld hagyományos falvaiban, legfeljebb az utcák elrendeződésében fedezem fel az egykori szászság sajátos faluképét. A templom melletti egykori szász iskolában is vasrácsos ajtóval ellátott vegyesüzlet működik, most még zárva, mert alig-alig ébred a falu.
Túl korán érkeztem, Vultur Marianál zárt kaput találok. Sebaj, három fekete ruhás nő megy a román templom felé, én is arra veszem az utat. Először a román temető előtt állok meg, bent érdekes látvány fogad. Az első sorban egy friss hant, a koszorúkon még zöld a fenyő tűlevele, a sírhant előtt fából faragott, egyszerű kereszt az elhunyt nevével, s a név alatt a fába faragva egy virágváza, benne tulipán. Ekkor fedezem fel, hogy a mellette levő, az időjárástól szürkére kopott, húsz évvel ezelőtt állított másik fakereszten is látható egy egyszerű vázában három, majd egy másikon egy szál szép ívű tulipán faragása, két levéllel.
A 21. század elején három torony jelzi Paszmoson a múltat, a jelent és a bizonytalan-biztató jövőt. Egyik torony az egyszerű, egykori görög katolikus templomé, amely alatt eleven ortodox egyházi élet zajlik. Másik torony a szász evangélikus templomé, amely csendben, méltóságteljesen dacol az idővel, s néha román nyelvű görög katolikus liturgia szólal meg alatta. Harmadikként a falu felett árván, várakozóan áll a grófi kastély huszártornya. Három nemzet: erdélyi szász, román és magyar. Négy vallás: szász evangélikus, román ortodox és görög katolikus, magyar nyelvű római katolikus (egykori Teleki gróf) találkozik a tornyok múltjának krónikájában. Mára már egynyelvű – román – lett a paszmosi vallásos élet, legfeljebb a hozzáértő szem veszi észre a keleti és a nyugati, a görög katolikus és a görög keleti világ találkozását.
A román templom kellemes meleggel fogad, a központi fűtés működik. Nem nagy a templom, de így legalább ezen a vasárnapon megtelt. A torony alatti bejárat belső falán olvasom rövid történetét: épült 1910-ben. Sehol nincs utalás arra, hogy görög katolikusnak épült. Belső festése 1986–1990 között készült el, valóban szép, tiszta bizánci stílusú falfestmény.
A görög katolikusok viszont az egykori szász evangélikus templomot bérelik, s amikor a szomszédból a tekei görög katolikus pap átmegy misézni, akkor kinyitják a templomot. Így legalább látszik, jobban túléli a változásokat, mint a nála jóval fiatalabb, de árván hagyott Teleki-kastély. A tornyon látható felirat szerint a falu közepén álló gótikus, szász evangélikus templomot 1975-ben javították utoljára, mert ott díszeleg – helytelen írásmóddal – RENOWIRT 1975. Csodálkozom a feliraton, hiszen negyven évvel ezelőtt azért még volt ott annyi szász, akik közül tudhatták volna, a javítást németül így írják: RENOVIERT. Igaz, a közelben lévő kolozsnagyidai református templom előtti vasajtón ezt olvastam: „Imátkozzál”.
A „paszmosi Kazinczy”
A Kárpát-medencét Kr.u. a második évezredben építették tele tornyokkal, s erdélyi sajátosság, békés egymás melletti élés példájaként néhol három-négy torony is jelzi a nemzetek, vallásfelekezetek jelenlétét. A tornyok beleépültek mindennapi és ünnepi életünkbe egyaránt: mutatták az időt, amikor a napórát felváltotta a toronyóra, egymás megsegítésére szólítottak benne a harangok, ha tűz ütött ki valahol, és a toronyban zengő harangok kísérik el a halottakat még ma is. De a tornyok útmutatóak is egyben, mi is így igazítunk el kérdezősködőket – toronyiránt.
Pár évvel ezelőtt így látta mezőségi utazásai eredményeképpen a fák épített örökségét számba vevő Wagner Péter Paszmost: „festői falucska, látképét két torony uralja. Kerített szász evangélikus temploma gótikus, 19. századi neoromán stílusú toronnyal. Ma igen rossz állapotban van, a görög katolikus egyház használja. A 18. században épült Teleki-kastély bejárati szárnyának kapuja fölött karcsú huszártorony ül. A földszintes melléképületekkel körülvett udvaron kisebb kúriaépület düledezik.”
Nagysajó felől a Teke felé tartó átutazáskor mindebből semmit sem láttam, sem a gótikus szász templomot, sem a karcsú huszártornyot, pedig intő jelként éppen ez a huszártornyos felvétel került az erdélyi történelmi családok kastélyait bemutató nagy mű címlapjára: „Isten segedelmével udvaromat megépítettem.”
Legnagyobb meglepetésem nem is a kastély, hanem annak építője és egykori ura: széki gróf Teleki Ferenc, aki az MTA tagja volt, és ott temették el Paszmoson. Az Új Magyar Életrajzi Lexikonban ugyan Paszmas áll, de 500 km-re Budapesttől nagyon ismeretlen lehetett ez a falu. Kortársai a grófot „paszmosi Kazinczy”-ként emlegették. Már csak ennyi információ is kíváncsivá teszi az embert, hiszen azon a még ma is eléggé ismeretlen vidéken nem sok akadémikus nyugszik. Más helyén a világnak a hálásabb utókor emlékművel és jól látható táblával jelzi a hely fontosságát, s büszke a nagy elődök emlékére. Itt csak kéttenyérnyi barna tábla szerénykedik az út kanyarulatában: „Castel Teleki”, de az akadémikus sírhelyét eltakarta az enyészet.
Félelmetes csend fogad ezen az október végi vasárnap délelőtt a kastély udvarán. A köd lassan száll fel, a harmatos fűben vonyítva szalad egy kóbor kutya, az ablaktalan, ajtók nélküli kastély kísérteties csendben vár. A kastély mögötti fákon varjúsereg, de az udvaron, az épületben élettelen csend és sivárság. Belépek a lakóépületként ismert kastélyrészbe, a bejárat fölött még olvasható az építés évszáma: 1752, de az épület teljesen üres. Egyetlen kibelezett fekete-fehér televízió utal a huszonöt évvel ezelőtt itt működött téesz idejére.
Körbejárom az élettelen épületet, s megállapítom: a huszártorony és a lakóépület még áll, valamint mögötte a hatalmas mocsári tölgyfa is, aminek törzsét négy ember sem éri át, s látom rajta a megjelölést: ANNO 1406. 1920-ban villám csapott bele, az itteni múlt idejének tanújaként mégis él.
Erről a paszmosi domboldalról a Teleki család már eltűnt, az enyészet elviheti Erdély egyik legérdekesebb, harmadfél évszázados kastélyát is, de a tölgyfák néma tanúkként még ott állnak…
A falu utolsó szász lakója
Második próbálkozáskor sikerül Vultur Mariaval, az utolsó paszmosi szász asszonnyal beszélgetni. Ludvégről származó férje után Vultur Mariaként mutatkozik be, leánykori neve Maria Lindert. Bemutatkozás után hozzáteszi, két hónapja özvegy. Amikor németül is köszöntöm, kedvesen beinvitál a lakásba, majd egy kávé mellett mesélni kezd, alig bírom jegyzetelni a családi krónika huszadik századi megörökítését, amiben egy kicsit ennek az egész észak-erdélyi régiónak zivataros történelme is megjelenik.
Anyai nagyszüleivel kezdi, akik helyi szászok voltak, vezetéknevük Barabás. A szász evangélikus temetőben fedezem fel később, hogy a magyar vagy román eredetű családok és vezetéknevek írásban és életmódban olyan szépen belesimultak a szász falu világába: a sírköveken ma olyan német nevek olvashatók, mint Barabasch vagy Someschan.
– Mikor mentek el innen a faluból a szászok, hogy már csak utolsóként beszéli itt az egykori erdélyi nemzet nyelvét? – teszem fel a megszokottnak tűnő kérdést, és Maria Lindert mesélni kezd.
– Már száz évvel ezelőtt is volt itt egy nagy exodus. Akkor mentek el innen az én nagyszüleim is. Ez érdekes történet. Ha tudja jegyezni, elmesélem. Nagyszüleim 1913-ban vándoroltak ki az Amerikai Egyesült Államokba, és magukkal vitték az akkor még egyetlen kislányukat. Két év múlva, 1915-ben Ohio államban született még egy lányuk: Katharina Lindert. Ő az én édesanyám.
– Amerikában született az édesanyja? – lepődöm meg.
– Várjon csak, mert ez hosszú családi krónika. Megszületett ott aztán a harmadik gyermekük is, és utána, 1922-ben a háromgyermekes család hazajött Paszmosra. Kijavították a házat, bevezették a vizet, ahogy a tengeren túl látták. De az ott szerzett pénz nem volt elég mindenre, ezért úgy döntöttek, visszamennek még pénzt keresni. Közben 1924-ben itthon született egy ikerpár, akik közül az egyik meghalt, csak a másik maradt életben. Abban az időben az a hír járta: ha nem marad itt egy biztos örökös, akkor elveszíthetik az itthoni birtokot. Először abban állapodtak meg, hogy az első két lány már elég nagy ahhoz, hogy az itt élő nagyszülők segítségével és az Amerikából küldött pénzzel megállhassanak a lábukon. Végül a Paszmoson született nagyobbik lány nem akart elmaradni a szülőktől, így az alig kilencéves lány maradt itt, és a család a pár hetes fiúkkal s másik két lányukkal visszautazott Amerikába. Ott még született egy ötödik gyerek is, a szülők pedig onnan támogatták az itt élő lányukat, rendszeresen küldtek neki ruhát, csomagot. Amikor tizenhat éves lett, kapott útlevelet, hogy menjen ő is a család után, mert majd együtt meggazdagodva úgyis visszajönnek. És most következik egy titokzatos történet. Csak találgatni tudjuk, mi történt, de végül nem ment el. Úgy gondoljuk, mindez a tizenhat éves lány lázadása volt a szülőkkel szemben, amiért őt egykor egyedül itt hagyták. Más variáció szerint talán a szerelem is közrejátszott. Édesapám egy hétgyermekes, de szorgalmas családból származik. 1932-ben házasodtak össze, egy év múlva megszületett a fiútestvérem.
– Ő most Németországban él? – szakítom félbe a családi rege mesélését.
– Igen, de addig még sok van. 1937-ben megszületett a nővérem, majd jött a háború, és 1944 szeptemberében kitelepítették a falut: a család az ausztriai Amstettenig ment. Körülbelül egy-két szász család maradt csak helyben, és nem is jött vissza mindenki. Szüleim 1945-ben jöttek haza, házunkba akkor már egy román tanító lánya volt beköltöztetve, aki még sokáig itt lakott velünk.
Maria Lindert 1947-ben született Paszmoson, és ma 68 évesen ő az utolsó szász a faluban. Fia Németországban él, bátyja szintén, lánya Besztercén lakik, nővére Kanadába ment férjhez. Mielőtt feltenném a szokásos, kínos kérdést, miért maradt itt, máris magyarázni kezdi:
– Tanítónőként Ludvégre kerültem, ott ismertem meg férjemet, Vultur Emilt, aki földrajz-történelemszakos tanár volt, összeházasodtunk, s itt éltük le életünket. Két hónapja temettük el, sírja ott van legelöl a német evangélikus temetőben. Most már van hely bőven mellette nekem is.
Észak-erdélyi honvágy
Maria Lindert időnként egy-egy német szót is beiktat román nyelvű mesélésébe. Az utolsó paszmosi szász szájából történelmi hitelességként hangzik a Schicksal – ami életsorsot, végzetet jelent. Talán románul itt nem is lenne ilyen igazi mélysége és súlya a végzet szónak. Név említése nélkül kezd bele egy másik paszmosi életsorsba…
A háború befejezése után az egyik paszmosi szász férfi nem jött haza Erdélybe, Kanadában keresett új hazát. „Rossz nyelvek szerint azért, mert távollétében született még egy gyerek. De ez háborús történet, amiről most már nem illik beszélni.” Egyetlen lányát és feleségét hagyta akkor itt, majd 1961-ben az akkor huszonegy éves lányát családegyesítés jogán kivitte tengerentúli hazájába. Már egy fél évszázada élt Kanadában családjával együtt az erdélyi szász nő, amikor Beszterce vidékéről elvándorolt erdélyi szászok utódaival találkozott, akik áradozva meséltek neki – angolul –, mekkora öröm volt, amikor ellátogattak őseik szülőföldjére, és ott megtalálták a gyökereket. Maria Lindert a fontosság kedvéért a gyökér szót anyanyelvén is megismétli: die Wurzel. Ennek a találkozásnak hatására az egykori paszmosi nő 2012-ben hazalátogatott, majd szülőföldjével való találkozásának élménye és meghatódása után a nyáron újból visszajött: immár lányával, fiával és fia barátnőjével együtt. Több mint egy félévszázad után szólalt meg lelkében a honvágy.
Maria Lindert őriz egy ehhez hasonló családi történetet is. Nővére 1975-ben ment férjhez egy Kanadában élő férfihez. Két év múlva szülei – a Paszmoson született édesapa és az Amerikában született édesanya – meglátogatták lányukat Kanadában. Ott tartózkodásuk idején átmentek az Egyesült Államokba, ahol még élt az 1924-ben kivándorolt édesanya, és ötvenhárom év után találkozott újból anya a lányával. Sőt, akkor ismerte meg legkisebb testvérét, aki már a tengeren túl született.
Maria néni lassan feláll, a belső szobából bekeretezett fényképet hoz ki, rajta a Kanadába férjhez ment nővére menyasszonyi ruhában, mellette az édesanya, annak amerikai testvére, és a Paszmoson született, de Egyesült Államokban élt nagyanya. Egy paszmosi szász család három nemzedéke látható egymás mellett, és az életben csak pár napot lehettek együtt. Egy fénykép őrizte meg ennek az észak-erdélyi családnak huszadik századi kálváriáját.
Maria Linderttől a szász evangélikus temetőbe indultam lefényképezni azt az alig egy méter magas, egyszerű, fából készült két kopjafát, ami unikum, csak ott található. Láttam az alig kéthónapos sírt, ahol az utolsó paszmosi szász asszony férje nyugszik, majd beültem az autóba, a kora délutáni napfényben megcsillant a Teleki-kastély huszártornya, mellette az őszi sárguló falevelek, s valami mégis azt súgta: nincs vége, nem lehet vége!
Két nap múlva telefonon felhívtam Maria Lindert asszonyt, meg akartam köszönni a megható, szép élettörténeteket. Telefonon már németül szóltunk egymáshoz, s kérte, keressem még fel, mert volna még mesélnivalója. Mégis folytatódik a paszmosi krónika.
Széki Teleki Ferenc
Teleki Ferenc ugyan nem Paszmoson született, de ennek is megvan a maga kálváriás krónikája. Az 1784-es Horea-lázadás idején a Beszterce vidéki románok is rettegésben tartották a magyar főúri családokat, így az áldott állapotba került édesanya Besztercére menekült, s ott szülte meg fiát 1785. április 4-én. Apja korai halála (1792) után az akkor alig hétéves félárva nevelését nagybátyja segítette, aki viszont szemrehányást tett neki magyartalanságáért. Teleki Ferenc jól beszélt angolul, franciául, iskoláit a besztercei piaristáknál kezdte, majd 1799–1801 között a bécsi Theresianumban folytatta, ahol szinte teljesen elnémetesedett. 1808-ban, Bolyai Farkas után tíz évvel, Göttingenben, Gauss városában matematikát tanult, s négy évre rá feltalálta az addig csak két kézben tartható, nehézkes szögmérő helyett az egy kézzel is használható szögmérőt, s ennek gyártását egy bécsi cég el is kezdte. Nem véletlen, hogy a paszmosi Teleki Ferenc neve és életútja ott található a nagy magyar feltalálókról írt könyvben. Harmincegy éves korában megismerkedett a vele éppen egyidős író, szerkesztő Döbrentei Gáborral, későbbi barátjával, akinek hatására a magyar nyelv és kultúra felé fordult, sőt barátja ösztönzésére verseket is írt magyar nyelven. Mindez másfél emberöltőnyivel a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István előtt. A vele történt tragédiát is barátjának, Döbrentei Gábornak panaszolta el levélben: „kastélyom, virág- és hajtóházammal, a hollandus házzal és kétemeletű mulatóházzal együtt április 27-én mind egészen földig leégett”. A paszmosi kastély azt a tragédiát átélte, Teleki Ferenc négy év alatt teljesen újjáépítette, és áll a kastély mind a mai napig. Azt hiszem, jelképnél is több mindaz, hogy az erdélyi történelmi családok kastélyairól négy évvel ezelőtt kiadott 600 oldalas könyv borítóján éppen a paszmosi Teleki-kastély látható abban az állapotban, amint az enyészet már nagyon kikezdte. Széki gróf Teleki Ferenc költő, feltaláló Paszmoson hunyt el 1831. december 16-án, ott is temették el. Sírja ma már ismeretlen, de az idősebbek még emlékeznek arra a kastély mögötti dombra, ahol egykor sírkövek álltak. Halála évében az MTA tagjai közé választotta, de a hálátlan utókor vagy jelenkor(?) méltatlanul engedte sírjának eltüntetését.
A kastély utolsó ura és lakója gróf Teleki Ernő volt, aki ugyan már Kolozsváron született, de édesapja elhunyta után 1926-ban, közgazdasági tanulmányai befejezése után Budapestről visszatért Paszmosra átvenni a gazdaság és a kastély irányítását. 1949-ben származása miatt elveszítette paszmosi birtokát, sőt 1954-ben Dobrudzsába száműzték. Autodidakta művészként hunyt el Kolozsváron 1980-ban. Ikertestvére, Andor, a Francia Becsületrend lovagjaként Dél-Amerikában, Buenos Airesben halt meg.
Ötvös József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. november 10.
Perjátékban újrajátszott történelem
Rendhagyó előadást tartottak a kolozsvári Báthory István Líceum dísztermében: a budapesti ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Perjátszó Köre az Ezerkilencszázötvenhat című perjátékot mutatta be.
Erdélyben némileg ismeretlen műfajjal mutatkozott be az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) hivatalos, kifejezetten perek előadására specializálódott színjátszó társulata. A román diktátorházaspár peréből készült ugyan egy „játék”, de magyar nyelven ilyenfajta előadást nem nagyon láthattunk eddig. Egyébként a perjáték a perszimuláció és a színjátszás olyan egyedi egyvelege, amit ezúttal a Kolozsvárra látogató egyesület egyedül képvisel egész Magyarországon.
A Kisteleki Károly tanár által vezetett társulat 11 esztendeje alakult, tagjai többségében az egyetemen tanuló diákok, jogász és politológus hallgatók vegyesen, de a csoportot színesítik olyan végzett jogászok is, akik egykor szintén az ELTE-n tanultak. Az elmúlt évek során számos előadást vittek színre, amelyekben olyan történelmi személyiségek nevezetes pereit dolgozták fel, mint Marie Antoinette, Stuart Mária vagy Charles Manson, Bibó István. De vannak Erdélyhez köthető perjátékaik is: Báthory Erzsébet, illetve Fráter György pereit is bemutatták a közönségnek.
Két per 1956-ból
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, a Kincses Kolozsvár Egyesület és az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara szervezésében a múlt hétvégén bemutatott Perjáték két pert ölelt fel: Angyal István, valamint az úgynevezett egyetemisták perét. Míg az elsőben valós személyeket jelenítenek meg, addig az egyetemisták perében képzelt személyek, vádlottak szerepelnek, de valódi peranyagok alapján. Ahogyan Kisteleki István hangsúlyozta: az előadás mindössze öt százalékban tartalmaz fiktív elemeket, a többi kutatásokon, dokumentumokon, beszámolókon alapul.
Mintegy hat évtized távlatából lebilincselően érdekes átélni az 1956-os és az azt követő eseményeket, ám a korabeli szereplők számára a perek az élet és a halál kérdését jelentették. Az 1928-ban született Angyal István a budapesti Tűzoltó utcai csoport vezetője volt, hithű kommunista, aki a forradalmi események alatt következetesen a proletárdiktatúra győzelméért harcolt, mind a szovjet megszállók, mind a kapitalista restaurátorok ellen. Idealizmusát mi sem mutatja jobban, minthogy – talán egyedüliként a forradalmárok közül – a Tűzoltó utcaiak által ellenőrzött házakra Angyal a magyar zászlók mellé a vörös zászlót is kitűzette, ezzel azt üzenve a szovjet katonáknak, hogy ők harcolnak a valódi munkásforradalom mellett. Később röplapokat, felhívásokat szövegezett, sokszorosított és terjesztett. Ahogyan a periratból is kiderült, Angyal abban bízott, hogy Kádár János majd igazolja őt, a kommunista vezető kiáll mellette, és felmentik a vádak alól. De a meghasonulásközeli állapotba jutott Angyalon semmi sem segíthetett, halálra ítélték, és alig 30 évesen kivégezték.
A második bemutatott per azért volt döbbenetes, mert a diákok, akiket elítéltek, egy normális társdalomban talán még egy intést sem kaphattak volna cselekedeteikért. De 1956-ban és az azt követő években normalitásról nemigen beszélhetünk. Egyetemisták voltak, akik utcára vonultak, és fájdalmukat, elkeseredettségüket szerették volna a forradalom, a változtatni akarás szolgálatába állítani. Egyiküknek például egyetlen bűne az volt, hogy az egyetemi újságban írogatott, interjút készített néhány forradalmárral, és ezért több éves börtönre ítélték.
Vád és védelem
Talán emlékszünk még az 1989 karácsonyán a román televízióban bemutatott Ceausescu-perre (az előadás megtekintése alatt óhatatlanul előjöttek ezek a párhuzamok), amikor a diktátorházaspár védőügyvédje dörgedelmes vádbeszédet tartott „védencei” ellen. Nos, az arányokat és az előjeleket betartva valahogy ilyeneknek lehet elképzelni az 56-os forradalmárok védőügyvédeit is. Akik, ha nem is licitáltak rá a vádakra, de sok hasznot sem hoztak a szerencsétlen vádlottaknak. Aki egyszer a népbíróságok elé került, annak legfeljebb az volt a kérdése, hogy életét megkímélik-e vagy sem.
Tanulságos előadás volt, ami a (sajnos) kevéske nézőt gondolkodásra késztette. Szükség van a történelem „újrajátszására”, talán éppen azért, hogy a rossz dolgok ne ismétlődjenek meg.
Nánó Csaba
Rendhagyó előadást tartottak a kolozsvári Báthory István Líceum dísztermében: a budapesti ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Perjátszó Köre az Ezerkilencszázötvenhat című perjátékot mutatta be.
Erdélyben némileg ismeretlen műfajjal mutatkozott be az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) hivatalos, kifejezetten perek előadására specializálódott színjátszó társulata. A román diktátorházaspár peréből készült ugyan egy „játék”, de magyar nyelven ilyenfajta előadást nem nagyon láthattunk eddig. Egyébként a perjáték a perszimuláció és a színjátszás olyan egyedi egyvelege, amit ezúttal a Kolozsvárra látogató egyesület egyedül képvisel egész Magyarországon.
A Kisteleki Károly tanár által vezetett társulat 11 esztendeje alakult, tagjai többségében az egyetemen tanuló diákok, jogász és politológus hallgatók vegyesen, de a csoportot színesítik olyan végzett jogászok is, akik egykor szintén az ELTE-n tanultak. Az elmúlt évek során számos előadást vittek színre, amelyekben olyan történelmi személyiségek nevezetes pereit dolgozták fel, mint Marie Antoinette, Stuart Mária vagy Charles Manson, Bibó István. De vannak Erdélyhez köthető perjátékaik is: Báthory Erzsébet, illetve Fráter György pereit is bemutatták a közönségnek.
Két per 1956-ból
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, a Kincses Kolozsvár Egyesület és az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara szervezésében a múlt hétvégén bemutatott Perjáték két pert ölelt fel: Angyal István, valamint az úgynevezett egyetemisták perét. Míg az elsőben valós személyeket jelenítenek meg, addig az egyetemisták perében képzelt személyek, vádlottak szerepelnek, de valódi peranyagok alapján. Ahogyan Kisteleki István hangsúlyozta: az előadás mindössze öt százalékban tartalmaz fiktív elemeket, a többi kutatásokon, dokumentumokon, beszámolókon alapul.
Mintegy hat évtized távlatából lebilincselően érdekes átélni az 1956-os és az azt követő eseményeket, ám a korabeli szereplők számára a perek az élet és a halál kérdését jelentették. Az 1928-ban született Angyal István a budapesti Tűzoltó utcai csoport vezetője volt, hithű kommunista, aki a forradalmi események alatt következetesen a proletárdiktatúra győzelméért harcolt, mind a szovjet megszállók, mind a kapitalista restaurátorok ellen. Idealizmusát mi sem mutatja jobban, minthogy – talán egyedüliként a forradalmárok közül – a Tűzoltó utcaiak által ellenőrzött házakra Angyal a magyar zászlók mellé a vörös zászlót is kitűzette, ezzel azt üzenve a szovjet katonáknak, hogy ők harcolnak a valódi munkásforradalom mellett. Később röplapokat, felhívásokat szövegezett, sokszorosított és terjesztett. Ahogyan a periratból is kiderült, Angyal abban bízott, hogy Kádár János majd igazolja őt, a kommunista vezető kiáll mellette, és felmentik a vádak alól. De a meghasonulásközeli állapotba jutott Angyalon semmi sem segíthetett, halálra ítélték, és alig 30 évesen kivégezték.
A második bemutatott per azért volt döbbenetes, mert a diákok, akiket elítéltek, egy normális társdalomban talán még egy intést sem kaphattak volna cselekedeteikért. De 1956-ban és az azt követő években normalitásról nemigen beszélhetünk. Egyetemisták voltak, akik utcára vonultak, és fájdalmukat, elkeseredettségüket szerették volna a forradalom, a változtatni akarás szolgálatába állítani. Egyiküknek például egyetlen bűne az volt, hogy az egyetemi újságban írogatott, interjút készített néhány forradalmárral, és ezért több éves börtönre ítélték.
Vád és védelem
Talán emlékszünk még az 1989 karácsonyán a román televízióban bemutatott Ceausescu-perre (az előadás megtekintése alatt óhatatlanul előjöttek ezek a párhuzamok), amikor a diktátorházaspár védőügyvédje dörgedelmes vádbeszédet tartott „védencei” ellen. Nos, az arányokat és az előjeleket betartva valahogy ilyeneknek lehet elképzelni az 56-os forradalmárok védőügyvédeit is. Akik, ha nem is licitáltak rá a vádakra, de sok hasznot sem hoztak a szerencsétlen vádlottaknak. Aki egyszer a népbíróságok elé került, annak legfeljebb az volt a kérdése, hogy életét megkímélik-e vagy sem.
Tanulságos előadás volt, ami a (sajnos) kevéske nézőt gondolkodásra késztette. Szükség van a történelem „újrajátszására”, talán éppen azért, hogy a rossz dolgok ne ismétlődjenek meg.
Nánó Csaba
2016. november 10.
Brassó megye: a munkáslázadás 29. évfordulójára készülnek
A November 15. emlékfutás 27. kiadása, istentisztelet és koszorúzás - ezek a brassói Steagul Roşu kamiongyárban 1987-ben kitört lázadás évfordulójára tervezett fontosabb tevékenységek - mondta sajtóértekezletén Petru-Marius Boeriu, az 1987. November 25. Egyesület elnöke.
A futóversenyt hagyományosan azon az öt kilométeres távon szervezik, amelyen a munkások 1987-ben bevonultak a központba, a megemlékezést pedig azon a helyen tartják, ahol a résztvevő több mint 10.000 ember letérdelt, és elénekelte a Deşteaptă-te Române-t és az skandálták, hogy Le Ceauşescuval!
Az elnök azt szeretné, ha jövőre, a 30 éves évfordulóra egy emlékművet emelhetnének, mert „a 89-es forradalom az egész országban volt, de november 15-e csak Brassóban történt”.
A brassói felkelés 1987. november 14-én éjjel kezdődött a Steagul Roşu kamiongyár matrica részlegén. Másnap a Román Kommunista Párt székháza elé vonultak. Ceauşescu portréit leverték a falakról és elégették. A Szekuritáté durván feloszlatta a tömeget, több embert letartóztattak. Ezeket első fokon halálra ítélték, ám a nemzetközi közvélemény nyomására megváltoztatták az ítéletet. 61 személyt deportáltak, 27-nek kényszermunkahelyet határoztak meg.
maszol.ro
A November 15. emlékfutás 27. kiadása, istentisztelet és koszorúzás - ezek a brassói Steagul Roşu kamiongyárban 1987-ben kitört lázadás évfordulójára tervezett fontosabb tevékenységek - mondta sajtóértekezletén Petru-Marius Boeriu, az 1987. November 25. Egyesület elnöke.
A futóversenyt hagyományosan azon az öt kilométeres távon szervezik, amelyen a munkások 1987-ben bevonultak a központba, a megemlékezést pedig azon a helyen tartják, ahol a résztvevő több mint 10.000 ember letérdelt, és elénekelte a Deşteaptă-te Române-t és az skandálták, hogy Le Ceauşescuval!
Az elnök azt szeretné, ha jövőre, a 30 éves évfordulóra egy emlékművet emelhetnének, mert „a 89-es forradalom az egész országban volt, de november 15-e csak Brassóban történt”.
A brassói felkelés 1987. november 14-én éjjel kezdődött a Steagul Roşu kamiongyár matrica részlegén. Másnap a Román Kommunista Párt székháza elé vonultak. Ceauşescu portréit leverték a falakról és elégették. A Szekuritáté durván feloszlatta a tömeget, több embert letartóztattak. Ezeket első fokon halálra ítélték, ám a nemzetközi közvélemény nyomására megváltoztatták az ítéletet. 61 személyt deportáltak, 27-nek kényszermunkahelyet határoztak meg.
maszol.ro
2016. november 10.
Négyszáz magyar diák sorsával játszadoznak az ügyészek Marosvásárhelyen
Megmozgatta az erdélyi magyar közösséget a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium ügye: szombaton több városban is tüntetések lesznek a tanintézmény védelmében. A felháborodás oka, hogy a korrupcióellenes ügyészség „lefejezte” az iskolát, és akár az utcára is kerülhet négyszáz magyar diák. Közben pedig senki nem érti, hol van itt a korrupció?
Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár és más erdélyi városok magyar közössége is utcára vonul szombaton a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium védelmében. A demonstrációk előzménye ismert: a korrupcióellenes ügyészség a marosvásárhelyi iskola igazgatóját és a Maros megyei főtanfelügyelőt többek között hivatali visszaéléssel vádolja, előbbit hatósági felügyelet alá, utóbbi házi őrizetbe helyezte.
A DNA szerint a főtanfelügyelő, Ştefan Someşan 2014-ben anélkül rendelte el a katolikus gimnázium létrehozását, és Tamási Zsolt József igazgatói kinevezését, hogy előzetesen megszerezte volna ehhez a tanügyminisztérium jóváhagyását. 2015-ben pedig hatáskörét túllépve sorolta az Unirea Főgimnázium magyar tannyelvű osztályait az új oktatási intézménybe, és bocsátotta ki az intézmény számára az ideiglenes működési engedélyt.
A DNA szerint a két gyanúsított annak ellenére járult hozzá a Római Katolikus Gimnázium működéséhez, hogy tudták: valójában a tanintézet nem rendelkezik a működéshez szükséges engedélyekkel. Az ügyészség szerint a két gyanúsított annak a 328 diáknak az érdekeit sértette meg, akik a 2015-2016-os tanévben olyan intézményben tanultak, mely nem rendelkezett hatósági engedéllyel, ezért tanulmányaik törvényesen nem ismerhetők el.
Kelemen Hunor: hol itt a korrupció?
A szombati tüntetésekhez az RMDSZ is csatlakozott, politikusait megdöbbentette a DNA eljárása, és jogosnak tartják a közösség felháborodását. „Az emberek megalázva érzik magukat. Ők ugyanis azt akarták, hogy legyen visszaszolgáltatva mindaz, amit a kommunisták elloptak. Itt nem csak a katolikus egyház épületeiről van szó, hanem bármelyik egyházi ingatlanról” – fejtette ki a News.ro hírügynökségnek adott nyilatkozatában Kelemen Hunor.
A szövetségi elnök elmondta: a magyar közösség másik elvárása az volt a rendszerváltás után, hogy induljanak újra azok az oktatási intézmények, amelyeket a kommunisták 1949-ben megszűntettek. Emlékeztetett: sok oktatási intézmény indult újra országszerte, mivel ezt megengedi az alkotmány és az oktatási törvény.
„Marosvásárhelyen is az történt, hogy újraindítottak egy korábban ellopott és beszűntetett iskolát. Aztán azonban hatósági felügyelet alá illetve háziőrizetbe került az iskolaigazgató és a tanfelügyelő, akik a törvényeknek megfelelően cselekedtek. Eljárás indult mindenki ellen, akik rábólintott az új iskola beindítását jóváhagyó dokumentumokra. Holnap-holnapután utcára teszik a 400 gyereket, ez az iskolai év veszélyben van” – fejtette ki a politikus.
Kelemen Hunor úgy fogalmazott: megengedhetetlen, hogy a DNA gyermekek sorsával játszadozzon. „Jött egy ügyész, aki nem ért egyet azzal, hogy az egyházaknak iskolákat hozhatnak létre” – jelentette ki. Hangsúlyozta, ha a gimnázium létrehozása körül adminisztratív hiba történt, megoldást kell erre keresni.
„Mit loptak és kitől a gyerekek, az oktatók, a főtanfelügyelő, a szülők? Az, hogy visszakapták, amit a kommunisták elloptak? Milyen kárt okoztak? Loptak a helyi vagy az országos költségvetésből? Ki gazdagodott meg ebből? Itt 400 gyerek akart magyarul tanulni, ezért szüleik úgy döntöttek, hogy egyházi iskolába küldik őket. Úgy, ahogy a másik 400 gyerek a Bolyai Farkas Elméleti Líceumba jár, ami állami oktatási intézmény, vagy pedig más egyházi iskolába” – érvelt a politikus.
Kelemen Hunor megjegyezte: ez sokkal érzékenyebb probléma mint az, hogy a Bechtellel kötött szerződés eredeti példányát 12 év után sem találták meg. Hozzátette, az ügyészségi intézkedéseket aránytalanoknak tartja: hatósági felügyelet alá kerül az iskola alapítója, de kevésbé szigorúan lépnek fel azok ellen, aki százmilliókat loptak.
Ügyvéd: ennek semmi köze a jogállamisághoz
Kuti Csongor ügyvéd egyenesen nevetségesnek tartja, hogy egy tanintézmény működtetése kapcsán korrupció gyanúja merülhet fel. „A DNA vizsgálódását jogi szempontból nehéz értelmezni. Ennek az eljárásnak valószínűleg politikai töltete van, de hogy ez kinek, milyen módon hozhat hasznot, azt nem tudom megítélni” – jelentette ki a Marosvásárhelyi Rádiónak. Az ügyvéd szerint a korrupcióellenes ügyészség egyik célja, hogy megfélemlítsen közigazgatásban dolgozó embereket, eltántorítsa őket attól, hogy felelősséget vállaljanak, döntéseket merjenek hozni.
„Ez természetesen nincsen rendben. A DNA-nak a főtanfelügyelő és a gimnázium igazgatója elleni kényszerintézkedéseinek nincs sok köze a jogállamisághoz” – fejtette ki Kuti Csongor. Hangsúlyozta: sem a DNA működését szabályozó törvényben, sem a Btk-ban, sem más vonatkozó jogszabályokban nem található olyan bűncselekmény, ami a felekezeti oktatási intézmény elindítása kapcsán felmerülhet. „Nem merül fel kenőpénz kifizetése vagy elfogadása, befolyással történő üzérkedés, nem lehet felfedezni a sértettet, az anyagi kárt ebben az intézkedésben. Hacsak valakinek az nem fáj, hogy a kommunisták által elkobzott ingatlant visszaszolgáltattak a jogos tulajdonosának” – fejtette ki az ügyvéd.
Román-magyar tanteremvita
Kuti Csongor arra utalhatott, hogy a katolikus gimnázium törvénytelennek vélt létrehozását azt követően kezdte vizsgálni előbb a minisztérium ellenőrző testülete, majd az ügyészség, hogy augusztusban tanteremvita alakult ki az egyházi épületeken osztozó két intézmény között. A figyelmet Marius Pașcan szociáldemokrata szenátor panasza irányította a felekezeti intézményre. Az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium főépületét az Unirea Főgimnázium használja, a katolikus gimnázium pedig az egyik melléképületben működik. Az épületegyüttest hosszas pereskedés után 2004-ben szolgáltatta vissza az állam a katolikus egyház vagyonkezelőjének, a Státus Alapítványnak.
Az egyház 2014-ben 2019-ig szóló felhasználási szerződést kötött a várossal, amelyben éves bontásban szabályozták a tantermek elosztását az Unirea és az egyházi iskola között. A megállapodást az borította fel, hogy az Unirea a 2015-16-os tanévtől lemondott a magyar tannyelvű osztályairól, amelyeket az általuk használt tantermekkel együtt vett át a felekezeti iskola. Az Unirea viszont a 2016-17-es tanévtől román osztályok indításával igyekezett pótolni diákjai létszámát. A tanteremhiányt végül a felekezeti iskola kárára oldották meg.
A minisztérium szerint törvényesen működik a gimnázium
Király András oktatási államtitkár nem érti, hogy a DNA ügyészei miért hivatkoznak a minisztériumi jóváhagyás hiányára a római katolikus gimnázium létrehozásának ügyében. Hangsúlyozta, nem a tárca hagyja jóvá az iskolalapításokat. „A minisztérium szempontjából a katolikus gimnázium törvényesen jött létre” – jelentette ki.
Az államtitkár elmondta: a tanügyi törvény szerint egy iskola „fizikai” gazdája a helyi önkormányzat, a minisztérium pedig a tanfelügyelőségeken keresztül az oktatás minőségéért és a törvény betartásáért felel. „A minisztérium nem hoz létre oktatási intézményt, mert nem az övé az épület” – magyarázta.
Tájékoztatása szerint egy iskola létrehozásához három lépés kell. Elsőként a főtanfelügyelőség kéri a helyi tanácstól az intézmény elindítását. Utána e kérés alapján az önkormányzat határozatot hoz az iskola létrehozásáról, majd ezt visszaküldi a főtanfelügyelőséghez. A főtanfelügyelőség pedig ezután átküldi az iskolai hálózatot jóváhagyásra a minisztériumnak. Ez a római katolikus gimnázium esetében meg is történt, a tárca pedig jóváhagyta a marosvásárhelyi iskolahálózatot – szögezte le Király András.
„A főtanfelügyelőség átküldte az iskolahálózatot, amelyben szerepelt a katolikus iskola, a minisztérium pedig befejezett tekintette az ügyet. Nem kért be adatokat, nem érdekelte a tanácsi határozat, nem volt kíváncsi arra, hogy volt-e minőségellenőrzés. Ezekről ugyanis feltételeztük, hogy mind rendben vannak” – részletezte az államtitkár.
A tanácsi határozat „sántít”
Arra a kérdésünkre, hogy akkor jogi szempontból lehet-e „fogást” találni a római katolikus gimnázium beindításán, Király András kijelentette: szerinte a marosvásárhelyi iskolahálózat módosításáról szóló 2014. szeptemberi tanácsi határozattal nincs minden rendben, nem véletlenül semmisítette meg 2016-ben a prefektúra kezdeményezésére jogerősen az ítélőtábla.
A szóban forgó határozatnak a katolikus gimnáziumra vonatkozó része így szól: „ez a pont azon feltétel alatt lép érvénybe, ha Maros Megyei Tanfelügyelőség felmutatja ennek alapítási iratát, valamint a bérbeadási szerződést, amely a 2014/241-es számú helyi városi tanácsi határozat 1. cikkelyében van előírva, legtöbb 10 munkanapon belül”.
Király András szerint ez a rész nagyon sántít. „Én voltam városi tanácsos, így nem lehet egy határozatot megfogalmazni. Ennek alapján nehéz lett volna iskolát létrehozni, mert feltételekhez kötve dönt a tanintézmény beindításáról. Ez nem egy tanácsi határozat. Akkor lett volna, ha kijelentő módban fogalmazzák meg” – jelentette ki az államtitkár.
Király András hangsúlyozta, nem érti, hogy miért nem hozott egy újabb határozatot a marosvásárhelyi önkormányzat a római katolikus gimnázium ügyben. „Más ugyanis minden rendben volt. A katolikus Státus Alapítvány, a városháza és a tanfelügyelőség közötti szerződések teljesen korrektek” – állapította meg az államtitkár.
Peti: az RMDSZ próbálta orvosolni a helyzetet
Arra a kérdésünkre, hogy mi a jogi helyzete a katolikus gimnáziumnak, és veszélyben van-e az intézmény diákjainak eddigi tanulmányi időszaka, Peti András városi tanácsos, a marosvásárhelyi RMDSZ elnöke kijelentette: „Nem vagyok vádhatóság, és városi tanácsosként csak azt tudom mondani, hogy a gimnáziummal kapcsolatos valamennyi határozatunk – egy kivételével – kiállta a törvényesség próbáját”.
Arra a kérdésünkre, hogy az igazságszolgáltatás mire hivatkozva érvénytelenítette a határozatot, Peti András a bírósághoz irányított. „Újságíróként kikérheti az ítéletet az indoklással együtt. Én is csak azt tudnám elmondani, ami ott szerepel” – jelentette ki Peti. A tanácsos beszélgetésünk alatt többször hangsúlyozta: csak akkor nyilatkozik jó szívvel a gimnáziummal kapcsolatos jogi kérdésekről, ha ezt szemtől szemben, a vonatkozó dokumentumokkal a kezében teheti meg. „Telefonon fennáll a veszély, hogy rosszul értelmezi, amit mondok” – jegyezte meg.
Arra a kérdésünkre, hogy az iskolai hálózatot módosító határozat bírósági megsemmisítése után városi tanács miért nem próbálta egy újabb határozatban rendezni a gimnázium jogi helyzetét, Peti kijelentette: noha ez a polgármesteri hivatal kötelessége lett volna, az RMDSZ-frakció kidolgozott egy határozat-tervezetet, de ezt a jegyző nem írt alá.
A tanácsos elmagyarázta: az iskolahálózatról szóló határozatot minden évben el kell fogadniuk a helyi önkormányzatoknak. Ennek határidejét és eljárását egy minisztérium rendelet szabályozza. Az eljárás az, hogy a polgármesteri hivatal végrehajtó szerve az iskolaigazgatóságokon keresztül elkészít egy tervezetet az új tanév iskolahálózatáról. Ezt elküldik a tanfelügyelőségnek kötelező láttamozásra.
A rendelet arra is lehetőséget biztosít, hogy a tanfelügyelőség egyoldalúan módosítsa az előterjesztett iskolahálózatot. Miután a tanfelügyelőség láttamozta a határozattervezetet, a városi tanács elé kerül, ugyanakkor az önkormányzat is módosíthat a tervezeten. Mindezeket a lépéseket azonban határidőkhöz köti a minisztériumi rendelet. „A jegyző úgy értelmezte, hogy a tanfelügyelőség nem tartotta be a minisztériumi rendeletben megszabott határidőt” – magyarázta Peti András.
Cs. P. T.
maszol.ro
Megmozgatta az erdélyi magyar közösséget a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium ügye: szombaton több városban is tüntetések lesznek a tanintézmény védelmében. A felháborodás oka, hogy a korrupcióellenes ügyészség „lefejezte” az iskolát, és akár az utcára is kerülhet négyszáz magyar diák. Közben pedig senki nem érti, hol van itt a korrupció?
Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár és más erdélyi városok magyar közössége is utcára vonul szombaton a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium védelmében. A demonstrációk előzménye ismert: a korrupcióellenes ügyészség a marosvásárhelyi iskola igazgatóját és a Maros megyei főtanfelügyelőt többek között hivatali visszaéléssel vádolja, előbbit hatósági felügyelet alá, utóbbi házi őrizetbe helyezte.
A DNA szerint a főtanfelügyelő, Ştefan Someşan 2014-ben anélkül rendelte el a katolikus gimnázium létrehozását, és Tamási Zsolt József igazgatói kinevezését, hogy előzetesen megszerezte volna ehhez a tanügyminisztérium jóváhagyását. 2015-ben pedig hatáskörét túllépve sorolta az Unirea Főgimnázium magyar tannyelvű osztályait az új oktatási intézménybe, és bocsátotta ki az intézmény számára az ideiglenes működési engedélyt.
A DNA szerint a két gyanúsított annak ellenére járult hozzá a Római Katolikus Gimnázium működéséhez, hogy tudták: valójában a tanintézet nem rendelkezik a működéshez szükséges engedélyekkel. Az ügyészség szerint a két gyanúsított annak a 328 diáknak az érdekeit sértette meg, akik a 2015-2016-os tanévben olyan intézményben tanultak, mely nem rendelkezett hatósági engedéllyel, ezért tanulmányaik törvényesen nem ismerhetők el.
Kelemen Hunor: hol itt a korrupció?
A szombati tüntetésekhez az RMDSZ is csatlakozott, politikusait megdöbbentette a DNA eljárása, és jogosnak tartják a közösség felháborodását. „Az emberek megalázva érzik magukat. Ők ugyanis azt akarták, hogy legyen visszaszolgáltatva mindaz, amit a kommunisták elloptak. Itt nem csak a katolikus egyház épületeiről van szó, hanem bármelyik egyházi ingatlanról” – fejtette ki a News.ro hírügynökségnek adott nyilatkozatában Kelemen Hunor.
A szövetségi elnök elmondta: a magyar közösség másik elvárása az volt a rendszerváltás után, hogy induljanak újra azok az oktatási intézmények, amelyeket a kommunisták 1949-ben megszűntettek. Emlékeztetett: sok oktatási intézmény indult újra országszerte, mivel ezt megengedi az alkotmány és az oktatási törvény.
„Marosvásárhelyen is az történt, hogy újraindítottak egy korábban ellopott és beszűntetett iskolát. Aztán azonban hatósági felügyelet alá illetve háziőrizetbe került az iskolaigazgató és a tanfelügyelő, akik a törvényeknek megfelelően cselekedtek. Eljárás indult mindenki ellen, akik rábólintott az új iskola beindítását jóváhagyó dokumentumokra. Holnap-holnapután utcára teszik a 400 gyereket, ez az iskolai év veszélyben van” – fejtette ki a politikus.
Kelemen Hunor úgy fogalmazott: megengedhetetlen, hogy a DNA gyermekek sorsával játszadozzon. „Jött egy ügyész, aki nem ért egyet azzal, hogy az egyházaknak iskolákat hozhatnak létre” – jelentette ki. Hangsúlyozta, ha a gimnázium létrehozása körül adminisztratív hiba történt, megoldást kell erre keresni.
„Mit loptak és kitől a gyerekek, az oktatók, a főtanfelügyelő, a szülők? Az, hogy visszakapták, amit a kommunisták elloptak? Milyen kárt okoztak? Loptak a helyi vagy az országos költségvetésből? Ki gazdagodott meg ebből? Itt 400 gyerek akart magyarul tanulni, ezért szüleik úgy döntöttek, hogy egyházi iskolába küldik őket. Úgy, ahogy a másik 400 gyerek a Bolyai Farkas Elméleti Líceumba jár, ami állami oktatási intézmény, vagy pedig más egyházi iskolába” – érvelt a politikus.
Kelemen Hunor megjegyezte: ez sokkal érzékenyebb probléma mint az, hogy a Bechtellel kötött szerződés eredeti példányát 12 év után sem találták meg. Hozzátette, az ügyészségi intézkedéseket aránytalanoknak tartja: hatósági felügyelet alá kerül az iskola alapítója, de kevésbé szigorúan lépnek fel azok ellen, aki százmilliókat loptak.
Ügyvéd: ennek semmi köze a jogállamisághoz
Kuti Csongor ügyvéd egyenesen nevetségesnek tartja, hogy egy tanintézmény működtetése kapcsán korrupció gyanúja merülhet fel. „A DNA vizsgálódását jogi szempontból nehéz értelmezni. Ennek az eljárásnak valószínűleg politikai töltete van, de hogy ez kinek, milyen módon hozhat hasznot, azt nem tudom megítélni” – jelentette ki a Marosvásárhelyi Rádiónak. Az ügyvéd szerint a korrupcióellenes ügyészség egyik célja, hogy megfélemlítsen közigazgatásban dolgozó embereket, eltántorítsa őket attól, hogy felelősséget vállaljanak, döntéseket merjenek hozni.
„Ez természetesen nincsen rendben. A DNA-nak a főtanfelügyelő és a gimnázium igazgatója elleni kényszerintézkedéseinek nincs sok köze a jogállamisághoz” – fejtette ki Kuti Csongor. Hangsúlyozta: sem a DNA működését szabályozó törvényben, sem a Btk-ban, sem más vonatkozó jogszabályokban nem található olyan bűncselekmény, ami a felekezeti oktatási intézmény elindítása kapcsán felmerülhet. „Nem merül fel kenőpénz kifizetése vagy elfogadása, befolyással történő üzérkedés, nem lehet felfedezni a sértettet, az anyagi kárt ebben az intézkedésben. Hacsak valakinek az nem fáj, hogy a kommunisták által elkobzott ingatlant visszaszolgáltattak a jogos tulajdonosának” – fejtette ki az ügyvéd.
Román-magyar tanteremvita
Kuti Csongor arra utalhatott, hogy a katolikus gimnázium törvénytelennek vélt létrehozását azt követően kezdte vizsgálni előbb a minisztérium ellenőrző testülete, majd az ügyészség, hogy augusztusban tanteremvita alakult ki az egyházi épületeken osztozó két intézmény között. A figyelmet Marius Pașcan szociáldemokrata szenátor panasza irányította a felekezeti intézményre. Az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium főépületét az Unirea Főgimnázium használja, a katolikus gimnázium pedig az egyik melléképületben működik. Az épületegyüttest hosszas pereskedés után 2004-ben szolgáltatta vissza az állam a katolikus egyház vagyonkezelőjének, a Státus Alapítványnak.
Az egyház 2014-ben 2019-ig szóló felhasználási szerződést kötött a várossal, amelyben éves bontásban szabályozták a tantermek elosztását az Unirea és az egyházi iskola között. A megállapodást az borította fel, hogy az Unirea a 2015-16-os tanévtől lemondott a magyar tannyelvű osztályairól, amelyeket az általuk használt tantermekkel együtt vett át a felekezeti iskola. Az Unirea viszont a 2016-17-es tanévtől román osztályok indításával igyekezett pótolni diákjai létszámát. A tanteremhiányt végül a felekezeti iskola kárára oldották meg.
A minisztérium szerint törvényesen működik a gimnázium
Király András oktatási államtitkár nem érti, hogy a DNA ügyészei miért hivatkoznak a minisztériumi jóváhagyás hiányára a római katolikus gimnázium létrehozásának ügyében. Hangsúlyozta, nem a tárca hagyja jóvá az iskolalapításokat. „A minisztérium szempontjából a katolikus gimnázium törvényesen jött létre” – jelentette ki.
Az államtitkár elmondta: a tanügyi törvény szerint egy iskola „fizikai” gazdája a helyi önkormányzat, a minisztérium pedig a tanfelügyelőségeken keresztül az oktatás minőségéért és a törvény betartásáért felel. „A minisztérium nem hoz létre oktatási intézményt, mert nem az övé az épület” – magyarázta.
Tájékoztatása szerint egy iskola létrehozásához három lépés kell. Elsőként a főtanfelügyelőség kéri a helyi tanácstól az intézmény elindítását. Utána e kérés alapján az önkormányzat határozatot hoz az iskola létrehozásáról, majd ezt visszaküldi a főtanfelügyelőséghez. A főtanfelügyelőség pedig ezután átküldi az iskolai hálózatot jóváhagyásra a minisztériumnak. Ez a római katolikus gimnázium esetében meg is történt, a tárca pedig jóváhagyta a marosvásárhelyi iskolahálózatot – szögezte le Király András.
„A főtanfelügyelőség átküldte az iskolahálózatot, amelyben szerepelt a katolikus iskola, a minisztérium pedig befejezett tekintette az ügyet. Nem kért be adatokat, nem érdekelte a tanácsi határozat, nem volt kíváncsi arra, hogy volt-e minőségellenőrzés. Ezekről ugyanis feltételeztük, hogy mind rendben vannak” – részletezte az államtitkár.
A tanácsi határozat „sántít”
Arra a kérdésünkre, hogy akkor jogi szempontból lehet-e „fogást” találni a római katolikus gimnázium beindításán, Király András kijelentette: szerinte a marosvásárhelyi iskolahálózat módosításáról szóló 2014. szeptemberi tanácsi határozattal nincs minden rendben, nem véletlenül semmisítette meg 2016-ben a prefektúra kezdeményezésére jogerősen az ítélőtábla.
A szóban forgó határozatnak a katolikus gimnáziumra vonatkozó része így szól: „ez a pont azon feltétel alatt lép érvénybe, ha Maros Megyei Tanfelügyelőség felmutatja ennek alapítási iratát, valamint a bérbeadási szerződést, amely a 2014/241-es számú helyi városi tanácsi határozat 1. cikkelyében van előírva, legtöbb 10 munkanapon belül”.
Király András szerint ez a rész nagyon sántít. „Én voltam városi tanácsos, így nem lehet egy határozatot megfogalmazni. Ennek alapján nehéz lett volna iskolát létrehozni, mert feltételekhez kötve dönt a tanintézmény beindításáról. Ez nem egy tanácsi határozat. Akkor lett volna, ha kijelentő módban fogalmazzák meg” – jelentette ki az államtitkár.
Király András hangsúlyozta, nem érti, hogy miért nem hozott egy újabb határozatot a marosvásárhelyi önkormányzat a római katolikus gimnázium ügyben. „Más ugyanis minden rendben volt. A katolikus Státus Alapítvány, a városháza és a tanfelügyelőség közötti szerződések teljesen korrektek” – állapította meg az államtitkár.
Peti: az RMDSZ próbálta orvosolni a helyzetet
Arra a kérdésünkre, hogy mi a jogi helyzete a katolikus gimnáziumnak, és veszélyben van-e az intézmény diákjainak eddigi tanulmányi időszaka, Peti András városi tanácsos, a marosvásárhelyi RMDSZ elnöke kijelentette: „Nem vagyok vádhatóság, és városi tanácsosként csak azt tudom mondani, hogy a gimnáziummal kapcsolatos valamennyi határozatunk – egy kivételével – kiállta a törvényesség próbáját”.
Arra a kérdésünkre, hogy az igazságszolgáltatás mire hivatkozva érvénytelenítette a határozatot, Peti András a bírósághoz irányított. „Újságíróként kikérheti az ítéletet az indoklással együtt. Én is csak azt tudnám elmondani, ami ott szerepel” – jelentette ki Peti. A tanácsos beszélgetésünk alatt többször hangsúlyozta: csak akkor nyilatkozik jó szívvel a gimnáziummal kapcsolatos jogi kérdésekről, ha ezt szemtől szemben, a vonatkozó dokumentumokkal a kezében teheti meg. „Telefonon fennáll a veszély, hogy rosszul értelmezi, amit mondok” – jegyezte meg.
Arra a kérdésünkre, hogy az iskolai hálózatot módosító határozat bírósági megsemmisítése után városi tanács miért nem próbálta egy újabb határozatban rendezni a gimnázium jogi helyzetét, Peti kijelentette: noha ez a polgármesteri hivatal kötelessége lett volna, az RMDSZ-frakció kidolgozott egy határozat-tervezetet, de ezt a jegyző nem írt alá.
A tanácsos elmagyarázta: az iskolahálózatról szóló határozatot minden évben el kell fogadniuk a helyi önkormányzatoknak. Ennek határidejét és eljárását egy minisztérium rendelet szabályozza. Az eljárás az, hogy a polgármesteri hivatal végrehajtó szerve az iskolaigazgatóságokon keresztül elkészít egy tervezetet az új tanév iskolahálózatáról. Ezt elküldik a tanfelügyelőségnek kötelező láttamozásra.
A rendelet arra is lehetőséget biztosít, hogy a tanfelügyelőség egyoldalúan módosítsa az előterjesztett iskolahálózatot. Miután a tanfelügyelőség láttamozta a határozattervezetet, a városi tanács elé kerül, ugyanakkor az önkormányzat is módosíthat a tervezeten. Mindezeket a lépéseket azonban határidőkhöz köti a minisztériumi rendelet. „A jegyző úgy értelmezte, hogy a tanfelügyelőség nem tartotta be a minisztériumi rendeletben megszabott határidőt” – magyarázta Peti András.
Cs. P. T.
maszol.ro
2016. november 10.
Pornó. De a legkegyetlenebb
Visky András Pornó című darabja személyes történetből inspirálódott, és mégis sokak történetét mondja el. Securitatéról, üldöztetésről, színházról, öngyilkosságról.
Személyiségi jogok tiprása, lehallgatás, öngyilkosságba hajszolás, intellektuális ellehetetlenítés: az erdélyi magyar művészet nem érzi a huszonhat éve véget ért átkos korszakot eléggé táptalajnak, mintha erőszakkal ki kellene törölni az emlékezetből. Alig vannak alkotások, amelyek szembesítenék a jelen társadalmat múltbeli gyökereivel, és ennek számos oka lehet, kezdve attól, hogy annyira kicsi a tér, hogy nehezen lehet csinálni bármit, hogy ki ne teregessük valaki szennyesét. Éppen ezért tartom nagyon fontosnak Visky András Pornó című drámáját, amelynek két hete tartotta ősbemutatóját a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, most pedig a közönség újra láthatta a 8. Interetnikai Színházfesztivál (IFESZT) keretében.
A pornó kegyetlen monodráma, főhőse egy fiatal színésznő a diktatúra utolsó évében, aki olyannyira ártatlan, játékos, talán kissé habókos is, hogy a mindennapok szürkeségét rengeteg játékkal oldja fel. Együtt él egy fiúval, akit nem akar megnevezni (lévén, csak Istennek van joga néven nevezésre), ezért csak Embernek hívja. A színházban leginkább a fények érdeklik, különösen a sarki fény, az aurora borealis. Egy panellakásban éli mindennapjait Emberrel, és amikor Görény szomszéd figyelmezteti őt, hogy bepoloskázták, először kissé megijed, de amikor megtudja, hogy nem a kellemetlen állatokról van szó, hanem csak lehallgatják, akkor rögtön megkönnyebbül, sőt, felveti férjének, hogy akkor már szeretkezzenek “nekik”. A belbiztonság figyelmébe azért kerül, mert előadásokat tart egy bizonyos Antival az utcagyerekeknek, azaz a kis koszos verebeknek, ahogyan ő nevezi őket. Ezekről az utcaelőadásokról egy Kispap fedőnevű ügynök jelentéseket készít, felforgatónak és államellenesnek minősítve azokat. Embert a hatóságok öngyilkosságba hajszolják, a lány terhes, de az őt ért tragédia miatt elvetél, majd meg nem született gyereke és férje után megy.
A darab címe, a Pornó a lány fedőneve a róla készített jelentésekben. Albert Csilla játssza, de nem ő az egyetlen ember a színpadon, ott van még a Másik, (Antal Attila) is, aki nagybőgővel kíséri az eseményeket, csak ritkán szegeződik a néző tekintete rá, lévén, hogy megbúvik a színpad egy sarkába, de kapcsolata a színésznővel mindvégig intenzív. Egymásra hangolódnak, testre a zene, zenére a szó. Egyébként csak néhány kellék van, egy keret, melynek a Lány folyamatosan megváltoztatja funkcióját, hol fogas, hol hitvesi, hol kórházi ágy lesz, egy légfúvó, amely néha beindul, és egy műanyagfóliát lebegtet, hol szelíden, hol vadul, illetve a színpad fölött felfüggesztve egy fehér, kissé kopott fém íróasztal, mint egy égitestből, úgy süt belőle az állandó fenyegetés. És van egy angyal is, igaz, csak a csontváza, Picúrnak hívják, és nem tud beszélni, gyerekkori, akkor még élő angyalának csontváza. Albert Csilla majd másfél óra koncentráltsággal van a színpadon, hol gyerekes lelkesedéssel, hol már-már misztikus elragadtatással beszél, hol megtörten sétál ide-oda, jelenléte betölti a díszletek között tátongó űrt. Mozgása már-már egyetlen nagy tánckoreográfia, mimikája remekül alakul ahhoz, ha netán gyors ritmikájú párbeszédet kell mondania a Lány és az Ember, a lány, vagy Anti bácsi között. Remekül tudja bármely elnarrált szereplő tulajdonságait nyújtani: a rettegő Görény úrét, a kimért Emberét, és a titokzatos Anti bácsiét, aki a legizgalmasabb karakter: még Kispap sem tudja, hogy ő kicsoda, de úgy tűnik, a maga bölcsességével amolyan óvó figura, elmondja a fiataloknak, hogyan működik a világ körülöttük, segít “Pornónak” az előadásokban, majd egyetlen fájdalmas, különös dallamú, erős énekkel búcsúzik Embertől, annak öngyilkossága után. Ő fogalmazza meg az egyik alaptételt: „A diktatúra, mondta Anti, nem kivételes állapot, az a kivételes, ha nincs, ha nem diktatúra van, hanem szabad a tér.” A színésznő játékát csupán Kispap jelentései szakítják félbe, ilyenkor a színpadon sötét lesz, és vetített videók közben hallható Dimény Áron hangja. A videók fehér-feketék, egy park, egy utca, majd utoljára a tömbház látható rajtuk. Kezdetben azt hihetnénk, hogy a belügyesek videóját akarja jelenteni, de az első vetítésnél már látjuk, hogy ez nem föltétlen állja meg a helyét, a szubjektív kamerabeállítás egy, a parkban bolyongó ember szemszöge, egyedül van, kezdetben mintha céltalan lenne a tekintete, de aztán a hirtelen hátrafordulás, a paranoiás mozgás már inkább egy áldozat szemszöge. Nem a lányé, hiszen ő nem fél, neki nincsenek titkai, inkább azoké az esendőké, akik a korban élve féltek annak zsarnokságától, mindenhatóságától. A Pornó jóval komplexebb előadás, mintsem egyetlen megnézés alapján össze lehetne foglalni. A pornó pedig nemcsak a színésznő fedőneve, a pornó az, ahogyan felépül a rendszer, a kukkolás rendszere, az intimitás megszűnése, a pornó a különös, empátiátlan tekintet, az áldozatra néző hideg tekintet, a pornó az, hogy konspiratív ügynökként elnevezed pornónak az áldozatot. A pornó szó mindent magába gyűjt, abortuszt, karácsonyt, erőszakot, a hatalom szorítását, majd feloldását, azt, hogy akkor is ellenség vagy, ha egyáltalán nem érdekel téged a diktatúra. A pornó az, hogy “nem félni tilos”. A Lány beszél egy részben egy pornójelenetről, a fiút és a lány testét megérinti a fény, és abban a pillanatban igaz szerelembe esnek, a stáb kétségbeesetten menekül, míg ők kisétálnak, és együtt élnek. A dráma hőse megszelídíti, esztétizálja a világot, a zsarnokságot, megkeresi a boldogság lehetőségeit, egyszerűen ilyen a természete, még a halott gyermekét kioperáló orvosokat is Napraforgóknak nevezi el. Saját erkölcsi mércéje van, egy másik, isteni hatalomnak felel, ami jóval félelmetesebb, de jóval szenzációsabb élményeket is ad, és mintha a színház sajátos metafizikája kapcsolódna össze egy keresztényi világgal a Nagy Néma Világosító személyében. A lánynak a színház nem csupán hivatás, munka, hanem egyszerre a személyiség által megérinthető végtelen tere, egyszerre etikai kódex is, amiben benne van a kegyelem gesztusa, az agape lehetősége. Nem véletlen, hogy az utcagyerekeknek, akik színházi előadásra érkeznek, a járókelők hamar elkezdenek ételt hordani. A dokudráma egyébként szatmári ihletettségű, tulajdonképpen a szerző feleségének tragikus történetéből inspirálódott a fiktív szereplő. Most mondhatni, hogy a darab hazaérkezett. Visky még 2008-ban írta, amikor a Nemzeti Színház arra kért fel szerzőket, hogy a Tízparancsolat egy-egy parancsára írjanak darabot. Viskynek a hetedik jutott, a “Ne lopj”. Életet, szabadságot, világot, jövőt. Az ősbemutató Budapesten, a Bethlen Téri Színházban volt, akkor stúdióelőadásként, a nézőkhöz közelebb, egymás mellett zenész és színésznő, elképzelhetően még nagyobb feszültséget róva így a közönségre. Nagyszínpadon azonban mintha a távolság levenne bizonyos terheket rólunk, ugyanakkor mintha így jobban elhinnénk, hogy ez bárki története lehetne. „Pornó” gyereke, majd az anya is a forradalom előtt néhány nappal halnak meg, nem lehet nem egy áldozásra gondolni. Pornó, Ember, és a Gyerek a maguk bűntelenségével magukra veszik a büntetést, így tisztítanak meg túlélőket, nézőket. Az előadás szereplői: Lány: Albert Csilla m. v. – a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze, A másik: Antal Attila m. v. – a Kolozsvári Állami Magyar Opera művésze, Zene: Antal Attila m. v., Tér-fény-játék: Visky András m. v.
Kulcsár Árpád
Transindex.ro
Visky András Pornó című darabja személyes történetből inspirálódott, és mégis sokak történetét mondja el. Securitatéról, üldöztetésről, színházról, öngyilkosságról.
Személyiségi jogok tiprása, lehallgatás, öngyilkosságba hajszolás, intellektuális ellehetetlenítés: az erdélyi magyar művészet nem érzi a huszonhat éve véget ért átkos korszakot eléggé táptalajnak, mintha erőszakkal ki kellene törölni az emlékezetből. Alig vannak alkotások, amelyek szembesítenék a jelen társadalmat múltbeli gyökereivel, és ennek számos oka lehet, kezdve attól, hogy annyira kicsi a tér, hogy nehezen lehet csinálni bármit, hogy ki ne teregessük valaki szennyesét. Éppen ezért tartom nagyon fontosnak Visky András Pornó című drámáját, amelynek két hete tartotta ősbemutatóját a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, most pedig a közönség újra láthatta a 8. Interetnikai Színházfesztivál (IFESZT) keretében.
A pornó kegyetlen monodráma, főhőse egy fiatal színésznő a diktatúra utolsó évében, aki olyannyira ártatlan, játékos, talán kissé habókos is, hogy a mindennapok szürkeségét rengeteg játékkal oldja fel. Együtt él egy fiúval, akit nem akar megnevezni (lévén, csak Istennek van joga néven nevezésre), ezért csak Embernek hívja. A színházban leginkább a fények érdeklik, különösen a sarki fény, az aurora borealis. Egy panellakásban éli mindennapjait Emberrel, és amikor Görény szomszéd figyelmezteti őt, hogy bepoloskázták, először kissé megijed, de amikor megtudja, hogy nem a kellemetlen állatokról van szó, hanem csak lehallgatják, akkor rögtön megkönnyebbül, sőt, felveti férjének, hogy akkor már szeretkezzenek “nekik”. A belbiztonság figyelmébe azért kerül, mert előadásokat tart egy bizonyos Antival az utcagyerekeknek, azaz a kis koszos verebeknek, ahogyan ő nevezi őket. Ezekről az utcaelőadásokról egy Kispap fedőnevű ügynök jelentéseket készít, felforgatónak és államellenesnek minősítve azokat. Embert a hatóságok öngyilkosságba hajszolják, a lány terhes, de az őt ért tragédia miatt elvetél, majd meg nem született gyereke és férje után megy.
A darab címe, a Pornó a lány fedőneve a róla készített jelentésekben. Albert Csilla játssza, de nem ő az egyetlen ember a színpadon, ott van még a Másik, (Antal Attila) is, aki nagybőgővel kíséri az eseményeket, csak ritkán szegeződik a néző tekintete rá, lévén, hogy megbúvik a színpad egy sarkába, de kapcsolata a színésznővel mindvégig intenzív. Egymásra hangolódnak, testre a zene, zenére a szó. Egyébként csak néhány kellék van, egy keret, melynek a Lány folyamatosan megváltoztatja funkcióját, hol fogas, hol hitvesi, hol kórházi ágy lesz, egy légfúvó, amely néha beindul, és egy műanyagfóliát lebegtet, hol szelíden, hol vadul, illetve a színpad fölött felfüggesztve egy fehér, kissé kopott fém íróasztal, mint egy égitestből, úgy süt belőle az állandó fenyegetés. És van egy angyal is, igaz, csak a csontváza, Picúrnak hívják, és nem tud beszélni, gyerekkori, akkor még élő angyalának csontváza. Albert Csilla majd másfél óra koncentráltsággal van a színpadon, hol gyerekes lelkesedéssel, hol már-már misztikus elragadtatással beszél, hol megtörten sétál ide-oda, jelenléte betölti a díszletek között tátongó űrt. Mozgása már-már egyetlen nagy tánckoreográfia, mimikája remekül alakul ahhoz, ha netán gyors ritmikájú párbeszédet kell mondania a Lány és az Ember, a lány, vagy Anti bácsi között. Remekül tudja bármely elnarrált szereplő tulajdonságait nyújtani: a rettegő Görény úrét, a kimért Emberét, és a titokzatos Anti bácsiét, aki a legizgalmasabb karakter: még Kispap sem tudja, hogy ő kicsoda, de úgy tűnik, a maga bölcsességével amolyan óvó figura, elmondja a fiataloknak, hogyan működik a világ körülöttük, segít “Pornónak” az előadásokban, majd egyetlen fájdalmas, különös dallamú, erős énekkel búcsúzik Embertől, annak öngyilkossága után. Ő fogalmazza meg az egyik alaptételt: „A diktatúra, mondta Anti, nem kivételes állapot, az a kivételes, ha nincs, ha nem diktatúra van, hanem szabad a tér.” A színésznő játékát csupán Kispap jelentései szakítják félbe, ilyenkor a színpadon sötét lesz, és vetített videók közben hallható Dimény Áron hangja. A videók fehér-feketék, egy park, egy utca, majd utoljára a tömbház látható rajtuk. Kezdetben azt hihetnénk, hogy a belügyesek videóját akarja jelenteni, de az első vetítésnél már látjuk, hogy ez nem föltétlen állja meg a helyét, a szubjektív kamerabeállítás egy, a parkban bolyongó ember szemszöge, egyedül van, kezdetben mintha céltalan lenne a tekintete, de aztán a hirtelen hátrafordulás, a paranoiás mozgás már inkább egy áldozat szemszöge. Nem a lányé, hiszen ő nem fél, neki nincsenek titkai, inkább azoké az esendőké, akik a korban élve féltek annak zsarnokságától, mindenhatóságától. A Pornó jóval komplexebb előadás, mintsem egyetlen megnézés alapján össze lehetne foglalni. A pornó pedig nemcsak a színésznő fedőneve, a pornó az, ahogyan felépül a rendszer, a kukkolás rendszere, az intimitás megszűnése, a pornó a különös, empátiátlan tekintet, az áldozatra néző hideg tekintet, a pornó az, hogy konspiratív ügynökként elnevezed pornónak az áldozatot. A pornó szó mindent magába gyűjt, abortuszt, karácsonyt, erőszakot, a hatalom szorítását, majd feloldását, azt, hogy akkor is ellenség vagy, ha egyáltalán nem érdekel téged a diktatúra. A pornó az, hogy “nem félni tilos”. A Lány beszél egy részben egy pornójelenetről, a fiút és a lány testét megérinti a fény, és abban a pillanatban igaz szerelembe esnek, a stáb kétségbeesetten menekül, míg ők kisétálnak, és együtt élnek. A dráma hőse megszelídíti, esztétizálja a világot, a zsarnokságot, megkeresi a boldogság lehetőségeit, egyszerűen ilyen a természete, még a halott gyermekét kioperáló orvosokat is Napraforgóknak nevezi el. Saját erkölcsi mércéje van, egy másik, isteni hatalomnak felel, ami jóval félelmetesebb, de jóval szenzációsabb élményeket is ad, és mintha a színház sajátos metafizikája kapcsolódna össze egy keresztényi világgal a Nagy Néma Világosító személyében. A lánynak a színház nem csupán hivatás, munka, hanem egyszerre a személyiség által megérinthető végtelen tere, egyszerre etikai kódex is, amiben benne van a kegyelem gesztusa, az agape lehetősége. Nem véletlen, hogy az utcagyerekeknek, akik színházi előadásra érkeznek, a járókelők hamar elkezdenek ételt hordani. A dokudráma egyébként szatmári ihletettségű, tulajdonképpen a szerző feleségének tragikus történetéből inspirálódott a fiktív szereplő. Most mondhatni, hogy a darab hazaérkezett. Visky még 2008-ban írta, amikor a Nemzeti Színház arra kért fel szerzőket, hogy a Tízparancsolat egy-egy parancsára írjanak darabot. Viskynek a hetedik jutott, a “Ne lopj”. Életet, szabadságot, világot, jövőt. Az ősbemutató Budapesten, a Bethlen Téri Színházban volt, akkor stúdióelőadásként, a nézőkhöz közelebb, egymás mellett zenész és színésznő, elképzelhetően még nagyobb feszültséget róva így a közönségre. Nagyszínpadon azonban mintha a távolság levenne bizonyos terheket rólunk, ugyanakkor mintha így jobban elhinnénk, hogy ez bárki története lehetne. „Pornó” gyereke, majd az anya is a forradalom előtt néhány nappal halnak meg, nem lehet nem egy áldozásra gondolni. Pornó, Ember, és a Gyerek a maguk bűntelenségével magukra veszik a büntetést, így tisztítanak meg túlélőket, nézőket. Az előadás szereplői: Lány: Albert Csilla m. v. – a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze, A másik: Antal Attila m. v. – a Kolozsvári Állami Magyar Opera művésze, Zene: Antal Attila m. v., Tér-fény-játék: Visky András m. v.
Kulcsár Árpád
Transindex.ro
2016. november 10.
Kirekesztők és kirekesztettek, avagy a magyar gettósítás formái
Nagy port vert fel a hét elején a Bihar megyei román sajtóban, hogy a köröstárkányi Gábor Ferenc panaszt tett Szabó Ödön parlamenti képviselő ellen az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD), aki évek óta szítja a tárkányiak között a gyűlöletet. A váradi magyar sajtó meg sem merte írni az esetet.
A Pro Tárkány Egyesület elnöke azt sérelmezte, hogy a Belényesi-medencében megrendezett Magyar Napokon a hírhedt bihari politikus leárulózta azokat a magyar embereket, akik nem szavaztak a 2016-os helyhatósági választásokon az RMDSZ-re sőt, nyilvánosan arra uszította a helybélieket, közösítsék ki maguk közül azokat, akikről biztosan tudják, hogy más pártokra adták voksukat.
A Szabó Ödön – aki a bihari RMDSZ-nek ügyvezető elnöke – ellen benyújtott panasznak a 2000/137. számú kormányrendelet 15. cikkelye alapján adott helyt a diszkriminációellenes hivatal, így a képviselőnek hamarosan alkalma nyílik megmagyarázni, miért áruló az, aki nem úgy látja a világot és a politika dolgait, mint ahogyan azt ő maga és udvartartása szeretné. S főleg miért szítja folyamatosan a magyarság soraiban a gyűlöletet, megosztót kiáltva mindazokra, akiknek alkotmány adta joguk másként gondolkodni, másként élni és politizálni, mint ahogyan azt a kommunista alapokra épülő 26 éves RMDSZ-es diktatúra engedélyezné.
Amúgy az Érmelléken is hallottuk már Szabó Ödönt ekképpen megnyilvánulni, sőt, tudomásunk van olyan megyei pártutasításról is, amelyben polgármestereket hatalmaznak fel arra, hogy azokat a helybélieket, akikről biztosan tudják, hogy nem „a tulipánt szagolják”, haladéktalanul „gettósítani” kell. Amolyan magyar módra. Azaz nem szabad fogadni a köszönésüket, még a hivatalokban sem, nem szabad szóba elegyedni velük, nyilvános helyeken pedig egyszerűen át kell nézni rajtuk. Hivatali ügyeiket, ha lehet elodázni, vagy jól meg kell őket járatni, had érezzék a közösségi megrovást az elbitangoltjai!
Nosza, kaptak is rajta a túlbuzgó választott emberek, vérbeli pártaktivisták, fennszóval hirdetve a munkaüléseken azon réteg kirekesztését, amelynek sosem volt szimpatikus az őskommunistákat és kineveltjeiket tömörítő gárda.
Pedig a sok „csúnya” ember kirekesztése végett előbb-utóbb az se marad majd, aki leoltsa a villanyt. Már érződnek a következményei a 26 éves egypártrendszeres erőlködésnek. A szétesés törvényszerűsége elébb-utóbb beteljesedik rajtuk is.
A középkorosztály, illetve az idősebbek még emlékeznek a nyolcvanas évek pártgyűléseinek kirekesztő, nyilvánosan megszégyenítő módszereire. Sőt, azon vérbeli kommunisták ügyködéseire is, akik ezeket a bolsevik módszereket újra akarják éleszteni, azzal a meggyőződéssel, hogy a mi kutyánk kölykét úgyse illik feljelenteni. Vajon az egyszerű mezei magyar ki kutyájának a kölyke?
Sütő Éva
itthon.ma/szerintunk
Nagy port vert fel a hét elején a Bihar megyei román sajtóban, hogy a köröstárkányi Gábor Ferenc panaszt tett Szabó Ödön parlamenti képviselő ellen az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD), aki évek óta szítja a tárkányiak között a gyűlöletet. A váradi magyar sajtó meg sem merte írni az esetet.
A Pro Tárkány Egyesület elnöke azt sérelmezte, hogy a Belényesi-medencében megrendezett Magyar Napokon a hírhedt bihari politikus leárulózta azokat a magyar embereket, akik nem szavaztak a 2016-os helyhatósági választásokon az RMDSZ-re sőt, nyilvánosan arra uszította a helybélieket, közösítsék ki maguk közül azokat, akikről biztosan tudják, hogy más pártokra adták voksukat.
A Szabó Ödön – aki a bihari RMDSZ-nek ügyvezető elnöke – ellen benyújtott panasznak a 2000/137. számú kormányrendelet 15. cikkelye alapján adott helyt a diszkriminációellenes hivatal, így a képviselőnek hamarosan alkalma nyílik megmagyarázni, miért áruló az, aki nem úgy látja a világot és a politika dolgait, mint ahogyan azt ő maga és udvartartása szeretné. S főleg miért szítja folyamatosan a magyarság soraiban a gyűlöletet, megosztót kiáltva mindazokra, akiknek alkotmány adta joguk másként gondolkodni, másként élni és politizálni, mint ahogyan azt a kommunista alapokra épülő 26 éves RMDSZ-es diktatúra engedélyezné.
Amúgy az Érmelléken is hallottuk már Szabó Ödönt ekképpen megnyilvánulni, sőt, tudomásunk van olyan megyei pártutasításról is, amelyben polgármestereket hatalmaznak fel arra, hogy azokat a helybélieket, akikről biztosan tudják, hogy nem „a tulipánt szagolják”, haladéktalanul „gettósítani” kell. Amolyan magyar módra. Azaz nem szabad fogadni a köszönésüket, még a hivatalokban sem, nem szabad szóba elegyedni velük, nyilvános helyeken pedig egyszerűen át kell nézni rajtuk. Hivatali ügyeiket, ha lehet elodázni, vagy jól meg kell őket járatni, had érezzék a közösségi megrovást az elbitangoltjai!
Nosza, kaptak is rajta a túlbuzgó választott emberek, vérbeli pártaktivisták, fennszóval hirdetve a munkaüléseken azon réteg kirekesztését, amelynek sosem volt szimpatikus az őskommunistákat és kineveltjeiket tömörítő gárda.
Pedig a sok „csúnya” ember kirekesztése végett előbb-utóbb az se marad majd, aki leoltsa a villanyt. Már érződnek a következményei a 26 éves egypártrendszeres erőlködésnek. A szétesés törvényszerűsége elébb-utóbb beteljesedik rajtuk is.
A középkorosztály, illetve az idősebbek még emlékeznek a nyolcvanas évek pártgyűléseinek kirekesztő, nyilvánosan megszégyenítő módszereire. Sőt, azon vérbeli kommunisták ügyködéseire is, akik ezeket a bolsevik módszereket újra akarják éleszteni, azzal a meggyőződéssel, hogy a mi kutyánk kölykét úgyse illik feljelenteni. Vajon az egyszerű mezei magyar ki kutyájának a kölyke?
Sütő Éva
itthon.ma/szerintunk
2016. november 11.
Fekete zászlót tettek a székely zászló helyére csíkszeredai Városházán
Fekete zászló váltotta csütörtökön a magyar, a székely és a város lobogóját a csíkszeredai városháza üléstermében – számol be Kovács Attila a szekelyhon.ro-n. A három zászló eltávolítását a Dan Tanasă nevével fémjelzett szervezet, az Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) kezdeményezte jogi úton. A város elvesztette a pert, a jogerős ítéletet most hajtották végre. A részrehajlást hangsúlyozandó fekete zászlót helyeztek el a teremben.
A sajtótájékoztatóval egybekötött eseményen Füleki Zoltán alpolgármester bejelentette, mivel a hazai jogorvoslati lehetőségek kimerültek, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult a Dan Tanasă kezdeményezte zászlóperben. Füleki a város polgáraként csatlakozott a perbe még korábban. Közölte azt is, a dokumentumokat csütörtökön postára adták.
Ráduly: Ez így nem mehet tovább
„A közösségünkön inkább erőt vevő langyos beletörődés helyett Csíkszereda ezúttal is az élen próbál járni, és jelzi, hogy ez így nincs rendben, ez így nem mehet tovább. Az a tény, hogy ilyen nyomás alatt vannak az önkormányzataink, ez a szekus világ egyértelmű produktuma. Ha valaki azt gondolja, hogy ezeket a feljelentéseket bárki egymaga, saját szakállára, saját őrültségében, elkötelezettségében, vagy beteges, paranoid magyarellenességében tenné, akkor téved” – magyarázta Ráduly Róbert Kálmán. Csíkszereda polgármestere hozzátette, szerdán felhívták telefonon a polgármesteri hivatal jegyzőjét, és azzal fenyegették, hogy ha nem veszik le a zászlókat a tanácsteremből, akkor a rendőrséget küldik, és velük távolíttatják el.
A három zászlót a sajtó jelenlétében vitték ki a tanácsteremből, helyettük a polgármester egy fekete lobogót tűzött ki. Ráduly szerint ezzel azt jelzik, hogy Csíkszereda önkormányzata, városa gyászolja a demokráciát, az emberi jogokat.
A Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) több bírósági eljárást is indított székelyföldi önkormányzatok ellen. Csíkszereda több ügyben is alperes, a zászlók mellett a Városháza-feliratot is leszedetné Dan Tanasă – írja a szekelyhon.ro.
Erdély.ma
Fekete zászló váltotta csütörtökön a magyar, a székely és a város lobogóját a csíkszeredai városháza üléstermében – számol be Kovács Attila a szekelyhon.ro-n. A három zászló eltávolítását a Dan Tanasă nevével fémjelzett szervezet, az Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) kezdeményezte jogi úton. A város elvesztette a pert, a jogerős ítéletet most hajtották végre. A részrehajlást hangsúlyozandó fekete zászlót helyeztek el a teremben.
A sajtótájékoztatóval egybekötött eseményen Füleki Zoltán alpolgármester bejelentette, mivel a hazai jogorvoslati lehetőségek kimerültek, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult a Dan Tanasă kezdeményezte zászlóperben. Füleki a város polgáraként csatlakozott a perbe még korábban. Közölte azt is, a dokumentumokat csütörtökön postára adták.
Ráduly: Ez így nem mehet tovább
„A közösségünkön inkább erőt vevő langyos beletörődés helyett Csíkszereda ezúttal is az élen próbál járni, és jelzi, hogy ez így nincs rendben, ez így nem mehet tovább. Az a tény, hogy ilyen nyomás alatt vannak az önkormányzataink, ez a szekus világ egyértelmű produktuma. Ha valaki azt gondolja, hogy ezeket a feljelentéseket bárki egymaga, saját szakállára, saját őrültségében, elkötelezettségében, vagy beteges, paranoid magyarellenességében tenné, akkor téved” – magyarázta Ráduly Róbert Kálmán. Csíkszereda polgármestere hozzátette, szerdán felhívták telefonon a polgármesteri hivatal jegyzőjét, és azzal fenyegették, hogy ha nem veszik le a zászlókat a tanácsteremből, akkor a rendőrséget küldik, és velük távolíttatják el.
A három zászlót a sajtó jelenlétében vitték ki a tanácsteremből, helyettük a polgármester egy fekete lobogót tűzött ki. Ráduly szerint ezzel azt jelzik, hogy Csíkszereda önkormányzata, városa gyászolja a demokráciát, az emberi jogokat.
A Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) több bírósági eljárást is indított székelyföldi önkormányzatok ellen. Csíkszereda több ügyben is alperes, a zászlók mellett a Városháza-feliratot is leszedetné Dan Tanasă – írja a szekelyhon.ro.
Erdély.ma
2016. november 11.
Johannis: nem várható a közeljövőben Románia és Besszarábia egyesülése
Lehetségesnek nevezte Klaus Johannis államfő országa egyesülését Besszarábiával, de nem a közeljövőben – írta csütörtökön a Mediafax hírügynökség.
Az elnök politológushallgatók körében, az egyetemi könyvtárban rendezett szerda esti fórumon fejtette ki álláspontját Románia és a szomszédos Moldovai Köztársaság (a korábbi Besszarábia) kapcsolatáról, miután két hete incidensekkel tarkított tüntetést rendeztek Bukarestben a „két román állam” egyesülésének hívei.
Johannis azt állította, hogy – bár sokan nem feltételezik róla – „kedves számára a téma”, de ahhoz, hogy az egyesülés sikeres projekt legyen, három előfeltételnek teljesülnie kell: a „románoknak” akarniuk kell, a „moldovai embereknek” akarniuk kell, de az is előfeltétel, hogy se Romániának, se Moldovának ne legyenek vitás, nemzetközi felügyelet alá vont területei.
Az elnök úgy vélte, „nem volt valami hatékony” az a támogatás, amelyet Románia nyújtott Moldovának 1990 óta. Fontosabb lenne a moldovai intézményeket és pártokat segíteni, mint néhány Európa-barát politikust, akik „vagy jó eredményeket értek el, vagy nevetségessé tették politikai projektjüket” – magyarázta Johannis. Megjegyezte: a Bukarestben tüntető „úgynevezett unionisták” valójában többet ártottak, mint használtak az egyesülés ügyének, mert „csak felidegesítették” a moldovaiakat, közvetlenül az országukban megszervezett elnökválasztás előtt.
Johannis elődje, a néhány napja moldovai állampolgársággal is rendelkező Traian Băsescu – aki az általa alapított párt egyik hangsúlyos célkitűzésévé tette a Moldovával való egyesülést – márciusban úgy nyilatkozott: a második világháború idején a román hadseregnek csak a Dnyeszterig volt „legitim konfliktusa” a Szovjetunióval. A volt elnök pályafutása során több hasonló utalással is jelezte: szerinte Moldovának csak úgy lehet esélye egyesülni Romániával, ha lemond a Dnyeszteren túli szakadár területekről (Transznisztriáról), ahol ma is orosz csapatok állomásoznak.
Politikai elemzők szerint feltehetően Johannis sem véletlenül mondott „Besszarábiát” és nem Moldovát, amikor lehetségesnek nevezte az egyesülést. A mai Moldovával csaknem megegyező területű (Transznisztria vagy más néven Dnyeszter menti Köztársaság nélküli) Besszarábia – a Prut, a Dnyeszter és Duna-delta által határolt térség – több mint egy évszázados cári uralom után az 1917-es bolsevik forradalom idején önállósult, majd 1918 márciusában fogadta el a Román Királysággal való egyesülésről szóló nyilatkozatot. A terület 1940-ig volt Nagy-Románia része.
MTI
Erdély.ma
Lehetségesnek nevezte Klaus Johannis államfő országa egyesülését Besszarábiával, de nem a közeljövőben – írta csütörtökön a Mediafax hírügynökség.
Az elnök politológushallgatók körében, az egyetemi könyvtárban rendezett szerda esti fórumon fejtette ki álláspontját Románia és a szomszédos Moldovai Köztársaság (a korábbi Besszarábia) kapcsolatáról, miután két hete incidensekkel tarkított tüntetést rendeztek Bukarestben a „két román állam” egyesülésének hívei.
Johannis azt állította, hogy – bár sokan nem feltételezik róla – „kedves számára a téma”, de ahhoz, hogy az egyesülés sikeres projekt legyen, három előfeltételnek teljesülnie kell: a „románoknak” akarniuk kell, a „moldovai embereknek” akarniuk kell, de az is előfeltétel, hogy se Romániának, se Moldovának ne legyenek vitás, nemzetközi felügyelet alá vont területei.
Az elnök úgy vélte, „nem volt valami hatékony” az a támogatás, amelyet Románia nyújtott Moldovának 1990 óta. Fontosabb lenne a moldovai intézményeket és pártokat segíteni, mint néhány Európa-barát politikust, akik „vagy jó eredményeket értek el, vagy nevetségessé tették politikai projektjüket” – magyarázta Johannis. Megjegyezte: a Bukarestben tüntető „úgynevezett unionisták” valójában többet ártottak, mint használtak az egyesülés ügyének, mert „csak felidegesítették” a moldovaiakat, közvetlenül az országukban megszervezett elnökválasztás előtt.
Johannis elődje, a néhány napja moldovai állampolgársággal is rendelkező Traian Băsescu – aki az általa alapított párt egyik hangsúlyos célkitűzésévé tette a Moldovával való egyesülést – márciusban úgy nyilatkozott: a második világháború idején a román hadseregnek csak a Dnyeszterig volt „legitim konfliktusa” a Szovjetunióval. A volt elnök pályafutása során több hasonló utalással is jelezte: szerinte Moldovának csak úgy lehet esélye egyesülni Romániával, ha lemond a Dnyeszteren túli szakadár területekről (Transznisztriáról), ahol ma is orosz csapatok állomásoznak.
Politikai elemzők szerint feltehetően Johannis sem véletlenül mondott „Besszarábiát” és nem Moldovát, amikor lehetségesnek nevezte az egyesülést. A mai Moldovával csaknem megegyező területű (Transznisztria vagy más néven Dnyeszter menti Köztársaság nélküli) Besszarábia – a Prut, a Dnyeszter és Duna-delta által határolt térség – több mint egy évszázados cári uralom után az 1917-es bolsevik forradalom idején önállósult, majd 1918 márciusában fogadta el a Román Királysággal való egyesülésről szóló nyilatkozatot. A terület 1940-ig volt Nagy-Románia része.
MTI
Erdély.ma
2016. november 11.
Brassó és Jászvásár között
1947–48-ban Luka László lemhényi születésű kommunista vezető, a Groza-kormány pénzügyminisztere megépíttette a Brassó–Bereck aszfaltozott utat, a régi országutat 75 kilométeren feljavíttatva, korszerűsítve. Akkor ez volt a legfontosabb és talán a legértékesebb megvalósítás az érintett települések lakói számára. Nagy volt az öröm annak idején a falvakban, de ez már a múlté.
Azóta többször is javították ezt az utat, amelyen a forgalom főleg 1989 után megsokszorozódott. Úgy emlegetik, hogy ez az út Párizstól Moszkváig tart, de nem csupán az átutazók száma, hanem a helybeliek járművei miatt is. Régebb is elég zajos volt a sok gépkocsi, de az utóbbi években szinte robbanásszerűen megnőtt a terhelés: mindenkinek van legalább személyautója, de ezen kívül teherautók, buszok, furgonok, motorkerékpárok és más gépjárművek is egymást érik. Szentivánlaborfalván az autós forgalom óriási lett. Az út egyik oldaláról a másikra gyalogosan átkelni csak 15–20 perces várakozással lehet, és még akkor is rizikós. Sajnos a sok ígérgetés után sincs még – bár az egyik oldalon – járda építve, az út szélén kell gyalogolni a sokszor igen gyorsan hajtó gépkocsik szelében. Tavasztól késő őszig – de sokszor télen is – a hétvégeken még a szokásosnál is négy-ötszörte több autó halad át településünkön: pénteken és szombaton északi irányba, Brassóból Jászvásár felé, vasárnap főként visszafelé, déli irányba hajtanak. Ez önmagában nem lenne baj, hiszen szabad az út fel is, le is – már amikor egy-egy baleset le nem állítja vagy lassítja az áthaladást –, de az idegenek egy része nagyon sok kellemetlenséget okozott már és okoz most is az itt élőknek: – nagyon sokszor és sok helyen lefestették, bekenték, különböző színű festékekkel meggyalázták a magyar feliratokat a helységnévtáblákon (nálunk már ötször, legutóbb 2016. november 6-án); – sok út menti gyümölcsfát tépáztak meg, törtek le egy-két almáért; – letörik, elhasítják vagy éppenséggel ellopják az alacsonyan kitűzött székely zászlót (tőlem már kettőt); – az út menti megálló- és pihenőhelyeket, nem csupán a lakott területeken kívül, hanem a falu között is úgy hagyják maguk után, mint az árvíz: eldobott, ott hagyott dobozok, palackok, papír és nejlonzacskó, ételmaradékok, hamutartóból kiürített cigarettacsikkek, használt pelenkák maradnak e civilizálatlan utasok nyomában;
– pityókás zsákokat, hagymát, kürtőskalácsot, mézes üveget is loptak már el a helybeliek kapujából, bódéjából; – pénzváltás ürügyén házba is bementek, és kirabolták a tulajdonost;
– dübörögtetik az autós hangszórókat úgy, hogy az utcai ablakok is zörögnek, olykor saját hangunkat sem halljuk tőle.
Nem folytatom, mert már én kezdtem szégyellni ezt a felsorolást éppen a saját falumból. Ó, kultúra, ó, civilizáció! Lehet, hogy az aszfaltnál jobb lenne nekünk a régi köves út?
N. Kányádi Mihály,
Szentivánlaborfalva
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
1947–48-ban Luka László lemhényi születésű kommunista vezető, a Groza-kormány pénzügyminisztere megépíttette a Brassó–Bereck aszfaltozott utat, a régi országutat 75 kilométeren feljavíttatva, korszerűsítve. Akkor ez volt a legfontosabb és talán a legértékesebb megvalósítás az érintett települések lakói számára. Nagy volt az öröm annak idején a falvakban, de ez már a múlté.
Azóta többször is javították ezt az utat, amelyen a forgalom főleg 1989 után megsokszorozódott. Úgy emlegetik, hogy ez az út Párizstól Moszkváig tart, de nem csupán az átutazók száma, hanem a helybeliek járművei miatt is. Régebb is elég zajos volt a sok gépkocsi, de az utóbbi években szinte robbanásszerűen megnőtt a terhelés: mindenkinek van legalább személyautója, de ezen kívül teherautók, buszok, furgonok, motorkerékpárok és más gépjárművek is egymást érik. Szentivánlaborfalván az autós forgalom óriási lett. Az út egyik oldaláról a másikra gyalogosan átkelni csak 15–20 perces várakozással lehet, és még akkor is rizikós. Sajnos a sok ígérgetés után sincs még – bár az egyik oldalon – járda építve, az út szélén kell gyalogolni a sokszor igen gyorsan hajtó gépkocsik szelében. Tavasztól késő őszig – de sokszor télen is – a hétvégeken még a szokásosnál is négy-ötszörte több autó halad át településünkön: pénteken és szombaton északi irányba, Brassóból Jászvásár felé, vasárnap főként visszafelé, déli irányba hajtanak. Ez önmagában nem lenne baj, hiszen szabad az út fel is, le is – már amikor egy-egy baleset le nem állítja vagy lassítja az áthaladást –, de az idegenek egy része nagyon sok kellemetlenséget okozott már és okoz most is az itt élőknek: – nagyon sokszor és sok helyen lefestették, bekenték, különböző színű festékekkel meggyalázták a magyar feliratokat a helységnévtáblákon (nálunk már ötször, legutóbb 2016. november 6-án); – sok út menti gyümölcsfát tépáztak meg, törtek le egy-két almáért; – letörik, elhasítják vagy éppenséggel ellopják az alacsonyan kitűzött székely zászlót (tőlem már kettőt); – az út menti megálló- és pihenőhelyeket, nem csupán a lakott területeken kívül, hanem a falu között is úgy hagyják maguk után, mint az árvíz: eldobott, ott hagyott dobozok, palackok, papír és nejlonzacskó, ételmaradékok, hamutartóból kiürített cigarettacsikkek, használt pelenkák maradnak e civilizálatlan utasok nyomában;
– pityókás zsákokat, hagymát, kürtőskalácsot, mézes üveget is loptak már el a helybeliek kapujából, bódéjából; – pénzváltás ürügyén házba is bementek, és kirabolták a tulajdonost;
– dübörögtetik az autós hangszórókat úgy, hogy az utcai ablakok is zörögnek, olykor saját hangunkat sem halljuk tőle.
Nem folytatom, mert már én kezdtem szégyellni ezt a felsorolást éppen a saját falumból. Ó, kultúra, ó, civilizáció! Lehet, hogy az aszfaltnál jobb lenne nekünk a régi köves út?
N. Kányádi Mihály,
Szentivánlaborfalva
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 11.
Kései megemlékezés egy 130 éve született geológusról
,,Dr. Bányai Jánost, az Udvarhelyen élő idős geológust annyira védi a családja a váratlan vendégektől, a megerőltető beszélgetésektől, a kívülről jövő »támadásoktól«, például egy interjútól, hogy alig akartak beengedni hozzá. Bányai bácsi már túl jár a nyolcvanegyedik esztendőn, így aztán érthető, hogy nyaranta nem barangolja be a hegyeket, mint korábban sok-sok évtizeden keresztül. A legnagyobb kirándulás, amire vállalkozik manapság: delente elsétál a feleségével az étkezdéig és vissza.
– Nem muszáj az embernek a munka mezején elhullnia! Nálam ez szinte szó szerint bekövetkezett volna, ha az orvosok el nem tiltanak a további terepmunkától. De van itt annyi gyűjtés felhalmozva a szobámban, hogy csak győzzem a rendszerezést, a feldolgozást. Az Akadémia közlönyében írtam az úgynevezett felsőbányitról, egy olyan fehér ásványról, amely drágább, mint az arany. Rendkívül ritka ásvány, ma már a lelőhelye is eltűnt, még az abrudi tanárkodásom éveiben gyűjtöttem...” A fentiekben az Ahol rozsdás a kő című riport bevezetőjét idéztük, mely az Új Élet egyik 1967-es számában jelent meg. Bányai János halálának 20. évfordulóján Ádám László, a földrajztudományok doktora írta róla: „Pályafutása szinte egyedülálló. Tanári (pedagógiai), kutatói, tudománynépszerűsítői, közművelődési, valamint szerkesztő-kiadói tevékenységével egyaránt megbecsülést szerzett magának. Fő hivatása az oktatás volt. Sokoldalú tudományos munkásságát tanári hivatása betöltése mellett folytatta. 45 évi pedagógiai pályafutása alatt kitűnő felkészültséggel, a kor színvonalán álló tudással és bámulatos előadói tehetségével végezte oktatói-nevelői munkáját... Tanítványaira és kortársaira a legmélyebb benyomást az önmagával szemben támasztott tudományos igényessége és mélyen humánus, erkölcsös emberi magatartása tette...” Mivel atyámat is tanította a székelykeresztúri tanítóképző intézetben az 1921–22-es tanévben, mély lelki kapcsolat alakulhatott ki köztük, amit az akkor 35 éves Bányai tanár úr neki írt levele is bizonyít. Ezt máig megőriztem, mert inaskorom óta ismertem Székelyudvarhely híresebb, nevesebb személyiségeit. ,,Kedves Lai öcsém! Nagyon köszönöm a gyors és jó munkádat. Ismerem jól a körülményeket, s azért tudom méltányolni a fáradozásod. Azért is gondoltam rád a segítség igénybevételénél, mert jól tudom, hogy más a legelső kis akadályt felhasználta volna a munka alól való kibújás indoklására. Mint megígértem, küldöm a környezetem geológiai térképét. Ez eredeti s nyomtatásban még meg nem jelent adatokat tartalmaz. Tehát mint eredeti kéziratot kezeld. Sajnos a fénymásolás gyengén sikerült, de ha egy kis türelmed van, a barna halvány vonalakat s felírásokat tussal húzd utána, s akkor olyan lesz, mint egy nyomtatott térkép. Ismételten köszönöm míves segítő munkásságod, szeretettel ölelő Jani bátyád.”
Úgy érzem, hogy az 1886 november 6-án, éppen 130 éve Kézdivásárhelyen született, székelyudvarhelyi egykori geológus-polihisztor több figyelmet érdemelt volna tőlünk, háromszékiektől!
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
,,Dr. Bányai Jánost, az Udvarhelyen élő idős geológust annyira védi a családja a váratlan vendégektől, a megerőltető beszélgetésektől, a kívülről jövő »támadásoktól«, például egy interjútól, hogy alig akartak beengedni hozzá. Bányai bácsi már túl jár a nyolcvanegyedik esztendőn, így aztán érthető, hogy nyaranta nem barangolja be a hegyeket, mint korábban sok-sok évtizeden keresztül. A legnagyobb kirándulás, amire vállalkozik manapság: delente elsétál a feleségével az étkezdéig és vissza.
– Nem muszáj az embernek a munka mezején elhullnia! Nálam ez szinte szó szerint bekövetkezett volna, ha az orvosok el nem tiltanak a további terepmunkától. De van itt annyi gyűjtés felhalmozva a szobámban, hogy csak győzzem a rendszerezést, a feldolgozást. Az Akadémia közlönyében írtam az úgynevezett felsőbányitról, egy olyan fehér ásványról, amely drágább, mint az arany. Rendkívül ritka ásvány, ma már a lelőhelye is eltűnt, még az abrudi tanárkodásom éveiben gyűjtöttem...” A fentiekben az Ahol rozsdás a kő című riport bevezetőjét idéztük, mely az Új Élet egyik 1967-es számában jelent meg. Bányai János halálának 20. évfordulóján Ádám László, a földrajztudományok doktora írta róla: „Pályafutása szinte egyedülálló. Tanári (pedagógiai), kutatói, tudománynépszerűsítői, közművelődési, valamint szerkesztő-kiadói tevékenységével egyaránt megbecsülést szerzett magának. Fő hivatása az oktatás volt. Sokoldalú tudományos munkásságát tanári hivatása betöltése mellett folytatta. 45 évi pedagógiai pályafutása alatt kitűnő felkészültséggel, a kor színvonalán álló tudással és bámulatos előadói tehetségével végezte oktatói-nevelői munkáját... Tanítványaira és kortársaira a legmélyebb benyomást az önmagával szemben támasztott tudományos igényessége és mélyen humánus, erkölcsös emberi magatartása tette...” Mivel atyámat is tanította a székelykeresztúri tanítóképző intézetben az 1921–22-es tanévben, mély lelki kapcsolat alakulhatott ki köztük, amit az akkor 35 éves Bányai tanár úr neki írt levele is bizonyít. Ezt máig megőriztem, mert inaskorom óta ismertem Székelyudvarhely híresebb, nevesebb személyiségeit. ,,Kedves Lai öcsém! Nagyon köszönöm a gyors és jó munkádat. Ismerem jól a körülményeket, s azért tudom méltányolni a fáradozásod. Azért is gondoltam rád a segítség igénybevételénél, mert jól tudom, hogy más a legelső kis akadályt felhasználta volna a munka alól való kibújás indoklására. Mint megígértem, küldöm a környezetem geológiai térképét. Ez eredeti s nyomtatásban még meg nem jelent adatokat tartalmaz. Tehát mint eredeti kéziratot kezeld. Sajnos a fénymásolás gyengén sikerült, de ha egy kis türelmed van, a barna halvány vonalakat s felírásokat tussal húzd utána, s akkor olyan lesz, mint egy nyomtatott térkép. Ismételten köszönöm míves segítő munkásságod, szeretettel ölelő Jani bátyád.”
Úgy érzem, hogy az 1886 november 6-án, éppen 130 éve Kézdivásárhelyen született, székelyudvarhelyi egykori geológus-polihisztor több figyelmet érdemelt volna tőlünk, háromszékiektől!
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 11.
Nyilatkozat
A marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum pedagógusközössége értetlenül áll azon tény előtt, hogy hivatalos szervek megkérdőjelezik iskolánk létjogosultságát.
Iskolánk sokéves küzdelemmel alakult újra, és folytatja a Marosvásárhelyen 1948-ban erőszakkal beszüntetett római katolikus felekezeti oktatást. Az iskola megalakulása közösségi igény eredménye, melyért jelenlegi igazgatónk, dr. Tamási Zsolt- József és sokan mások kitartóan dolgoztak.
Érthetetlen számunkra, akik a közoktatásban sokévi tapasztalattal rendelkező oktatók vagyunk, hogyan kérdőjelezhető meg iskolánk működése. Mi több, hogyan hozhatók fel iskolánk igazgatója ellen korrupciós vádak egy olyan rendszerben, amelyben minden mozzanat folyamatosan központosított ellenőrzésnek van alávetve, valamint oktatók, igazgatók, de a tanulók is hivatalosan és nyilvánosan meghirdetett versenyvizsga eredményeként dolgoznak, illetve tanulnak második éve ebben az iskolában.
Elfogadhatatlannak tartjuk több mint 400 tanuló és az őket oktató tanári közösség helyzetének elbizonytalanítását, az iskola létjogosultságának megkérdőjelezését.
Meggyőződéssel hiszünk dr. Tamási Zsolt ártatlanságában, és bízunk benne, hogy ez az igazságszolgáltatás által is mielőbb végérvényesen igazolást nyer.
Köszönettel fogadjuk az ügyünk mellett kiállók szolidaritását. Úgy látjuk, hogy szükség van a felekezeti hovatartozásra való tekintet nélküli békés, de határozott közösségi támogatásra.
A marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum pedagógusközössége
Népújság (Marosvásárhely)
A marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum pedagógusközössége értetlenül áll azon tény előtt, hogy hivatalos szervek megkérdőjelezik iskolánk létjogosultságát.
Iskolánk sokéves küzdelemmel alakult újra, és folytatja a Marosvásárhelyen 1948-ban erőszakkal beszüntetett római katolikus felekezeti oktatást. Az iskola megalakulása közösségi igény eredménye, melyért jelenlegi igazgatónk, dr. Tamási Zsolt- József és sokan mások kitartóan dolgoztak.
Érthetetlen számunkra, akik a közoktatásban sokévi tapasztalattal rendelkező oktatók vagyunk, hogyan kérdőjelezhető meg iskolánk működése. Mi több, hogyan hozhatók fel iskolánk igazgatója ellen korrupciós vádak egy olyan rendszerben, amelyben minden mozzanat folyamatosan központosított ellenőrzésnek van alávetve, valamint oktatók, igazgatók, de a tanulók is hivatalosan és nyilvánosan meghirdetett versenyvizsga eredményeként dolgoznak, illetve tanulnak második éve ebben az iskolában.
Elfogadhatatlannak tartjuk több mint 400 tanuló és az őket oktató tanári közösség helyzetének elbizonytalanítását, az iskola létjogosultságának megkérdőjelezését.
Meggyőződéssel hiszünk dr. Tamási Zsolt ártatlanságában, és bízunk benne, hogy ez az igazságszolgáltatás által is mielőbb végérvényesen igazolást nyer.
Köszönettel fogadjuk az ügyünk mellett kiállók szolidaritását. Úgy látjuk, hogy szükség van a felekezeti hovatartozásra való tekintet nélküli békés, de határozott közösségi támogatásra.
A marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum pedagógusközössége
Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 11.
Rendezvénysorozat Dicsőszentmártonban
Ünnepeljünk együtt!
– áll a dicsőszentmártoni magyar civil szervezetek által lapunkhoz eljuttatott közleményben. A hét végén Dicsőszentmárton magyar közössége ünnepi rendezvénysorozattal emlékezik többek között Szent Márton, a város névadó szentje születésének 1700. évfordulójára.
Az ünnepségsorozat keretében a Sipos Domokos Vegyes Kar fennállásának 25. évfordulóját, valamint a Kökényes Néptáncegyüttes névadó ünnepségének 10. évfordulóját ünneplik. A kétnapos rendezvénysorozat része a Szent Márton Borlovagrend Márton-napi borversenye, valamint az anyaországi testvértelepüléssel, Hajdúszoboszlóval való kapcsolat 25. évfordulójának megünneplése, ez utóbbi a helyi önkormányzat szervezésében.
Ma, november 11-én 18 órától a helyi művelődési otthonban a Sipos Domokos Vegyes Kar fennállásának 25. évfordulóját ünneplik, ezt követi a Kökényes Néptánc- együttes névadó ünnepségének 10. évfordulója. Szombaton, november 12-én délelőtt 9 órától a Három Fenyő vendéglőben a Szent Márton Borlovagrend hagyományos borversenyére kerül sor, 14 órától konferenciát tartanak a Három Fenyő étteremben, melynek témája a város és a névadó, Szent Márton születésének évfordulója. Ugyancsak szombaton 17 órától Dicsőszentmárton és Hajdúszoboszló testvérvárosi kapcsolatának 25. évfordulóját ünneplik a Mihai Eminescu Művelődési Házban, melynek meghívott vendégei az anyaországi testvértelepülés elöljárói, szervező a helyi önkormányzat. Ezt követően 19 órától Szent Márton-napi magyar bált tartanak a Három Fenyő étteremben.
A kulturális eseményeket a helyi civil szervezetek – Népszínház, Szent Márton Borlovagrend, Sipos Domokos Művelődési Egyesület, Kökényes Néptáncegyüttes – közreműködésével szervezték – tudtuk meg Fodor Sándor József helyi önkormányzati képviselőtől, a Kökényes Néptáncegyüttes vezetőjétől.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)
Ünnepeljünk együtt!
– áll a dicsőszentmártoni magyar civil szervezetek által lapunkhoz eljuttatott közleményben. A hét végén Dicsőszentmárton magyar közössége ünnepi rendezvénysorozattal emlékezik többek között Szent Márton, a város névadó szentje születésének 1700. évfordulójára.
Az ünnepségsorozat keretében a Sipos Domokos Vegyes Kar fennállásának 25. évfordulóját, valamint a Kökényes Néptáncegyüttes névadó ünnepségének 10. évfordulóját ünneplik. A kétnapos rendezvénysorozat része a Szent Márton Borlovagrend Márton-napi borversenye, valamint az anyaországi testvértelepüléssel, Hajdúszoboszlóval való kapcsolat 25. évfordulójának megünneplése, ez utóbbi a helyi önkormányzat szervezésében.
Ma, november 11-én 18 órától a helyi művelődési otthonban a Sipos Domokos Vegyes Kar fennállásának 25. évfordulóját ünneplik, ezt követi a Kökényes Néptánc- együttes névadó ünnepségének 10. évfordulója. Szombaton, november 12-én délelőtt 9 órától a Három Fenyő vendéglőben a Szent Márton Borlovagrend hagyományos borversenyére kerül sor, 14 órától konferenciát tartanak a Három Fenyő étteremben, melynek témája a város és a névadó, Szent Márton születésének évfordulója. Ugyancsak szombaton 17 órától Dicsőszentmárton és Hajdúszoboszló testvérvárosi kapcsolatának 25. évfordulóját ünneplik a Mihai Eminescu Művelődési Házban, melynek meghívott vendégei az anyaországi testvértelepülés elöljárói, szervező a helyi önkormányzat. Ezt követően 19 órától Szent Márton-napi magyar bált tartanak a Három Fenyő étteremben.
A kulturális eseményeket a helyi civil szervezetek – Népszínház, Szent Márton Borlovagrend, Sipos Domokos Művelődési Egyesület, Kökényes Néptáncegyüttes – közreműködésével szervezték – tudtuk meg Fodor Sándor József helyi önkormányzati képviselőtől, a Kökényes Néptáncegyüttes vezetőjétől.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 11.
Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A vásárhelyi egyetemisták a forradalom idején
(Folytatás november 4-i lapszámunkból)
A legkényesebb helyzet a városban, az első napokban az OGYI-n körvonalazódott, hiszen pillanatok alatt kialakult egy annyira feszült hangulat, amit nehezen lehetett kezelni. Az egyetemisták megfogalmazott követeléseire gyors megoldásokat kellett találni. Egy Vargancsik Lajos nevű egykori aktivista visszaemlékezése szerint is a ma- gyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. "Kiadták a parancsot – mondja a kérdezett –, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, vécét rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor,1 két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak. […] Csupor2 azt mondta, hogy menjenek fel a Somostetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó. […] Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceausescunak3 a háza (A Somostető alsó felén – sz. m.). Akkor még erdő volt ott. Megállt a sofőr, hogy addig, és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival,4 Csupor Branissal, ketten kétfelé. Na, elmegyünk, s a sofőr is kiszállt, s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebre vágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek."5
Egy hónappal a forradalmi események után, gyors, de óvatos adatgyűjtések alapján kezdetét vette az egyetemi mozgalom vezetőinek, hangadóinak a felelősségre vonása. Már a december 15-16-ára összehívott tartományi pártkonferencia előtt, a tartományi pártbizottság december 10-i jóváhagyásával az egyetemről kizártak három diákot: Vajna Tamást és Vajna Ágnest, valamint Kondráth Gézát, mivel "a MNK-beli események alkalmából bizonyítékát adták rendszerellenességüknek, és mert az első két hallgató földbirtokos családból származik, a harmadik pedig egy Csík rajonbeli felforgató szervezet tagjaként 4 évig volt börtönben".6 Mások kizárási ügyét vagy más szankciókkal való megrovását, mivel az azokat terhelő iratokat nem találták megfelelően dokumentáltnak, elnapolták. Róluk a következő években döntöttek, állandó megfélemlítő nyomás alatt tartva nemcsak a hallgatókat, hanem a tanárokat is.
Az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatóinak a forradalom ideje alatti magatartásáról értesülünk a tartományi pártbizottság bürójának 1956. decemberi 27-én tartott rendkívüli ülésén elhangzottakból is, amelyen az intézet megújított Ifjú Munkásszövetség (IMSZ) bizottságába választott, de a városi pártbizottság által kifogásolt négy diák ügyét tárgyalták. Az ülésen részt vett Badioc Ioan, Valter István, Vargancsik István, Molnár János7, Bugyi Pál, Fodor Géza8, György Ambrus9, Alexandru Ratiu10, König József11, valamint és Gere Mihály12 a Román Munkáspárt Központi Bizottsága részéről. Az ülés első tárgya egy 105 tagú kínai küldöttség fogadásának megszervezése volt, amit hamar megtárgyaltak. A második pont, amelynek megbe- szélésére meghívták Erdélyi Lajost, a tartományi pártbizottság tudomány- és művelődési osztályának vezetőjét, Kopándi Sándort, az IMSZ központi bizottságának küldöttét, és egy Kiss nevű hölgyet, a IMSZ helyi vezetőségének képviselőjét is. Amiért Fazekas János a két központi bizottsági tagot, Gerét és Kopándit Vásárhelyre küldte, az nem volt egyéb, mint az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet IMSZ szer-vezetében kialakult helyzetnek a párt számára kényessé vált ügye.
A fő gond az volt, hogy a városi pártbizottság, bizonyos nyilvánosságra nem hozható információkra hivatkozva, elutasította négy egyetemistának – Piros Ferencnek, Ferenc Ernőnek, László Ildikónak és Nagy Lajosnak13 – az Intézet IMSZ-vezetőségébe történt megválasztását. Az egyetem ifjúsági szervezetének vezetőségéből eltávolított Piros Ferenc azonban írásbeli folyamodvánnyal fordult a városi IMSZ-bizottsághoz az intézkedés ellen, kihangsúlyozta eddigi elismert és méltányolt tevékenységét, követelve eltávolításának nyilvános megokolását az évfolyam előtt. Emiatt a tartományi pártbizottságra hárult a nyilvánosságra hozható okok keresése, közzététele és a városi párthatározat megerősítése. Fazekas utasítására a városba érkezett Gere és Kopándi, három napon át megbeszélést folytatott az egyetem vezetőségével, az intézeti és a városi pártbizottság tagjaival, valamint a tartományi és városi IMSZ-bizottságokkal, de szóba álltak több egyetemi hallgatóval is. Miután Erdélyi Lajos ismertette a tájékoztatót és az OGYI oktatási munkájának a javítására tett javaslatokat, Gere ismertette küldetésük célját: az egyetemi IMSZ vezetőségébe választott, de kifogásolt négy személy megválasztását elutasító városi párthatározat alaposságának a kivizsgálását. A megbeszélések során az intézet vezetősége, pártbizottsága és a diákok egy része is a kizárási határozat visszavonását kérte, mert ez szakadást okozott az ifjúsági szervezet és a diákság között.
A vita során elhangzottakból megtudhatjuk, hogy az intézet pártbizottságának titkára, egy Horváth nevű tanár (vagyis dr. Horváth Miklós orvosprofesszor) állítása szerint "a diákoknak nincs bizalmuk a Kádár-kormányban, mert behívta a szovjet csapatokat". Az összegyűltek ezt a magatartást úgy értelmezték, hogy a diákok szerint ezt a kormányt egy más, reakciós kor-mánnyal kell helyettesíteni. Amikor diákszövetség megalakulása során a tartományi pártbizottság részéről kiküldött Valter István14 megkérdezte a vezetőségbe jelölt Pirostól, hogy miként viselkedett a ma- gyarországi események alatt, a diákok kórusban kiáltották, hogy erre nem köteles válaszolni. Bugyi Pálnak, a tartományi néptanács elnökének szavai szerint: "Amikor a magyarországi események voltak, ezek újabb és újabb követelésekkel jöttek."15
Az egyetemisták általános hangulatát König József így jellemezte: amikor a magyarországi eseményekről volt szó, megtagadták, hogy beszéljenek róla, mert még mindig kitartanak amellett, hogy ott nem ellenforradalom volt, és kételkednek Kádár kormányában, a szovjet csapatok segítségében.
Gere a következőképpen jellemezte a négy egyetemistát: László Ildikó apja szociáldemokrata volt, de párton kívüli tanító, ő merész követeléseket megfogalmazó személy, de nem voltak ellenséges kijelentései; Nagy Lajos aktív és szakmailag jól felkészült, de az Ady-kör szabályzatának a szerkesztésekor megnyilvánulásai követelőzőek, szemtelenek voltak, és a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan nem nyilvánított "helyes" magatartást; Piros, aki IMSZ-titkár volt, aktívan tevékenykedett az ifjúsági szövetségben, tekintélye van, sokat foglalkozott művelő-dési kérdésekkel, és soha sem nyilatkozott "hülyén", még a magyarországi ese-ményekkel kapcsolatosan sem, amikor mások azt hangoztatták, hogy nem kell marxizmus, ő mindig védelmébe vette azt, de a magyarországi eseményeket nem ítélte el, és a háttérben ellenünk beszélt; Ferenc Ernő ellen nincsenek adataink, a kulturális életben aktív szerepet játszott, a tánccsoport lelkes tagja, csak azt hozhatjuk fel ellene, hogy az apja leventeparancsnok és horthysta tiszt volt. Kiegészítésként Bugyi Pál megjegyezte, hogy megoldotta Nagy szüleinek az adóügyét, de ő azt csak flegmatikusan vette tudomásul. Vele kapcsolatosan György Ambrus is megjegyzi, hogy Nagy magatartását társai elítélték, mégis a titkos szavazás során rászavaztak, még a hat párttag is. És azt is közli a résztvevőkkel, hogy még Horváth párttitkár véleménye szerint is helytelen volt a szovjet csapatok behívása.16
Az ismertetés után a résztvevők arról vitatkoztak, hogy milyen megokolásokat találjanak a négy egyetemistának az ifjúsági szervezet vezetőségéből való kizárására. Főként Piros és Ferenc esete volt kényes, mert azoknak erkölcsi joguk volt kitartóan követelni a kizárás nyilvános megokolását, mivel kollégáik széles körű bizalmát élvezték. Pirosnak nyilvánosan csak azt róhatták fel, hogy november 7- én megtagadta a felvonulásban való résztvételt. A hozzászólásokból kitűnik, hogy a nem megerősítés, vagyis kizáró ok a nevezetteknek a forradalom idején tanúsított "helytelen" magatartása volt. Végül is a megokolások további dokumentálása mellett jóváhagyták a kizárási határozatot.
A december 27-i határozatot az 1956. december 15-16-án Marosvásárhelyen tartott tartományi pártkonferencián elhangzottak szellemében hozták. A konferencia Gheorghe Gheorghiu-Dej17országos pártfőtitkár vezetése alatt zajlott, fő témája az 1956-os események értékelése volt. A főtitkár az ifjúsággal való hathatósabb foglalkozást tekintette elsőrendű feladatnak. Többek között a következőket mondta: "Az ideológiai munka terén mindenképpen le kell vonni a következtetéseket. Vegyék figyelembe a fiatalság, az értelmiség gondjait. Látható, hogy az ellenség megcélozta a marosvásárhelyi fiatalságot, meg a temesvárit (ott azért kevésbé), s más helyek ifjúságát is. Nem elégedhetünk meg azzal, amit eddig tettünk, meg kell nyernünk az ügyünknek a fiatalokat. Tudnunk kell, hogyan nyerhetjük meg őket céljaink számára úgy, hogy ne az idegen rádióadók befolyásolják őket, hanem mi. Az osztályharc objektív törvény a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet idején, még akkor is, ha ezt tagadni fogják. Mi nem foglalkoztunk kellőképpen a fiatalsággal, a tanulás kérdésével, kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből, ez a valóság. Megbeszéltük ezt a kérdést a Központi Bizottságban: valóban kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből. Nem engedhető meg, hogy ne tudjuk, mi történik egy egyetemen."18
A párt Központi Ellenőrző Bizottsága 1957-ben megvizsgálta az OGYI-n tapasztalható pártideológiai felkészültséget, az egyetemi hallgatók és tanárok beállítottságát illetően, az 1956. októberi események során tanúsított magatartásukat véve alapul. Az ellenőrzés megállapításait tartalmazó jelentés arról tájékoztat, hogy a 960 egyetemistából majdnem 200 "provokatív" módon viselkedett a forradalom alatt.19
1 Bodor András a marosvásárhelyi városi Néptanács Végrehajtó Bizottságának alelnöke 1953-tól.
2 Csupor Lajos (1911–1985) kommunista politikus. 1945–1946-ban a marosvásárhelyi városi rendőrség főnöke, 1946–1950 között különböző pártfunkciókat töltött be Marosvásárhelyen, 1951–1952-ben Sztálin tartományi párttitkár, 1952–1960 között a Magyar Autonóm Tartomány, 1960–161 között a Maros-Magyar Autonóm Tartomány első titkára, 1952–1969 között nemzetgyűlési képviselő.
3 Ceausescu, Nicolae (1918–1989) kommunista politikus, államfő. 1945-1989 között az RMP Központi Bizottságának tagja, 1955-től a Politikai Bizottság tagja is, 1954-től a párt egyik titkára. 1949-1950-ben mezőgazdasági miniszterhelyettes, 1950-1954 között honvédelmi miniszterhelyettes, 1956 januárjától a párt agrár- és adminisztratív osztályainak vezetője, 1965-től a párt főtitkára, 1974-től a Román Szocialista Köztársaság elnöke. A pártfőtitkár- államfőnek az ország számos helyén építettek luxusvillákat, ahol látogatásai alkalmával megszállt. Ilyen volt a somostetői is.
4 Bugyi Pál (1919 – ?) 1952–1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottságának elnöke.
5 A visszaemlékezést idézi NOVÁK CSABA ZOLTÁN: A barikád "másik" oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei. Wikipedia, 2011.
6 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 116. A jegyzőkönyv közölve: BOTTONI 2006, 198.
7 Molnár János a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik titkára.
8 Fodor Géza a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
9 György Ambrus a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
10 Ratiu, Alexandru (1913 – ?) 1952-től a Steaua Rosie újság főszerkesztője.
11 König József 1956-ban a Magyar Autonóm Tartományi Pártkollégium elnöke volt.
12 Gere Mihály, a Román Munkáspárt Központi Bizottsága propagandaosztályának egyik főnökhelyettese, 1965- től a Központi Bizottság póttagja, 1966-tól a titkárság tagja, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának alelnöke, majd 1979-től elnöke, 1989-es események után letartóztatják és elítélik.
13 Marosvásárhely 1956–1959 közötti eseményeiről átfogó képet nyújt DR. NAGY LAJOS rétyi körorvos, a rendszer egykori szenvedő alanya Életünk kórtörténete (Pallas-Akadémia, Csíkszereda) című könyvében, tizenkét sorstársának visszaemlékezéseivel és korabeli hivatalos dokumentumokkal kiegészítve. Kitért arra is, mi lett a gyűléseken megbélyegzett "ellenséges elemek" további sorsa. Kuna Tibor gyergyócsomafalvi "kulákivadék" Balánbánya főorvosa, Bárányi Ferenc és felesége, László Ildikó megbecsült orvosok és közéleti személyiségek Temesváron, Katz Pál igazgató-főorvos Zilahon, Piros Ferenc kórházalapító főorvos Marosvásárhelyen, Tóró Árpád népszerű szakorvos Székelyudvarhelyen, Szász István Tas a kolozsvári mentálhigiéné megszervezője, Kiss András Belényesen, majd Nagyváradon főorvos. (Ismertetőjét lásd: Barabás István: Az élet fonákja. Nehéz leckék. Hargita Népe 2008. október 21.)
14 Valter István (1925–2010?) 1956-ban a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi Bizottságának egyik tagja, a tartományi pártiskola igazgatója, később a Vörös Zászló főszerkesztő-helyettese.
15 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 340-349.
16 Uo. 346-347.
17 Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901–1965) vasúti munkás, 1945–1965 között a Román Kommunista (Munkás) Párt főtitkára. 1945 után közlekedésügyi és ipari miniszter, 1948- 1952 között a Minisztertanács első helyettese, 1952–1956 között miniszterelnök. Megjegyezzük, hogy a pártfőtitkár az autonóm tartomány megalakulása után először járt annak székhelyén.
18 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 140/1956. sz., 86-104. A főtitkár beszéde, magyarra fordítva, teljes egészében közölve: PÁL-ANTAL 2006, 259-273.
19 Ua. 175/1957. sz., 240
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)
A vásárhelyi egyetemisták a forradalom idején
(Folytatás november 4-i lapszámunkból)
A legkényesebb helyzet a városban, az első napokban az OGYI-n körvonalazódott, hiszen pillanatok alatt kialakult egy annyira feszült hangulat, amit nehezen lehetett kezelni. Az egyetemisták megfogalmazott követeléseire gyors megoldásokat kellett találni. Egy Vargancsik Lajos nevű egykori aktivista visszaemlékezése szerint is a ma- gyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. "Kiadták a parancsot – mondja a kérdezett –, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, vécét rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor,1 két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak. […] Csupor2 azt mondta, hogy menjenek fel a Somostetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó. […] Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceausescunak3 a háza (A Somostető alsó felén – sz. m.). Akkor még erdő volt ott. Megállt a sofőr, hogy addig, és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival,4 Csupor Branissal, ketten kétfelé. Na, elmegyünk, s a sofőr is kiszállt, s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebre vágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek."5
Egy hónappal a forradalmi események után, gyors, de óvatos adatgyűjtések alapján kezdetét vette az egyetemi mozgalom vezetőinek, hangadóinak a felelősségre vonása. Már a december 15-16-ára összehívott tartományi pártkonferencia előtt, a tartományi pártbizottság december 10-i jóváhagyásával az egyetemről kizártak három diákot: Vajna Tamást és Vajna Ágnest, valamint Kondráth Gézát, mivel "a MNK-beli események alkalmából bizonyítékát adták rendszerellenességüknek, és mert az első két hallgató földbirtokos családból származik, a harmadik pedig egy Csík rajonbeli felforgató szervezet tagjaként 4 évig volt börtönben".6 Mások kizárási ügyét vagy más szankciókkal való megrovását, mivel az azokat terhelő iratokat nem találták megfelelően dokumentáltnak, elnapolták. Róluk a következő években döntöttek, állandó megfélemlítő nyomás alatt tartva nemcsak a hallgatókat, hanem a tanárokat is.
Az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatóinak a forradalom ideje alatti magatartásáról értesülünk a tartományi pártbizottság bürójának 1956. decemberi 27-én tartott rendkívüli ülésén elhangzottakból is, amelyen az intézet megújított Ifjú Munkásszövetség (IMSZ) bizottságába választott, de a városi pártbizottság által kifogásolt négy diák ügyét tárgyalták. Az ülésen részt vett Badioc Ioan, Valter István, Vargancsik István, Molnár János7, Bugyi Pál, Fodor Géza8, György Ambrus9, Alexandru Ratiu10, König József11, valamint és Gere Mihály12 a Román Munkáspárt Központi Bizottsága részéről. Az ülés első tárgya egy 105 tagú kínai küldöttség fogadásának megszervezése volt, amit hamar megtárgyaltak. A második pont, amelynek megbe- szélésére meghívták Erdélyi Lajost, a tartományi pártbizottság tudomány- és művelődési osztályának vezetőjét, Kopándi Sándort, az IMSZ központi bizottságának küldöttét, és egy Kiss nevű hölgyet, a IMSZ helyi vezetőségének képviselőjét is. Amiért Fazekas János a két központi bizottsági tagot, Gerét és Kopándit Vásárhelyre küldte, az nem volt egyéb, mint az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet IMSZ szer-vezetében kialakult helyzetnek a párt számára kényessé vált ügye.
A fő gond az volt, hogy a városi pártbizottság, bizonyos nyilvánosságra nem hozható információkra hivatkozva, elutasította négy egyetemistának – Piros Ferencnek, Ferenc Ernőnek, László Ildikónak és Nagy Lajosnak13 – az Intézet IMSZ-vezetőségébe történt megválasztását. Az egyetem ifjúsági szervezetének vezetőségéből eltávolított Piros Ferenc azonban írásbeli folyamodvánnyal fordult a városi IMSZ-bizottsághoz az intézkedés ellen, kihangsúlyozta eddigi elismert és méltányolt tevékenységét, követelve eltávolításának nyilvános megokolását az évfolyam előtt. Emiatt a tartományi pártbizottságra hárult a nyilvánosságra hozható okok keresése, közzététele és a városi párthatározat megerősítése. Fazekas utasítására a városba érkezett Gere és Kopándi, három napon át megbeszélést folytatott az egyetem vezetőségével, az intézeti és a városi pártbizottság tagjaival, valamint a tartományi és városi IMSZ-bizottságokkal, de szóba álltak több egyetemi hallgatóval is. Miután Erdélyi Lajos ismertette a tájékoztatót és az OGYI oktatási munkájának a javítására tett javaslatokat, Gere ismertette küldetésük célját: az egyetemi IMSZ vezetőségébe választott, de kifogásolt négy személy megválasztását elutasító városi párthatározat alaposságának a kivizsgálását. A megbeszélések során az intézet vezetősége, pártbizottsága és a diákok egy része is a kizárási határozat visszavonását kérte, mert ez szakadást okozott az ifjúsági szervezet és a diákság között.
A vita során elhangzottakból megtudhatjuk, hogy az intézet pártbizottságának titkára, egy Horváth nevű tanár (vagyis dr. Horváth Miklós orvosprofesszor) állítása szerint "a diákoknak nincs bizalmuk a Kádár-kormányban, mert behívta a szovjet csapatokat". Az összegyűltek ezt a magatartást úgy értelmezték, hogy a diákok szerint ezt a kormányt egy más, reakciós kor-mánnyal kell helyettesíteni. Amikor diákszövetség megalakulása során a tartományi pártbizottság részéről kiküldött Valter István14 megkérdezte a vezetőségbe jelölt Pirostól, hogy miként viselkedett a ma- gyarországi események alatt, a diákok kórusban kiáltották, hogy erre nem köteles válaszolni. Bugyi Pálnak, a tartományi néptanács elnökének szavai szerint: "Amikor a magyarországi események voltak, ezek újabb és újabb követelésekkel jöttek."15
Az egyetemisták általános hangulatát König József így jellemezte: amikor a magyarországi eseményekről volt szó, megtagadták, hogy beszéljenek róla, mert még mindig kitartanak amellett, hogy ott nem ellenforradalom volt, és kételkednek Kádár kormányában, a szovjet csapatok segítségében.
Gere a következőképpen jellemezte a négy egyetemistát: László Ildikó apja szociáldemokrata volt, de párton kívüli tanító, ő merész követeléseket megfogalmazó személy, de nem voltak ellenséges kijelentései; Nagy Lajos aktív és szakmailag jól felkészült, de az Ady-kör szabályzatának a szerkesztésekor megnyilvánulásai követelőzőek, szemtelenek voltak, és a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan nem nyilvánított "helyes" magatartást; Piros, aki IMSZ-titkár volt, aktívan tevékenykedett az ifjúsági szövetségben, tekintélye van, sokat foglalkozott művelő-dési kérdésekkel, és soha sem nyilatkozott "hülyén", még a magyarországi ese-ményekkel kapcsolatosan sem, amikor mások azt hangoztatták, hogy nem kell marxizmus, ő mindig védelmébe vette azt, de a magyarországi eseményeket nem ítélte el, és a háttérben ellenünk beszélt; Ferenc Ernő ellen nincsenek adataink, a kulturális életben aktív szerepet játszott, a tánccsoport lelkes tagja, csak azt hozhatjuk fel ellene, hogy az apja leventeparancsnok és horthysta tiszt volt. Kiegészítésként Bugyi Pál megjegyezte, hogy megoldotta Nagy szüleinek az adóügyét, de ő azt csak flegmatikusan vette tudomásul. Vele kapcsolatosan György Ambrus is megjegyzi, hogy Nagy magatartását társai elítélték, mégis a titkos szavazás során rászavaztak, még a hat párttag is. És azt is közli a résztvevőkkel, hogy még Horváth párttitkár véleménye szerint is helytelen volt a szovjet csapatok behívása.16
Az ismertetés után a résztvevők arról vitatkoztak, hogy milyen megokolásokat találjanak a négy egyetemistának az ifjúsági szervezet vezetőségéből való kizárására. Főként Piros és Ferenc esete volt kényes, mert azoknak erkölcsi joguk volt kitartóan követelni a kizárás nyilvános megokolását, mivel kollégáik széles körű bizalmát élvezték. Pirosnak nyilvánosan csak azt róhatták fel, hogy november 7- én megtagadta a felvonulásban való résztvételt. A hozzászólásokból kitűnik, hogy a nem megerősítés, vagyis kizáró ok a nevezetteknek a forradalom idején tanúsított "helytelen" magatartása volt. Végül is a megokolások további dokumentálása mellett jóváhagyták a kizárási határozatot.
A december 27-i határozatot az 1956. december 15-16-án Marosvásárhelyen tartott tartományi pártkonferencián elhangzottak szellemében hozták. A konferencia Gheorghe Gheorghiu-Dej17országos pártfőtitkár vezetése alatt zajlott, fő témája az 1956-os események értékelése volt. A főtitkár az ifjúsággal való hathatósabb foglalkozást tekintette elsőrendű feladatnak. Többek között a következőket mondta: "Az ideológiai munka terén mindenképpen le kell vonni a következtetéseket. Vegyék figyelembe a fiatalság, az értelmiség gondjait. Látható, hogy az ellenség megcélozta a marosvásárhelyi fiatalságot, meg a temesvárit (ott azért kevésbé), s más helyek ifjúságát is. Nem elégedhetünk meg azzal, amit eddig tettünk, meg kell nyernünk az ügyünknek a fiatalokat. Tudnunk kell, hogyan nyerhetjük meg őket céljaink számára úgy, hogy ne az idegen rádióadók befolyásolják őket, hanem mi. Az osztályharc objektív törvény a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet idején, még akkor is, ha ezt tagadni fogják. Mi nem foglalkoztunk kellőképpen a fiatalsággal, a tanulás kérdésével, kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből, ez a valóság. Megbeszéltük ezt a kérdést a Központi Bizottságban: valóban kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből. Nem engedhető meg, hogy ne tudjuk, mi történik egy egyetemen."18
A párt Központi Ellenőrző Bizottsága 1957-ben megvizsgálta az OGYI-n tapasztalható pártideológiai felkészültséget, az egyetemi hallgatók és tanárok beállítottságát illetően, az 1956. októberi események során tanúsított magatartásukat véve alapul. Az ellenőrzés megállapításait tartalmazó jelentés arról tájékoztat, hogy a 960 egyetemistából majdnem 200 "provokatív" módon viselkedett a forradalom alatt.19
1 Bodor András a marosvásárhelyi városi Néptanács Végrehajtó Bizottságának alelnöke 1953-tól.
2 Csupor Lajos (1911–1985) kommunista politikus. 1945–1946-ban a marosvásárhelyi városi rendőrség főnöke, 1946–1950 között különböző pártfunkciókat töltött be Marosvásárhelyen, 1951–1952-ben Sztálin tartományi párttitkár, 1952–1960 között a Magyar Autonóm Tartomány, 1960–161 között a Maros-Magyar Autonóm Tartomány első titkára, 1952–1969 között nemzetgyűlési képviselő.
3 Ceausescu, Nicolae (1918–1989) kommunista politikus, államfő. 1945-1989 között az RMP Központi Bizottságának tagja, 1955-től a Politikai Bizottság tagja is, 1954-től a párt egyik titkára. 1949-1950-ben mezőgazdasági miniszterhelyettes, 1950-1954 között honvédelmi miniszterhelyettes, 1956 januárjától a párt agrár- és adminisztratív osztályainak vezetője, 1965-től a párt főtitkára, 1974-től a Román Szocialista Köztársaság elnöke. A pártfőtitkár- államfőnek az ország számos helyén építettek luxusvillákat, ahol látogatásai alkalmával megszállt. Ilyen volt a somostetői is.
4 Bugyi Pál (1919 – ?) 1952–1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottságának elnöke.
5 A visszaemlékezést idézi NOVÁK CSABA ZOLTÁN: A barikád "másik" oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei. Wikipedia, 2011.
6 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 116. A jegyzőkönyv közölve: BOTTONI 2006, 198.
7 Molnár János a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik titkára.
8 Fodor Géza a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
9 György Ambrus a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
10 Ratiu, Alexandru (1913 – ?) 1952-től a Steaua Rosie újság főszerkesztője.
11 König József 1956-ban a Magyar Autonóm Tartományi Pártkollégium elnöke volt.
12 Gere Mihály, a Román Munkáspárt Központi Bizottsága propagandaosztályának egyik főnökhelyettese, 1965- től a Központi Bizottság póttagja, 1966-tól a titkárság tagja, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának alelnöke, majd 1979-től elnöke, 1989-es események után letartóztatják és elítélik.
13 Marosvásárhely 1956–1959 közötti eseményeiről átfogó képet nyújt DR. NAGY LAJOS rétyi körorvos, a rendszer egykori szenvedő alanya Életünk kórtörténete (Pallas-Akadémia, Csíkszereda) című könyvében, tizenkét sorstársának visszaemlékezéseivel és korabeli hivatalos dokumentumokkal kiegészítve. Kitért arra is, mi lett a gyűléseken megbélyegzett "ellenséges elemek" további sorsa. Kuna Tibor gyergyócsomafalvi "kulákivadék" Balánbánya főorvosa, Bárányi Ferenc és felesége, László Ildikó megbecsült orvosok és közéleti személyiségek Temesváron, Katz Pál igazgató-főorvos Zilahon, Piros Ferenc kórházalapító főorvos Marosvásárhelyen, Tóró Árpád népszerű szakorvos Székelyudvarhelyen, Szász István Tas a kolozsvári mentálhigiéné megszervezője, Kiss András Belényesen, majd Nagyváradon főorvos. (Ismertetőjét lásd: Barabás István: Az élet fonákja. Nehéz leckék. Hargita Népe 2008. október 21.)
14 Valter István (1925–2010?) 1956-ban a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi Bizottságának egyik tagja, a tartományi pártiskola igazgatója, később a Vörös Zászló főszerkesztő-helyettese.
15 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 340-349.
16 Uo. 346-347.
17 Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901–1965) vasúti munkás, 1945–1965 között a Román Kommunista (Munkás) Párt főtitkára. 1945 után közlekedésügyi és ipari miniszter, 1948- 1952 között a Minisztertanács első helyettese, 1952–1956 között miniszterelnök. Megjegyezzük, hogy a pártfőtitkár az autonóm tartomány megalakulása után először járt annak székhelyén.
18 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 140/1956. sz., 86-104. A főtitkár beszéde, magyarra fordítva, teljes egészében közölve: PÁL-ANTAL 2006, 259-273.
19 Ua. 175/1957. sz., 240
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 11.
Telt ház fogadta Juhász Béla új kötetének bemutatását
Azokról, akik tettek valamit ezért a városért
Juhász Béla (1950) ny. fizika tanár, a Csiky Gergely Főgimnázium egykori igazgatójának legújabb kötetét mutatták be szerda este a Jelen Ház dísztermében. Az eseményt nagy érdeklődés övezte, példa erre, hogy az ülőhelyeket hamar elfoglalták. Nem csoda, hiszen a szerző könyvében olyan kortárs közéleti személyiségeket szólaltat meg, akiket már nem kell bemutatni kis magyar közösségünkben, akik az elmúlt évtizedek során bizony nagyon sokat tettek le az asztalra, öregbítve a város hírnevét, tovább éltetve annak szellemiségét, értékeit.
Az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában, az aradi önkormányzat és az Arad Municípiumi Kulturális Központ támogatásával megjelent kötetet – két év alatt ez a harmadik a Legyőztük a rákot és a Száraz köd című könyvei után – Jámbor Gyula újságíró (a könyv szerkesztője) méltatta. A közel kétszáz oldalas Aradi személyiségek c. könyvben tizenhét közéleti személyiség – kilenc képzőművész, világbajnok sportoló, lelkész, politikus, mérnök stb. – válaszol a szerző olykor baráti, személyes hangvételű kérdéseire, mesél életútjáról, sikereiről, kudarcairól, karrierről, családról stb. A megszólaltatott személyiségek fényképei egyébként mind megtalálhatók a könyv borítóján.
A könyvbemutatón az interjúalanyok nagy része – közülük nagyon kevésnek nem sikerült eljutnia a rendezvényre – is megszólalt Juhász Béla felkérésére és dióhéjban elmondta, mivel tölti ki mindennapjait mostanában és mit jelent számára a kötetben való szereplés. A megkérdezettek közül bizony olyan is akadt, aki szerényen bevallotta: vért izzadt a kérdések sortüzében, a könyvet újraolvasva talán jobban meggondolt volna egy-két választ, talán nem kellett volna ennyire megnyílnia. Az interjúalanyok válaszaiból az olvasó nemcsak a kifaggatott személyiségek életébe, múltjába, hanem azok közvetlen ismeretségi körébe is betekintést nyer, sőt, mint utólag bevallották, maguk a szereplők is olyan érdekes dolgokat tudtak meg egymásról, melyekre nem is gondoltak volna.
Juhász Béla elárulta, az interjú-sorozatot szeretné folytatni, össze is állt már egy körülbelül 60 fős lista, melyből már 5 interjú elkészült. Reményei szerint jövőre sikerül napvilágot látnia az új kötetnek.
A könyvbemutató dedikálással és baráti beszélgetésekkel zárult.
„Ajánlom ezt a kötetet mindazoknak, akik éreznek vonzódást, érdeklődést Maros-parti városunk iránt. És azok iránt, akik megszólalnak ebben a kötetben, azok közül, akik tettek valamit – és nem keveset – ezért a városért, a hírnevéért, a benne lakó emberekért” – írja a szerző az előszóban.
A könyv a Jelen Ház könyvesboltjából ingyenesen elvihető, ameddig a készlet tart.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)
Azokról, akik tettek valamit ezért a városért
Juhász Béla (1950) ny. fizika tanár, a Csiky Gergely Főgimnázium egykori igazgatójának legújabb kötetét mutatták be szerda este a Jelen Ház dísztermében. Az eseményt nagy érdeklődés övezte, példa erre, hogy az ülőhelyeket hamar elfoglalták. Nem csoda, hiszen a szerző könyvében olyan kortárs közéleti személyiségeket szólaltat meg, akiket már nem kell bemutatni kis magyar közösségünkben, akik az elmúlt évtizedek során bizony nagyon sokat tettek le az asztalra, öregbítve a város hírnevét, tovább éltetve annak szellemiségét, értékeit.
Az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában, az aradi önkormányzat és az Arad Municípiumi Kulturális Központ támogatásával megjelent kötetet – két év alatt ez a harmadik a Legyőztük a rákot és a Száraz köd című könyvei után – Jámbor Gyula újságíró (a könyv szerkesztője) méltatta. A közel kétszáz oldalas Aradi személyiségek c. könyvben tizenhét közéleti személyiség – kilenc képzőművész, világbajnok sportoló, lelkész, politikus, mérnök stb. – válaszol a szerző olykor baráti, személyes hangvételű kérdéseire, mesél életútjáról, sikereiről, kudarcairól, karrierről, családról stb. A megszólaltatott személyiségek fényképei egyébként mind megtalálhatók a könyv borítóján.
A könyvbemutatón az interjúalanyok nagy része – közülük nagyon kevésnek nem sikerült eljutnia a rendezvényre – is megszólalt Juhász Béla felkérésére és dióhéjban elmondta, mivel tölti ki mindennapjait mostanában és mit jelent számára a kötetben való szereplés. A megkérdezettek közül bizony olyan is akadt, aki szerényen bevallotta: vért izzadt a kérdések sortüzében, a könyvet újraolvasva talán jobban meggondolt volna egy-két választ, talán nem kellett volna ennyire megnyílnia. Az interjúalanyok válaszaiból az olvasó nemcsak a kifaggatott személyiségek életébe, múltjába, hanem azok közvetlen ismeretségi körébe is betekintést nyer, sőt, mint utólag bevallották, maguk a szereplők is olyan érdekes dolgokat tudtak meg egymásról, melyekre nem is gondoltak volna.
Juhász Béla elárulta, az interjú-sorozatot szeretné folytatni, össze is állt már egy körülbelül 60 fős lista, melyből már 5 interjú elkészült. Reményei szerint jövőre sikerül napvilágot látnia az új kötetnek.
A könyvbemutató dedikálással és baráti beszélgetésekkel zárult.
„Ajánlom ezt a kötetet mindazoknak, akik éreznek vonzódást, érdeklődést Maros-parti városunk iránt. És azok iránt, akik megszólalnak ebben a kötetben, azok közül, akik tettek valamit – és nem keveset – ezért a városért, a hírnevéért, a benne lakó emberekért” – írja a szerző az előszóban.
A könyv a Jelen Ház könyvesboltjából ingyenesen elvihető, ameddig a készlet tart.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)
2016. november 11.
Máig elhallgatott történelem: a Gulág-jelenség
Tudományos értekezlet a szovjet munkatáborokba hurcolásokról
A második világháború végén és utána a Szovjetunióba elhurcolt politikai foglyok és kényszermunkások éve az idei: ebből az alkalomból számos rendezvényen emlékeztek meg azokról a százezrekről, akik éveket töltöttek el szovjet munkatáborokban, és akik közül nagyon sokan odavesztek. A Gulág-emlékév keretében rendezték meg tegnap Kolozsváron a Minerva-házban azt a tudományos konferenciát, amelyen szakemberek megpróbáltak áttekintést nyújtani arról, hogyan alakultak ki már jóval korábban a történelemben a lágerrendszerek, mi vezetett el a szovjet munkatáborok létesítéséig, mennyire juthat a kutató számszerű adatokhoz az elhurcoltak pontos számát tekintve. Elhangzottak előadások: az erdélyi magyar civilek Szovjetunióba elhurcolásáról 1944 őszén, kolozsvári civilek emlékezéseiről, magyar zsidók a szovjet táborrendszerben, a Gulágra került erdélyi magyar zsidókról, továbbá a deportáltak felkutatásának módszertanáról.
A Gulág-jelenség címmel tartottak tegnap Kolozsváron a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében a Gulág-emlékév keretében tudományos konferenciát, amelyen megemlékeztek a több mint 70 évvel ezelőtt a Szovjetunió munkatáboraiba elhurcolt civilekről. Csucsuja István történész megnyitó előadásában a Gulágot, mint fogalmat igyekezett felvázolni, és ismertetni általában a lágerrendszerek kialakulását a történelem folyamán. Először a britek állítottak fel koncentrációs táborokat az angol–búr háborúk idején, de korábban is szerveztek más államok is büntető táborokat az ellenségnek. A sztálini Szovjetunióban a lágerek borzalmas életkörülményeket jelentettek az oda elhurcoltaknak: egyrészt egyesek fizikai megsemmisítése volt a cél, másrészt büntető jelleget szántak neki. Ide hurcolták a kulákságot, a politikai ellenfeleket, vagy a veszélyesnek tartott nemzetiségeket – tehát népcsoportokat pusztán etnikai alapon vittek el. Az 1930-as évektől a politikai rendőrség egyre több embert – rendszerint a sztálini politika ellenzőit – vitt kényszermunkára Szibériába, majd a második világháborúban elfoglalt területek lakosságát is ide hurcolták: tudatosan vitték el az értelmiséget, vagy büntetésből saját katonáikat. Innen került ki az olcsó munkaerő a sztálini tervgazdaság végrehajtására. Egészen pontos adatokat a munkatáborok lakóiról, foglyairól nem lehet tudni, de feltételezhetően több millióra tehető az ott dolgozott foglyok száma. A Gulág-rendszer felbomlása 1953 után került szóba, Sztálin halálakor, majd 1960-ban szüntették meg az intézményt.
Benkő Levente történész az erdélyi magyar civilek 1944 őszén történt elhurcolásáról tartott előadást, alapállását, miszerint nincs kollektív bűnösség, már az elején megfogalmazta. Romániában az 1944. augusztus 23-i átállás előtt is léteztek fogolytáborok, és ugyanebben az időszakban, tehát a romániai átálláskor magyarellenes hecckampány kezdődött a román sajtóban, a közhangulatot a magyar és német lakosság ellen szították. A történész egyetlen mérsékelt feljegyzést talált Teofil Vescan kolozsvári egyetemi tanártól, aki óva intett írásában, miszerint „bűnös soha nem egy nép, hanem egy rendszer”. A sajtóban arról cikkeztek, hogy „a magyarokat meg kell büntetni”, elterjedt a mentalitás, miszerint „ha a magyaroknak kell a magyarság, vigyék innen”, és ez a hangulat, hozzáállás meghatározta a későbbi eseményeket. A magyarság és németek elleni intézkedésekről jelentek meg határozatok, és tudatosan összemosták az állampolgárság és nemzetiség fogalmát, hogy az erdélyi őslakosokat is elhurcolhassák. Hazug indokokkal vitték el az embereket: csak egy kis munkára („málenkij robot”), csendőrőrsi papírokért, az ortodox hitre való áttérés megtagadásáért, vagy mert partizán, nő, idős, gyerek volt az illető. Benkő Levente beszélt a barcaföldvári haláltáborról is, ahol a kilencvenes években a helyi román hatóságok még megpróbálták megakadályozni a magyar áldozatokra emlékezést, majd kétezer után váltott rendre a közhangulat, annyira, hogy idén például a polgármesteri hivatal is koszorúzott az áldozatok emlékművénél.
Papp Annamária újságíró, történész kolozsvári civileknek a szovjet elhurcolásról elmesélt emlékeiről tartott vetítettképes előadást. Vass Károlyt Tordáról vitték el 1944 októberében, és nagyjából ugyanabban az időszakban Kolozsvárról Kelemen Istvánt, Tordai Árpádot, Mile Józsefet, Schneider Mihályt, Farkas Lajost, Varga Mártont, Mátyás Jenőt, Laczka Józsefet, Sáska Pál, Szőcs Balázst, Kolozsi Gergely Istvánt. Fiatalon, 16-18 évesen vitték el őket, sokukat édesapjukkal, a magyar elitet a román hatóságok által összeállított lista alapján gyűjtötték össze, a szovjet katonákat rendszerint román tolmácsok kísérték. A Kolozsvárról elhurcolt körülbelül ötezer magyar férfi 16 százaléka volt értelmiségi, Tordáról a 7300 magyar lakosból 700 civilt vittek el, gyakorlatilag megtizedelve az ottani magyarságot. A közelmúlt történéseit igazából a túlélők elbeszéléseiből lehet megismerni, ezért nagyon fontos feljegyezni az emlékeiket, összegyűjteni a tárgyi emlékeket, amelyek dokumentumértékkel bírnak. Mindezeket összevetve a levéltári forrásokkal, objektív képet kaphatunk az adott korról – véli Papp Annamária. A történelem tankönyvek nagy hiányosságának tartja, hogy továbbra sem tesznek említést erről a korszakról, a Gulág-jelenség még mindig elhallgatott történelemnek számít.
Botos János professzor az 1939–1956 között szovjet táborrendszerben raboskodó zsidókról szóló előadásában elmondta: az 1947-től kezdődő szabadulás nyomán alig 5-6 százaléka tért haza az elhurcoltaknak. Azok a zsidók, akiket különböző okok miatt 1941-ben „csak” három évre ítéltek el, végül ennek kétszeresét töltötték el a börtönben. Rehabilitálásuk 1953-ban kezdődött, és fél évszázadon át tartott. De hurcoltak el a Gulágra 1945 után olyan zsidókat is, akik a koncentrációs táborból hazafele menet szovjet hadifogságba kerültek, és a besúgók hamis vádjainak következtében éveken át raboskodtak tovább. A munkatáborokban a zsidó hadifoglyokkal ugyanolyan kegyetlenül bántak, mint a többivel. A korábbi rehabilitáció mellett – amely az illető személynek a bűnügyi nyilvántartásból való törlését jelentette – anyagi kárpótlásban csak 1990 után részesültek. Még ma sem lehet pontosan tudni, hány magyar zsidó lett szovjet hadifogoly, és közülük hány térhetett haza.
Haraszti György a Gulágra került magyarokról szóló előadásában kitért arra, hogy a szovjet kényszermunkatáborokba került magyarok számuk arányában a németek és a japánok után a harmadik helyet foglalták el.
„A Szovjetunió tudatosan készült a munkatáborok létrehozására, hiszen már 1939. szeptember 19-én, tehát pár nappal a második világháború kitörése után rendelet született arról, hogy a hadifoglyok és internáltak számára munkatáborokat létesítenek. Később Sztálin bejelentette, hogy a Szovjetunió erkölcsi, anyagi, tárgyi és személyi kárpótlásra tart igényt, pontosabban 5 millió német fogoly 10 éven át tartó kényszermunkájára. Közel 7000 tábor létezett, a magyarok pedig 700 táborban éltek szétszórva” – közölte a szakember.
A Gulágon 1942–1950 között raboskodó erdélyi magyar zsidókról értekezve Tibori Szabó Zoltán négy csoportot különített el: az észak-erdélyi, a máramarosi és szatmári, a munkaszolgálatos vagy a náci munkatáborokból hazatérő, majd szovjet fogságba kerülők csoportját.
„Az első és a második csoport sorsát nagyjából ismerjük, a többiekét viszont nem. A Kolozsváron megjelenő Egység magyar zsidó hetilap cikkeiben többször felvetette a Gulág-táborokban sínylődő zsidók hazatérésének kérdését” – hangoztatta az előadó.
A családtörténet-kutatással foglalkozó Eötvös György elmondta: a Gulágon raboskodók sorsát főleg genealógiai kutatás céljából, valamint a hagyatéki ügyek miatt vizsgálják azok leszármazottai. A tudományos kutatás az adatok szovjet titkosítása miatt szinte kivitelezhetetlen, az előadó ismertette viszont azokat a lehetséges forrásokat, amelyek segítségével esetleg rá lehet találni a keresett személyre.
N.-H. D., Ú. I.
Szabadság (Kolozsvár)
Tudományos értekezlet a szovjet munkatáborokba hurcolásokról
A második világháború végén és utána a Szovjetunióba elhurcolt politikai foglyok és kényszermunkások éve az idei: ebből az alkalomból számos rendezvényen emlékeztek meg azokról a százezrekről, akik éveket töltöttek el szovjet munkatáborokban, és akik közül nagyon sokan odavesztek. A Gulág-emlékév keretében rendezték meg tegnap Kolozsváron a Minerva-házban azt a tudományos konferenciát, amelyen szakemberek megpróbáltak áttekintést nyújtani arról, hogyan alakultak ki már jóval korábban a történelemben a lágerrendszerek, mi vezetett el a szovjet munkatáborok létesítéséig, mennyire juthat a kutató számszerű adatokhoz az elhurcoltak pontos számát tekintve. Elhangzottak előadások: az erdélyi magyar civilek Szovjetunióba elhurcolásáról 1944 őszén, kolozsvári civilek emlékezéseiről, magyar zsidók a szovjet táborrendszerben, a Gulágra került erdélyi magyar zsidókról, továbbá a deportáltak felkutatásának módszertanáról.
A Gulág-jelenség címmel tartottak tegnap Kolozsváron a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében a Gulág-emlékév keretében tudományos konferenciát, amelyen megemlékeztek a több mint 70 évvel ezelőtt a Szovjetunió munkatáboraiba elhurcolt civilekről. Csucsuja István történész megnyitó előadásában a Gulágot, mint fogalmat igyekezett felvázolni, és ismertetni általában a lágerrendszerek kialakulását a történelem folyamán. Először a britek állítottak fel koncentrációs táborokat az angol–búr háborúk idején, de korábban is szerveztek más államok is büntető táborokat az ellenségnek. A sztálini Szovjetunióban a lágerek borzalmas életkörülményeket jelentettek az oda elhurcoltaknak: egyrészt egyesek fizikai megsemmisítése volt a cél, másrészt büntető jelleget szántak neki. Ide hurcolták a kulákságot, a politikai ellenfeleket, vagy a veszélyesnek tartott nemzetiségeket – tehát népcsoportokat pusztán etnikai alapon vittek el. Az 1930-as évektől a politikai rendőrség egyre több embert – rendszerint a sztálini politika ellenzőit – vitt kényszermunkára Szibériába, majd a második világháborúban elfoglalt területek lakosságát is ide hurcolták: tudatosan vitték el az értelmiséget, vagy büntetésből saját katonáikat. Innen került ki az olcsó munkaerő a sztálini tervgazdaság végrehajtására. Egészen pontos adatokat a munkatáborok lakóiról, foglyairól nem lehet tudni, de feltételezhetően több millióra tehető az ott dolgozott foglyok száma. A Gulág-rendszer felbomlása 1953 után került szóba, Sztálin halálakor, majd 1960-ban szüntették meg az intézményt.
Benkő Levente történész az erdélyi magyar civilek 1944 őszén történt elhurcolásáról tartott előadást, alapállását, miszerint nincs kollektív bűnösség, már az elején megfogalmazta. Romániában az 1944. augusztus 23-i átállás előtt is léteztek fogolytáborok, és ugyanebben az időszakban, tehát a romániai átálláskor magyarellenes hecckampány kezdődött a román sajtóban, a közhangulatot a magyar és német lakosság ellen szították. A történész egyetlen mérsékelt feljegyzést talált Teofil Vescan kolozsvári egyetemi tanártól, aki óva intett írásában, miszerint „bűnös soha nem egy nép, hanem egy rendszer”. A sajtóban arról cikkeztek, hogy „a magyarokat meg kell büntetni”, elterjedt a mentalitás, miszerint „ha a magyaroknak kell a magyarság, vigyék innen”, és ez a hangulat, hozzáállás meghatározta a későbbi eseményeket. A magyarság és németek elleni intézkedésekről jelentek meg határozatok, és tudatosan összemosták az állampolgárság és nemzetiség fogalmát, hogy az erdélyi őslakosokat is elhurcolhassák. Hazug indokokkal vitték el az embereket: csak egy kis munkára („málenkij robot”), csendőrőrsi papírokért, az ortodox hitre való áttérés megtagadásáért, vagy mert partizán, nő, idős, gyerek volt az illető. Benkő Levente beszélt a barcaföldvári haláltáborról is, ahol a kilencvenes években a helyi román hatóságok még megpróbálták megakadályozni a magyar áldozatokra emlékezést, majd kétezer után váltott rendre a közhangulat, annyira, hogy idén például a polgármesteri hivatal is koszorúzott az áldozatok emlékművénél.
Papp Annamária újságíró, történész kolozsvári civileknek a szovjet elhurcolásról elmesélt emlékeiről tartott vetítettképes előadást. Vass Károlyt Tordáról vitték el 1944 októberében, és nagyjából ugyanabban az időszakban Kolozsvárról Kelemen Istvánt, Tordai Árpádot, Mile Józsefet, Schneider Mihályt, Farkas Lajost, Varga Mártont, Mátyás Jenőt, Laczka Józsefet, Sáska Pál, Szőcs Balázst, Kolozsi Gergely Istvánt. Fiatalon, 16-18 évesen vitték el őket, sokukat édesapjukkal, a magyar elitet a román hatóságok által összeállított lista alapján gyűjtötték össze, a szovjet katonákat rendszerint román tolmácsok kísérték. A Kolozsvárról elhurcolt körülbelül ötezer magyar férfi 16 százaléka volt értelmiségi, Tordáról a 7300 magyar lakosból 700 civilt vittek el, gyakorlatilag megtizedelve az ottani magyarságot. A közelmúlt történéseit igazából a túlélők elbeszéléseiből lehet megismerni, ezért nagyon fontos feljegyezni az emlékeiket, összegyűjteni a tárgyi emlékeket, amelyek dokumentumértékkel bírnak. Mindezeket összevetve a levéltári forrásokkal, objektív képet kaphatunk az adott korról – véli Papp Annamária. A történelem tankönyvek nagy hiányosságának tartja, hogy továbbra sem tesznek említést erről a korszakról, a Gulág-jelenség még mindig elhallgatott történelemnek számít.
Botos János professzor az 1939–1956 között szovjet táborrendszerben raboskodó zsidókról szóló előadásában elmondta: az 1947-től kezdődő szabadulás nyomán alig 5-6 százaléka tért haza az elhurcoltaknak. Azok a zsidók, akiket különböző okok miatt 1941-ben „csak” három évre ítéltek el, végül ennek kétszeresét töltötték el a börtönben. Rehabilitálásuk 1953-ban kezdődött, és fél évszázadon át tartott. De hurcoltak el a Gulágra 1945 után olyan zsidókat is, akik a koncentrációs táborból hazafele menet szovjet hadifogságba kerültek, és a besúgók hamis vádjainak következtében éveken át raboskodtak tovább. A munkatáborokban a zsidó hadifoglyokkal ugyanolyan kegyetlenül bántak, mint a többivel. A korábbi rehabilitáció mellett – amely az illető személynek a bűnügyi nyilvántartásból való törlését jelentette – anyagi kárpótlásban csak 1990 után részesültek. Még ma sem lehet pontosan tudni, hány magyar zsidó lett szovjet hadifogoly, és közülük hány térhetett haza.
Haraszti György a Gulágra került magyarokról szóló előadásában kitért arra, hogy a szovjet kényszermunkatáborokba került magyarok számuk arányában a németek és a japánok után a harmadik helyet foglalták el.
„A Szovjetunió tudatosan készült a munkatáborok létrehozására, hiszen már 1939. szeptember 19-én, tehát pár nappal a második világháború kitörése után rendelet született arról, hogy a hadifoglyok és internáltak számára munkatáborokat létesítenek. Később Sztálin bejelentette, hogy a Szovjetunió erkölcsi, anyagi, tárgyi és személyi kárpótlásra tart igényt, pontosabban 5 millió német fogoly 10 éven át tartó kényszermunkájára. Közel 7000 tábor létezett, a magyarok pedig 700 táborban éltek szétszórva” – közölte a szakember.
A Gulágon 1942–1950 között raboskodó erdélyi magyar zsidókról értekezve Tibori Szabó Zoltán négy csoportot különített el: az észak-erdélyi, a máramarosi és szatmári, a munkaszolgálatos vagy a náci munkatáborokból hazatérő, majd szovjet fogságba kerülők csoportját.
„Az első és a második csoport sorsát nagyjából ismerjük, a többiekét viszont nem. A Kolozsváron megjelenő Egység magyar zsidó hetilap cikkeiben többször felvetette a Gulág-táborokban sínylődő zsidók hazatérésének kérdését” – hangoztatta az előadó.
A családtörténet-kutatással foglalkozó Eötvös György elmondta: a Gulágon raboskodók sorsát főleg genealógiai kutatás céljából, valamint a hagyatéki ügyek miatt vizsgálják azok leszármazottai. A tudományos kutatás az adatok szovjet titkosítása miatt szinte kivitelezhetetlen, az előadó ismertette viszont azokat a lehetséges forrásokat, amelyek segítségével esetleg rá lehet találni a keresett személyre.
N.-H. D., Ú. I.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 11.
1956, az erdélyi magyar értelmiség és az ifjak
Benkő Levente előadása a Györkös Mányi Albert Emlékházban
A Györkös Mányi Albert Emlékház és a Művelődés folyóirat által közösen szervezett Művelődés Estek legutóbbi előadása november 9-én került megrendezésre. Benkő Levente történész, újságíró az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásainak neves kutatója Romániai magyar értelmiségi elit és 1956 címmel tartott előadást. Az előadás a magyar forradalom 60. évfordulója alkalmából szervezett kolozsvári eseménysorozat részeként került megrendezésre.
Benkő Levente előadásának első felében röviden felvázolta 1956 első hónapjaira jellemző politikai és közéleti hangulatot, amely a XX. pártkongresszus és a Hruscsov – féle desztalinizációt követően elterjedt a Szovjetunióban és Európa többi kommunista államában. A kolozsvári történész idézte Mihai Nedelcut, a Kolozs megyei Securitate akkori vezetőjét, aki 1956 áprilisában tett nyilatkozatában elismerte, hogy az 1956 előtti tíz évben szándékosan félemlítették meg a helyi lakosságot és koholt vádak alapján ítéltek el százakat. A változás nemcsak a politikában, de a közéletben is érzékelhető volt. A magyarországi Petőfi Kör és az Írószövetség körében érzékelhető változások a magyar kultúra és identitás felkarolásában Erdélyben is nyomott hagyott. Ekkora tehető Arany János nagyszalontai hagyatékának felkarolása, a Petőfi kutatás feléledése valamint Orbán Balázs sírjának felújítása is. Benkő Levente részletesen taglalta a Kolozsváron 1956. szeptember 29. és 30. között megrendezésre került irodalmi találkozót, amelyen az erdélyi magyar irodalom vezető személyiségei vettek részt. Nyilatkozataikból és beszélgetéseikből kiderült, hogy döntő többségük átvette a kor szellemét és szorgalmazták az erdélyi magyar irodalom és kultúra szabadságát és a tíz év alatt felhalmozott, elhallgatott sérelmek kimondását. Benkő úgy véli, hogy az a kevés író és közéleti személyiség, aki már az 1956. szeptemberi találkozón is a Román Kommunista Párt hű tagjaként szólalt fel, elsősorban szegény családokból tehetsége miatt felemelkedett újértelmiségi volt. A változás szele 1956 őszén nemcsak a magyar, de a román értelmiséget is megérintette. Eugen Ghiţă biológus 1956. október 11-én külön szorgalmazta a magyar oktatás újraindítását az agrártudományi főiskolán és a felsőoktatás minden szintjén.
Benkő Levente ezt követően kitért az 1956. október 23-át követően elindult ifjúsági szervezkedésekre. Ezek közül részletesen elemezte a temesvári Aurel Baghiu és társai által irányított, 2000 egyetemista részvételével az egyetemi menzán 1956. október 30-án történt eseményeket. A többségében román egyetemisták által felkarolt lázadás a magyarországi eseményeket forradalomnak nevezte és követendő példaként emlegette. Követeléseiket 8 pontban állították össze. Ennek következményeként 3000 egyetemistát tartóztattak le, néhányukat – így a később Nagy Imre Emlékéremmel díjazott Aurel Baghiut is – letöltendő börtönbüntetésre ítéltek.
Benkő Levente tartalmas előadásában kitért továbbá a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetére, a Székely Ifjak Társaságára, valamint az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségére, amelynek 79 tagját 1129 évre ítéltek el. A kolozsvári történész összehasonlította ugyanakkor az erdélyi írók és értelmiségi elit novemberi álláspontjait is, amelyek közül a marosvásárhelyi írók nyilatkozata sokkal párthűbb volt és a forradalmat „reakcionista, fasiszta, revizionista” jelenségnek nevezte. Ezzel szemben a kolozsvári nyilatkozat – amelyet Kós Károly egyedüliként utasított vissza a felkért aláírók közül – meglehetősen higgadtabb nyelvben jelezte eltávolodását az akkor már ellenforradalomként értelmezett magyarországi eseményektől.
Az előadás végén a történész rámutatott arra, hogy az 1956 és 1962 között 10 000 ember bebörtönzésével járó eseménysorozatban a román pártvezetés számos alkalommal használta az etnikai konfliktusok kiélezését is.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)
Benkő Levente előadása a Györkös Mányi Albert Emlékházban
A Györkös Mányi Albert Emlékház és a Művelődés folyóirat által közösen szervezett Művelődés Estek legutóbbi előadása november 9-én került megrendezésre. Benkő Levente történész, újságíró az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásainak neves kutatója Romániai magyar értelmiségi elit és 1956 címmel tartott előadást. Az előadás a magyar forradalom 60. évfordulója alkalmából szervezett kolozsvári eseménysorozat részeként került megrendezésre.
Benkő Levente előadásának első felében röviden felvázolta 1956 első hónapjaira jellemző politikai és közéleti hangulatot, amely a XX. pártkongresszus és a Hruscsov – féle desztalinizációt követően elterjedt a Szovjetunióban és Európa többi kommunista államában. A kolozsvári történész idézte Mihai Nedelcut, a Kolozs megyei Securitate akkori vezetőjét, aki 1956 áprilisában tett nyilatkozatában elismerte, hogy az 1956 előtti tíz évben szándékosan félemlítették meg a helyi lakosságot és koholt vádak alapján ítéltek el százakat. A változás nemcsak a politikában, de a közéletben is érzékelhető volt. A magyarországi Petőfi Kör és az Írószövetség körében érzékelhető változások a magyar kultúra és identitás felkarolásában Erdélyben is nyomott hagyott. Ekkora tehető Arany János nagyszalontai hagyatékának felkarolása, a Petőfi kutatás feléledése valamint Orbán Balázs sírjának felújítása is. Benkő Levente részletesen taglalta a Kolozsváron 1956. szeptember 29. és 30. között megrendezésre került irodalmi találkozót, amelyen az erdélyi magyar irodalom vezető személyiségei vettek részt. Nyilatkozataikból és beszélgetéseikből kiderült, hogy döntő többségük átvette a kor szellemét és szorgalmazták az erdélyi magyar irodalom és kultúra szabadságát és a tíz év alatt felhalmozott, elhallgatott sérelmek kimondását. Benkő úgy véli, hogy az a kevés író és közéleti személyiség, aki már az 1956. szeptemberi találkozón is a Román Kommunista Párt hű tagjaként szólalt fel, elsősorban szegény családokból tehetsége miatt felemelkedett újértelmiségi volt. A változás szele 1956 őszén nemcsak a magyar, de a román értelmiséget is megérintette. Eugen Ghiţă biológus 1956. október 11-én külön szorgalmazta a magyar oktatás újraindítását az agrártudományi főiskolán és a felsőoktatás minden szintjén.
Benkő Levente ezt követően kitért az 1956. október 23-át követően elindult ifjúsági szervezkedésekre. Ezek közül részletesen elemezte a temesvári Aurel Baghiu és társai által irányított, 2000 egyetemista részvételével az egyetemi menzán 1956. október 30-án történt eseményeket. A többségében román egyetemisták által felkarolt lázadás a magyarországi eseményeket forradalomnak nevezte és követendő példaként emlegette. Követeléseiket 8 pontban állították össze. Ennek következményeként 3000 egyetemistát tartóztattak le, néhányukat – így a később Nagy Imre Emlékéremmel díjazott Aurel Baghiut is – letöltendő börtönbüntetésre ítéltek.
Benkő Levente tartalmas előadásában kitért továbbá a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetére, a Székely Ifjak Társaságára, valamint az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségére, amelynek 79 tagját 1129 évre ítéltek el. A kolozsvári történész összehasonlította ugyanakkor az erdélyi írók és értelmiségi elit novemberi álláspontjait is, amelyek közül a marosvásárhelyi írók nyilatkozata sokkal párthűbb volt és a forradalmat „reakcionista, fasiszta, revizionista” jelenségnek nevezte. Ezzel szemben a kolozsvári nyilatkozat – amelyet Kós Károly egyedüliként utasított vissza a felkért aláírók közül – meglehetősen higgadtabb nyelvben jelezte eltávolodását az akkor már ellenforradalomként értelmezett magyarországi eseményektől.
Az előadás végén a történész rámutatott arra, hogy az 1956 és 1962 között 10 000 ember bebörtönzésével járó eseménysorozatban a román pártvezetés számos alkalommal használta az etnikai konfliktusok kiélezését is.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 11.
Ne engedjük, hogy packázzanak velünk!
Megdöbbentette és felháborította a világ magyarságát, hogy Tamási Zsolt Józsefet, a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium igazgatóját hatvannapos bírósági felügyelet alá helyezte az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA). A történtekhez való viszonyulás jogos és indokolt, ugyanis Tamási egyetlen bűne, hogy magyar szellemiségű, ugyanakkor hitet, erkölcsi tartást és tudást adó intézmény megalapozásán dolgozott.
Ártatlanságához nem fér kétség, ugyanis a törvény értelmében egy iskola létrehozásáról az illetékes önkormányzat és a tanfelügyelőség dönt, márpedig ezt esetünkben mindkét intézmény jóváhagyta. Akkor mi a gond az iskolaalapítással, és főleg mi köze hozzá az Országos Korrupcióellenes Ügyészségnek? Ők ugyanis a közpénzek elköltésének módját, illetve az ebben szerepet játszók feddhetetlenségét hivatottak ellenőrizni. Hiszen a korrupció megvesztegetést, közéleti romlottságot, jogosulatlan előnyhöz juttatást jelent. Ennek tudatában viszont felelősségteljesen kijelenthető, a DNA átlépte a hatáskörét!
A többi hasonló mellett ez a történet is azt bizonyítja, hogy az utóbbi időben politikai tisztogatásra és a jogaink mellett kiálló vezetőink megfélemlítésére használják ezt a jobb sorsra érdemes és Romániában sajnos fölöttébb szükséges intézményt. Az is világos továbbá, hogy a mostani lépéssel az erdélyi magyar nemzetrész anyanyelven történő tanulási jogát akarják csorbítani egy olyan városban, melynek az elrománosításán fáradoznak évtizedek óta.
Éppen ezért megnyugtató, hogy a történtek miatt, valamint az iskola megmentése érdekében a katolikus egyház szombaton 15 órától tüntetésre szólít Marosvásárhelyre, és ugyanakkor Erdély-szerte tiltakozó megmozdulásokra kerül sor. Az is örvendetes, hogy ez ügyben a három magyar párt képes volt közös nevezőre jutni Háromszéken, és együtt biztatnak a sepsiszentgyörgyi megmozduláson való részvételre. Jó lenne minél nagyobb számban ott lenni, mert ellenkező esetben ismét gyengének, valamint súlytalannak találtatunk, és továbbra is kénye-kedve szerint fog packázni velünk a román hatalom.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Megdöbbentette és felháborította a világ magyarságát, hogy Tamási Zsolt Józsefet, a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium igazgatóját hatvannapos bírósági felügyelet alá helyezte az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA). A történtekhez való viszonyulás jogos és indokolt, ugyanis Tamási egyetlen bűne, hogy magyar szellemiségű, ugyanakkor hitet, erkölcsi tartást és tudást adó intézmény megalapozásán dolgozott.
Ártatlanságához nem fér kétség, ugyanis a törvény értelmében egy iskola létrehozásáról az illetékes önkormányzat és a tanfelügyelőség dönt, márpedig ezt esetünkben mindkét intézmény jóváhagyta. Akkor mi a gond az iskolaalapítással, és főleg mi köze hozzá az Országos Korrupcióellenes Ügyészségnek? Ők ugyanis a közpénzek elköltésének módját, illetve az ebben szerepet játszók feddhetetlenségét hivatottak ellenőrizni. Hiszen a korrupció megvesztegetést, közéleti romlottságot, jogosulatlan előnyhöz juttatást jelent. Ennek tudatában viszont felelősségteljesen kijelenthető, a DNA átlépte a hatáskörét!
A többi hasonló mellett ez a történet is azt bizonyítja, hogy az utóbbi időben politikai tisztogatásra és a jogaink mellett kiálló vezetőink megfélemlítésére használják ezt a jobb sorsra érdemes és Romániában sajnos fölöttébb szükséges intézményt. Az is világos továbbá, hogy a mostani lépéssel az erdélyi magyar nemzetrész anyanyelven történő tanulási jogát akarják csorbítani egy olyan városban, melynek az elrománosításán fáradoznak évtizedek óta.
Éppen ezért megnyugtató, hogy a történtek miatt, valamint az iskola megmentése érdekében a katolikus egyház szombaton 15 órától tüntetésre szólít Marosvásárhelyre, és ugyanakkor Erdély-szerte tiltakozó megmozdulásokra kerül sor. Az is örvendetes, hogy ez ügyben a három magyar párt képes volt közös nevezőre jutni Háromszéken, és együtt biztatnak a sepsiszentgyörgyi megmozduláson való részvételre. Jó lenne minél nagyobb számban ott lenni, mert ellenkező esetben ismét gyengének, valamint súlytalannak találtatunk, és továbbra is kénye-kedve szerint fog packázni velünk a román hatalom.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. november 11.
Magyar nyelv napja Tamásival Farkaslakán
Vasárnap részletes programmal készülnek Tamási Áron szülőfalujában a magyar nyelv napjára. A szárhegyi gyerekeket látják vendégül.
Tamási Áron halálának 50. évfordulójára emlékezik idén Farkaslaka, és a november 13-án esedékes Magyar Nyelv Napját is az író művei, élete köré szervezték.
A rendezvény délután 15 órakor kezdődik Tamási Áron szülőházának bemutatásával, műveiből a helyi általános iskola diákjai olvasnak fel. 15 óra 20 perctől Ágnes néni, az író testvérének házát nézhetik meg a résztvevők, a szárhegyi iskola tanulói pedig felolvasnak Tamási műveiből.
Ezután Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla Székelyföld ezer pillanata című állandó fotókiállításának megtekintése következik a helyi Kultúrcsűrben, majd elsétálnak az egykori elemi iskolához, ahol Tamási elemis éveiről beszélgetnek. 16.45-kor megkoszorúzzák Tamási Áron sírját, verset mond a szárhegyi Bethlen Gábor Általános Iskola diákja.
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
Vasárnap részletes programmal készülnek Tamási Áron szülőfalujában a magyar nyelv napjára. A szárhegyi gyerekeket látják vendégül.
Tamási Áron halálának 50. évfordulójára emlékezik idén Farkaslaka, és a november 13-án esedékes Magyar Nyelv Napját is az író művei, élete köré szervezték.
A rendezvény délután 15 órakor kezdődik Tamási Áron szülőházának bemutatásával, műveiből a helyi általános iskola diákjai olvasnak fel. 15 óra 20 perctől Ágnes néni, az író testvérének házát nézhetik meg a résztvevők, a szárhegyi iskola tanulói pedig felolvasnak Tamási műveiből.
Ezután Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla Székelyföld ezer pillanata című állandó fotókiállításának megtekintése következik a helyi Kultúrcsűrben, majd elsétálnak az egykori elemi iskolához, ahol Tamási elemis éveiről beszélgetnek. 16.45-kor megkoszorúzzák Tamási Áron sírját, verset mond a szárhegyi Bethlen Gábor Általános Iskola diákja.
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2016. november 11.
Semjén: Magyarország kiáll az ártatlanul üldözött közösségi vezetők mellett
Magyarország mindig kiáll az ártatlanul üldözött, a magyarság megmaradását, értékeit és érdekeit szolgáló magyar közösségi vezetők mellett - hangsúlyozta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes pénteken Csíkszeredában, amikor négy székelyföldi önkormányzati vezetőnek átadta a Külhoni Magyarságért Díjakat.
Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, Mezei Jánost, Gyergyószentmiklós volt polgármesterét, Ráduly Róbertet, Csíkszereda polgármesterét és Szőke Domokost, Csíkszereda alpolgármesterét az államalapítás ünnepe alkalmából Orbán Viktor miniszterelnök tüntette ki.
A négy székelyföldi elöljáró ellen feltételezett közigazgatási vétségekért indított büntetőeljárást a vádhatóság, korrupcióként értelmezve az esetleges ügyintézési szabálytalanságokat. A hatóságok ugyanis ürügyként használják fel az országban zajló korrupcióellenes hadjáratot arra, hogy a legnagyobb népszerűségnek örvendő, a magyarság megmaradásáért, nemzeti jelképei szabad használatáért síkraszálló közösségi vezetőket is lejárassa és meghátrálásra késztesse.
„A korrupcióellenes harc ürügyén a magyarság megfélemlítése zajlik” - jelentette ki Semjén Zsolt. Hozzátette: természetesen helyesnek tartja a korrupció elleni harcot, és az sem mondható el, hogy arányaiban több magyart vádoltak volna meg, mint románt, a Romániában uralkodó állapotok mégis a jakobinus rémuralomra emlékeztetik. Csak akkor volt olyan, hogy bárkit meg lehetett vádolni pusztán azért, mert valamely közösséghez tartozott, vagy politikailag nem tetszett az aktuális irányzatnak, és a közvádló vádja önmagában bizonyításnak minősült - magyarázta.
A miniszterelnök-helyettes szerint nyilvánvaló, hogy Romániában azokat a magyar vezetőket érte támadás, akik meghatározó szerepet játszanak közösségükben, akikre hallgatnak az emberek, és akiknek fontos szerepük van a magyarság megmaradásában.
Hozzátette: a kitüntetés a személyes teljesítménynek és az adott közösségnek szól, de azt nem titkolta, hogy a mostani kitüntetés egyben világos üzenet is "barátnak és ellenségnek" egyaránt.
„Magyarország soha nem fogja elengedni ezeknek az embereknek a kezét, (...) mindig számíthatnak Magyarországra, arra, hogy minden segítséget megadunk, minden létező fórumon, a nemzetközieket is beleértve, ki fogunk állni az üldözött magyar vezetők mellett, akik kiállnak a magyarság megmaradása, értékei és érdekei mellett” - szögezte le Semjén Zsolt.
A díjakat egyházi méltóságok, a székelyföldi megyék önkormányzati vezetői és Kelemen Hunor RMDSZ-elnök jelenlétében Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának eskütermében adták át. Zsigmond Barna főkonzul szerint visszahonosított magyarok tízezrei - és többen a kitüntettek közül is - ebben a teremben tették le a magyar állampolgári esküt.
A Külhoni Magyarságért Díjat Magyarország miniszterelnöke a külhoni magyar közösségek érdekében a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, a nemzet örökségének megőrzésében, az egyházi életben, a tudományban, a tömegtájékoztatásban és a gazdasági önszerveződésben kiemelkedő tevékenységet végző személyeknek adományozza.
maszol.ro
Magyarország mindig kiáll az ártatlanul üldözött, a magyarság megmaradását, értékeit és érdekeit szolgáló magyar közösségi vezetők mellett - hangsúlyozta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes pénteken Csíkszeredában, amikor négy székelyföldi önkormányzati vezetőnek átadta a Külhoni Magyarságért Díjakat.
Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, Mezei Jánost, Gyergyószentmiklós volt polgármesterét, Ráduly Róbertet, Csíkszereda polgármesterét és Szőke Domokost, Csíkszereda alpolgármesterét az államalapítás ünnepe alkalmából Orbán Viktor miniszterelnök tüntette ki.
A négy székelyföldi elöljáró ellen feltételezett közigazgatási vétségekért indított büntetőeljárást a vádhatóság, korrupcióként értelmezve az esetleges ügyintézési szabálytalanságokat. A hatóságok ugyanis ürügyként használják fel az országban zajló korrupcióellenes hadjáratot arra, hogy a legnagyobb népszerűségnek örvendő, a magyarság megmaradásáért, nemzeti jelképei szabad használatáért síkraszálló közösségi vezetőket is lejárassa és meghátrálásra késztesse.
„A korrupcióellenes harc ürügyén a magyarság megfélemlítése zajlik” - jelentette ki Semjén Zsolt. Hozzátette: természetesen helyesnek tartja a korrupció elleni harcot, és az sem mondható el, hogy arányaiban több magyart vádoltak volna meg, mint románt, a Romániában uralkodó állapotok mégis a jakobinus rémuralomra emlékeztetik. Csak akkor volt olyan, hogy bárkit meg lehetett vádolni pusztán azért, mert valamely közösséghez tartozott, vagy politikailag nem tetszett az aktuális irányzatnak, és a közvádló vádja önmagában bizonyításnak minősült - magyarázta.
A miniszterelnök-helyettes szerint nyilvánvaló, hogy Romániában azokat a magyar vezetőket érte támadás, akik meghatározó szerepet játszanak közösségükben, akikre hallgatnak az emberek, és akiknek fontos szerepük van a magyarság megmaradásában.
Hozzátette: a kitüntetés a személyes teljesítménynek és az adott közösségnek szól, de azt nem titkolta, hogy a mostani kitüntetés egyben világos üzenet is "barátnak és ellenségnek" egyaránt.
„Magyarország soha nem fogja elengedni ezeknek az embereknek a kezét, (...) mindig számíthatnak Magyarországra, arra, hogy minden segítséget megadunk, minden létező fórumon, a nemzetközieket is beleértve, ki fogunk állni az üldözött magyar vezetők mellett, akik kiállnak a magyarság megmaradása, értékei és érdekei mellett” - szögezte le Semjén Zsolt.
A díjakat egyházi méltóságok, a székelyföldi megyék önkormányzati vezetői és Kelemen Hunor RMDSZ-elnök jelenlétében Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának eskütermében adták át. Zsigmond Barna főkonzul szerint visszahonosított magyarok tízezrei - és többen a kitüntettek közül is - ebben a teremben tették le a magyar állampolgári esküt.
A Külhoni Magyarságért Díjat Magyarország miniszterelnöke a külhoni magyar közösségek érdekében a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, a nemzet örökségének megőrzésében, az egyházi életben, a tudományban, a tömegtájékoztatásban és a gazdasági önszerveződésben kiemelkedő tevékenységet végző személyeknek adományozza.
maszol.ro
2016. november 11.
Kelemen Hunor az 1918-as ígéretekről: meg kell beszélnünk a közös dolgainkat
Az 1918-as egyesülésnek a romániai magyarokat érintő következményeiről, az akkori ígéretekről őszintén kell beszélni, de az őszinte román-magyar párbeszéd pillanata még nem érkezett el – fejtette ki a Maszolnak adott interjúban az RMDSZ elnöke. „Meg kell beszélnünk a közös dolgainkat. E nélkül nem lehet eljutni a magyar közösség helyzetének törvényes rendezéséhez” – mondta az 1918-as ígéretek alkotmányba foglalásáról Kelemen Hunor.
Meglehetős visszhangja volt a román politikusok körében az RMDSZ kampányindító rendezvényén elhangzó kijelentésének, miszerint "1918 a veszteség éve volt" a magyarság számára. A PSD elnöke, Liviu Dragnea ezt úgy kommentálta: reméli, hallani fogja Kelemen Hunortól azt, hogy az 1918-as egyesülés győzelem volt a romániai magyarságnak is. Fogjuk-e ezt hallani valaha is az RMDSZ elnökétől?
Szeretném, hogy még az életemben ilyen kijelentést tehessek, de ehhez az kellene, hogy a román állam tartsa be 1918-ban, illetve a később is tett ígéreteket. A kampányindító rendezvényünkön azt mondtam, és most is csak azt tudom mondani: ha a 100 esztendő alatt nem lett volna számtalan kísérlet az erdélyi magyarok meggyengítésére, asszimilációjára, a kultúrájuknak a megalázására, beolvasztására, „bezárására”, a vagyonoknak az elvételére, ha az 1918-ban tett ígéreteket betartották volna, akkor –bizonyára – három-négy nemzedék után a történéseket más megvilágításba is lehetne helyezni. Tehát először is az kell, hogy a román állam betartsa a be nem tartott ígéreteket, és utána lehet sok mindenről beszélni.
Egyébként a romániai magyarok 1990-ben próbáltak egy gesztust tenni december elsején, amikor Szőcs Géza, az RMDSZ akkori főtitkára elment Gyulafehérvárra, a nemzeti ünnep állami rendezvényére. Azt akarta megmutatni, hogy talán egy olyan időszak következik a kommunista diktatúra megbukása után, amikor a történelmi tényekről tudunk őszintén, nyíltan beszélni a román többséggel, a sérelmeket talán magunk mögött tudjuk, és egy szabad, demokratikus világban mindenkinek megadják azt a lehetőséget, hogy saját kultúráját, közösségét, identitását erősítse és építse. Ezt füttykoncerttel viszonozta az összegyúlt ünneplő tömeg. Tehát azt, amit most mond a Szociáldemokrata Párt elnöke, ironikusan és cinikusan is visszafordíthatnám, de azt gondolom, hogy ezekről a kérdésekről őszintén és komolyan kell tárgyalni. Nem azért beszéltem az erdélyi magyarokat ért veszteségről 1918 kapcsán, mert provokálni akarunk valakit, hanem azért, mert ezekről a kérdésekről az erdélyi magyar közösségek, az erdélyi magyar emberek gyakran beszélnek, és elvárják a román államtól, hogy őket egyenrangú polgároknak tekintsék, elfogadva és tisztelve az identitásukat, kultúrájukat, vallásukat. Ne csak akkor legyen jó az erdélyi magyar ember, amikor adót fizet, amikor bemegy dolgozni, amikor értéket teremt. Száz esztendeje ennek az államnak, ennek az országnak dolgoznak az itt élő nemzedékek egymást követő hosszú-hosszú sorai.
maszol.ro
Az 1918-as egyesülésnek a romániai magyarokat érintő következményeiről, az akkori ígéretekről őszintén kell beszélni, de az őszinte román-magyar párbeszéd pillanata még nem érkezett el – fejtette ki a Maszolnak adott interjúban az RMDSZ elnöke. „Meg kell beszélnünk a közös dolgainkat. E nélkül nem lehet eljutni a magyar közösség helyzetének törvényes rendezéséhez” – mondta az 1918-as ígéretek alkotmányba foglalásáról Kelemen Hunor.
Meglehetős visszhangja volt a román politikusok körében az RMDSZ kampányindító rendezvényén elhangzó kijelentésének, miszerint "1918 a veszteség éve volt" a magyarság számára. A PSD elnöke, Liviu Dragnea ezt úgy kommentálta: reméli, hallani fogja Kelemen Hunortól azt, hogy az 1918-as egyesülés győzelem volt a romániai magyarságnak is. Fogjuk-e ezt hallani valaha is az RMDSZ elnökétől?
Szeretném, hogy még az életemben ilyen kijelentést tehessek, de ehhez az kellene, hogy a román állam tartsa be 1918-ban, illetve a később is tett ígéreteket. A kampányindító rendezvényünkön azt mondtam, és most is csak azt tudom mondani: ha a 100 esztendő alatt nem lett volna számtalan kísérlet az erdélyi magyarok meggyengítésére, asszimilációjára, a kultúrájuknak a megalázására, beolvasztására, „bezárására”, a vagyonoknak az elvételére, ha az 1918-ban tett ígéreteket betartották volna, akkor –bizonyára – három-négy nemzedék után a történéseket más megvilágításba is lehetne helyezni. Tehát először is az kell, hogy a román állam betartsa a be nem tartott ígéreteket, és utána lehet sok mindenről beszélni.
Egyébként a romániai magyarok 1990-ben próbáltak egy gesztust tenni december elsején, amikor Szőcs Géza, az RMDSZ akkori főtitkára elment Gyulafehérvárra, a nemzeti ünnep állami rendezvényére. Azt akarta megmutatni, hogy talán egy olyan időszak következik a kommunista diktatúra megbukása után, amikor a történelmi tényekről tudunk őszintén, nyíltan beszélni a román többséggel, a sérelmeket talán magunk mögött tudjuk, és egy szabad, demokratikus világban mindenkinek megadják azt a lehetőséget, hogy saját kultúráját, közösségét, identitását erősítse és építse. Ezt füttykoncerttel viszonozta az összegyúlt ünneplő tömeg. Tehát azt, amit most mond a Szociáldemokrata Párt elnöke, ironikusan és cinikusan is visszafordíthatnám, de azt gondolom, hogy ezekről a kérdésekről őszintén és komolyan kell tárgyalni. Nem azért beszéltem az erdélyi magyarokat ért veszteségről 1918 kapcsán, mert provokálni akarunk valakit, hanem azért, mert ezekről a kérdésekről az erdélyi magyar közösségek, az erdélyi magyar emberek gyakran beszélnek, és elvárják a román államtól, hogy őket egyenrangú polgároknak tekintsék, elfogadva és tisztelve az identitásukat, kultúrájukat, vallásukat. Ne csak akkor legyen jó az erdélyi magyar ember, amikor adót fizet, amikor bemegy dolgozni, amikor értéket teremt. Száz esztendeje ennek az államnak, ennek az országnak dolgoznak az itt élő nemzedékek egymást követő hosszú-hosszú sorai.
maszol.ro
2016. november 11.
Az erdélyi 56 a magyar oktatás felszámolása miatt következett be
Erdélyben nem a kommunista rendszer ellen, hanem a magyar oktatás megmaradásáért szervezkedtek 56-ban, mondja Vincze Gábor.
Novenber 4-én 1956 Erdélyben és Magyarországon címmel nemzetközi konferenciát szervezett a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete, melynek társszervezője volt a Buza László Egyesület és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem. Az egynapos rendezvényen magyarországi és romániai történészek az 56-os forradalom 60. évfordulója kapcsán arról beszéltek, hogy miként reagált a magyarországi hatalmi berendezkedés az országban egyre nagyobb mértékben fokozódó feszültségre, és miért következett be az, hogy október 23-án a Szovjetunió karhatalma fegyveres erővel kezdte meg a kommunista rendszer helyreállítását. Az előadásokból kiderült, hogy az erdélyi 56 és a magyarországi eseményeket kiváltó okok részben eltérnek egymástól, ugyanis a Romániában történt megmozdulások elsősorban nem a kommunista rendszer megdöntésének céljából jöttek létre, hanem azért, mert a román kommunista hatalom elkezdte magyar oktatási intézmények, azon keresztül pedig a magyar oktatás felszámolását. A nemzetközi konferencia előadói közt volt Vincze Gábor történész, aki közel húsz évig foglalkozott az erdélyi magyarság és a moldvai csángók 20. századi történetével, eddig 15 könyve és 130 publikációja jelent meg. A történész 1956 Magyarországon, 1956 Erdélyben címmel tartott előadást arról, hogy milyen indokok mentén kezdődött el Romániában a szervezkedés. Az 1956-os téma kapcsán a Transindex arról kérdezte Vincze Gábort, hogy látja az erdélyi magyar kisebbség helyzetét a román hatalom megtorlásával szemben, mi volt a fő oka az erdélyi magyarok szervezkedésének és a magyarországi 56-os eseményekkel való szolidaritásnak. A történész úgy véli, hogy az 1956-1957-es erdélyi szervezkedés okai eltérnek a magyarországiaktól, ott ugyanis az 50-es években Nyíregyházától Szombathelyig, Miskolctól Szegedig, az egész országban voltak olyan megmozdulások, amelyek a kommunista hatalom megdöntését akarták elérni. Ezek az emberek arra vártak, hogy az angolok és az amerikaiak felszabadítják az országot, majd közösen az ő segítségükkel átveszik a hatalmat, tehát egyértelműen rendszerellenesek voltak. Erdélyben viszont a forradalommal való szolidaritás kiváltó okai a kisebbségi sérelmek voltak, ezen belül pedig ami az ifjúság számára igazán „húsbavágó” problémát volt, a magyar nyelvű oktatás szűkítése. Az EMISZ-től kezdve, amely 1956-ban alakult Brassóban ifjú diákokból és munkásfiatalokból, a szászrégeni Fekete Kézig, amelyet ugyancsak középiskolások és egyetemisták szerveztek, a fő indíték az erdélyi magyar kisebbség ellehetetlenítése volt.
A románosítás már 1956 előtt elkezdődött Vincze Gábor elmondta, Erdélyben az emberek kollektív emlékezetében az él, hogy a magyar nyelvű osztályok, a kizárólag magyar nyelven oktató iskolák felszámolása és románosítása az 1956 utáni megtorlások része. Erről szó sincs, ez a folyamat korábban kezdődik el - mondta a történész. Ezt korabeli statisztikai adatok támasztják alá, ugyanis ekkor még nyilvánosságra hozták az 1950-es évek második felének oktatási statisztikáit. Ezekből kiderül, hogy a folyamat 55 őszén kezdődik el igazán, de a felsőfokú oktatásnak a visszaszorítása korábban indult. 1948-ig jogilag ugyan nem rögzítetten, de a gyakorlatban mégis működött átfogó magyar oktatás a szakmunkásképzéstől az egyetemig. A Bolyai Egyetem 1945-ben indul, teljes körű felsőoktatási képzés működött az intézményben, volt magyar nyelvű mérnökképzés, agrármérnöki, művészeti képzés is, majd 1948-ban következett az oktatási reform, ekkor átalakítják, felforgatják, sztálinizálják és szovjet mintára alakítják át Romániában a teljes oktatási rendszert, de az 50-es évek elejéig tulajdonképpen a magyar intézmények még működnek. 1954 után még a Székelyföldön is román osztályokat hoztak létre A magyar felsőoktatás teljes felszámolásának első lépése 1954-ben következik be, amikor megszüntetik a magyar nyelvű mérnökképzést, majd az 1955-ben kiadott jogszabály értelmében azokon a településeken, ahol önálló nemzetiségi és román tannyelvű iskolák is működnek, kötelezik ezek összevonását. Azokon a településeken, ahol egyáltalán nem volt román tannyelvű gimnáziumi osztály, ugyanis alig éltek románok, mint például Székelyudvarhelyen, létre kellett hozni román tannyelvű osztályt. Itt az történt, hogy a székelyek egy részét erőszakkal bekényszerítették a román tannyelvű osztályokba. Ez alól a Magyar Autonóm Tartomány sem kivétel, „az nem volt egy magyar sziget”, semmiféle autonómiája nem volt. Egy sztálinista országban autonómiáról beszélni önmagában értelmetlen, ugyanis a rendszer semmiféle önrendelkezést nem tűrt maga mellett. Ezek azok a sérelmes intézkedések, amelyek kiváltják a szervezkedéseket. Nem véletlen, hogy a szervezkedők többsége nagyrészt középiskolás diák és tanár. Azt mondhatjuk, hogy nem a pesti események másolása történik Erdélyben, attól csak bátorságot merítenek az ellenállók, „hogy lám, Pesten a kommunista hatalom megingani látszik, vagy meg is dőlt. Hátha Erdélyben is ez fog történni, kezdjünk el szervezkedni, hogy a kisebbségi jogainkat kiharcoljuk.” A kisebbségi sérelmek okán több memorandum is született, melyet az ENSZ-nek címeznek: az egyik Kolozsváron a Dobai István-féle memorandum, illetve a csíkszeredai Fodor Pál-féle elképzelés. Ők is a kisebbségi sérelmeket akarják orvosolni, és ma már mondhatjuk azt, hogy naiv elgondolás alapján abban hittek, hogy ha az ENSZ elé került a magyar kérdés, és Magyarországra figyel a világ közvéleménye a forradalom leverése miatta, talán lesz esélye annak, hogy az ENSZ keretén belül fölvessék az erdélyi kérdés rendezésének az ügyét. Etnikai jellegű és román-magyar összefogáson alapuló szervezkedés is volt Erdélyben A Szoboszlay-féle szervezkedés azért tekinthető különleges ügynek, mert ebben az esetben nem kisebbségi sérelmek dominálnak, hanem államellenes szervesedésről van szó, a kommunista hatalom megdöntését szerették volna elérni. Szoboszlai Aladár, pécskai majd aradi római katolikus lelkész már 1956 októbere előtt, 1950-54-ben kezdett szervezkedni, ebbe román személy is bekapcsolódik, akit el is ítélnek és kivégzik. Arra a kérdésre, hogy lehetséges-e egy '56-hoz hasonló állapot kialakulása Romániában, Vincze Gábor kifejtette: „Azt szokták mondani, hogy minél jobban szorítanak egy népcsoportot, nemzetiséget, az annál inkább radikalizálódik. Remélem, erre nem kerül sor, és remélem azt is, hogy azok a negatív lépések, aminek tanúi lehettünk Romániában az utóbbi években, visszafordíthatók"- vélekedett Vincze Gábor.
Ambrus István
Transindex.ro
Erdélyben nem a kommunista rendszer ellen, hanem a magyar oktatás megmaradásáért szervezkedtek 56-ban, mondja Vincze Gábor.
Novenber 4-én 1956 Erdélyben és Magyarországon címmel nemzetközi konferenciát szervezett a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete, melynek társszervezője volt a Buza László Egyesület és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem. Az egynapos rendezvényen magyarországi és romániai történészek az 56-os forradalom 60. évfordulója kapcsán arról beszéltek, hogy miként reagált a magyarországi hatalmi berendezkedés az országban egyre nagyobb mértékben fokozódó feszültségre, és miért következett be az, hogy október 23-án a Szovjetunió karhatalma fegyveres erővel kezdte meg a kommunista rendszer helyreállítását. Az előadásokból kiderült, hogy az erdélyi 56 és a magyarországi eseményeket kiváltó okok részben eltérnek egymástól, ugyanis a Romániában történt megmozdulások elsősorban nem a kommunista rendszer megdöntésének céljából jöttek létre, hanem azért, mert a román kommunista hatalom elkezdte magyar oktatási intézmények, azon keresztül pedig a magyar oktatás felszámolását. A nemzetközi konferencia előadói közt volt Vincze Gábor történész, aki közel húsz évig foglalkozott az erdélyi magyarság és a moldvai csángók 20. századi történetével, eddig 15 könyve és 130 publikációja jelent meg. A történész 1956 Magyarországon, 1956 Erdélyben címmel tartott előadást arról, hogy milyen indokok mentén kezdődött el Romániában a szervezkedés. Az 1956-os téma kapcsán a Transindex arról kérdezte Vincze Gábort, hogy látja az erdélyi magyar kisebbség helyzetét a román hatalom megtorlásával szemben, mi volt a fő oka az erdélyi magyarok szervezkedésének és a magyarországi 56-os eseményekkel való szolidaritásnak. A történész úgy véli, hogy az 1956-1957-es erdélyi szervezkedés okai eltérnek a magyarországiaktól, ott ugyanis az 50-es években Nyíregyházától Szombathelyig, Miskolctól Szegedig, az egész országban voltak olyan megmozdulások, amelyek a kommunista hatalom megdöntését akarták elérni. Ezek az emberek arra vártak, hogy az angolok és az amerikaiak felszabadítják az országot, majd közösen az ő segítségükkel átveszik a hatalmat, tehát egyértelműen rendszerellenesek voltak. Erdélyben viszont a forradalommal való szolidaritás kiváltó okai a kisebbségi sérelmek voltak, ezen belül pedig ami az ifjúság számára igazán „húsbavágó” problémát volt, a magyar nyelvű oktatás szűkítése. Az EMISZ-től kezdve, amely 1956-ban alakult Brassóban ifjú diákokból és munkásfiatalokból, a szászrégeni Fekete Kézig, amelyet ugyancsak középiskolások és egyetemisták szerveztek, a fő indíték az erdélyi magyar kisebbség ellehetetlenítése volt.
A románosítás már 1956 előtt elkezdődött Vincze Gábor elmondta, Erdélyben az emberek kollektív emlékezetében az él, hogy a magyar nyelvű osztályok, a kizárólag magyar nyelven oktató iskolák felszámolása és románosítása az 1956 utáni megtorlások része. Erről szó sincs, ez a folyamat korábban kezdődik el - mondta a történész. Ezt korabeli statisztikai adatok támasztják alá, ugyanis ekkor még nyilvánosságra hozták az 1950-es évek második felének oktatási statisztikáit. Ezekből kiderül, hogy a folyamat 55 őszén kezdődik el igazán, de a felsőfokú oktatásnak a visszaszorítása korábban indult. 1948-ig jogilag ugyan nem rögzítetten, de a gyakorlatban mégis működött átfogó magyar oktatás a szakmunkásképzéstől az egyetemig. A Bolyai Egyetem 1945-ben indul, teljes körű felsőoktatási képzés működött az intézményben, volt magyar nyelvű mérnökképzés, agrármérnöki, művészeti képzés is, majd 1948-ban következett az oktatási reform, ekkor átalakítják, felforgatják, sztálinizálják és szovjet mintára alakítják át Romániában a teljes oktatási rendszert, de az 50-es évek elejéig tulajdonképpen a magyar intézmények még működnek. 1954 után még a Székelyföldön is román osztályokat hoztak létre A magyar felsőoktatás teljes felszámolásának első lépése 1954-ben következik be, amikor megszüntetik a magyar nyelvű mérnökképzést, majd az 1955-ben kiadott jogszabály értelmében azokon a településeken, ahol önálló nemzetiségi és román tannyelvű iskolák is működnek, kötelezik ezek összevonását. Azokon a településeken, ahol egyáltalán nem volt román tannyelvű gimnáziumi osztály, ugyanis alig éltek románok, mint például Székelyudvarhelyen, létre kellett hozni román tannyelvű osztályt. Itt az történt, hogy a székelyek egy részét erőszakkal bekényszerítették a román tannyelvű osztályokba. Ez alól a Magyar Autonóm Tartomány sem kivétel, „az nem volt egy magyar sziget”, semmiféle autonómiája nem volt. Egy sztálinista országban autonómiáról beszélni önmagában értelmetlen, ugyanis a rendszer semmiféle önrendelkezést nem tűrt maga mellett. Ezek azok a sérelmes intézkedések, amelyek kiváltják a szervezkedéseket. Nem véletlen, hogy a szervezkedők többsége nagyrészt középiskolás diák és tanár. Azt mondhatjuk, hogy nem a pesti események másolása történik Erdélyben, attól csak bátorságot merítenek az ellenállók, „hogy lám, Pesten a kommunista hatalom megingani látszik, vagy meg is dőlt. Hátha Erdélyben is ez fog történni, kezdjünk el szervezkedni, hogy a kisebbségi jogainkat kiharcoljuk.” A kisebbségi sérelmek okán több memorandum is született, melyet az ENSZ-nek címeznek: az egyik Kolozsváron a Dobai István-féle memorandum, illetve a csíkszeredai Fodor Pál-féle elképzelés. Ők is a kisebbségi sérelmeket akarják orvosolni, és ma már mondhatjuk azt, hogy naiv elgondolás alapján abban hittek, hogy ha az ENSZ elé került a magyar kérdés, és Magyarországra figyel a világ közvéleménye a forradalom leverése miatta, talán lesz esélye annak, hogy az ENSZ keretén belül fölvessék az erdélyi kérdés rendezésének az ügyét. Etnikai jellegű és román-magyar összefogáson alapuló szervezkedés is volt Erdélyben A Szoboszlay-féle szervezkedés azért tekinthető különleges ügynek, mert ebben az esetben nem kisebbségi sérelmek dominálnak, hanem államellenes szervesedésről van szó, a kommunista hatalom megdöntését szerették volna elérni. Szoboszlai Aladár, pécskai majd aradi római katolikus lelkész már 1956 októbere előtt, 1950-54-ben kezdett szervezkedni, ebbe román személy is bekapcsolódik, akit el is ítélnek és kivégzik. Arra a kérdésre, hogy lehetséges-e egy '56-hoz hasonló állapot kialakulása Romániában, Vincze Gábor kifejtette: „Azt szokták mondani, hogy minél jobban szorítanak egy népcsoportot, nemzetiséget, az annál inkább radikalizálódik. Remélem, erre nem kerül sor, és remélem azt is, hogy azok a negatív lépések, aminek tanúi lehettünk Romániában az utóbbi években, visszafordíthatók"- vélekedett Vincze Gábor.
Ambrus István
Transindex.ro
2016. november 11.
A továbbtanulást választaná a Hargita megyei végzős diákok közel kétharmada
tennének a Hargita megyei végzős fiatalok az érettségi után, illetve hol látják magukat tíz év múlva – erről készített felmérést a Hargita Megye Tanácsa alintézményeként működő Hargita Megyei Fejlesztési Ügynökség. Az eredményeket november 10-én a csíkszeredai megyeházán tartott sajtótájékoztatón ismertette Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, Barabás Csaba, a fejlesztési ügynökség igazgatója és Rátz István megyei tanácsos, Hargita Megye Tanácsa ifjúsági és sportbizottságának elnöke. A fejlesztési ügynökség munkatársai megkérdeztek minden Hargita megyei végzőst, több mint 2500 diákot, és arra voltak kíváncsiak, hogy az iskola után a kivándorlást, az itthon maradást, esetleg a vállalkozást tervezik, ismertette Barabás Csaba. Nagyobb hangsúlyt kell fektetni a fiatalokra, jobban oda kell figyelni a tehetségek gondozására, hangsúlyozta Borboly Csaba, aki a Régiók Bizottsága jelentéstevőjeként már európai platformon is előterjesztette a kérdést. Munkájának alapja a megyei ifjúsági stratégia volt, mondta, és hozzátette, európai szinten sikerült konszenzust teremteni, egyetértenek abban, hogy képzési és munkalehetőséget kell teremteni a fiataloknak, Navracsics Tibor illetékes biztos is már több intézkedést tett. Ahhoz, hogy a fiatalok ne szoruljanak ki az oktatásból, a munkapiacról lehetőséget kell teremteni számukra, hangsúlyozta a megyeelnök. Egy szakma elsajátítása egy lehetőség arra, hogy a fiatal ne kerüljön a társadalom peremére. Egy másik lehetőség a segítésük saját vállalkozás elindításában, emelte ki Borboly Csaba. A fejlesztési ügynökség felmérése kapcsán elmondta, a mostani eredmények jobbak a két évvel korábbiaknál, amikor egy uniós projekt keretében hasonló felmérést végeztek. Hargita Megye Tanácsa egy sor projektet indított és nagy hangsúlyt fektetett a kommunikációra, ezek is mind közrejátszottak abban, hogy a mai eredmények jobbak, mint a két évvel korábbiak, amikor a diákok több mint negyven százaléka Angliába, Németországba, Magyarországra készült. A megyeelnök továbbá arra hívta fel a figyelmet, hogy nagyobb hangsúlyt kell fektetni a tehetséggondozásra, azokra a gyerekekre, akik példát mutatnak, mert ha nem, elmennek, és ott is maradnak, ahol odafigyeltek rájuk. Ebben a legnagyobb felelőssége a kormánynak van, de helyben is sokat lehet tenni, hívta fel a figyelmet Borboly Csaba. Ha a fiatalok kapnak türelmet, odafigyelést, meghálálják azt, tette hozzá. Minden döntéshozó – politikusok, intézményvezetők, egyházak, civil szervezetek – vegye komolyan a fiatalokat, ha a társadalom egyharmadát teszik ki, akkor minden harmadik döntés szóljon róluk, mondta a megyeelnök. Barabás Csaba ismertette: 2507 diák válaszolt a kérdőívre, minden végzős a megyéből. Az adatok feldolgozásánál a megyét négy térségre – Csík, Udvarhely, Gyergyó, Maroshévíz – osztották. A diákok 63,6%-a szeretne továbbtanulni, a legtöbben Maroshévíz környékéről. A megkérdezettek több mint fele, 55,6% szeretne vállalkozást indítani, legtöbbjük Maroshévíz környékéről. 66,4% először továbbtanulna és utána vállalkozna, 33,6% pedig saját vállalkozást indítana továbbtanulás nélkül. Azt is megkérdezték, hogy mit szeretnének rögtön az iskola befejezése után: 4,1% munkanélküli segélyért folyamodna, 53,8% folytatná a tanulmányait, 20,3% munkát vállalna Romániában, 28,2% munkát vállalna külföldön. A lányok aránya magasabb azok közül, akik továbbtanulnának, a fiúk nagyobb arányban vállalnának munkát, térségekre lebontva, a legtöbben Udvarhelyről és környékéről. A külföldi munkavállalás tekintetében is nagyobb a fiúk aránya. A végzősök egyharmada már kapott külföldi munkaajánlatot, köztük több a fiú. A megkérdezettek 30%-ának családtagja, 50%-ának rokona, 51%-ának barátja külföldön dolgozik, 9,7% válaszolta azt, hogy senkije sincs külföldön. Azt is megkérdezték, hogy kinek a tanácsára hallgatnak a pályaválasztást illetően: a diákok többsége a családra, 20%-a a barátokra, 8,5% az ismerősökre. A fiatalok 2517 lejes átlagfizetést határoztak meg optimálisnak, itt a fiúk, akik nagyobb fizetést szeretnének, és a térségek közül itt is kiemelkedik Maroshévíz. 54,5% tíz év múlva Hargita megyében látja magát, 20% valahol az országban, 25% külföldön: egynegyedük Magyarországon, a többi Németországban, Angliában, az Egyesült Államokban és egyéb külföldi helyszíneken. A román nyelvet a végzősök 6,9%-a egyáltalán nem beszéli, 31% kezdő, 36% haladó szinten, egynegyedük pedig jól beszéli. Többségben a fiúk mondták azt, hogy egyáltalán nem beszélnek románul, legnagyobb arányban Udvarhely térségében. A nyelvet jól beszélők nagyrésze lány, Maroshévíz térségében a megkérdezettek szinte 100%-ban jól beszélnek románul. Angolul 9,9% egyáltalán nem beszél, 8,9%, aki jól beszél. A német nyelv iránt kevesebben érdeklődnek, a megkérdezetteknek csupán 1%-a válaszolta azt, hogy jól beszéli a nyelvet. A megkérdezettek 40%-a véli úgy, hogy az egyetemen nem lehet piacképes tudást szerezni, 60% gondolja azt, hogy Nyugaton könnyebb munkát találni, ismertette a felmérés eredményét Barabás Csaba. Rátz István azt mondta, nem baj, ha a fiatalok világot akarnak látni, nyelvet tanulni, más kultúrákat megismerni, de azt kell elérni, hogy haza is térjenek, ne külföldön alapítsanak családot, mert akkor egyre kevesebb az esélye a hazatérésüknek. Barabás Csaba hangsúlyozta: felmérésük nem az aktuális helyzetet tükrözi, hanem a végzősök jövőbeli elképzeléseit. (közlemény)
Transindex.ro
tennének a Hargita megyei végzős fiatalok az érettségi után, illetve hol látják magukat tíz év múlva – erről készített felmérést a Hargita Megye Tanácsa alintézményeként működő Hargita Megyei Fejlesztési Ügynökség. Az eredményeket november 10-én a csíkszeredai megyeházán tartott sajtótájékoztatón ismertette Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, Barabás Csaba, a fejlesztési ügynökség igazgatója és Rátz István megyei tanácsos, Hargita Megye Tanácsa ifjúsági és sportbizottságának elnöke. A fejlesztési ügynökség munkatársai megkérdeztek minden Hargita megyei végzőst, több mint 2500 diákot, és arra voltak kíváncsiak, hogy az iskola után a kivándorlást, az itthon maradást, esetleg a vállalkozást tervezik, ismertette Barabás Csaba. Nagyobb hangsúlyt kell fektetni a fiatalokra, jobban oda kell figyelni a tehetségek gondozására, hangsúlyozta Borboly Csaba, aki a Régiók Bizottsága jelentéstevőjeként már európai platformon is előterjesztette a kérdést. Munkájának alapja a megyei ifjúsági stratégia volt, mondta, és hozzátette, európai szinten sikerült konszenzust teremteni, egyetértenek abban, hogy képzési és munkalehetőséget kell teremteni a fiataloknak, Navracsics Tibor illetékes biztos is már több intézkedést tett. Ahhoz, hogy a fiatalok ne szoruljanak ki az oktatásból, a munkapiacról lehetőséget kell teremteni számukra, hangsúlyozta a megyeelnök. Egy szakma elsajátítása egy lehetőség arra, hogy a fiatal ne kerüljön a társadalom peremére. Egy másik lehetőség a segítésük saját vállalkozás elindításában, emelte ki Borboly Csaba. A fejlesztési ügynökség felmérése kapcsán elmondta, a mostani eredmények jobbak a két évvel korábbiaknál, amikor egy uniós projekt keretében hasonló felmérést végeztek. Hargita Megye Tanácsa egy sor projektet indított és nagy hangsúlyt fektetett a kommunikációra, ezek is mind közrejátszottak abban, hogy a mai eredmények jobbak, mint a két évvel korábbiak, amikor a diákok több mint negyven százaléka Angliába, Németországba, Magyarországra készült. A megyeelnök továbbá arra hívta fel a figyelmet, hogy nagyobb hangsúlyt kell fektetni a tehetséggondozásra, azokra a gyerekekre, akik példát mutatnak, mert ha nem, elmennek, és ott is maradnak, ahol odafigyeltek rájuk. Ebben a legnagyobb felelőssége a kormánynak van, de helyben is sokat lehet tenni, hívta fel a figyelmet Borboly Csaba. Ha a fiatalok kapnak türelmet, odafigyelést, meghálálják azt, tette hozzá. Minden döntéshozó – politikusok, intézményvezetők, egyházak, civil szervezetek – vegye komolyan a fiatalokat, ha a társadalom egyharmadát teszik ki, akkor minden harmadik döntés szóljon róluk, mondta a megyeelnök. Barabás Csaba ismertette: 2507 diák válaszolt a kérdőívre, minden végzős a megyéből. Az adatok feldolgozásánál a megyét négy térségre – Csík, Udvarhely, Gyergyó, Maroshévíz – osztották. A diákok 63,6%-a szeretne továbbtanulni, a legtöbben Maroshévíz környékéről. A megkérdezettek több mint fele, 55,6% szeretne vállalkozást indítani, legtöbbjük Maroshévíz környékéről. 66,4% először továbbtanulna és utána vállalkozna, 33,6% pedig saját vállalkozást indítana továbbtanulás nélkül. Azt is megkérdezték, hogy mit szeretnének rögtön az iskola befejezése után: 4,1% munkanélküli segélyért folyamodna, 53,8% folytatná a tanulmányait, 20,3% munkát vállalna Romániában, 28,2% munkát vállalna külföldön. A lányok aránya magasabb azok közül, akik továbbtanulnának, a fiúk nagyobb arányban vállalnának munkát, térségekre lebontva, a legtöbben Udvarhelyről és környékéről. A külföldi munkavállalás tekintetében is nagyobb a fiúk aránya. A végzősök egyharmada már kapott külföldi munkaajánlatot, köztük több a fiú. A megkérdezettek 30%-ának családtagja, 50%-ának rokona, 51%-ának barátja külföldön dolgozik, 9,7% válaszolta azt, hogy senkije sincs külföldön. Azt is megkérdezték, hogy kinek a tanácsára hallgatnak a pályaválasztást illetően: a diákok többsége a családra, 20%-a a barátokra, 8,5% az ismerősökre. A fiatalok 2517 lejes átlagfizetést határoztak meg optimálisnak, itt a fiúk, akik nagyobb fizetést szeretnének, és a térségek közül itt is kiemelkedik Maroshévíz. 54,5% tíz év múlva Hargita megyében látja magát, 20% valahol az országban, 25% külföldön: egynegyedük Magyarországon, a többi Németországban, Angliában, az Egyesült Államokban és egyéb külföldi helyszíneken. A román nyelvet a végzősök 6,9%-a egyáltalán nem beszéli, 31% kezdő, 36% haladó szinten, egynegyedük pedig jól beszéli. Többségben a fiúk mondták azt, hogy egyáltalán nem beszélnek románul, legnagyobb arányban Udvarhely térségében. A nyelvet jól beszélők nagyrésze lány, Maroshévíz térségében a megkérdezettek szinte 100%-ban jól beszélnek románul. Angolul 9,9% egyáltalán nem beszél, 8,9%, aki jól beszél. A német nyelv iránt kevesebben érdeklődnek, a megkérdezetteknek csupán 1%-a válaszolta azt, hogy jól beszéli a nyelvet. A megkérdezettek 40%-a véli úgy, hogy az egyetemen nem lehet piacképes tudást szerezni, 60% gondolja azt, hogy Nyugaton könnyebb munkát találni, ismertette a felmérés eredményét Barabás Csaba. Rátz István azt mondta, nem baj, ha a fiatalok világot akarnak látni, nyelvet tanulni, más kultúrákat megismerni, de azt kell elérni, hogy haza is térjenek, ne külföldön alapítsanak családot, mert akkor egyre kevesebb az esélye a hazatérésüknek. Barabás Csaba hangsúlyozta: felmérésük nem az aktuális helyzetet tükrözi, hanem a végzősök jövőbeli elképzeléseit. (közlemény)
Transindex.ro
2016. november 11.
A Római Katolikus Státus vezetője a tüntetésről: a szabad véleménynyilvánítás joga alapvető jog
kérdezett: Kertész Melinda
Holló László a marosvásárhelyi katolikus líceum 2015-ös alapításról határozottan azt gondolja, hogy törvényes, és ilyenként az iskola létét veszély nem fenyegeti.
Szombaton Erdély több városában is szimpátiatüntetést szervez a Római Katolikus Státus a marosvásárhelyi iskolája megvédése érdekében. A Státus ügyvezető igazgatóját, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának dékánhelyettesét az iskolaalapítás körülményeiről és az egyháznak a kivizsgálással kapcsolatos álláspontjáról kérdeztük.
Holló László: – Az Erdélyi Római Katolikus Státus századokra visszamenőleg tartott fenn iskolát Marosvásárhelyen. Így a Római Katolikus Teológiai Líceum elődje valahol a 18. század elején keresendő, amikor a jezsuiták a városba kerültek, és ott tanítani kezdtek. Az iskolaépület a 20. század elején, 1903 és 1908 között épült, úgy, ahogy az Erdélyi Római Katolikus Státusnak további iskolái is Erdélyben: a legtávolabbi ezek közül a brassói, jelenlegi Áprily Lajos Főgimnázium, de ugyancsak ebben az időszakban épült a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium, illetve a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium és a Segítő Mária Gimnázium épülete, a gyulafehérvári épület, amelyben jelenleg az 1918. december 1. Egyetem működik, és a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum épülete is. Ez utóbbit akkor csak felújítani sikerült. Az új épülethálózatban a trianoni döntésig zajlott a felekezeti oktatás, ami rendkívül nehéz helyzetbe került a két világháború közti időben. 1948-ban a Státus javait – ahogy Romániában minden egyházi oktatási intézményt – államosították, és ez által az állam tulajdonába került a marosvásárhelyi iskola épülete is. A 1989-1990-es változás után, amikor a törvényes keret lehetőséget adott rá, mi is beadtuk a visszaszolgáltatási kérelmünket. 2004. szeptember 20-án szolgáltatta vissza az illetékes bizottság az épületet az egyház tulajdonába: az érsekség és a marosvásárhelyi római katolikus plébánia közösen kérték vissza, közösen is kapták meg a tulajdonjogot. 2004-ben, a visszaszolgáltatást követően a polgármesteri hivatal rögtön megtámadta a visszaszolgáltatási dokumentumot, peres útra terelte az ügyet, és 2005. elején első fokon az egyház el is veszítette ezt a pert.
- Mi szerepelt ebben a bírósági végzésben? Mire hivatkoztak?
– Alapvetően egy álláspontbeli különbség van az egyház és a polgármesteri hivatal között. A polgármesteri hivatal úgy gondolja, hogy a Státus állami intézmény volt. A Státus történetkutatásában vannak olyan vélemények, melyek szerint a Státus állami intézmény lett volna. Ez természetesen teljesen alaptalan, viszont lehet ilyen véleményt is képviselni. Mi, az egyház részéről nyilván tudjuk azt, hogy a Státus az történelmi kialakulását tekintve nehezen illeszthető be a római katolikus egyház rendszerébe: a reformáció idején az egyház nagyon meggyengült, Erdélyben nem volt katolikus püspök. A megmaradt papok és laikus hívek összefogtak, és gyakorlatilag ebből az összefogásból jött létre a Státusnak nevezett intézmény. Ez azért érdekes, mert a világegyházban ilyen intézmény nincs, illetve egyről tudok, egy svájci hasonló jellegű intézményről, ahol a laikusok vezető pozícióba kerülnek az egyház keretén belül. A lényeg az, hogy a bíróság egyfelől formai hibára hivatkozott, másfelől pedig úgy ítélte meg, hogy ez az épület a helyi önkormányzatot illeti meg. Aztán 2005 végén megnyertük a pert, és ettől fogva újra jogos tulajdonosai lettünk az ingatlannak.
- Ekkor már gondolkodtak iskolaalapításban?
– A per megnyerését követően szükségessé vált az ingatlan felmérése, hogy azt megfelelőképpen telekkönyveztetni lehessen. Ez egy elhúzódó procedúra volt, ugyanakkor a visszaszolgáltatási határozat kitételként magában foglalta azt, hogy a visszaszolgáltatást követő öt évben nem lehet megváltoztatni az ingatlan korábbi felhasználási célját. Ez a polgármesteri hivatalnak a tárgyalások során olyan pozíciót biztosított, amivel szemben nehezen tudtuk az érdekünket érvényesíteni, ezért az első szerződés megkötésének időpontja elhúzódott. Hosszas tárgyalások után csak 2008-ban sikerült szerződést kötnünk. Ez a szerződés 15 évre szólt. Mi, a Státus tagjai akkor úgy ítéltük meg, hogy nem áll módunkban iskolát alapítani, ezért kötöttük meg ezt a szerződést, ami 2008-tól 2012-ig fennállt. 2012. májusában 13 hónapos bérelmaradást halmozott fel a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal. Ekkor felszólítottuk, hogy törlessze a hátralékot, ellenkező esetben felbontjuk a szerződést. A felszólításunk ellenére sem teljesítette a kötelezettségét a polgármesteri hivatal, ezért júniusban a szerződést felbontottuk.
Közben a Státus eldöntötte, hogy megérett az idő az iskolaalapításra. 2013. elejétől jeleztük a polgármesteri hivatalnak, hogy az Unirea által használt ingatlanban szeretnénk megalapítani a II. Rákóczi Ferencről nevezett római katolikus gimnáziumot. A tárgyalások ismét nagyon elhúzódtak, mert a polgármesteri hivatal, illetve a helyi önkormányzat és a tanfelügyelőség egész évben egymásnak dobálta a labdát, noha a 2011-es oktatási törvény 61. cikkelyének 2. pontja világosan kimondja: a helyi önkormányzatnak van joga arra, hogy iskolát alapítson, és hogy az iskolai hálózatot szabályozza. Végül hosszas tárgyalások után 2014. közepén valamikor született egy iskolaalapításról szóló helyi tanácsi határozat. Az Erdélyi Római Katolikus Státus a maga részéről a szerződés megkötését a polgármesteri hivatallal az iskola alapításához kötötte. 2014. közepén született meg ez a tanácsi határozat, egy bizonyos szerződési javaslattal összekötve. Ez a szerződés nem volt elfogadható. Ezért tovább folytattuk a tárgyalásokat, és 2014. szeptember 16-án újabb határozat született, ami a városi iskolahálózatot rendezte újjá, és ebben már szerepelt a Római Katolikus Teológiai Líceum is. Ez a határozat eredendően érvénytelen volt, éspedig azért, mert az iskolahálózatot szeptember 16-án szervezte, miután 15-én elindult az oktatás. A 2014-2015-ös tanévben eszerint nem indulhatott el az iskola, ezért kitolódott a következő tanévre. 2014. november végén újabb tanácsi határozat született most már egy, a kompromisszumok útján mind a két félnek többé-kevésbé elfogadható szerződés mentén.
- Eközben az oktatással mi volt a helyzet?
– Még nem volt megalakulva az iskola, így nem voltak, de facto, diákjaink. A Bolyai gimnázium termeiben négy katolikus osztály, illetve 9-től 12-ig a vokacionális katolikus osztály tanult. A Státus tervei között az szerepelt, hogy ezt a négy osztályt „hazahozza” a saját épületébe. Az induló osztályokkal kiegészítve lett volna hét osztály, ami elindíthatta volna az iskolát. 2014-ben erre még nem került sor, mert nem tartottunk ott a tárgyalásokkal. A 2014. november végi tanácsi határozat következtében, 2014. december 15-én kötötte meg a gyulafehérvári érsekség és a polgármesteri hivatal a szerződést, aminek a kedvezményezettje a Róma Katolikus Teológiai Líceum, illetve az Unirea Gimnázium. A 2014-es tanácsi határozatra visszatérve: ebben szerepelt egy 1,5 millió lejes tétel, amelyet az önkormányzat ajánlott fel épületfelújításra.
.- Miért volt ilyen nagylelkű az önkormányzat egy olyan ingatlannal kapcsolatosan, ami nem az övé?
– A 2014. júniusi tanácsi határozat foglalta magába a javaslatot, hogy 1,5 millió lejt fordítana az önkormányzat az iskola felújítására. Az utóbbi időben manzárdosításról beszélnek, de abban a határozatban kifejezetten renoválás, felújítás céljával szavazta meg a tanács ezt a másfél milliós összeget. Azt gondolom, hogy az magyarázza ezt a gesztust, hogy az önkormányzat akkor még úgy vélte: az iskolaalapítási nehézségek miatt a Státus eláll ettől a tervétől, és ha kap egy ilyen felajánlást, akkor talán visszalép. A polgármester egyébként ismételten kérte, hogy iskolalapítás nélkül kössünk szerződést, mert az Unirea számára ez fontos. Mi tudjuk, hogy az Unirea számára fontos, és tudjuk azt is, hogy egy ilyen hosszan elnyúló tárgyalás, bizonytalan helyzet egy iskolának sem kedvez. Mindenkinek – a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalnak is – világosan kell látnia, hogy nekünk is megvannak a szándékaink, a céljaink, illetve megvan a híveink részéről az igény, amit figyelembe kell vennünk akkor, amikor ilyen jelentős döntéseket hozunk. Arra is utalhatnék, hogy 2005-től kezdődően, amikor visszakaptuk az ingatlant, igen markánsan megfogalmazódott az iskolalapítási igény a marosvásárhelyi híveink részéről.
- Az iskolaalapítási szándékot az Unireában tanuló diákok szülei sem fogadták lelkesedéssel. Idén, nyár elején egy tüntetést is szerveztek. Ez miért történt?
– Ez az elégedetlenség a teremhiány miatt alakult ki. 2015 január végén volt egy újabb helyhatósági, tanácsi döntés, ami véglegesen létrehozta az iskolánkat, így indulhatott a 2015-2016-os tanév. A 2014. december 15-én kötött szerződésnek van egy kiegészítő, felhasználási szerződése, amely azt volt hivatott elősegíteni, hogy a két kedvezményezett iskola számára zökkenőmentesen történjen az egymás mellett élés ugyanabban az ingatlanban. Ezért egészen pontosan meghatároztuk ebben a felhasználási szerződésben, hogy milyen ütemben fog a katolikus líceum beköltözni az ingatlanba. Mert a létrejövésének évében, 2015-ben egyfelől a Bolyai Farkas Gimnáziumban lévő négy katolikus osztállyal, illetve három új osztállyal indult a tanév a katolikus líceumban. Meglepetésszerű volt számomra az, hogy a tanévkezdés előtt az Unirea magyar osztályainak egy részét a tanfelügyelőség átcsoportosította. Ez azért volt meglepetés, mert mi már 2013 elején kértük, hogy az Unirea magyar osztályaiból jöjjön létre a katolikus iskola, és egy konzorciumszerű együttélésben működjön a két intézmény. A teljes szervezés sokkal könnyebben működött volna, hiszen az osztályban lévő gyerekek helyben maradtak volna, csak a tanításnak meglett volna egyfelől a katolikus jellege, másfelől a katolikus szervezése. A 2015-2016-os tanévet megelőzően történt ez a csoportosítás, ezáltal megnőtt a katolikus líceum tanulóinak a száma, így 13 osztállyal kezdhetett a katolikus líceum a 2015-2016-os tanévben.
- Hogyan indult be az oktatás, milyen oktatási-nevelési elvek mentén zajlott a tevékenység az új iskolában?
– Az oktatás minőségével kapcsolatban azt mondhatom, hogy meglepően gyorsan, egyik napról a másikra rendkívül jó eredményt produkált ez az iskola. A felvételin is bebizonyosodott, hogy erős lesz az iskola, a bejutási eredményei alapján a katolikus líceum a nagy iskoláink – a Márton Áron Gimnázium, a Bolyai Farkas Líceum és a hasonló kaliberű kolozsvári iskolák – mögött rögtön ott van a rangsorban. Rendkívül nagy az érdeklődés, a felvételin túljelentkezés volt, így a bekerülő diákok eleve felkészültek, így nyilván, menet közben is jobban megy nekik a tanulás.
- Mit mondana el az iskola szellemiségéről?
– Az iskolai oktatásban a nevelés mindig egy nagy probléma. Mi a katolikus egyház szellemiségében kívánjuk nevelni a diákjainkat. Egy iskola szellemisége nyilván nem alakul ki máról holnapra. Ennek feltétele az is, hogy milyen gyerekek kerülnek be az iskolába, illetve, hogy a szülők katolikus nevelés szándékával küldik a gyerekeket, vagy egyszerűen bekényszerülnek az iskolába bármilyen okból. A katolikus líceumba bekerülő gyerekek szülei nagyon tudatosan választják ezt az iskolát, és az a szándékuk, hogy a gyerekek katolikus értékrend szerinti nevelésben részesüljenek, és ennek a garanciája elsősorban a tanári kar. Katolikus tanár nélkül nincsen katolikus nevelés.
Tamási Zsolt mint igazgató és az általa összeállított tanári kar egy rendkívül jó csapat, és az újonnan induló iskola kezdeti eufóriája is segít abban, hogy ez a nevelési irány viszonylag könnyen legyen követhető.
- Távlatilag hogyan képzeli el a Státus a két iskola működtetését az épületben? Eljön az a pillanat, amikor az Unireának mennie kell, vagy hosszútávon is marad a két iskola az épületben?
– Maga az a tény, hogy a két iskola javára hosszútávú szerződést kötöttünk a polgármesteri hivatallal, mutatja azt, hogy mi az együttélés mellett állunk. Természetesen a híveink elvárják, hogy visszaállítsuk a régi, dicső, nagy múltú Katolikus Státus Főgimnáziumot, azonban a helyzet mérlegelése következtében úgy döntöttünk, hogy jelenleg a két intézménynek egy épületen belüli megférése a megfelelő eljárás. Természetesen a gyakorlat azt mutatja, hogy az együttélés nem könnyű. Nehéz egyfelől az Unireának, amely évtizedek óta belakja az épületet, másfelől pedig a katolikus líceumnak sem könnyű, amely most került be ugyan, de szintén otthon érzi magát benne, mert ez a mi épületünk. Ezek az okok vezettek a nyári tüntetéshez, amelyet az Unirea líceum diákjainak a szülőbizottsága szervezett. Ezzel a tüntetéssel kapcsolatban azt mondhatom, hogy azt tulajdonképpen a teremgondok robbantották ki. Történt ugyanis, hogy amikor a szerződést és a felhasználási szerződést megkötöttük, ami 2014 és 2019 között szabályozza az osztályok fokozatos átadását, átvételét, akkor nem tarthattuk szem előtt azt, hogy az Unirea líceum magyar tagozatának egy része át lesz csoportosítva a katolikus líceumhoz. Éppen ezért mi ennek a strukturális felépítésnek a meghatározásakor csak a Bolyaiban lévő négy katolikus osztályt, illetve a mi induló osztályainkat, és az évenként induló osztályainkat vettük figyelembe. Amikor az Unirea magyar osztályait átcsoportosították, akkor értelemszerűen az osztályteremmel együtt csoportosították át. A mi igazgatónk eléggé figyelmesen követi az eseményeket és már a 2015-2016-os tanév elején az Unireával egyezséget kötött az átcsoportosított magyar osztályokkal kapcsolatosan, miszerint az osztályközösségekkel az osztálytermek is jönnek. A két iskola igazgatója ezt az egyezséget aláírta, felterjesztette a Státushoz és az önkormányzathoz, mint szerződő felekhez. A Státus postafordultával válaszolt, és elfogadta ezt a megegyezést. A polgármesteri hivatal a maga részéről azt válaszolta, hogy rendben van, viszont jelezte, hogy erre önkormányzati határozatra van szükség, de ez a határozat nem született meg. A 2015-2016-os tanév békében elmúlt, és következett volna a 2016-2017-es tanév előkészítése. Mivel az Unirea líceum, illetve az Unirea gimnázium induló osztályainak a számát megnövelte, rájöttek arra, hogy teremgondokkal kell szembenézniük, és ezért visszakövetelték azt a két termet, amelyeket a magyar osztályok használtak. A szerződés, illetve a felhasználási szerződés értelmében az Unirea líceumnak igaza van, a termek őket illetik meg. Másfelől viszont a két iskolaigazgató megegyezése is érvényes, hiszen azt mind a helyi önkormányzat, mind a Státus elfogadta. A normalitás tehát azt követelné, hogy ezek az osztálytermek a gyerekekkel együtt – ahogy az előző iskolai évben – tartozzanak a továbbiakban is a katolikus iskolához. Ennek következtében mentek a szülők az utcára és követelték azt, hogy a katolikus líceum, illetve az Erdélyi Katolikus Státus ne akarja kirakni az Unireát.
- Hogyan tekint az egyház az Országos Korrupcióellenes Ügyészség vizsgálódására? Mi az ezzel kapcsolatos álláspontja?
– Már akkor is meglepődtünk, amikor a DNA a visszaszolgáltatás kérdését kezdte vizsgálni. Viszont nem kellene semmin meglepődnünk, mert ha a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium esetére gondolunk, akkor akár veszélyben is érezhetnénk magunkat. Igaz az, hogy egyfelől a visszaszolgáltató bizottság visszaadta az ingatlanunkat, igaz az, hogy a visszaszolgáltatási procedúrát a törvényszék igazolta, ennek ellenére veszélyes lehet egy ilyen vizsgálat. Fájdalmasnak tartjuk, hogy most már az igazgatónkat is vizsgálja a DNA, éspedig azért, mert meg vagyunk győződve Tamási Zsolt emberi kvalitásairól, szakmai képességeiről, erkölcsi tartásáról. Meg vagyunk győződve arról, hogy ő tudatosan biztos, hogy semmilyen törvénytelenséget nem követett el. Az utóbbi napokban tüzetesebben vizsgálják az iskolaalapítási kérdést, és a hozzáértők elképzelhetőnek tartják, hogy részben az egymásnak ellentmondó törvények, részben a kiegészítő törvények teret nyithatnak annak, hogy az iskolaalapítással kapcsolatosan megfogalmazhatóak legyenek bizonyos problémák. A 2014-es létrehozási próbálkozásokat is vizsgálják, de az abban az évben elfogadott tanácsi határozatot a prefektus megtámadta, bíróságon meg is nyerte, tehát érvénytelenítette a határozatot, és mi ezzel tisztában vagyunk. Viszont a 2015-ös iskolaalapításról határozottan azt gondoljuk, hogy törvényes, és ilyenként az iskolánkat veszély nem fenyegeti.
- Szombaton a Státus Marosvásárhelyen, de más városokban is tüntetést szervez az iskola mellett. Amikor a Székely Mikó Kollégium kapcsán megszervezték az Igazság Napja nevű tiltakozási akciót, akkor a Legfelsőbb Bírói Tanács nyomozást indított az ott elhangzottak egy részével kapcsolatosan, mert szerinte nyomásgyakorlás történt az igazságszolgáltatásra. Tart-e az egyház attól, hogy a hatóságok ezzel a tüntetéssel kapcsolatosan is hasonlóan járnak el?
– A tüntetéseket általában fel lehet fogni úgy, mint az igazságszolgáltatásra való nyomásgyakorlás, de azt gondolom, ez a megközelítés elvétett, azért, mert a szabad véleménynyilvánítás joga minden körülmények között alapvető emberi jog, és ilyenként az ember kifejezheti bármilyen kérdésben az álláspontját, és ez nem minősíthető a bíróságra való nyomásgyakorlásnak. Azért nem, mert a bíróság a maga törvényes kereti között teszi a dolgát, és az átlagember, az állampolgár pedig a maga során kifejezheti az álláspontját bizonyos kérdésekkel kapcsolatban.
Transindex.ro
kérdezett: Kertész Melinda
Holló László a marosvásárhelyi katolikus líceum 2015-ös alapításról határozottan azt gondolja, hogy törvényes, és ilyenként az iskola létét veszély nem fenyegeti.
Szombaton Erdély több városában is szimpátiatüntetést szervez a Római Katolikus Státus a marosvásárhelyi iskolája megvédése érdekében. A Státus ügyvezető igazgatóját, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának dékánhelyettesét az iskolaalapítás körülményeiről és az egyháznak a kivizsgálással kapcsolatos álláspontjáról kérdeztük.
Holló László: – Az Erdélyi Római Katolikus Státus századokra visszamenőleg tartott fenn iskolát Marosvásárhelyen. Így a Római Katolikus Teológiai Líceum elődje valahol a 18. század elején keresendő, amikor a jezsuiták a városba kerültek, és ott tanítani kezdtek. Az iskolaépület a 20. század elején, 1903 és 1908 között épült, úgy, ahogy az Erdélyi Római Katolikus Státusnak további iskolái is Erdélyben: a legtávolabbi ezek közül a brassói, jelenlegi Áprily Lajos Főgimnázium, de ugyancsak ebben az időszakban épült a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium, illetve a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium és a Segítő Mária Gimnázium épülete, a gyulafehérvári épület, amelyben jelenleg az 1918. december 1. Egyetem működik, és a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum épülete is. Ez utóbbit akkor csak felújítani sikerült. Az új épülethálózatban a trianoni döntésig zajlott a felekezeti oktatás, ami rendkívül nehéz helyzetbe került a két világháború közti időben. 1948-ban a Státus javait – ahogy Romániában minden egyházi oktatási intézményt – államosították, és ez által az állam tulajdonába került a marosvásárhelyi iskola épülete is. A 1989-1990-es változás után, amikor a törvényes keret lehetőséget adott rá, mi is beadtuk a visszaszolgáltatási kérelmünket. 2004. szeptember 20-án szolgáltatta vissza az illetékes bizottság az épületet az egyház tulajdonába: az érsekség és a marosvásárhelyi római katolikus plébánia közösen kérték vissza, közösen is kapták meg a tulajdonjogot. 2004-ben, a visszaszolgáltatást követően a polgármesteri hivatal rögtön megtámadta a visszaszolgáltatási dokumentumot, peres útra terelte az ügyet, és 2005. elején első fokon az egyház el is veszítette ezt a pert.
- Mi szerepelt ebben a bírósági végzésben? Mire hivatkoztak?
– Alapvetően egy álláspontbeli különbség van az egyház és a polgármesteri hivatal között. A polgármesteri hivatal úgy gondolja, hogy a Státus állami intézmény volt. A Státus történetkutatásában vannak olyan vélemények, melyek szerint a Státus állami intézmény lett volna. Ez természetesen teljesen alaptalan, viszont lehet ilyen véleményt is képviselni. Mi, az egyház részéről nyilván tudjuk azt, hogy a Státus az történelmi kialakulását tekintve nehezen illeszthető be a római katolikus egyház rendszerébe: a reformáció idején az egyház nagyon meggyengült, Erdélyben nem volt katolikus püspök. A megmaradt papok és laikus hívek összefogtak, és gyakorlatilag ebből az összefogásból jött létre a Státusnak nevezett intézmény. Ez azért érdekes, mert a világegyházban ilyen intézmény nincs, illetve egyről tudok, egy svájci hasonló jellegű intézményről, ahol a laikusok vezető pozícióba kerülnek az egyház keretén belül. A lényeg az, hogy a bíróság egyfelől formai hibára hivatkozott, másfelől pedig úgy ítélte meg, hogy ez az épület a helyi önkormányzatot illeti meg. Aztán 2005 végén megnyertük a pert, és ettől fogva újra jogos tulajdonosai lettünk az ingatlannak.
- Ekkor már gondolkodtak iskolaalapításban?
– A per megnyerését követően szükségessé vált az ingatlan felmérése, hogy azt megfelelőképpen telekkönyveztetni lehessen. Ez egy elhúzódó procedúra volt, ugyanakkor a visszaszolgáltatási határozat kitételként magában foglalta azt, hogy a visszaszolgáltatást követő öt évben nem lehet megváltoztatni az ingatlan korábbi felhasználási célját. Ez a polgármesteri hivatalnak a tárgyalások során olyan pozíciót biztosított, amivel szemben nehezen tudtuk az érdekünket érvényesíteni, ezért az első szerződés megkötésének időpontja elhúzódott. Hosszas tárgyalások után csak 2008-ban sikerült szerződést kötnünk. Ez a szerződés 15 évre szólt. Mi, a Státus tagjai akkor úgy ítéltük meg, hogy nem áll módunkban iskolát alapítani, ezért kötöttük meg ezt a szerződést, ami 2008-tól 2012-ig fennállt. 2012. májusában 13 hónapos bérelmaradást halmozott fel a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal. Ekkor felszólítottuk, hogy törlessze a hátralékot, ellenkező esetben felbontjuk a szerződést. A felszólításunk ellenére sem teljesítette a kötelezettségét a polgármesteri hivatal, ezért júniusban a szerződést felbontottuk.
Közben a Státus eldöntötte, hogy megérett az idő az iskolaalapításra. 2013. elejétől jeleztük a polgármesteri hivatalnak, hogy az Unirea által használt ingatlanban szeretnénk megalapítani a II. Rákóczi Ferencről nevezett római katolikus gimnáziumot. A tárgyalások ismét nagyon elhúzódtak, mert a polgármesteri hivatal, illetve a helyi önkormányzat és a tanfelügyelőség egész évben egymásnak dobálta a labdát, noha a 2011-es oktatási törvény 61. cikkelyének 2. pontja világosan kimondja: a helyi önkormányzatnak van joga arra, hogy iskolát alapítson, és hogy az iskolai hálózatot szabályozza. Végül hosszas tárgyalások után 2014. közepén valamikor született egy iskolaalapításról szóló helyi tanácsi határozat. Az Erdélyi Római Katolikus Státus a maga részéről a szerződés megkötését a polgármesteri hivatallal az iskola alapításához kötötte. 2014. közepén született meg ez a tanácsi határozat, egy bizonyos szerződési javaslattal összekötve. Ez a szerződés nem volt elfogadható. Ezért tovább folytattuk a tárgyalásokat, és 2014. szeptember 16-án újabb határozat született, ami a városi iskolahálózatot rendezte újjá, és ebben már szerepelt a Római Katolikus Teológiai Líceum is. Ez a határozat eredendően érvénytelen volt, éspedig azért, mert az iskolahálózatot szeptember 16-án szervezte, miután 15-én elindult az oktatás. A 2014-2015-ös tanévben eszerint nem indulhatott el az iskola, ezért kitolódott a következő tanévre. 2014. november végén újabb tanácsi határozat született most már egy, a kompromisszumok útján mind a két félnek többé-kevésbé elfogadható szerződés mentén.
- Eközben az oktatással mi volt a helyzet?
– Még nem volt megalakulva az iskola, így nem voltak, de facto, diákjaink. A Bolyai gimnázium termeiben négy katolikus osztály, illetve 9-től 12-ig a vokacionális katolikus osztály tanult. A Státus tervei között az szerepelt, hogy ezt a négy osztályt „hazahozza” a saját épületébe. Az induló osztályokkal kiegészítve lett volna hét osztály, ami elindíthatta volna az iskolát. 2014-ben erre még nem került sor, mert nem tartottunk ott a tárgyalásokkal. A 2014. november végi tanácsi határozat következtében, 2014. december 15-én kötötte meg a gyulafehérvári érsekség és a polgármesteri hivatal a szerződést, aminek a kedvezményezettje a Róma Katolikus Teológiai Líceum, illetve az Unirea Gimnázium. A 2014-es tanácsi határozatra visszatérve: ebben szerepelt egy 1,5 millió lejes tétel, amelyet az önkormányzat ajánlott fel épületfelújításra.
.- Miért volt ilyen nagylelkű az önkormányzat egy olyan ingatlannal kapcsolatosan, ami nem az övé?
– A 2014. júniusi tanácsi határozat foglalta magába a javaslatot, hogy 1,5 millió lejt fordítana az önkormányzat az iskola felújítására. Az utóbbi időben manzárdosításról beszélnek, de abban a határozatban kifejezetten renoválás, felújítás céljával szavazta meg a tanács ezt a másfél milliós összeget. Azt gondolom, hogy az magyarázza ezt a gesztust, hogy az önkormányzat akkor még úgy vélte: az iskolaalapítási nehézségek miatt a Státus eláll ettől a tervétől, és ha kap egy ilyen felajánlást, akkor talán visszalép. A polgármester egyébként ismételten kérte, hogy iskolalapítás nélkül kössünk szerződést, mert az Unirea számára ez fontos. Mi tudjuk, hogy az Unirea számára fontos, és tudjuk azt is, hogy egy ilyen hosszan elnyúló tárgyalás, bizonytalan helyzet egy iskolának sem kedvez. Mindenkinek – a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalnak is – világosan kell látnia, hogy nekünk is megvannak a szándékaink, a céljaink, illetve megvan a híveink részéről az igény, amit figyelembe kell vennünk akkor, amikor ilyen jelentős döntéseket hozunk. Arra is utalhatnék, hogy 2005-től kezdődően, amikor visszakaptuk az ingatlant, igen markánsan megfogalmazódott az iskolalapítási igény a marosvásárhelyi híveink részéről.
- Az iskolaalapítási szándékot az Unireában tanuló diákok szülei sem fogadták lelkesedéssel. Idén, nyár elején egy tüntetést is szerveztek. Ez miért történt?
– Ez az elégedetlenség a teremhiány miatt alakult ki. 2015 január végén volt egy újabb helyhatósági, tanácsi döntés, ami véglegesen létrehozta az iskolánkat, így indulhatott a 2015-2016-os tanév. A 2014. december 15-én kötött szerződésnek van egy kiegészítő, felhasználási szerződése, amely azt volt hivatott elősegíteni, hogy a két kedvezményezett iskola számára zökkenőmentesen történjen az egymás mellett élés ugyanabban az ingatlanban. Ezért egészen pontosan meghatároztuk ebben a felhasználási szerződésben, hogy milyen ütemben fog a katolikus líceum beköltözni az ingatlanba. Mert a létrejövésének évében, 2015-ben egyfelől a Bolyai Farkas Gimnáziumban lévő négy katolikus osztállyal, illetve három új osztállyal indult a tanév a katolikus líceumban. Meglepetésszerű volt számomra az, hogy a tanévkezdés előtt az Unirea magyar osztályainak egy részét a tanfelügyelőség átcsoportosította. Ez azért volt meglepetés, mert mi már 2013 elején kértük, hogy az Unirea magyar osztályaiból jöjjön létre a katolikus iskola, és egy konzorciumszerű együttélésben működjön a két intézmény. A teljes szervezés sokkal könnyebben működött volna, hiszen az osztályban lévő gyerekek helyben maradtak volna, csak a tanításnak meglett volna egyfelől a katolikus jellege, másfelől a katolikus szervezése. A 2015-2016-os tanévet megelőzően történt ez a csoportosítás, ezáltal megnőtt a katolikus líceum tanulóinak a száma, így 13 osztállyal kezdhetett a katolikus líceum a 2015-2016-os tanévben.
- Hogyan indult be az oktatás, milyen oktatási-nevelési elvek mentén zajlott a tevékenység az új iskolában?
– Az oktatás minőségével kapcsolatban azt mondhatom, hogy meglepően gyorsan, egyik napról a másikra rendkívül jó eredményt produkált ez az iskola. A felvételin is bebizonyosodott, hogy erős lesz az iskola, a bejutási eredményei alapján a katolikus líceum a nagy iskoláink – a Márton Áron Gimnázium, a Bolyai Farkas Líceum és a hasonló kaliberű kolozsvári iskolák – mögött rögtön ott van a rangsorban. Rendkívül nagy az érdeklődés, a felvételin túljelentkezés volt, így a bekerülő diákok eleve felkészültek, így nyilván, menet közben is jobban megy nekik a tanulás.
- Mit mondana el az iskola szellemiségéről?
– Az iskolai oktatásban a nevelés mindig egy nagy probléma. Mi a katolikus egyház szellemiségében kívánjuk nevelni a diákjainkat. Egy iskola szellemisége nyilván nem alakul ki máról holnapra. Ennek feltétele az is, hogy milyen gyerekek kerülnek be az iskolába, illetve, hogy a szülők katolikus nevelés szándékával küldik a gyerekeket, vagy egyszerűen bekényszerülnek az iskolába bármilyen okból. A katolikus líceumba bekerülő gyerekek szülei nagyon tudatosan választják ezt az iskolát, és az a szándékuk, hogy a gyerekek katolikus értékrend szerinti nevelésben részesüljenek, és ennek a garanciája elsősorban a tanári kar. Katolikus tanár nélkül nincsen katolikus nevelés.
Tamási Zsolt mint igazgató és az általa összeállított tanári kar egy rendkívül jó csapat, és az újonnan induló iskola kezdeti eufóriája is segít abban, hogy ez a nevelési irány viszonylag könnyen legyen követhető.
- Távlatilag hogyan képzeli el a Státus a két iskola működtetését az épületben? Eljön az a pillanat, amikor az Unireának mennie kell, vagy hosszútávon is marad a két iskola az épületben?
– Maga az a tény, hogy a két iskola javára hosszútávú szerződést kötöttünk a polgármesteri hivatallal, mutatja azt, hogy mi az együttélés mellett állunk. Természetesen a híveink elvárják, hogy visszaállítsuk a régi, dicső, nagy múltú Katolikus Státus Főgimnáziumot, azonban a helyzet mérlegelése következtében úgy döntöttünk, hogy jelenleg a két intézménynek egy épületen belüli megférése a megfelelő eljárás. Természetesen a gyakorlat azt mutatja, hogy az együttélés nem könnyű. Nehéz egyfelől az Unireának, amely évtizedek óta belakja az épületet, másfelől pedig a katolikus líceumnak sem könnyű, amely most került be ugyan, de szintén otthon érzi magát benne, mert ez a mi épületünk. Ezek az okok vezettek a nyári tüntetéshez, amelyet az Unirea líceum diákjainak a szülőbizottsága szervezett. Ezzel a tüntetéssel kapcsolatban azt mondhatom, hogy azt tulajdonképpen a teremgondok robbantották ki. Történt ugyanis, hogy amikor a szerződést és a felhasználási szerződést megkötöttük, ami 2014 és 2019 között szabályozza az osztályok fokozatos átadását, átvételét, akkor nem tarthattuk szem előtt azt, hogy az Unirea líceum magyar tagozatának egy része át lesz csoportosítva a katolikus líceumhoz. Éppen ezért mi ennek a strukturális felépítésnek a meghatározásakor csak a Bolyaiban lévő négy katolikus osztályt, illetve a mi induló osztályainkat, és az évenként induló osztályainkat vettük figyelembe. Amikor az Unirea magyar osztályait átcsoportosították, akkor értelemszerűen az osztályteremmel együtt csoportosították át. A mi igazgatónk eléggé figyelmesen követi az eseményeket és már a 2015-2016-os tanév elején az Unireával egyezséget kötött az átcsoportosított magyar osztályokkal kapcsolatosan, miszerint az osztályközösségekkel az osztálytermek is jönnek. A két iskola igazgatója ezt az egyezséget aláírta, felterjesztette a Státushoz és az önkormányzathoz, mint szerződő felekhez. A Státus postafordultával válaszolt, és elfogadta ezt a megegyezést. A polgármesteri hivatal a maga részéről azt válaszolta, hogy rendben van, viszont jelezte, hogy erre önkormányzati határozatra van szükség, de ez a határozat nem született meg. A 2015-2016-os tanév békében elmúlt, és következett volna a 2016-2017-es tanév előkészítése. Mivel az Unirea líceum, illetve az Unirea gimnázium induló osztályainak a számát megnövelte, rájöttek arra, hogy teremgondokkal kell szembenézniük, és ezért visszakövetelték azt a két termet, amelyeket a magyar osztályok használtak. A szerződés, illetve a felhasználási szerződés értelmében az Unirea líceumnak igaza van, a termek őket illetik meg. Másfelől viszont a két iskolaigazgató megegyezése is érvényes, hiszen azt mind a helyi önkormányzat, mind a Státus elfogadta. A normalitás tehát azt követelné, hogy ezek az osztálytermek a gyerekekkel együtt – ahogy az előző iskolai évben – tartozzanak a továbbiakban is a katolikus iskolához. Ennek következtében mentek a szülők az utcára és követelték azt, hogy a katolikus líceum, illetve az Erdélyi Katolikus Státus ne akarja kirakni az Unireát.
- Hogyan tekint az egyház az Országos Korrupcióellenes Ügyészség vizsgálódására? Mi az ezzel kapcsolatos álláspontja?
– Már akkor is meglepődtünk, amikor a DNA a visszaszolgáltatás kérdését kezdte vizsgálni. Viszont nem kellene semmin meglepődnünk, mert ha a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium esetére gondolunk, akkor akár veszélyben is érezhetnénk magunkat. Igaz az, hogy egyfelől a visszaszolgáltató bizottság visszaadta az ingatlanunkat, igaz az, hogy a visszaszolgáltatási procedúrát a törvényszék igazolta, ennek ellenére veszélyes lehet egy ilyen vizsgálat. Fájdalmasnak tartjuk, hogy most már az igazgatónkat is vizsgálja a DNA, éspedig azért, mert meg vagyunk győződve Tamási Zsolt emberi kvalitásairól, szakmai képességeiről, erkölcsi tartásáról. Meg vagyunk győződve arról, hogy ő tudatosan biztos, hogy semmilyen törvénytelenséget nem követett el. Az utóbbi napokban tüzetesebben vizsgálják az iskolaalapítási kérdést, és a hozzáértők elképzelhetőnek tartják, hogy részben az egymásnak ellentmondó törvények, részben a kiegészítő törvények teret nyithatnak annak, hogy az iskolaalapítással kapcsolatosan megfogalmazhatóak legyenek bizonyos problémák. A 2014-es létrehozási próbálkozásokat is vizsgálják, de az abban az évben elfogadott tanácsi határozatot a prefektus megtámadta, bíróságon meg is nyerte, tehát érvénytelenítette a határozatot, és mi ezzel tisztában vagyunk. Viszont a 2015-ös iskolaalapításról határozottan azt gondoljuk, hogy törvényes, és ilyenként az iskolánkat veszély nem fenyegeti.
- Szombaton a Státus Marosvásárhelyen, de más városokban is tüntetést szervez az iskola mellett. Amikor a Székely Mikó Kollégium kapcsán megszervezték az Igazság Napja nevű tiltakozási akciót, akkor a Legfelsőbb Bírói Tanács nyomozást indított az ott elhangzottak egy részével kapcsolatosan, mert szerinte nyomásgyakorlás történt az igazságszolgáltatásra. Tart-e az egyház attól, hogy a hatóságok ezzel a tüntetéssel kapcsolatosan is hasonlóan járnak el?
– A tüntetéseket általában fel lehet fogni úgy, mint az igazságszolgáltatásra való nyomásgyakorlás, de azt gondolom, ez a megközelítés elvétett, azért, mert a szabad véleménynyilvánítás joga minden körülmények között alapvető emberi jog, és ilyenként az ember kifejezheti bármilyen kérdésben az álláspontját, és ez nem minősíthető a bíróságra való nyomásgyakorlásnak. Azért nem, mert a bíróság a maga törvényes kereti között teszi a dolgát, és az átlagember, az állampolgár pedig a maga során kifejezheti az álláspontját bizonyos kérdésekkel kapcsolatban.
Transindex.ro
2016. november 11.
Nem fellebbezett a DIICOT, megszűnik Bekéék házi őrizete
Megszűnik a székelyföldi merényletkísérlettel vádolt Beke István és a felbujtással vádolt Szőcs Zoltán házi őrizete azt követően, hogy a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) nem fellebbezett a kényszerintézkedést hatósági felügyeletre enyhítő november 4-ei bírósági végzés ellen.
A végzést kimondó bukaresti táblabíróság illetékese az MTI-nek elmondta, pénteken értesítették a rendőrséget a kényszerintézkedés enyhítéséről. A hatósági felügyelet idejére a bíróság megtiltotta Beke Istvánnak és Szőcs Zoltánnak, hogy közvetlenül vagy közvetve kapcsolatba lépjenek egymással vagy az ügy tanúival, nem vehetnek továbbá részt a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) és a Szent László Serege Egyesület rendezvényein, engedély nélkül nem hagyhatják el Romániát, és időközönként jelentkezniük kell a hatóságoknál.
A HVIM erdélyi aktivistái ellen május 19-én emelt vádat a DIICOT. Beke Istvánt közösség elleni merénylet kísérletével, valamint a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének a kísérletével, Szőcs Zoltánt a két említett bűncselekményre való felbujtással vádolják.
Az ügyészség szerint emberélet kioltására alkalmas bombát lehetett volna gyártani azokból a petárdákból, amelyeket a házkutatáson az egyik vádlottnál találtak a nyomozók. A vádirat olyan lehallgatott beszélgetések leiratát is közli, amelyekben a HVIM székelyföldi vezetői egy gázvezeték felrobbantásáról, valamint arról beszélnek, hogy orosz szervezetektől szeretnének támogatást szerezni a műveletekhez.
A vádiratban a DIICOT arra kéri a bíróságot, hogy nyilvánítsa fasiszta, rasszista és xenofób szervezetté a Romániában nem bejegyzett HVIM-et, valamint a nyilvántartásba vett Szent László Serege Egyesületet. Az erdélyi magyar lapok szerint az ügyészek a román közvélemény érzelmeire is hatni próbáltak azzal, hogy folyamatosan a vádlottak román- és Románia-ellenességét, valamint Nagy-Magyarország visszaállításának a veszélyét hangoztatják.
A székelyföldi terrorvád miatt decemberben estéről estére, majd januárban heti egy alkalommal demonstrációt rendeztek Kézdivásárhelyen. Résztvevői a vizsgálati fogságba helyezettekkel szolidaritásukat, a román hatóságok eljárásával szemben pedig bizalmatlanságukat fejezték ki. A vádemelés után a HVIM, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) és a Minta ifjúsági szervezetek májusban újabb tüntetésen fejezték ki szolidaritásukat a merényletkísérlettel vádolt Beke Istvánnal és a felbujtással vádolt Szőcs Zoltánnal.
A per érdemi tárgyalása szeptemberben kezdődött el, és a tanúk meghallgatásánál tart. A következő tárgyalást – melyen várhatóan az ügy meg nem nevezett koronatanúját is meghallgatják – december 5-ére tűzték ki.
MTI
Székelyhon.ro
Megszűnik a székelyföldi merényletkísérlettel vádolt Beke István és a felbujtással vádolt Szőcs Zoltán házi őrizete azt követően, hogy a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) nem fellebbezett a kényszerintézkedést hatósági felügyeletre enyhítő november 4-ei bírósági végzés ellen.
A végzést kimondó bukaresti táblabíróság illetékese az MTI-nek elmondta, pénteken értesítették a rendőrséget a kényszerintézkedés enyhítéséről. A hatósági felügyelet idejére a bíróság megtiltotta Beke Istvánnak és Szőcs Zoltánnak, hogy közvetlenül vagy közvetve kapcsolatba lépjenek egymással vagy az ügy tanúival, nem vehetnek továbbá részt a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) és a Szent László Serege Egyesület rendezvényein, engedély nélkül nem hagyhatják el Romániát, és időközönként jelentkezniük kell a hatóságoknál.
A HVIM erdélyi aktivistái ellen május 19-én emelt vádat a DIICOT. Beke Istvánt közösség elleni merénylet kísérletével, valamint a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének a kísérletével, Szőcs Zoltánt a két említett bűncselekményre való felbujtással vádolják.
Az ügyészség szerint emberélet kioltására alkalmas bombát lehetett volna gyártani azokból a petárdákból, amelyeket a házkutatáson az egyik vádlottnál találtak a nyomozók. A vádirat olyan lehallgatott beszélgetések leiratát is közli, amelyekben a HVIM székelyföldi vezetői egy gázvezeték felrobbantásáról, valamint arról beszélnek, hogy orosz szervezetektől szeretnének támogatást szerezni a műveletekhez.
A vádiratban a DIICOT arra kéri a bíróságot, hogy nyilvánítsa fasiszta, rasszista és xenofób szervezetté a Romániában nem bejegyzett HVIM-et, valamint a nyilvántartásba vett Szent László Serege Egyesületet. Az erdélyi magyar lapok szerint az ügyészek a román közvélemény érzelmeire is hatni próbáltak azzal, hogy folyamatosan a vádlottak román- és Románia-ellenességét, valamint Nagy-Magyarország visszaállításának a veszélyét hangoztatják.
A székelyföldi terrorvád miatt decemberben estéről estére, majd januárban heti egy alkalommal demonstrációt rendeztek Kézdivásárhelyen. Résztvevői a vizsgálati fogságba helyezettekkel szolidaritásukat, a román hatóságok eljárásával szemben pedig bizalmatlanságukat fejezték ki. A vádemelés után a HVIM, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) és a Minta ifjúsági szervezetek májusban újabb tüntetésen fejezték ki szolidaritásukat a merényletkísérlettel vádolt Beke Istvánnal és a felbujtással vádolt Szőcs Zoltánnal.
A per érdemi tárgyalása szeptemberben kezdődött el, és a tanúk meghallgatásánál tart. A következő tárgyalást – melyen várhatóan az ügy meg nem nevezett koronatanúját is meghallgatják – december 5-ére tűzték ki.
MTI
Székelyhon.ro
2016. november 12.
Sepsiszentgyörgyön is tüntettek a marosvásárhelyi iskoláért
MTI - Könyvet szorongatva mintegy ezren gyűltek össze Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégium épülete előtt, erősítve a tiltakozó megmozduláson felszólalók üzenetét: Nem hagyjuk az iskolát! A marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium, de minden erdélyi magyar iskola védelmére Sepsiszentgyörgyön a belvárosi katolikus plébánia kezdeményezte az utcai megmozdulást, melyhez minden magyar történelmi egyház csatlakozott, sőt a magyar pártok is közösen mozgósítottak.
„Mélységes megdöbbenéssel, de hívő reménységgel állok ma itt, amikor újra utcára kényszerült a jogait kérő, élni akaró erdélyi magyar kisebbség” – mondta Szabó Lajos esperes-kanonok. Beszédét arra építette, hogy amit az ember elront, Isten helyrehozhatja. Nem valaki ellen harcolunk, másét nem igényeljük, jogos tulajdonunkhoz ragaszkodunk, mondta az esperes.
Antal Árpád polgármester felidézte az 1990-es könyves, gyertyás tüntetéseket, hogy már akkor tudták, ha lesz önálló magyar oktatási rendszer, akkor lesz jövő. „Aki iskoláinkat támadja, azt üzeni, nem akar az erdélyi magyarságnak jövőt ebben az országban” – fogalmazta meg az elöljáró. Hangsúlyozta az összefogás fontosságát és kifejtette, „az erdélyi magyarság olyan, mint az emberi test, Kolozsvár a feje, Székelyföld a stabil lába, a Partium és a Bánság a kezei, a szórvány a szíve. Akkor tudunk teljes életet élni, ha mindenki jól van, ha egymásra odafigyelünk.”
Emlékeztetett, hogy amikor Bukarestben úgy érezték, Székelyföld megerősödött, elkezdték a Mikó- ügyet, amikor Kolozsvárnak olyan magyar vezetője lett, hogy a kolozsvári magyarok kihúzhatták magukat az általuk épített városban, akkor odacsaptak, amikor a marosvásárhelyi magyarok kiheverték a fekete márciust, és intézményrendszert kezdtek kiépíteni, elkezdődött a római katolikus gimnázium ügye. „Kell érezzék Bukarestben, hogy ha szükséges, megmozgatjuk az országot, nem engedjük, hogy megfélemlítsék közösségünket, ellehetetlenítsék gyermekeink oktatását” – mondta Antal Árpád.
A megmozduláson Pap Attila református lelkész, Kovács István unitárius esperes és Zelenák József evangélikus esperes hirdettek igét és mondtak áldást. Az erdélyi magyar történelmi egyházak kiáltványát Dávid György plébános olvasta fel. A tiltakozáson a sepsiszentgyörgyi egyesített kórusok léptek fel, énekelt Szabó Fruzsina, valamint a Székely Mikó, a Mikes Kelemen és a Plugor Sándor iskolák diákjai Reményik Sándor Templom és iskola című versét sajátos értelmezésben, tömegkiáltványként mondták, sikoltották. A résztvevők a tüntetésre vitt könyveket az iskolák könyvtárainak adományozták.
Több városban kiálltak a vásárhelyiek mellett
Sepsiszentgyörgy mellett több erdélyi városban, Kolozsváron, Csíkszeredában és Szatmárnémetiben is tüntettek szombaton délután a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium és a magyar nyelvű egyházi iskolák védelmében – tudósít az MTI.
A kolozsvári tiltakozáson a Mátyás-szoborcsoporthoz gyűlt mintegy félezer tiltakozó előtt Kovács Sándor római katolikus főesperes kijelentette: nem szeretné, ha az iskolaügy etnikumközi vitává alakulna. „Ne féljünk azoktól, akik a testet ugyan megölhetik, életünket ugyan megnehezíthetik, de a lélek fölött nincs hatalmuk” – jelentette ki a főesperes. A tiltakozáson felszólaló Virág Erzsébet, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) közép-erdélyi alelnöke arról beszélt, hogy egykor azt remélték: a szövetségnek egyre kevesebb dolga lesz az érdekvédelemben, és egyre több az oktatás szakmai kérdéseiben. Csalódottan állapította meg, hogy továbbra is szükség van az érdekvédelemre.
A kolozsváriak közül sokan könyvvel és gyertyával a kezükben hallgatták végig a szónoklatokat, énekelték el a magyar himnuszt, a könyveket pedig – a szervező Római Katolikus Státus Alapítvány felhívásának megfelelően – a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium alakuló könyvtárának ajándékozták.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
MTI - Könyvet szorongatva mintegy ezren gyűltek össze Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégium épülete előtt, erősítve a tiltakozó megmozduláson felszólalók üzenetét: Nem hagyjuk az iskolát! A marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium, de minden erdélyi magyar iskola védelmére Sepsiszentgyörgyön a belvárosi katolikus plébánia kezdeményezte az utcai megmozdulást, melyhez minden magyar történelmi egyház csatlakozott, sőt a magyar pártok is közösen mozgósítottak.
„Mélységes megdöbbenéssel, de hívő reménységgel állok ma itt, amikor újra utcára kényszerült a jogait kérő, élni akaró erdélyi magyar kisebbség” – mondta Szabó Lajos esperes-kanonok. Beszédét arra építette, hogy amit az ember elront, Isten helyrehozhatja. Nem valaki ellen harcolunk, másét nem igényeljük, jogos tulajdonunkhoz ragaszkodunk, mondta az esperes.
Antal Árpád polgármester felidézte az 1990-es könyves, gyertyás tüntetéseket, hogy már akkor tudták, ha lesz önálló magyar oktatási rendszer, akkor lesz jövő. „Aki iskoláinkat támadja, azt üzeni, nem akar az erdélyi magyarságnak jövőt ebben az országban” – fogalmazta meg az elöljáró. Hangsúlyozta az összefogás fontosságát és kifejtette, „az erdélyi magyarság olyan, mint az emberi test, Kolozsvár a feje, Székelyföld a stabil lába, a Partium és a Bánság a kezei, a szórvány a szíve. Akkor tudunk teljes életet élni, ha mindenki jól van, ha egymásra odafigyelünk.”
Emlékeztetett, hogy amikor Bukarestben úgy érezték, Székelyföld megerősödött, elkezdték a Mikó- ügyet, amikor Kolozsvárnak olyan magyar vezetője lett, hogy a kolozsvári magyarok kihúzhatták magukat az általuk épített városban, akkor odacsaptak, amikor a marosvásárhelyi magyarok kiheverték a fekete márciust, és intézményrendszert kezdtek kiépíteni, elkezdődött a római katolikus gimnázium ügye. „Kell érezzék Bukarestben, hogy ha szükséges, megmozgatjuk az országot, nem engedjük, hogy megfélemlítsék közösségünket, ellehetetlenítsék gyermekeink oktatását” – mondta Antal Árpád.
A megmozduláson Pap Attila református lelkész, Kovács István unitárius esperes és Zelenák József evangélikus esperes hirdettek igét és mondtak áldást. Az erdélyi magyar történelmi egyházak kiáltványát Dávid György plébános olvasta fel. A tiltakozáson a sepsiszentgyörgyi egyesített kórusok léptek fel, énekelt Szabó Fruzsina, valamint a Székely Mikó, a Mikes Kelemen és a Plugor Sándor iskolák diákjai Reményik Sándor Templom és iskola című versét sajátos értelmezésben, tömegkiáltványként mondták, sikoltották. A résztvevők a tüntetésre vitt könyveket az iskolák könyvtárainak adományozták.
Több városban kiálltak a vásárhelyiek mellett
Sepsiszentgyörgy mellett több erdélyi városban, Kolozsváron, Csíkszeredában és Szatmárnémetiben is tüntettek szombaton délután a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium és a magyar nyelvű egyházi iskolák védelmében – tudósít az MTI.
A kolozsvári tiltakozáson a Mátyás-szoborcsoporthoz gyűlt mintegy félezer tiltakozó előtt Kovács Sándor római katolikus főesperes kijelentette: nem szeretné, ha az iskolaügy etnikumközi vitává alakulna. „Ne féljünk azoktól, akik a testet ugyan megölhetik, életünket ugyan megnehezíthetik, de a lélek fölött nincs hatalmuk” – jelentette ki a főesperes. A tiltakozáson felszólaló Virág Erzsébet, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) közép-erdélyi alelnöke arról beszélt, hogy egykor azt remélték: a szövetségnek egyre kevesebb dolga lesz az érdekvédelemben, és egyre több az oktatás szakmai kérdéseiben. Csalódottan állapította meg, hogy továbbra is szükség van az érdekvédelemre.
A kolozsváriak közül sokan könyvvel és gyertyával a kezükben hallgatták végig a szónoklatokat, énekelték el a magyar himnuszt, a könyveket pedig – a szervező Római Katolikus Státus Alapítvány felhívásának megfelelően – a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium alakuló könyvtárának ajándékozták.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro