Bekérette a magyar nagykövetet a külügyminisztérium az Orbán Viktornak tulajdonított mondatok miatt
A tévesen Orbán Viktornak tulajdonított mondatoktól való elhatárolódásra szólította fel Magyarország bukaresti nagykövetét a román külügyminisztérium. Teodor Baconschi tárcavezető csütörtökön bekérette Füzes Oszkár nagykövetet és csütörtök délutánra várja a nagykövet elhatárolódó gesztusát. Füzes szerint vélhetően az ünnepi üzenetet, egy Petőfi-verset illetve felesége beszédét kavarta össze a román sajtó.
Csütörtökön is hullámokat vetett az ellenzék által szerdán este, a kormány ellen benyújtott bizalmatlansági indítvány vitája során indított magyarellenes hisztériakampány: bekérették a román külügyminisztériumba Füzes Oszkárt, Magyarország romániai nagykövetét. Mint arról beszámoltunk, a munkatörvénykönyv kormányzati felelősségvállalással történt beterjesztése nyomán kiírt bizalmi szavazáson a voksolás előtt Puiu Haşotti nemzeti liberális párti (PNL) honatya egy olyan nyilatkozat elfogadására tett javaslatot, amelyben a törvényhozás „megütközését” fejezi ki a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából magyar politikusok részéről elhangzott üzenetek kapcsán. Konkrétan Orbán Viktor magyar miniszterelnök üzenetét kifogásolták, mondván, abban utalás történt Erdély és Magyarország újraegyesítésére – a határon túli magyarokhoz intézett, és a március 15-i ünnepségeken a magyar kormány képviselői által felolvasott üzenetben ugyanakkor semmi ilyesmiről nem esik szó. Hosszas vita után szerdán késő este végül a kormányoldal – a Demokrata-Liberális Párt és az RMDSZ – elutasította az elítélő nyilatkozat elfogadását, ugyanakkor Eugen Nicolăescu nemzeti liberális párti képviselő közölte: a Szociáldemokrata Pártból (PSD) és a PNL-ből álló ellenzéki Szociálliberális Unió (USL) indítványozni fogja, hogy a képviselőház tűzze napirendjére egy ilyen határozat elfogadását.
Baconschi „elhatárolódást” vár
A botrány kapcsán csütörtökön délelőtt bekérették a román külügyminisztériumba Füzes Oszkár magyar nagykövetet. Teodor Baconschi külügyminiszter – akit egyébként Füzessel egy időben a szenátus ellenzéki vezetésű külügyi bizottsága idézett be meghallgatásra a két ház külügyi szaktestületeinek együttes ülésére az ügyben – közölte, a magyar nagykövetet felszólította, határolódjon el azoktól a „hozzátoldásoktól”, amelyeket az ünnepi szónoklatok során a miniszterelnöki üzenethez fűztek. Baconschi kifejtette, Füzes Oszkár ismertette az üzenet fordítását, amiből kiderül: abban valóban nem szerepelnek az ellenzék által Orbán Viktornak tulajdonított kijelentések, azokat csupán a sajtó tulajdonította a magyar kormányfőnek. Mindemellett felszólította, hogy még a nap folyamán határolódjon el a szöveghez hozzáfűzött egyéb kijelentésektől. „Ugyanakkor szükségesnek tartom, hogy a magyar-román viszonyban felmerülő bármely kérdést önmérséklettel, fölösleges nacionalista felhangok nélkül kezeljük” – hangoztatta a külügyminiszter. Leszögezte: Orbán Viktor nyilatkozata nem tartalmaz irredenta vagy revizionista elemeket, nem volt szó benne az autonómiáról vagy Erdélyről. Ugyanakkor az a személy – Füzes Oszkár nagykövet felesége, Bajtai Erzsébet –, aki Marosvásárhelyen felolvasta, a beszéd után néhány, „szívből szóló” mondatot is szólt.
Mint Baconschi kifejtette, Magyarországnak és Romániának sikerült regionális szinten megismételnie a francia-német megbékélést, és bár senki sem tagadja, hogy a múltban folyamatos volt a szembenállás a két ország között, az elmúlt húsz évben kétoldalú politikai erőfeszítés eredményeként sikerült biztosítani a régió stabilitását, és csatlakozni az EU-hoz valamint a NATO-hoz, amelyekben nagyszerű az együttműködés a két ország között. A külügyminiszter ezzel a szerda esti vita során Markó Béla miniszterelnök-helyettes által kifejtett érvekre is reagált, amelyek szerint az ellenzék fellépése veszélybe sodorja mindazt, amit az elmúlt húsz év során sikerült elérni a magyar-román megbékélés és a kisebbségi jogok terén. A vita során Emil Boc miniszterelnök is felhívta a figyelmet: az ellenzék által emlegetett mondatokból egyetlen egy sem található meg Orbán Viktor üzenetében, és felhívta a figyelmet, hogy felelős politikusi magatartásra és higgadtságra, valamint kiegyensúlyozottságra van szükség. Puiu Haşotti PNL-s honatya ugyanis az ülés végén – amikor a kormányoldal képviselői kivonultak a teremből, így a parlament határozatképtelenné vált – ezt úgy értelmezte, hogy a kormánypártok „nem értenek egyet a magyar irredentizmus elítélésével”. A nyilatkozat így csupán az ellenzéki USL nyilatkozatának minősül. Mircea Toader, a PDL képviselőházi frakcióvezetője ugyanakkor közölte: a PDL nem közömbös a témával szemben, ezért felszólította a nyilatkozat szerzőit, terjesszék azt a házbizottságok elé, amelyek elemzésre továbbküldik azt a külügyi bizottságoknak.
Füzes: alaptalanul vádol az ellenzék
Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete a Krónika kérdésére leszögezte: a román ellenzéknek sem tárgyi, sem logikai alapja nincs arra, hogy bárkit is megvádoljon, hiszen semmi olyasmi nem hangzott el, amit a szerdai parlamenti vita során felróttak. Mint kifejtette, minden bizonnyal az történt, hogy a fordítás során összekeverték Orbán Viktor üzenetét egy szavalattal, amelynek során egy Petőfi-vers, a Nemzeti dal hangzott el. A román politikusok vélhetően az „A magyar név megint szép lesz / Méltó régi nagy híréhez” sorokon akadtak fenn, ugyanis sem az Orbán beszédében, sem Füzes feleségének beszédében nem hangzott el semmi olyasmi, ami ellen a román ellenzék kirohant.
Füzes Oszkár elmondta, a külügyminisztériumban nagyon baráti és nagyon korrekt hangnemben mondták el, hogy néhány, a március 15-i ünnepségek kapcsán elhangzott szónoklat miatt robbant ki a parlamenti vita, ugyanakkor azt is siettek leszögezni, hogy biztosak abban: ez nem ronthatja a magyar-román viszonyt. „A román kormánypártok részéről teljesen korrekt a hozzáállás a kérdéshez” – közölte Füzes. Hozzátette, a hibás fordítást a román parlamentben egyesek megpróbálták saját céljaikra felhasználni, de nem hangzott el semmi olyasmi, amivel a magyar politikusokat megvádolták. „Természetesen évek óta beszélünk az autonómiáról, és köztudott, hogy Magyarország támogatja az autonómia különböző formáit, amelyeket a Kárpát-medencében élő magyarok igényelnek. Azt szeretnénk, ha a többségi nemzetek biztosítanák az önrendelkezést, mivel úgy véljük, hogy ezáltal Románia is virágzóbb ország lenne” – fejtette ki a nagykövet. Füzes Oszkár leszögezte: a román külügyminisztérium kérése ellenére nincs kitől és nincs mitől elhatárolódni, mivel semmi olyan nem hangzott el, amit józan ésszel kifogásolni lehetne.
Krónika (Kolozsvár)

Semjén változtatást vár az RMDSZ-től
Az RMDSZ-nek változtatnia kell a magyarországi pártokkal szemben alkalmazott egyenlő távolságtartás elvén a jobb együttműködés érdekében – jelentette ki Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes, aki a KDNP elnökeként nyilatkozott erről a kérdésről. A magyar politikussal a Hargita Népe című csíkszeredai napilap közölt interjút. Arra a felvetésre, hogy az RMDSZ új elnöke, Kelemen Hunor megígérte, rendezi a Fidesz és a romániai magyar szervezet kapcsolatát, és beindult-e már ez a folyamat, Semjén kijelentette: az új kezdet mindenkinek adott. – Mi mindenkivel nagyon szívesen együttműködünk annak érdekében, hogy a magyarság érdekei minél jobban képviselve legyenek – mondta a politikus.
Ugyanakkor hozzátette, az RMDSZ által vallott egyenlő távolságtartás elvével nem értenek egyet. Rámutatott: a Fidesz és a KDNP az Európai Néppárt tagja, Romániából pedig ennek a politikai családnak az RMDSZ, Tőkés László és a Demokrata Liberális Párt a tagjai. – Ha egy pártcsalád tagjai vagyunk, akkor miért tartana az RMDSZ tőlünk is és a szocialistáktól is egyenlő távolságot? Ezen az elven változtatni kell egy jobb együttműködés érdekében – mondta Semjén Zsolt.
Szabadság (Kolozsvár)

Tizenötödik márczius
Másfél évtizeddel ezelőtt Székelyudvarhely főterén, a Patkóban sokezer embernek dübörögtem a Csatadalt – egy átlagos Petőfi-verset –, és közben azért imádkoztam, hogy egyszer majd legalább ennyi ember előtt a Nemzeti dalt is elszavalhassam... Jó Miklós Feri bátyám, derék magyartanárunk, aki egy ideje szintén Kolozsváron él, a megmondhatója, mennyit nyüszköltem én ekkor! A Nemzeti dal nem az a vers, amit Kányádi Sándor anekdotájával élve „mondani kell”. Ennek megkerülhetetlen pátosza van, így hát szavalom, tizenöt év múltán Kolozsvárott, a Kolozsvári Magyar Diáktanács szervezésében zajló ifjúsági ünnepségen, amolyan beugróként. A szolgálatos Petőfisándort mondvacsinált okokból nem engedték a színpad közelébe. Helyette vagyok én, a szervezők leleménye szerint egy patinás belvárosi polgárháznak a XXI. századhoz igazított emeleti ablakából. Termopán hazafiság. Értem is a derültséget, amint végigmorajlik az ifjúságon, én sem egészen erre vártam. De mégis: balra tőlem a szomszéd szobából gőgicsélt fel egykoron igazságos Mátyás, szemközt pedig nagy nemzeti egységben a Sapientia (Bocskai-ház) és a Röser-antikvárium falai visszhangozzák, hogy „…rabok tovább nem leszünk!” Ilyen még Udvarhelyen sincsen!
Úgy érzem itt magam az ablakban, mint a Kalapos Band próbáin és koncertjein: minden aktív résztvevő legalább 15 évvel fiatalabb nálam. A Mátyás-ház előtt éppen elegen vagyunk ahhoz, hogy a rögtönzött színpadot körülálljuk, de nem annyian, hogy a biztosításunkra kivezényelt karhatalmistáknak oda kellene figyelniük a tömeghangulatra. Vannak legalább harminc-valahányan. Bizonyára sokukban megfordul a gondolat: miért kell nekik a környéken ácsorogni, valahányszor a magyarok a templomba mennek? De teszik a dolgukat a mi pénzünkért: őriznek és védenek, míg a színpadon, a kolozsvári telefonháztól kőhajításnyira most a Kisbogáncs rokolyái kergetőznek.
„Honnan járják, honnan hozták?
Honnan e mozdulat-ország?
S milyen titkos adó-vevők
fogják, folyton sugározván,
az egyazon vér és velő
hullámhosszán?” (Kányádi Sándor – Fekete-piros)
Kis csoportokba verődve művelődnek, unatkoznak, beszélgetnek a rend őrei, arra várnak, hogy ezek a gyermekemberek elzúgják ihaj-csuhaj forradalmukat, aztán mindenki mehessen haza szépen. Kossuth-nóta reloaded: „Éljen a magyar szabadság, menjetek haza!”
Otthon kellemetlen impulzusok érnek. Még mindig sok a mosatlan a kagylóban, ráadásul Csíkszeredában egy izomagyú „történelmi, tájékoztató jellegű akció” keretében nyilvános tárgyalást rendezett az utcán és felakasztotta Avram Iancu szalmabábuját. Ki reagáljon rá a televízióban, ha nem éppen egy magyarfaló? Akinek – az most mellékes, mennyire rasszista érvekkel motiválja – történetesen igaza van: ez egy barbár szertartás a XXI. században, amely éppen abba az ázsiai sötétségbe röpít vissza minket, ahová kívánnának sokan. Ez nem holmi „kisze, kisze, orra pisze” farsangi bábuégetés, hanem egy ünneplő közösség méltóságának és egy másik, tolerálni tanuló közösség érzékenységének arculcsapása. Ugyanaz az ármány, amely kijátszotta negyvennyolcban Kossuth és a magyar szabadságharc ellen a nemzetiségeket. A hírek tehát fő műsoridőben, a japán apokalipszis és Monica Columbeanu családi szappanoperája között idén sem egy méltóságteljes ünnepségről szólnak… Oldandó a feszültséget előkerül egy történelmi csemege, miszerint Avram Iancu szeretője, életének megmentője mégiscsak egy abrudbányai magyar lány, bizonyos Farkas Johanna lett volna!
Ezek után már az sem zavar, hogy az anyaországba szakadt hazánkfiainál az eszmebarikád egyik oldalán fülkeforradalmat, a másikon alkotmányos puccsot emlegetnek. Pedig ama nevezetes 12 pont, amelyre még a barikád tetején egyensúlyozók is szívesen hivatkoznak, ezzel a felszólítással – mintegy ünnepélyes preambulummal – kezdődik: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” A mondat végére szelíden csak pontot és nem forradalmi felkiáltójelet tettek a negyvennyolcas szövegezők. De kit érdekel az ilyesmi, ha már a történészek is azon vitatkoznak a köztelevízióban, vajon a kokárda kötésére vonatkoznak-e heraldikai szabályok, vagy sem? Hogy belülről kifelé olvasandó-e a hazafiság vagy kívülről befele. Lehet, hogy az én kokárdám is olaszosan van kötve? Garibaldi csálé, pardon: csárdás kis kalapján ott loboghatott Kossuth nevével a nemzetiszín szalag, nóta bizonyítja! Akkor ki annak a megmondhatója, hogy ne éppen Garibaldit ünnepljem olaszos kokárdámmal?
LACZKÓ VASS RÓBERT , Szabadság (Kolozsvár)

Bihar megyei helységnévtáblák magyar feliratát ragasztották le
Ismeretlen tettesek román zászlós papírlapokkal borították le több Bihar megyei helység névtábláját a március 15-i ünnepség apropóján – tudatja a Bihar megyei RMDSZ.
A Szövetség megyei szervezetéhez több településről és körzeti szervezettől érkezett bejelentés, hogy ismeretlen tettesek a magyar közösség anyanyelv-használati jogait sértették meg azáltal, hogy a települések bejáratánál kihelyezett magyar helységnév-feliratokat leragasztották. A nyilvánvaló provokáció ügyében az RMDSZ feljelentést tett a rendőrségen.
„A kilencvenes évek végén szinte heti rendszerességgel megtörtént hasonló eset. Következett egy olyan időszak, amikor már-már azt hittük, hogy az ilyen jellegű megnyilvánulásoknak az egységesülő Európában végérvényesen vége lesz. Sajnos az elmúlt másfél évben már másodszor történt meg hasonló eset. Ha kell, tízszer, hússzor, százszor kitesszük a magyar nyelvű táblákat” – áll Szabó Ödönnek, az RMDSZ Bihar megyei szervezete ügyvezető alelnökének közleményében.
(Transindex)
Nyugati Jelen (Arad)

Erdély aranykora: a transzilvanizmus gyökere
Nagyvárad – Szerda délután a Bihar Megyei RMDSZ-szervezet által indított Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozat keretében Oborni Teréz, az MTA tudományos főmunkatársa, az ELTE docense tartott előadást a nagyváradi Ady Endre Középiskola dísztermében.
A Szacsvay Akadémia keretében Oborni Teréz történész Az erdélyi fejedelemség címmel tartott előadást szerda délután, teltházas közönség előtt. Kijelentette: a Mohácsutáni magyar történelem egyik legérdekesebb és ugyanakkor a legtöbb vitát kiváltó korszaka ezen államalakulatnak a létrejötte, melyet egy nehéz katonai és politikai folyamat eredményezett. Ennek egyik lényeges mommentuma a kettős királyválasztás volt:Szapolyai Jánost 1526 őszén, Habsburg I. Ferdinándot pedig ugyanezen év decemberében választották meg uralkodónak, azonban míg előbbit még ebben az évben megkoronázták, utóbbit csupán 1527 novemberében. Így a Mohácsot követő első évben egyetlen legitim uralkodó volt, Szapolyai János. 1526-1538 között a két király mindent megtett annak érdekében, hogy a saját maga számára biztosítsa az egyedüli uralmat. Szapolyai különböző diplomáciai manőverekbe kezdett, 1528 tavaszán például szövetséget kötött a török szultánnal, melynek betudhatóan 1541-ig az ő, illetve özvegyének birtokában volt Buda vára. Kevesen tudják, hogy 1528-ban I. Ferdinánd is követséget küldött a Portához ugyanazon céllal, de sikertelenül járt. Az ő érdemei közé sorolták egyébként, hogy a testvérbátyja volt V. Károly német-római császár, akitől azt remélték, hogy segít a törökellenes harcban. Ennek az áldatlan, váltakozó sikerű polgárháborús állapotnak vetett véget az 1538. február 24-én aláírt Váradi béke, mely többek közt kimondta: a felek elfogadják egymást királynak, viszont Szapolyai halála után I. Ferdinánd kapja meg a vetélytársa által birtokolt országrészt is.
Fráter mesterkedései
Közben Fráter György barát, korának politikai vezéralakja tárgyalásokat folytatott arról, hogy a lengyel király leányát, Jagelló Izabellát összeházasítsa Szapolyaival. A frigy 1539-ben köttetett meg, 1540-ben pedig megszületett János Zsigmond, mely gyökeresen megváltoztatta a helyzetet. Szapolyai ebben az évben bekövetkezett halála előtt ugyanis olyan szóbeli végrendeletet hagyott, hogy az ifjú herceg érdekeit mindenáron védelmezni kell.
Az első jelentős fordulat 1541-ben, Buda elestekor következett be, amikor Szulejmán szultán úgy döntött: Erdélyt török szandzsákként Izabella királyné és János Zsigmond birtokába adja, a Temesköz pedig Petrovics Péteré lett. Létrejöttek tehát a területi keretek, ezt követően pedig 1541-1544 között alkotmányozási folyamat zajlott Erdélyben: megindult egyfajta közjogi élet, melynek szintén Fráter György volt a motorja. Fontos döntések születtek a tordai országgyűléseken, 1544 augusztusában pedig a tiszántúli vármegye töredékek rendjei is megjelentek a tanácskozáson. 1551-1556 között Erdély a Habsburgok fennhatósága alákerült, azonban 1556-ban a királyné visszatért és 1571-ig a Szapolyaiak vezetik Erdélyt. Újabb fordulópontot az 1571-ben aláírt Speyeri szerződéshozott, amikor János Zsigmond egyezséget kötött I. Miksa magyar királlyal, s Európa számára világos lett, hogy létezik az erdélyi fejedelemség. Erdély ugyanakkor önálló államalakulat lett, de kettős függésének betudhatóan korlátozott szuverenitással rendelkezett. Ekkorra datálható amúgy a Partium kifejezés megjelenése is.
Erdély aranykora
Báthory István uralkodásával 1571-ben kezdetét vette az 1613-ig tartó Báthory-korszak. Ezt követte Erdély fénykora, mely az 1613-1629 között uralkodó Bethlen Gáborfejedelemsége idején csúcsosodott ki. A meghívott előadó szerint a 16. századba nyúlik vissza a transzilvanista életérzés gyökere is. Bethlent követték a trónon: I. Rákóczi György(1630-1648), II. Rákóczi György (1648-1660) és I. Apafi Mihály (1661-1690). 1690-ben írták alá a Diploma Leopoldinum elnevezésű közjogi dokumentumot, mellyel Erdély, mint önálló fejedelemség megszűnt, és új korszak kezdődött a történelmében.
Ciucur Losonczi Antonius, erdon.ro

Nagyszerű – de nem népszerű
A román parlamentben a „magyar veszély” még mindig fontosabb, mint a kormány sorsa és az országot foglalkoztató valós problémák. Így a munkatörvénykönyv kormányzati felelősségvállalással történő elfogadása ellen benyújtott bizalmatlansági indítvány vitája – azaz a kabinet esetleges megbuktatásának (szerény) lehetősége – eltörpült Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Kövér László, országgyűlési elnök március 15-i, autonómiára biztató – és a román fél által nyilvánvalóan szándékosan félreértelmezett – kijelentései miatti „álháborgás” mellett. (Érdekes módon, a prímet éppen az RMDSZ-csalogató ellenzéki tömörülések, főleg a nemzeti liberálisok vitték...)
Igaz, a bizalmatlansági indítvány elfogadása vagy elbukása már nem volt olyannyira meghatározó; Bocék megmaradása vagy távozása nem ezen múlik. Kormánypárti források szerint ugyanis az államfő már nem idegenkedik annyira többrendbéli Boc-kormánya menesztésétől. Igaz, Traian Băsescu még most is úgy tartja, hogy a kabinet remekül teljesített, mennie csak azért kellene, mert nagyszerű – de kevésbé népszerű – intézkedéseit nem tudta kellőképpen eladni a választónak, így megítélése bizony megromlott. Ami kihat a tulajdonképpeni kormányfőre – az államfőre is.
Băsescu tehát megválna a kormánytól, csakhogy rá kellett döbbennie: ez nem olyan egyszerű dolog, mint eredetileg hitte-képzelte. Egyrészt nehezen határolhatná el magát a narancssárga kabinettől, hiszen neve elválaszthatatlanul összefonódott a kormányzási aktussal; nem titok: Emil Boc csapata csak olyan értelemben nevezhető a végrehajtás szervének, hogy szolgai módon végrehajtja a Cotroceni-palotából kapott utasításokat.
Másrészt furcsa módon, abban az országban, ahol mindenki a hatalomért marakodik, most csaknem mindenki vonakodik a miniszterelnöki tisztség felvállalásától. Az államfő által megkeresett technokraták – pénzügyi és bankszakemberek – megtagadták a politikai öngyilkossággal felérő megtiszteltetést. De a politikusok sorában sem nagy a tolongás a kormányfői bársonyszékért (az egyetlen „önkéntest”, Victor Pontát, a szociáldemokraták vezetőjét az államfő nem fogadná el), mi több, úgy tűnik, maguk az ellenzéki pártok is szívesebben hagynák, hogy a demokrata-liberálisok vigyék tovább, a jövő évi parlamenti választásokig, a gazdasági-pénzügyi válság mindinkább gerincroppantó és (ami számukra még fontosabb) mindenképpen népszerűségapasztó keresztjét.
Az ország jelenlegi súlyos helyzete önmagában is rendkívül nehézzé teszi a kormányzást, amelyet nem könnyít meg annak bizonyossága sem, hogy nagy valószínűséggel az új miniszterelnöknek is „játékos államfői” vezérlettel kellene dolgoznia.
Alighanem ez az oka annak, hogy Traian Băsescu mindeddig még párthívei előtt sem nevezte meg a rejtélyes technokrata miniszterelnököt. Nem nevezte meg, mert feltehetően még maga sem ismeri a nevet.
Bogdán Tibor, Új Magyar Szó (Bukarest)

Fekete március: cigányok siettek a magyarok segítésére
A 21 évvel ezelőtti marosvásárhelyi véres történéseket és az ottani cigányság magyaroknak nyújtott segítségét idézi fel az Egymásnak ítélve – Fekete március Marosvásárhelyen című könyv, amit a Terror Házában mutattak be.
Interjúk sorozata olvasható az Egymásnak ítélve című új könyvben, amely elsősorban a marosszentgyörgyi cigányoknak állít emléket. Ők voltak azok, aki 1990-ben, a marosvásárhelyi magyarellenes pogromban a magyarok segítségére siettek. Az angol és magyar nyelvű köteteket a Terror Házában mutatták be.
Pillanatok alatt több tízezresre dagadt a magyarok jogaiért kezdődött békés tüntetés 1990. március 20-án Marosvásárhely főterén. A román ellentüntetők is felsorakoztak a tér túloldalán. A konfliktus megakadályozása érdekében a Marosvásárhelyi Rádió magyar nyelvű adása többször is kérte, még románul is, hogy a katonaság avatkozzon közbe, de hiába. Ehelyett kora estétől már buszokkal és teherautókkal hozták a kaszával, vasvillákkal és fejszékkel felfegyverzett román bányászokat. A téren ezután elszabadult a pokol. A felfegyverzett románok nekirontottak a puszta kézzel védekező magyaroknak. Ekkor jöttek a cigányok a magyarok segítségére.
Egymásnak ítélve c. könyvbemutató
„Hogy a cigány megcsinálta, megmutatta a magyarnak, hogy van benne becsület és van benne érzés” – mondta Puczi Béla, aki egyike volt azoknak a marosszentgyörgyi romáknak, akiket a marosvásárhelyi csata után bebörtönöztek.
Az összecsapásoknak háromszáz sebesültje és öt halottja volt. Egykori beszámolók szerint a cigányok akadályozták meg, hogy még több sérült legyen.
„Gyönyörű jelszóként, érdemes megjegyeznünk, azt hogy ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok, az akkori együttállás az példa értékű volt” – nyilatkozta Tőkés László, Európa Parlamenti képviselő. A 21 évvel ezelőtti marosvásárhelyi véres eseményeket idézi fel az Egymásnak ítélve-Fekete március Marosvásárhelyen című könyv. Az angol és magyar nyelvű kötetet a Terror Házában mutatták be.
„Van ebben a könyvben valami, amire büszkék lehetünk, van ebben a történetben befogadás” – mondta Balog Zoltán, államtitkár.
1990 fekete márciusa után több tízezer magyar költözött el Marosvásárhelyről, sokan Magyarországra jöttek. Azóta a magyarság már csupán kisebbséget alkot a városban. Sokak szerint az események teljes kivizsgálása még hátra van.
hirado.hu MTV-Híradó, Erdély.ma

Bekérették a magyar nagykövetet
Orbán Viktornak a határon túli magyarokhoz intézett üzenete fejezi ki Magyarország hivatalos álláspontját, de a március 15-i erdélyi ünnepségeken elhangzott összes többi felszólalásban, beszédben, szavalatokban sem hangzott el a román nemzet méltóságára vagy Románia szuverenitására nézve sértő megállapítás — mondta Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet, akit tegnap bekérettek a román külügyminisztériumba, miután szerdán a parlamentben több­órás vita robbant ki a magyar miniszterelnöknek tévesen tulajdonított mondatok miatt.
Bajtai Erzsébet, a nagykövet felesége ugyanis a csíkszeredai ünnepségen szó szerint felolvasta az üzenetet, majd attól jól elkülönítve megosztotta néhány gondolatát az ünneplőkkel. "Más országok ármányos szövetségén múlott, hogy elbukott a szabadságharc. És ez az, ami elvette tőlünk Erdélyt. De most lehetőségünk van arra, hogy békésen és demokratikus úton egyesítsük nemzetünket. Ez a legfontosabb célunk" — ezt a mondatot idézte a nagykövet feleségétől az Agerpres, amelynek tudósítója azt hitte, hogy az még az Orbán-üzenet része volt. A román ellenzéki pártok e forrás — nem pedig az eredeti Orbán-szöveg — alapján támadták a magyar miniszterelnök sze­mélyét. Az ügy tisztázása érdekében kérették be a magyar nagykövetet, aki később elmondta, hogy egy államtitkár fogadta őt, aki hangsúlyozottan szívélyes és baráti légkörben úgy fogalmazott: a magyar vezetőknek tulajdonított nyilatkozatok egészen magas körökig hullámokat vertek Romá­niában. Az államtitkár egyebek között azt kérte, hogy Magyar­ország tegye közzé Orbán Viktor üzenetének eredeti szövegét. Füzes Oszkár közölte, hogy ez már meg is történt. Hozzáfűzte: Orbán Viktor nyilatkozata fejezi ki a Magyar Köztársaság hivatalos álláspontját.
A nagykövet azt is elmondta: tudomása szerint a marosvásárhelyi ünnepségen elhangzott összes többi felszólalásban, beszédben, szavalatokban sem volt olyan megállapítás, gondolat, amely sértő lett volna a román nemzet méltóságára vagy Románia szuverenitására nézve. "Az államtitkár megértette és elfogadta ezt a magyarázatot, felhívta azonban a figyelmet arra, hogy bizonyos szavaknak — noha formálisan ugyanazt jelentik — más a »kicsengésük« magyarul és románul" — mondta Füzes Oszkár. A román külügyi államtitkár ugyanakkor biztosította a nagykövetet arról, hogy Magyar­ország és Románia kiváló bizalmi, stratégiai együttműködését ez az eset nem fogja hátrányosan befolyásolni, ez az ügy voltaképpen le is zárult, hiszen a nyilatkozatok tényleges tartalmát tekintve tulajdonképpen "ki sem nyílt" igazából. Hasonlóan nyilatkozott tegnap Teodor Baconschi külügyminiszter, aki előbb egyértelmű elhatárolódásra szólította fel a magyar diplomatát, majd — miután elolvasta Orbán Viktor üzenetének eredeti szövegét, amelyet nem hivatalos román fordításban is közzétett a tárca — kijelentette, hogy a román sajtóban "kiegészítésekkel" jelent meg. A parlament külügyi bizottságai ennek ellenére úgy vélik, hogy további magyarázatot kell kérniük magyar kollégáiktól. Újságírói kérdésre Füzes Oszkár megerősítette: megérti a románság érzékenységét, de nem gondolja úgy, hogy bármitől is el kellene határolódnia, hiszen felesége egyrészt nem mondott semmi olyasmit, ami irredenta állításnak minősülne, másrészt világosan elkülönítette saját mondanivalóját Orbán Viktor üzenetétől. Neje a Nemzeti dalból idézett, emellett saját beszéde is — amelyről felvétel készült — azt bizonyítja, hogy békés, demokratikus úton, a románság­gal együttműködve képzeli el az erdélyi és a Kárpát-medencei magyarság megmaradását.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tovább él a nacionalizmus
A szerda esti hőbörgéshez képest visszafogottabban, de tegnap is folytatódott a tévesen Orbán Viktornak tulajdonított üzenet körüli cirkusz: Füzes Oszkárt, Magyarország bukaresti nagykövetét bekérette a román külügyminisztérium, és felszólították, határolódjék el a magyar kormányfő köszöntőjét kiegészítő mondatoktól.
Amit igencsak nehezen lehetett volna megtenni, hiszen, mint kiderült, a nagykövet feleségének szavaival, valamint Petőfi Sándor Nemzeti dalának soraival tévesztették, avagy mosták össze a magyar miniszterelnök üzenetét egy pontatlan román hírügynökségi tudósítás alapján. Csakhogy kit érdekeltek egyáltalán a tények? Hiszen azok számára, akik a bizalmatlansági indítvány vitája során a leghangosabban kiáltották, hogy veszélyben az ország szuverenitása, területi egysége, akik a leghevesebben ostorozták a magyar állam vezetőit, és a két ország kapcsolatainak megromlásáról beszéltek, tegnapra mintha tét nélkülivé vált volna a játszma. Lejárt a bizalmatlansági indítványról szóló szavazás, nem sikerült a magyar—román ügy kapcsán összeugrasztaniuk a hatalmon levő pártokat, kudarcba fulladt a kormánybuktatási kísérlet. Meg aztán ország-világ láthatta, mily nagyon védelmezik ők Erdélyt az irredenta magyaroktól — és ez bizony Romániában még mindig szavazatokat hoz a konyhára. És minden bizonnyal éppen ez a legelkeserítőbb tanulsága a szerda esti történéseknek: húsz évvel a rendszerváltás után még mindig eredményesen lehet kijátszani a magyar kártyát, a román pártok pedig még mindig csak a pillanatnyi érdekeiknek megfelelően viszonyulnak a magyar kérdéshez, politikai helyzetük függvényében egyik nap kisebbségbarátnak, másik nap nemzetféltő nacionalistának mutatkoznak. De azon azért az RMDSZ régi-új vezetőinek sem ártana elgondolkodniuk, eredményes-e a kormányzati szerepvállalást mindenek fölé helyező, a román partnereket igen gyakran váltogató, ide-oda simuló, gyakran kettős kommunikáción alapuló politizálás, amelyet az elmúlt időszakban folytatott az érdekvédelmi szövetség, és amely, ismét bebizonyosodott, csöppet sem tette megértőbbé, érzékenyebbé a romániai pártokat az erdélyi, a magyar kérdés iránt. A román politikusok ugyanúgy üvöltöznek, ha autonómiáról hallanak, mint évekkel ezelőtt, és változatlanul nem tudják, mit jelent az önrendelkezés, a szövetség politikusai pedig továbbra is kínos magyarázkodásra kényszerülnek, valahányszor erről kérdezik őket Bukarestben. Pedig rajtuk is múlik, hogy meddig él még Romániában a nacionalizmus szelleme.
Farcádi Botond, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szájtépés és szájtapasz (Határhelyzetek)
A minap órákon át megütközve és döbbenten követtük a bukaresti parlamenti magyarellenes cirkuszt, azt, amint Orbán Viktor magyar kormányfő és Kövér László házelnök szavait kiforgatva, a nyilatkozatok pontos szövegének ismerete nélkül hisztérikus és hosszan tartó támadássorozattal gargarizálták újra a magyarság ellen uszító, a nacionalista román kebleket hevítő közhelytömeget, miszerint a mai magyar kormányzat Erdély román földjét akarja a székelység területi autonómiaigényének támogatásával visszarabolni.
Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt sokak által dédelgetett kedvenc vezére ezúttal, nem először és nem utoljára, a C. V. Tudor nagyromániás vérmességét vette át, illetve ennek egy rafináltabb, az előbbi durva dührohamait szenvedélyes és intellektuális hazamentésnek álcázva. A posztkommunista szociáldemokratákkal társult párt józanabb hangú képviselőjének Tăriceanu volt kormányfő bizonyult, Andrei Marga kolozsvári rektor csak egy sasszéval oldalgott arrébb a magyarellenesre élesített napi vádaskodásoktól. A parlamenti hacacáré másnapján a lapokat kézbe véve megdöbbenve olvastam a híreket, hogy a bukaresti magyarjaink két tucatnyi sereglete a parlamenti magyarellenes cirkuszt megelőzően március 15-én odapászították "a magyarországi médiával való szolidaritás" jegyében a maguk leragasztott szájú tiltakozását, a fehér címlapú bukaresti újságot magasba tartva. A magam részéről már az első sorok olvasása közben elhatároztam, hogy ha ehhez a szégyenletes tánchoz a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete is társult, azonnal visszaadom a MÚRE tagsági könyvemet. Aznap egyetlen pozitív élményem, hogy ez nem következett be. Csokorba szedve a március 15-i felemelő ünnepségek élménye után történteket, az embernek káromkodni kél kedve, ha a csíkszeredai szalmabábú-égetéssel gyújt valaki tüzet, s ennek pernyéjével kormozza be a magyar—román kapcsolatokat a parlamenti és más magyarellenes hőzöngők alá lovat adva. De még ezek után is mosolyogni tudok, amikor látom az egyik bihari településjelző táblán a nemzeti színekkel leragasztott Pusztaújlak feliratot, hogy csak az Uileacu de Criş ősisége érvényesülhessen. És a magyar médiatörvény tényeinek ismeretében az a bukaresti szájflastrom is beszédes ötlet. Remélem, hogy lesznek, akik a szájtapaszt maguknak néha-néha visszaragasztják. Így, esetleg, még Brüsszelbe is, a budapesti Pilvax-közbe is eljuthatnak a hasonmásaik hívására egy magyar- és Magyarország-ellenes kedves hőzöngésre.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarországi hagyományőrzőt bántalmaztak
Március 16-án délután a Maros megyei Szászrégen közelében két ismeretlen a 935 AYN ideiglenes, piros rendszámot viselő fehér színű Fiat kocsival a dr. Kovács Péter 37 éves magyarországi állatorvos által vezetett jármű elé hajtott, megállásra kényszerítve őt.
A meglepett férfit kiráncigálták a kocsiból, többször is arcon ütötték, fenéken rúgták, és arra kényszerítették, kaparja le a jármű hátsó számtáblájáról a magyar felségjelt. Minden bizonnyal emiatt kötöttek bele. Egyik bántalmazója tört magyarsággal azt mondta, hogy azért verik meg, mert előző nap a magyarok "csúnyán viselkedtek" Kolozsváron. Miután helybenhagyták, a két ismeretlen férfi Kolozsvár irányába hajtott el. A hagyományőrző solti állatorvos, a Magyar Hagyományőr Világszövetség tagja tíz éve rendszeresen részt vesz a felső-háromszéki március 15-i rendezvényeken, ahol díszes huszár egyenruhában feleségével együtt vonul fel. Megkeresésünkre telefonon elmondta: eddig soha nem fordult elő vele ilyesmi, egyszerűen nem jön, hogy elhiggye, ami fényes nappal lakott településen (Magyarfülpösön) vele történt. Az állatorvos nem tett feljelentést.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetfenntartó egyházak
A történelmi egyházaknak nemzetfenntartó szerepük van, egyházi megújulás nélkül a nemzet erkölcsi újjászületése nehezen valósítható meg — mondta Tőkés László, az Európai Parlament néppárti alelnöke tegnap Budapesten Szászfalvi László magyar egyházügyi államtitkárral közösen tartott sajtótájékoztatóján.
Az egyház- és nemzetpolitika a nemzeti felemelkedés szempontjából rendkívül fontos — hangsúlyozta, és arra is felhívta a figyelmet, hogy meg kell valósulnia a határon túli magyarokkal foglalkozó egységes szórványpolitikának. Beszélt arról is, hogy Romániában, ahol 19 elismert felekezet van, az "ortodoxia egyeduralma" miatt nem hoztak új egyházi törvényt. Megállapította, hogy a román—magyar kapcsolatok az utóbbi időben kedvezően alakultak, egyúttal arra kérte Szászfalvi Lászlót: a közeljövőben tartandó romániai tárgyalásai során vesse fel a magyar alapítású egyházi egyetemek állami támogatásának, illetve a felekezeti oktatásnak az ügyét. Mint mondta, húsz "felemás státusú" magyar egyházi középiskola van Romániában, mert ott csak állami és magánoktatás kategória létezik, az egyházi "a kettő határán sínylődik". Ugyancsak fel kell vetni a tárgyalásokon az egyházi tulajdonok kérdését, mert többek között a sepsiszentgyörgyi és a zilahi kollégium helyzete is bizonytalan — nyilatkozta Tőkés László.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nincs elég magyar iskola Váradon?
A Bihar megyei magyarság körében tapasztalható drasztikus népességcsökkenésnek csak két oka a negatív szaporulat és az elvándorlás: ugyanennyit számít ugyanis az egyre jelentősebb asszimiláció – véli Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) nagyváradi szervezetének elnöke.
Mint mondja, a beolvadás egyebek közt azért is öltött ennyire veszélyes méreteket, mert megyeszerte lesújtó a magyar nyelvű oktatás állapota, legalábbis a lakosság arányához viszonyított számadatok alapján. Csomortányi röviden elmesélte, hogyan alakult az anyanyelvű oktatás a térségben: a trianoni döntés után az akkor még jócskán magyar többségű megyeszékhely tanintézeteiből kiszorították a magyar osztályokat, vagy vegyes iskolákká alakították a tanintézeteket, s mire a helyzet normalizálódott volna, a második bécsi döntést követően, 1945 után ez megismétlődött. Az 1989-es rendszerváltást követően a magyar egyházak, illetve a helyi önkormányzatok törekvéseinek köszönhetően valamelyest helyreállt a rend, de a friss adatok alapján még mindig nem viszonyul arányosan a magyar elméleti és szakközépiskolai oktatás kiterjedése a lakosság etnikai összetételéhez.
A megye kistérségeinek, illetve a megyeszékhelynek az anyanyelvi oktatást illető helyzetéről készített átfogó tanulmányt dr. Szilágyi Ferenc, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa, az érmihályfalvi demokrácia-központ irodavezetője. Mint elmondta, a 2010–2011-es tanév beiskolázási adatait a legutóbbi, 2002-es népszámlálás eredményeihez hasonlítva kiderül, Nagyváradon az elméleti középiskolai oktatásban a legkisebb a hiány magyar osztályokból, de ez is legnagyobb részben a két egyházi iskola létének köszönhető.
Ha ugyanis a Lorántffy Zsuzsanna református, illetve a Szent László római katolikus gimnáziumot nem számítjuk, és csak az Ady Endre Gimnáziumot vesszük alapul, a város csaknem 28 százalékos magyarságának éppúgy egyetlen állami középiskolája van, mint a jóval kisebb létszámú német kisebbségnek – fejtette ki Szilágyi Ferenc. A városban még a Mihai Eminescu Főgimnáziumban van számottevő magyar osztály.
Évfolyamonként egy magyar osztály
Bihar megyének a legutóbbi cenzus adatai alapján szinte pontosan 600 ezer lakosa van, aminek mintegy 27 százaléka magyar – mondta el a földrajz szakos oktató. Ehhez képest a 243 idei kilencedik osztályból összesen 15 százaléknyi magyar, tehát nagyjából fele annak, amire az etnikai megoszlás alapján szükség volna. A szakiskolai oktatásban még rosszabb a helyzet, itt csak az összes 11 százalékát éri el a magyar osztályok száma, míg speciális oktatásban, látogatás nélküliben és estiben egyetlen magyar kilencedik sincs megyeszerte – tudtuk meg. Nagyváradon a legnagyobb a hiány, pedig a megyeszékhely „szippantja el” a térség legtöbb diákját, tehát itt volna szükség a legtöbb magyar osztályra – véli Szilágyi Ferenc. A város 14 szakiskolájából és szakközépiskolájából mindössze ötben van magyar oktatás is, de mindenütt évfolyamonként csak egy-egy. Szilágyi szerint emögött az a szándék áll, hogy megakadályozzák, hogy magyar anyanyelvű tanárokat legyenek kénytelenek alkalmazni.
Nem elég, amit az RMDSZ tett
Az előadó úgy látja, az RMDSZ közelmúltbeli törekvései, például a margittai és a nagyszalontai magyar iskolák létrehozása dicséretes, de nem elegendő. Azt javasolja, jöjjön létre a magyar oktatást kezelő autonóm tanfelügyelőség, és Nagyváradon is létesüljön még legalább egy színmagyar gimnázium – szerinte a legmegfelelőbb az volna, ha a mostani Mihai Eminescu Főgimnáziumot választanák ketté. Önálló magyar szakiskolát pedig többet is lehetne alapítani a megyében, hiszen volna rá igény – véli dr. Szilágyi Ferenc.
Nagy Orsolya, Krónika (Kolozsvár)

Interjú Benedek Dezsővel, a Georgiai Állami Egyetem professzorával (1950. május 14-én született Kolozsváron. 1973-ban végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem angol–német szakán. 1978-ban kivándorolt az Egyesült Államokba. A Pennsylvania Állami Egyetemen és Tajvanban tanult kulturális antropológiát. The Song of the Ancestors (Az ősök éneke) című doktori disszertációját 1988-ban védte meg. A Georgiai Állami Egyetemen kínai és japán nyelvet, kulturális antropológiát és összehasonlító irodalmat tanít. 1999 óta a Babeş–Bolyai Tudományegyetem vendégtanára.)
„A rendszerváltást követően az oktatásban olyan lelkiismeretlenség harapózott el, ami az erdélyi magyar kultúrát el fogja sorvasztani. A kommunizmus idején az állami egyetem még rendesen működött, és én nem emlékszem olyanra, hogy egy tanár ne tartotta volna meg az óráját. Hasonló hanyagság figyelhető meg a diákság körében, aminek a következménye az, hogy nem megfelelő felkészültséggel kerülnek ki az egyetemről.”
- Minek vagy kinek a hatására választotta hivatásként a kulturális antropológiát?
– Azt hiszem, hogy kulturális antropológusnak születtem. Mindig az érdekelt, hogy az emberek milyen nyelvet beszélnek, mit csinálnak, hogyan csinálják? Idővel aztán az kezdett el foglalkoztatni, hogy miért teszik az emberek azt, amit, és miért úgy csinálják, ahogyan. Én ebben látom az alapvető különbséget a néprajzos és az antropológus között.
– Kutatómunkája során vélhetően megismert számunkra egzotikusnak számító kultúrákat is.
– Éveket töltöttem el Ausztronéziában, amely Tajvan, Szumátra és Timor háromszögében található. Egy kőkorszaki búvártörzs, a jamik körében éltem megfigyelő résztvevőként, ami azt jelenti, hogy az ember arra törekszik, semmivel ne hasson a törzsre, ellenben tanuljon meg mindent tőlük. Ágyékkötős négy év volt, amit a jamik között töltöttem.
– A civilizációból érkező, komforthoz szokott emberként mi volt a legnehezebb kihívás a kőkorszaki életformában?
– Az elején a legnagyobb nehézség abból adódott, hogy nemcsak búvárkodni, de úszni is alig tudtam. Persze megtanítottak rá, s nagyon fontos volt, hogy részt vegyek a munkájukban, mert akkor a családommal együtt részt kaptam a munka eredményéből. Engem egy olyan családhoz osztottak be, ahol nem volt fiúgyerek, s mivel a jamiknál csak a férfiak búvárkodnak, ők nem jutottak fehérjéhez. Ennek az oka az, hogy a taburendszer nem engedi, hogy egyszerűen szétosszák a halat – tehát aki nem dolgozik, az nem is kap a zsákmányból. Ez egy ősközösségi társadalom, őskommunizmus-szerű felállás, melyben törzsfőnök, sőt még öregek tanácsa sincs. Mindent a hitvilágban uralkodó tabu irányít, amelyben vakon hisznek. Egyébként ilyen helyen borzasztóan nehéz megélni, rengeteg erőfeszítéssel és veszéllyel jár. Talán az volt a legnagyobb kihívás, hogy egészséges maradjak. Mindenféle trópusi fertőző betegséget összeszedtem a maláriától egészen a tífuszig, de kigyógyultam belőlük, s folytatni tudtam a munkát.
– Hogyan élik meg a jamik azt, hogy keményen meg kell küzdeniük az életben maradásért. Jelen van-e az életükben a stressz?
– Nincs. A taburendszer részletesen előírja, mit kell tenni ahhoz, hogy senkinek semmitől se kelljen félnie. Aki tudja, hogy mindent úgy tett, ahogy elő van írva, az teljesen nyugodt. Azt szoktam magyarázni a diákjaimnak, hogy ha megtesszük a maximumot, amit tudásunk szerint meg tudunk tenni, olyannyira, hogy annál jobban már nem tudnánk csinálni, akkor egészen más életet fogunk élni. Természetesen van olyan, ami a taburendszer dacára elkerülhetetlen, mégpedig a halál, s attól rettegnek a jamik.
– Meglátása szerint a nyugati társadalomban tudják-e az emberek, hogy a nyugodt élethez elég, ha megteszik a tőlük telhető legjobbat?
– Nem tudják. Ez a látásmód a vadászó-gyűjtögető életmódról a mezőgazdaságra való áttérés időszakában alakul ki, mikor az egyetlen bizonyosság abból származik, hogy mindent a legjobban csináltam, úgy, ahogy azt tenni kell. Mikor a búzát vagy a kukoricát elvetik, majd kinőtt, és ott van a mezőn, de van még egy-két hónap az aratásig, akkor nincs meg az illúzió, hogy van ráhatásom a dolgokra, hiszen közben akármi történhet: az árvíz elmoshatja, a tűz elégetheti, a sáskák megehetik. Az ember nem tudja elviselni, hogy semmiféle ráhatása ne legyen a helyzetre, ennek ellensúlyozására jelenik meg a mágia.
– Akkor a stresszes, szorongó nyugati ember alapvető problémája az, hogy olyan világban él, melyből száműztük a mágiát?
– Nem a mágia hiányzik, hanem a hit. Hit nélkül nem lehet semmit sem véghezvinni. Hit nélkül még ez a fizikai realitás is sántít. Mindegy, hogy miben, de ha valamiben annyira hiszünk, hogy soha meg nem kérdőjelezzük, akkor az úgy van.
– És hogyan válhat valaki hitetlenből valamiben hívő emberré?
– Ez teljesen egyéni. Az ember el kell hogy döntse, hogy ő hinni akar. Ez nagyon egyszerű akkor, ha végiggondoljuk a dolgokat, s rájövünk, hogy ezek nincsenek jól. Mindenki tudja, hogy valami nem stimmel a világgal, az életünkkel, azzal, ahogy érzünk, de megszoktuk, hogy panaszkodunk, s aztán mindent ugyanúgy csinálunk, mint azelőtt.
– Ön például miben hisz?
– Én hiszek egy hierarchiában, amit lehet istennek vagy akármi másnak nevezni, s meg vagyok győződve róla, hogy ez mindent magában foglal, s rajta kívül más nincs. Elhiszem azt, hogy ez a hierarchia evolutív, hogy könyörületes, szeretetteljes, s én ennek része vagyok éppúgy, mint mindenki más.
– Mi az, amit mi, modern emberek eltanulhatnánk a jamiktól?
– Nekik az a meggyőződésük, hogy mindig, mindenkinek csak a legjobbat kell adni, mert ezáltal biztosítjuk azt, hogy mi is a legjobbat kapjuk. Náluk ez nagyon szépen működik. Nagyon emberséges, meleg szívű emberek, olyan melegséggel kezeltek engem, mint a saját családom. Sokkal emberségesebb az egymáshoz való viszonyuk, sokkal közelebb állnak a természethez, mint mi, ami számomra nagyon sokat jelentett. Amikor véget ért a kutatás és összepakoltam, akkor volt egy olyan opcióm, hogy ott maradjak. A döntés nem egy perc alatt született meg, napokig rágódtam rajta, hogy ott éljem le a hátralevő életemet, vagy visszatérjek Amerikába, és tegyem, amit kiróttak rám. Végül a sok ígéret volt az, ami visszatérésre bírt, ugyanis ez olyan közösség volt, ahol még nem járt kívülálló, s egy csomó nyelvész és antropológus várta az általam gyűjtött anyagot.
– Ön évek óta próbálja felhívni a figyelmet azon kihívásokra, melyek elé a változó világ állítja az erdélyi magyarságot. Miben látja a legnagyobb kihívást?
– A rendszerváltást követően az oktatásban olyan lelkiismeretlenség harapózott el, ami az erdélyi magyar kultúrát el fogja sorvasztani. A kommunizmus idején az állami egyetem még rendesen működött, és én nem emlékszem olyanra, hogy egy tanár ne tartotta volna meg az óráját. Utána azonban egyre több pedagógus gyakran nem tartotta meg az óráját, nem vette komolyan, nem készült rá. Hasonló hanyagság figyelhető meg a diákság körében, aminek a következménye az, hogy nem megfelelő felkészültséggel kerülnek ki az egyetemről. A multinacionális cégeket nem érdekli, hogy milyen diplomád van, magyar vagy-e, vagy román. A multik két-három hónapig tesztelik a tudásodat, s ha látják, hogy nem tudsz, akkor elküldenek. Ezzel van a gond, hogy a diploma névjegykártyává alakul át, leértékelődik, ami pedig igazán számít, az az, hogy tudsz, vagy nem tudsz. Márpedig mi nem tudunk. Mikor felfigyeltem erre e jelenségre és beszélni kezdtem róla az egyetemen, oktatói fórumokon, végigprédikáltam az egész országot, rettenetesen népszerűtlen lettem, sokan meg is utáltak. Az egyik tanszék, ahol nagyon pragmatikusan álltak az általam felvetett problémához, az a pszichológia volt, ahol olyan változásokat vezettek be, melyekről nem is hittem, hogy véghezvihetők, de Szamosközi István professzor megcsinálta. Sajnos ez teljesen lokális, a legtöbb helyen elzárkóztak a változtatástól. Ha ez így fog folytatódni, akkor a magyarok elkezdenek majd átiratkozni román szakra, hátha ott többet lehet tanulni.
– Úgy látja tehát, hogy az oktatás minőségén áll vagy bukik az erdélyi magyar kultúra fennmaradása?
– Előállhat egy olyan helyzet, hogy nem lesz érdemes magyarnak megmaradni, mert abból nem lehet megélni. Ha rossz az oktatás, akkor inkább elmegyek más nyelven tanulni. Manapság átlagosan mindennap kihal egy nyelv valahol a világon. Ez nem azt jelenti, hogy kihalnak az emberek, hanem hogy nem érdemes például baliul beszélni, mert akkor nem tudok megélni csak Balin, de már ott is inkább indonézül beszélnek. Következésképpen, ha nem megyek indonéz iskolába, és nem tanulok meg indonézül, akkor háttérbe szorulok, és nem tudok megélni. Tehát ha a magyar egyetem nem biztosít annyi tudást, hogy azzal meg tudjam keresni a kenyeremet, akkor inkább román iskolába megyek, s nem tudok majd olyan jól magyarul, mint aki magyarul tanult. A nemzet pedig nyelvében él. Ez hamar bekövetkezhet, és mire észbe kapunk, már meg is történt, s ha egyszer megtörtént, akkor visszacsinálni nem lehet.
Pengő Zoltán, Krónika (Kolozsvár)

Volt egyszer egy magyar egyetem Marosvásárhelyen
Mint tudjuk, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem a kommunista korszak elején költözött át Kolozsvárról a Maros-parti városba.
román állampárt sem tagadta a tudomány határokon való átívelésének szükségességét, mi több, megengedte, vagy talán inkább eltűrte azt is, hogy azokban a kezdeti időkben még magyar állampolgárságú oktatók is tevékenykedhessenek a marosvásárhelyi egyetemen: Obál Ferenc, Putnoky Gyula, Ludány György, Miskolczy Dezső, Vendég Vince, Haranghy László, Környei István, Krompecher István és Kasza László professzor. Az ő közreműködésükkel indult el magyar nyelven az orvos- és gyógyszerészképzés Marosvásárhelyen. Az itt elnyert okleveleket pedig világszerte elismerik azóta is. Ez azért nagy dolog, mert abban az időben ez volt az egyetlen, Romániában kibocsátott oklevél, amelyet ennyire megbecsültek. Ám nehogy úgy tűnjön, hogy nosztalgiázni akarok, netán visszasírni a kommunizmust, csupán azt akarom hangsúlyozni, hogy a tudomány terjesztését még az elvtársak is támogatták.
Nincs oka továbbá senkinek sem arra, hogy gyanakvással, valamiféle hátsó szándék gyanújával tekintsen Az erdélyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés múltja, jelene, jövője – Határokon átnyúló együttműködés bővítése a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésért címmel Marosvásárhelyt megrendezett konferenciára. Ahogyan létezett egykor egy Szabad Európa Rádió – amelyen hál’ istennek túlhaladt az idő, ugyanis, nomen est omen, közben megalakult maga a szabad Európa –, amelyről egykoron csak suttogni lehetett, mára már megvalósult, éppen csak meg kell tanulnunk élni ezzel a lehetőséggel, elfogadni, elsajátítani egymás kultúráját, együttgondolkodni a tudományok terén is. Az emberiséget még mindig fenyegető betegségeket együttes erővel kell leküzdenünk, hiszen nincs magyar, román, francia vagy német kórokozó, csupán az általuk okozott betegségek, melyeknek szintén nincs nemzetiségük. Együtt kell dolgoznunk. A tudomány nem áll meg a határokon, de sajnos a kórokozók sem. Van egy olyan vírus, amely a sötétséget kedveli, ott szaporodik a legjobban és a mindenkori „izmusokat” okozta és okozza: szocializmust, sovinizmust, fasizmust, egyszóval olyan járványokat, amelyek magát a társadalmat, sőt az emberi lelket betegítették meg. Végső fokon leépítették a gondolkodást, megszüntették, aláásták az egymás iránti tiszteletet, megbecsülést.
Sok itt még a tennivaló, hiszen mindjárt új, demokratikusnak mondott korunk hajnalán látnunk kellett, miként vertük Marosvásárhelyen botokkal egymás fejébe a tudományt. Az oktatásnak ez a módja, reméljük, végérvényesen idejét múlta. A tudománynak nincs politikai hovatartozása, de ne is legyen soha! Mindezen gondolatok jegyében kívánjuk létrehozni azt a fórumot, amelyet kül- és belföldi, nyugalmazott vagy aktív egyetemi oktatóink tudása, odaadása alapoz meg és értékében gyarapít. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem jelenleg multikulturális oktatási intézményként határozza meg önmagát. De legyen hála az egyre nyitottabb, demokratikusabb román társadalom adta lehetőségeknek, nem vágyálom többé az önálló magyar egyetemi karok létrehozása. Mint ahogyan azt is megértük, hogy idestova 80 év múltán visszanyerhettük magyar identitásunkat, állampolgárságunkat és mindezt a magyar és a román közgondolkodás pozitív átalakulása nyomán.
A Székelyföldi Vállalkozók Szövetségének egyik alapítójaként folyamatosan arra keresem a lehetőséget, hogy miként, milyen úton lehetne ebből a mélységes szegénységből kilábalni. Meggyőződésem, hogy ez csakis saját erőnkből, határozott összefogással lehetséges. Eleink is így vallották: segíts magadon, és az Isten is megsegít! Már a kezdet kezdetén azt javasoltam, hogy – akár apáink, nagyapáink – mi is álljunk össze, minden erdélyi magyar adjon be a közös kasszába havi egyetlen lejt. Érdemes lenne kiszámítani, mit jelentenének 21 év után az így létrejövő tőkének csak a kamatai. Vagyis milyen lenne, ha most volna mihez hozzányúlni, ha például, ne adj’ Isten, komolyabb népegészségügyi gondjaink támadnának. Azt vallom, hogy itt és most nem egymás ellenében, hanem egymásért kell élnünk és cselekednünk. Ha összefogunk, bármit elérhetünk. Akár eleink, akik téglánként gyűjtögették össze a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnáziumra vagy a marosvásárhelyi Kultúrpalotára valókat, úgy mi is összeadhatnánk például az önálló erdélyi magyar egyetem építőköveit. Ezért érdemes most lélekben építkezni, hogy eljöhessen az idő, amikor már állnak a falak.
Jeremiás László (A szerző a marosvásárhelyi konferencia társszervezője)
Krónika (Kolozsvár)

Erdély, a tehertétel
Olvasom a neves kolozsvári helytörténész, Asztalos Lajos Nem ismernek bennünket a románok? című írását a Krónika március 11–13-i számában.
Néhány megdöbbentő bevezető példája azonban nem függ össze az ismertséggel, sokkal inkább az érzelmi, indulati, lelki gorombaság példái, amelynek nincs köze a magyar ember ismeretéhez vagy nem ismeretéhez. Én a magam példájával támasztanám alá a probléma valódi „helyét” románjaink értelmi-érzelmi világában.
1964 nyarán börtönbüntetésem – amelyet „sovinizmus-revizionizmus” (?) miatt kellett elviselnem a kommunista katonai „igazságszolgáltatás adományaként” – lejáróban volt, tekintettel az áprilisban meghirdetett közkegyelemre. Tudtuk és türelmesen vártuk, hogy rendre mindenkit elbocsássanak. Utolsó heteimet egy kb. 60 fős zsúfolt cellában töltöttem, ahol egyetlen román volt a magyarok között. Megtettek cellafőnöknek, és tudtunkra adták, hogy csak románul beszélhetünk egymás között is. Amikor a politikai tiszt ezt hangosan kijelentette, cellafelelősi minőségemben azt válaszoltam, hogy ezt nem vagyunk hajlandók betartani. Néhány nap után kiemeltek és a büntetőépületnek számító, egykor Martinuzzi-kastély boltíves cellájába zártak kiszabadulásomig.
A hangsúlyos magyarellenesség már 1963-tól megmérgezte az egyébként bajtársias magyar–román rabkapcsolatot. Emlékezzünk a KGST ésszerűsítő, ún. zöld tervére, amelyet két leningrádi (szentpétervári) közgazdász dolgozott ki, s amely meredeken ellentmondott a gheorghiu-deji iparosításnak. (Romániának e terv szerint más államokkal együtt a mezőgazdasági termelésre kellett volna átállnia.) Azonnal hűvössé vált a két tagállam kapcsolata, és fokozódott a román elem hangsúlyozása. Megkezdődött tehát a börtönünkben is a történelemoktatás. Ennek elfogult, nacionalista jellegét csak fokozta az akkoriban megjelent – sok európai tudós által szerkesztett – Historia mundi című történelemkönyv, amely elvetette a kontinuitás kiagyalt elméletét. Iszonyatos volt a felháborodás. És az oktatást egyre inkább a román felsőbbrendűség mítosza jellemezte. (Erre csak rátett a később, 1986-ban megjelent háromkötetes Erdély történelme.)
Csakugyan igaz lenne, miszerint az a baj, hogy nem ismerik a románok (mert nem hitelesen tanítják nekik) saját és a szomszéd népek történelmét? Asztalos természetesen tudva állítja, hogy a románság – a középosztály és attól lennebb – nem ismeri saját és Erdély valódi történelmét. Holott erre ma már van lehetőség! A fiatal történésznemzedék reménysége, Lucian Boia könyvében (Történelem és mítosz a román köztudatban, Humanitas, 1997, illetve Kriterion, 1999) a történelmi valóságról olvasunk. „A román történetírásban ma olyan kritikai felülvizsgálat szükséges, amely nem kerülheti meg a képzeletbeli és a történelem közti viszony kérdését” – írja, mintegy történészi hitvallásként.
Érdekes román nyelvű, román történész írta könyvet olvastam II. Rákóczi Györgyről, aki úgymond „Vitéz Mihály után másodszor egyesítette a három román tartományt”. Természetesen tudjuk, hogy a két román vajdaság fejedelmünk hűbérese volt, és valószínűleg senkinek meg sem fordult a fejében, miszerint román egyesülés történt volna (csakúgy, mint Vitéz Mihály, a császár zsoldosvezérének esetében sincs erről szó). Mátyás királyunk sem maradt folttalan, mivel a román származású királyunkat csak „népe”, a moldvaiak győzték le...
Erdély majd százéves birtoklás után is a román közgondolkodás tehertétele. A tanultabbak tudják, de ahhoz már több bátorság kellene, hogy be is ismerjék és tanítsák az igazságnak megfelelően történelmüket. Ehelyett a kiszorítás és a beolvasztás kettős stratégiáját emelték állami szintre. És sajnos olyan mértékadó személyiségek, mint a magyar apától származó francia államfő, Nicolas Sarkozy és a német kancellár asszony egyaránt kinyilvánítják, hogy a multikulturalizmus megbukott. Makacsul egybefogva az őshonosokat a frissen bevándoroltakkal. Nincs mit tennünk. A kollektív jogokról nem akar hallani Európa, csak olyan nyakatekert jogról, mint „valamely nemzetiséghez tartozó személyről”.
És gyakran idézik ezek a farizeusfajták az Amerikai Egyesült Államokat, mintha nem ismernék a két földrész merőben más történelmét. Az erdélyi román ember nem olvas számukra, okulásukra általunk szerkesztett lapot, könyvet, Erdély történelme sem érdekli. Egy törvénye van: „ez itt Románia, ehhez tartsd magad, te bozgor!” Jól kimunkált tervük megvalósítása már Gheorghiu-Dej idejében kivitelezésre került. Először a magyar határ menti területeket népesítették be, hogy még a részleges határmódosítás gondolata se lehessen indokolt.
Olvasom, hogy Bihar megye magyar lakossága már alig 25 százaléknyi, Szatmárnémetinek talán a fele még magyar (ezt és a szomszédos magyar területeket kérte a párizsi békeszerződés aláírása előtt Gyöngyösi külügyminiszter Magyarországnak). Miután ez az elrománosítás sikerrel járt, következtek a nagyobb városok (ún. „zárt városok”, mármint számunkra) Erdély központi részén, különösen Kolozsvár és Marosvásárhely. Sikerrel járt ez is.
Amikor a Ceauşescu házaspár a nyolcvanas évek közepén elvette tőlünk a város- és faluneveinket is, következett volna a benyomulás a Székelyföldre. Itt tartunk jelenleg. Óriási hiba volt, mondják ők, a Magyar Autonóm Tartomány. Bizony az volt, azt előbb darabokra kellett szedni, mert igencsak otthonosan érezték ott magukat a magyarok. Igen, de eközben megfordult (csak amúgy 45 fokos szögben) a világ. Most más a stratégia: gazdasági-közlekedési-foglalkoztatási „kiéheztetés”, ezzel párhuzamosan a hagymakupolás és anélküli honfoglalás és a mindenható globalizáció és liberalizmus, valamint a szabad letelepülés joga alapján, illetve a gyakran emlegetett és félelmetes hangzású diszkrimináció, természetesen az „elnyomott” románságról van szó. Itt tartunk jelenleg, s miközben mi, magyarok egymást marjuk, jelenlétünk százaléka lassan, de biztosan csökken. A Székelyföld elfoglalására tervezett stratégia bevált.
Puskás Attila (A szerző a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Kovászna megyei szervezetének alelnöke)
Krónika (Kolozsvár)

„Igazi úriember volt, velünk és mindenkivel”
Mócsy László emlékest és -kiállítás a Györkös-Mányi Emlékházban
2003. január 14-én kísérték utolsó útjára a Házsongárdi temetőbe Mócsy László kolozsvári kriminológust, aki a jogtudományok eme sajátos, ám kevesek által kedvelt ágának művelése mellett a rendszerváltást követő időszakban az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjáalakulásából is kivette a részét. Nyolc évvel halála után az emberre, a jogászra és a művészre emlékezhettek szerdán a kolozsváriak az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházban: Benkő Samu történész, Somai László József ügyvéd, Vallasek Magdolna jogász és Farkas György fotográfus kimerítő előadása mellett az emlékest keretében megnyitották a Mócsy László fényképeiből és miniatűrjeiből összeállított kiállítást is.
Még nyugodt körülmények között is nyomasztja őket a felelősség: a kriminalisták sem tévedhetetlenek, de ehhez a munkához feltétlen türelem, nyugalom és koncentráció szükséges- nyilatkozta a Korunk egyik 1978-as lapszámában Mócsy László Kiss János újságírónak. Ezt az interjút idézte Benkő Samu történész, akadémikus, aki már nagyon hamar, hatodik gimnazista korában megismerte Mócsyt. Benkő Samu a református kollégiumban, barátja pedig, két évvel fölötte, az unitárius kollégiumban tanult. „Minden ehhez a városhoz, Kolozsvárhoz köt. Itt születtem 1925-ben, középiskolámat itt végeztem, majd 1945-ben beiratkoztam a Bolyai Egyetem jogi karára. Rá négy évre már tanársegédként dolgoztam a büntetőjogi tanszéken”-mondta egykor magáról Mócsy László, aki Benkő Samu szavaival élve a büntetőjogban rátalált arra a tárgyi felületet biztosító látványra, amelyet megszólaltathatott, ami nem más, mint a bűncselekmény tárgyi háttere. Az akadémikus utalt ugyanakkor arra is, hogy mily sokat köszönhet a megbecsült tudósnak az erdélyi tudományosság: a ‘89-es újrakezdés után – alig néhány társával közösen – Mócsy László szervezi meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályát 1991-ben.
Vetítettképes előadásában többek között az elemista, majd a végzős gimnazista Mócsy Lászlót is bemutatta a jelenlévőknek Somai László József ügyvéd, akit eleinte családi barátság, később tanár-diák viszony és kollegiális kapcsolat fűzött Mócsy Lászlóhoz. Mint mondta, a kolozsvári igazságügyi palotában működő laboratóriumában fő tevékenységi területét képezte az ujjlenyomatok elemzése, az okiratok technikai vizsgálata, valamint a lőfegyverek vizsgálata, munkájának mintegy 80 százalékát azonban az írásszakértői vizsgálatok és szakvéleményezések képezték. Alapos jogi ismereteket követelő, orvostudományi és pszichológiai tájékozottságot is igénylő tevékenységének volt a része a grafotechnika mellett a grafológia is, emellett kötetei, tanulmányai és tanulmánynépszerűsítő írásai írásai jelentek meg. Közölt a Korunkban, A Hétben, az Előrében, a Tettben, az Igazságban, Mit mond az írásunk? címmel grafológiai cikkei jelentek meg a Családi tükör hasábjain. 1976-ban szerzett jogi doktorátust a Iaşi-i tudományegyetemen, s 1993-ban, nyugdíjazása után független kriminalista szakértői engedélyt váltott ki – derült ki Somai előadásából.
Vallasek Magdolna jogász Mócsy Lászlót, az embert jellemezte, kiindulva abból, hogy milyennek látták ők fiatal, 18-19 éves joghallgatókként az akkor már idős, ám igen népszerű jogászt. Készséggel válaszolt a kérdéseikre, valahányszor felhívták telefonon, s örömmel vállalta, hogy előadást tartson a Kolozsvári Magyar Diákszövetség Jurátus Körében. – Az első előadását 1997-ben hallottam, és emlékszem, egy hónappal azután koktélpartit szerveztünk, ahol a szakmában dolgozó idősebb jogászokkal találkozhattak a fiatalok. Laci bácsi az elsők között érkezett, elkezdte oldani a bennünk lévő feszültséget, mindenkivel külön-külön szóba állt – magyarázta Vallasek. Megtudtuk: Mócsy László szeretett a fiatalok között lenni, figyelt rájuk, bármiféle szakmai gőg vagy féltékenység nélkül. Komolyan vette, kollágaként kezelte a „fiatal zöldfülűeket”. – Mindig igazi úriember volt, velünk és mindenkivel, valóban tanítani akart, nem pedig kioktatni – mondta a jogász.
Minden vesszőre, kérdőjelre és pontra olyan szigorúan figyelt, mintha az élete függött volna rajta- hangsúlyozta Farkas György fotográfus. Mócsy László fotós tevékenységével kapcsolatban kiemelte: szorgalmas, türelmes önképző volt, nem próbálta véka alá rejteni az értékeket. A fényképeiből és miniatűrjeiből az emlékházban szervezett kiállítást április 4-ig tekinthetik meg az érdeklődők, hétköznapokon 12 és 17 óra között: Farkas szerint látvány- és emberközpontúság, valamint közérthetőség jellemzi ezeket az alkotásokat, amelyek „a valós világot mutatják be: a köznapit és az ünnepit, amelyben a művész a rendkívülit is meg tudta találni”. Utalt arra, hogy élete során Mócsy László fényképeit Kolozsváron, Nagyváradon, Nagykárolyban, Marosvásárhelyen, Brassóban, Nagyszebenben, Aradon, de még Szingapúrban, Portugáliában és Spanyolországban is kiállították
FERENCZ ZSOLT, Szabadság (Kolozsvár)

Az erdélyi magyarság nem felejti 1990 márciusát
Az erdélyi magyarságnak nem szabad elfelejtenie 1990 márciusát: emlékeznünk kell az áldozatokra és az események kárvallottjaira, mindazokra, akik nem hagyták, hogy a magyar közösséget megfélemlítsék, és szembefordultak a támadókkal.
Emlékeznünk kell azért is, hogy a történelem ne legyen visszafordítható, és hogy mindez többé soha ne ismétlődhessen meg.
Az RMDSZ ezévben is megemlékezik az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események áldozatairól: Kelemen Hunor szövetségi elnök, Markó Béla miniszterelnök-helyettes és Szepessy László március 19-én, szombaton Marosvásárhelyen találkoznak az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események során elhunyt Gémes István, Csipor Antal és Kiss Zoltán hozzátartozóival, valamint a sokévi börtönre ítélt és bántalmazott Cseresznyés Pállal, Szabadi Ferenccel, illetve Juhász Ilonával.
Az RMDSZ, Markó Béla javaslatára, létrehozta a Szolidaritási Alapot, amelyből 2000 óta minden évben támogatást nyújt az áldozatoknak, valamint hozzátartozóiknak. Ez a gesztus ugyanakkor nem csak a jelenlévőknek, hanem a számtalan névtelen áldozatnak is szól, mindazoknak, akiket a marosvásárhelyi események során bántalmaztak.
Az esemény keretében megemlékeznek Sütő Andrásról, aki 1990-es események során a marosvásárhelyi RMDSZ-székház elleni támadásban maga is súlyos sérüléseket szenvedett: az RMDSZ vezetői szombat délelőtt koszorút helyeznek el Sütő András sírjánál a marosvásárhelyi református temetőben.
(RMDSZ)
Nyugati Jelen (Arad)

Kínos diplomáciai affér – Román–magyar feszültséget gerjesztett a nagykövet feleségének március 15-i beszéde
A Boc-kormány talpon maradt ugyan, ám a román–magyar diplomáciai kapcsolatokat megviselte a bizalmatlansági indítvány szerda esti vitája.
A Boc-kormány talpon maradt ugyan, ám a román–magyar diplomáciai kapcsolatokat megviselte a bizalmatlansági indítvány szerda esti vitája. Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövetet tegnap bekérették a román külügyminisztériumba és a parlament külügyi bizottságához, miután az ellenzék azt állította: Orbán Viktor magyar miniszterelnök „irredenta és románellenes” üzenetet küldött Erdélybe március 15-én.
Az Agerpresből idéztek
Amint arról beszámoltunk, Puiu Haşotti liberális frakcióvezető szerda este napirenden kívül követelte, hogy a parlament hivatalos állásfoglalásban ítélje el a magyar kormányfő szavait. Szociáldemokrata képviselőtársa, Radu Moldovan fel is olvasta a honatyáknak az irredentának és románellenesnek ítélt mondatokat: „Legyen Erdély olyan, mint régen volt, legyen a magyar nemzet olyan, mint régen volt. (...) Más országok elvették tőlünk Erdélyt (...)”.
A képviselő az Agerpres március 15-i marosvásárhelyi híradásából merítette az idézetet. Mint utóbb kiderült, a román hírügynökség tudósítójának tévedéséből, illetve Bajtai Erzsébet, Füzes Oszkár nagykövet feleségének marosvásárhelyi beszédéből robbant ki a botrány.
„Lélek diktálta szavak”
Orbán Viktor üzenetét ugyanis a Magyar Polgári Párt által szervezett ünnepségen a magyar diplomata neje tolmácsolta. Az ÚMSZ tudósítójának hangfelvétele szerint miután felolvasta a magyar kormányfő szövegét, Bajtai Erzsébet saját beszédbe fogott. „Az én lelkem is azt diktálja, hogy én is szóljak pár szót” – kezdte mondandóját a nagykövet asszony.
Bajtai egy Petőfi verset idézett („a székely hősöknek minden csepp vére gyöngyöt ér”), Kossuthra is hivatkozott, majd kijelentette: „Más országok ármányos szövetségén múlott, hogy elbukott a szabadságharc. És ez az, ami elvette tőlünk Erdélyt. De most lehetőségünk van arra, hogy békésen és demokratikus úton egyesítsük nemzetünket”.
Beszédét a nagykövet asszony egy Wass Albert versre (Erdély Szabadságáért), illetve egy magyar dalra egyaránt emlékeztető mondattal zárta: „Legyen Erdély olyan, mint régen volt, legyen a magyar nemzet olyan, mint régen volt”. Az Agerpres marosvásárhelyi újságírója a parlamentben is idézett tudósításában Bajtai Erzsébet szavait Orbán Viktornak tulajdonította.
Wass-vers vagy régi nóta?
„Nem akarom az Agerpres újságíróját bírálni, tudtommal jó szakember, de a hírügynökség jobban tenné, ha Marosvásárhelyre magyarul értő tudósítót küldene” – kommentálta tegnap az ÚMSZ-nek Füzes Oszkár nagykövet a történteket. A diplomata tegnap a román külügynél, illetve a külügyi bizottság előtt is azt hangsúlyozta: Orbán Viktornak a határon túli magyarokhoz intézett üzenete fejezi ki Magyarország hivatalos álláspontját.
A parlamenti testület ülésén részt vett Teodor Baconschi román külügyminiszter is, aki azt kérte a magyar nagykövettől, határolódjon az Orbán Viktor üzenetét „kiegészítő”, román sajtóban megjelent szövegrészektől – azaz Bajtai Erzsébet beszédétől is.
„Nem vitatkozom a román külügyminiszterrel, de nem határolódom el semmitől. Szerintem a március 15-i erdélyi ünnepségeken elhangzott összes többi felszólalásban, szavalatokban és a feleségem beszédében sem hangzott el a román nemzet méltóságára vagy Románia szuverenitására nézve sértő megállapítás” – mondta az ÚMSZ-nek Füzes Oszkár. Felvetésünkre hozzátette: Bajtai Erzsébet nem Wass Albert-idézettel, hanem egy régi magyar nótára utaló mondattal zárta mondanivalóját.
Markó józanságra intett
A parlamentben egyébként a kormánypárti politikusok már szerda este tisztázni próbálták, hogy az ellenzék tévesen idézte a magyar kormányfő szavait. „Itt van a kezemben Orbán Viktor hivatalos üzenete, és semmi nincs benne abból, amit neki tulajdonítanak. Ezért arra kérem önöket, hogy gondolkozzanak el mielőtt a hivatalos román-magyar kapcsolatokra árnyat vető nyilatkozatot erőszakolnak ki” – jelentette ki Emil Boc miniszterelnök.
Hozzátette: ha az ellenzék valóban „komolyan gondolta” volna a parlamenti nyilatkozat elfogadását, akkor az ülés elején kellett volna azt jelezni, nem pedig a bizalmatlansági indítványról való szavazás előtti percekben. „Beszéljünk egyenesen: ezzel az aljas, választási célokat szolgáló diverzióval akarnak viszályt kelteni a PD-L és az RMDSZ között, hogy megbukjon a kormány. Olyan történelemleckét kaptak Markó Bélától, amilyenben sosem volt még részük” – fogalmazott a kormányfő.
„Nagyon féltem mindazt, amit az elmúlt húsz év alatt közösen sikerült felépítenünk, mert tudom, hogy a történelem nem visszafordíthatatlan. Ezért elutasítok minden olyan – legyen az romániai vagy magyarországi - nem helyénvaló, veszélyes nyilatkozatot, amely eredményeinket veszélybe sodorja” – szólította józanságra a honatyákat Markó Béla miniszterelnök-helyettes is.
Ismét Alkotmánybíróság
Az ellenzék javaslatát végül elvetették, és sikerült megtartani a szavazást a bizalmatlansági indítványról. Emil Boc kormánya talpon maradt és a munkatörvénykönyv elfogadottnak tekinthető, ugyanis az ellenzéknek csak 212 szavazatot sikerült összegyűjtenie a kabinet megbuktatásához szükséges 236-ból.
A Szociál-Liberális Szövetség (USL) azonban nem hagyja magát: tegnap beadvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz, mert szerintük a munkatörvénykönyv az alaptörvénybe ütköző kitételeket tartalmaz. A taláros testület március 23-án tárgyalja meg az ellenzék beadványát
Új Magyar Szó (Bukarest)

Tanácstalanul
Állunk, nézünk magunk elé bután: már megint nem értjük. Nem azt nem értjük, hogy miként lehettek többen a sajtószabadságért tüntető „ellenforradalmárok” Budapesten, mint a kormányfő ünnepi orációját megtapsolók (pedig utóbbiak között lefizetett fiatalok is voltak, végre megint egy kis megrontás a puha zsarnokságtól!) – ezt nagyon is értjük.
Állunk, nézünk magunk elé bután: már megint nem értjük.
Nem azt nem értjük, hogy miként lehettek többen a sajtószabadságért tüntető „ellenforradalmárok” Budapesten, mint a kormányfő ünnepi orációját megtapsolók (pedig utóbbiak között lefizetett fiatalok is voltak, végre megint egy kis megrontás a puha zsarnokságtól!) – ezt nagyon is értjük. Hiszen ha mondjuk az 1848-as márciusi ifjak hirtelen feltámadnának, ők is a szabadságért tüntető tömegben és dobogókon lennének. Értjük azok tanácstalanságát is, akik az egyik oldalhoz szégyelltek, a másikhoz féltek csatlakozni; önmarcangolásuk megindító, de felesleges, hiszen – még lehet – mindenki pont oda áll, ahova akar, nem kell magyarázkodni.
Azt nem értjük, mit akart mondani a magyar miniszterelnök március 15-ikén, amikor kijelentette, hogy nem tűr el semmiféle diktátumot Brüsszeltől!? A sértésre, hogy az Európai Uniót párhuzamba állítja a szovjet birodalommal, külpolitikailag Orbán Viktor még nagyon sok választ fog kapni – felesleges azt nekünk minősítenünk. Isten őrizzen attól a szentségtöréstől is, hogy azt gondoljuk, minden magyarok miniszterelnökét annyira elragadta a hév, hogy már nem is tudta, mit beszél.
Ám ha ezt kizárjuk, akkor csak az a feltételezés marad, miszerint O. V. 1988-ban képzeli magát, és mint akkor az oroszokét, most az európaiak kivonulását követeli Magyarországról. Még mélyebbre hatolva forradalmi gondolkodásába: mivel az EU soros elnöke Magyarország és ő maga, ezáltal a saját kivonulását sürgeti. Vagy legalábbis kilátásba helyezi: nem engedi meg saját magának, hogy diktáljon saját magának! Ám félre az alkotáslélektani elemzéssel! Az elfogadott közös játékszabályok alapján az uniós törvények közösek, minden tagországra kötelező érvényüket nem lehet diktátumnak tekinteni. Tehát a legjobb esetben is a macsó kijelentés üres póz, másképpen fogalmazva marhaság.
Itthon az ünnepet régi kedves vendég bölcs szava aranyozta be. Azt értjük, hogy Semjén Zsolt számára a hely szelleme ismét serkentően hatott, és a híres nagyváradi peltzi napiparancsra emlékeztető direktívával összhangban kiadta az RMDSZ-nek, hogy mit kell tennie: fel kell hagynia azzal, hogy minden magyarországi párttal jó, konstruktív viszonyban akar lenni! Értjük, hogy Semjén és társai szerint az RMDSZ-nek csak a Fideszt szabadna elfogadnia. Azt nem értjük, hogy akkor viszont a magyarországi fő kormánypárt miért gáncsolja minduntalan az RMDSZ-t.
„Ha nem szeretsz, hát én szeretlek!” – ez nekünk túl bonyolult... És az ilyen felelőtlen nagyotmondásokból a felfokozott hangulatban még sok baj lehet.
Ágoston Hugó, Új Magyar Szó (Bukarest)

Forradalmi marketing
Európa hangja az önkény ellen
-él, Élet és Irodalom
Feltűnt-e valakinek, hogy azon a szánalmas kérdőíven, amelyet az új alkotmány tárgyában „Magyarország kormánya” (helyesen, mint Tamás Gáspár Miklós megjegyzi, a „Magyar Köztársaság kormánya”) minden felnőtt állampolgárnak kiküldött, hány kérdés található?
Feltűnt-e valakinek, hogy azon a szánalmas kérdőíven, amelyet az új alkotmány tárgyában „Magyarország kormánya” (helyesen, mint Tamás Gáspár Miklós megjegyzi, a „Magyar Köztársaság kormánya”) minden felnőtt állampolgárnak kiküldött, hány kérdés található? Feltűnt-e valakinek, hogy az előre megcímzett válaszborítékon milyen irányítószám szerepel? Feltűnt-e valakinek, hogy az új alkotmány mikor kerül a parlament elé?
Ha nem, íme a válaszok: 12, 1848, március 15-e. Gyöngébb emlékezetűek és idegzetűek felvilágosítására: Petőfiék 1848. március 15-ig foglalták követeléseiket 12 pontba. A (fülke)forradalom folytatódik, a gép forog, viszont Az ember tragédiája vonatkozó sorával ellentétben az alkotó nem pihen. A (fülke)forradalmi vezér piárosai újabb és újabb, narcisztikusan historizáló sugallatokkal lepik meg a közönséget. Erre telik. [Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket]
Új Magyar Szó (Bukarest)

75 éves az Erdélyi Könyv Egylet kapitánya
Veress Zoltán, az 1986-tól Stockholmban élő erdélyi magyar író, költő, műfordító és lapszerkesztő 75 évet töltött. Klasszikussá vált epikus gyermekversei (Tóbiás és Kelemen, Irgum-Burgum Benedek) máig a legkedveltebbek közé tartoznak, de írt felnőttekhez szóló szépirodalmat, tudománytörténeti írásai két kötetben láttak napvilágot, s publicisztikája is jelentős.
Ki hát valójában Veress Zoltán, ez a sokoldalú literátus ember? Gyermekként biológusnak készült — vallja meg kérdésünkre. Növények, állatok, mezőgazdálkodás érdekelte, mint egyik, agráregyetemet végzett nagyatyját. Honnan tudhatta még akkor, hogy a sors más életutat szánt neki? Mást, sokkal nehezebbet, amely úgy kezdődött, hogy a 16 éves Veress Zoltánt több társával együtt börtönbe csukták rendszerellenes szervezkedés miatt. Amikor két évvel később váratlanul szabadlábra helyezték, először az elmaradt érettségit kellett megszereznie, majd belátnia, hogy az akkor nagyon népszerűnek számító biológusképzésen a múltja nem jó ajánlólevél. Jelentkezett tehát a kolozsvári Protestáns Teológiára, ahol nem a múltjába, hanem a jelenébe kötöttek bele, így a Bolyai Egyetem magyar szakán folytatta tanulmányait. Itt sem maradhatott sokáig. 1958 Romániájában rendeletbe hozták ugyanis, hogy a politikai elítélteket el kell távolítani a felsőoktatás intézményeiből. Csakhogy ekkorra már neve volt, az Utunk című folyóiratnál várhatta ki a jobb időket, a 70-es évek elejét, amikor visszairatkozhatott az egyetemre. Minden tanárral tegező viszonyban voltam, mire letehettem a vizsgáimat — mondja a rá jellemző fanyar humorral. Aztán Huszár Sándor A Hét című, Bukarestben kiadott hetilaphoz hívta kolozsvári szerkesztőnek, s egészen addig végezte e munkát, amíg a Korunk folyóiratnál meg nem ürült a tudományrovat vezetőjének állása. Aztán gondolt egyet, s unokástul, feleségestül elhagyta Erdélyt. Sokáig visszhangzott literátus berkekben a kapu, amit 1985 karácsonyában jó hangosan rácsukott ceausizmusra és transzszilván küldetéstudatra egyaránt. Nyilván nem csak a ceausizmust és a szlogeneket hagyta maga mögött Erdélyben. Az egész elővázolt életépítmény ott maradt, s ha ezért valaki elítéli, hát lelke rajta. Irodalompártoló, tudományt népszerűsítő, felelős értelmiségi önmagát viszont továbbmentette, Stockholmban is megőrizte. Vagy inkább újraépítette? Talán ez utóbbi. Vitte az alapanyagot, s új építményt kreált belőle. Mert senki ne higgye, hogy idegen földön úgy vagyunk jól, ahogy vagyunk. Az idegen föld mennyországa pőrére vetkőztet, úgy enged be a kapuján, a pitvarig esetleg, s az ember kezdheti elölről az önépítést, bizonyítást. Van, aki belerokkan, van, aki erősebb lesz tőle, s olyan is akad, aki újonnan szerzett erejével leszakít néhány csillagot, s hazaküldi... Kitalálta a Peregrinus Klubot, melynek "célja, hogy a Svédországban élő magyarok találkozópontja legyen, lássuk és halljuk egymást, kulturális, tudományos és barátságos programok jelszava alatt. Lakásom könyvespolcát szép könyvsorozat díszíti. Az Erdélyi Könyv Egylet kiadványai. E mögött az 1990-ben alakult könyvklub mögött is a Veress házaspár áll, együtt néhány más svédországi magyarral, a hétszemélyes kuratórium tagjaival, akik az ügy mellé szegődtek. Az EKE honlapján szereplő tájékoztató szerint a szerkesztők célja elsősorban az otthon élő erdélyi magyar írók, illetve a "határon túli" nemzetrészek irodalmának támogatása. Elemzések, tanulmányok, szépirodalom a kötetek anyaga, értékük viszont jóval túlmutat önmagukon. Egy szerkesztői előszó húzza föl rájuk a vitorlát, s engedi tova négy égtáj magyarsága felé. Metaforám nem véletlen szüleménye, hanem a tizenegyedik kötet előszavának zárósorai ihlették: "Jelentőségünk az EKE most kezdődő második évtizedében talán csökkent, szerepünk és felelősségünk azonban növekedett." Ne kérdezzék, miért, én egy ilyen mondat mögé hajóskapitányt képzelek. Esetleg nagy utasszállító repülőgépét. De mindenképpen kapitányt. Olyan szilárd embert, akit ma már régi vágásúnak szokás nevezni, mert nincs benne semmi "jelentőségbe" kapaszkodó egoizmus, s amit tesz, azt "felelősségből", a közösségért cselekszi. Az EKE-kötetek előszóinak olvasása legalább akkora élmény, mint a további tartalom tanulmányozása. Az írások mélysége és időbeni terjedelme olyan portrét enged kibontakozni egy emigrációba kényszerült, de nemzeti, szellemi és kulturális hovatartozásában szilárdan álló magyar íróról, amelyre több interjú sem lenne képes. De ha már a kapitány hasonlattal éltem korábban, engedjék meg, hogy azzal is folytassam, méghozzá Noé történetével. Azon emberével, aki az özönvíz pusztítása elől nemcsak az életbe, hanem egy új korszakba mentette tovább a menthetőt, s akinek szellemalakja minden társadalmi-kulturális létet fenyegető vészhelyzetben ott kísért. Látták őt nagyon jól a felelős erdélyi értelmiségiek is. A mitológiai bárkaépítő sokat bolyonghatott a mi szép Erdélyünkben, mert parancsoló üzenetét még versbe is lehelte: "Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, /egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges." (Kányádi Sándor) Akinek volt füle rá, s hajóépítő készsége és képessége, az aszerint cselekedett. Az EKE-könyvek Veress Zoltán bárkája, tartalmuk pedig pénzben nem mérhető értékű. No de lássuk ismét a kapitányt az előszók kormánykerekénél. Ha úgy általában kellene jellemezni a kötetek előfutár-írásait, akkor azt mondanám, hogy elsősorban a felelősségével nagyon is tisztában lévő ember szerénysége jellemzi. Épp csak bocsánatot nem kér ezért az önként fölajánlott bárkaépítésért, ezért a "könyves kalákáért", azért, hogy a könyvsorozat másik szerkesztője, Dávid "gyula" mellett ő lehet a "kende". A tudós higgadt józanságával méri minden szavát, mielőtt papírra veti, pedig a témák nagy érzelmi töltetűek. Megoldásra vár, ezért témává kell avatni például a magyar falu sorsát vagy a szórványosodást, a "nagy másságok tengereiben való szétforgácsolódást". Mártírjaink egy része is bekerül e bárkába, "akik egykor értünk is, helyettünk is helytálltak", s akikre olyan szükségünk van, mint "őskeresztényeknek a szentek legendáira". Menti a vidámságot, nem azért, mert okunk van rá, hanem mert néha "csak úgy bírjuk ki az egészet, ha röhögünk rajta", s közben olyan mondatokat fogalmaz, hogy megáll tőle a szívverésem: (a humor) "nem fizikai, hanem erkölcsi bosszúállás, vértelen és jelképes, mint a templomi áldozás vagy az úrvacsoravétel". Regényíró-pályázatokat hirdet társaival, s hogy egyszerre több mentendőt is bevagonírozhasson, témaként ajánlja a ’48-as forradalmat, majd a jelen állapotokat. Mert "az emlékezés: életjelenség". Az irodalmi mű pedig a közösség emlékezete. Kapitányi védelmét a kisebbség kisebbségeire is kiterjeszti, mert humanista ember nem csak a saját fajtáját menti. Olykor egymásnak feszül a hajó legénysége, s akkor a bárka szükségszerűen ezt is magával viszi: a turáni átok terhét a tizenhetedik kötet előszavában. Pedig addigra az eredetileg erdélyi értékeket begyűjtő kapitány akciója már jóval túlmutat az erdélyiség keretein. A kapitány épít, ment, kormányoz, s teszi mindezt Szent István szellemében s — határozott érzésem — védnöksége alatt. És miközben ment, irányt is mutat. Sokunk számára még nem követhető, de legalább érzékelhető s mélyen helyeselt irányt egy szebb, egy jobb, egy emberibb, egy biztonságosabb kikötő felé. Az EKE utolsó kötetében azt kértétek a szerzőktől, hogy rajzolják meg a hajó árbockosarából talán már érzékelhető kikötőt, "a mostaninál lényegesen értelmesebb világot". Csakhogy a lényeges dolgok — Saint-Exupérytől tudjuk — szemmel nem láthatóak, így a szebb, jobb világok sem, mert egy másik dimenzióban teremtődnek. A Te elkötelezett, magyarságban gyökerező emberségednek köszönhetően már létezik, hisz a Te EKE-bárkád "egy hordozható, a föld bármelyik pontján azonos hatásfokkal működő, megmaradási, identitásőrzési lelkivilág modellje". Jobb, "mint amilyent Mikes Kelemen már egyszer kipróbált Rodostóban"!
Boldog születésnapot!
Kovásznay Enikő. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szoboszlai Aladár székelyföldi szervezkedése
Annak ellenére, hogy Szoboszlai Aladár 1956. október 24-e és november 2-a között egyedülálló kísérletbe kezdett a rendszerrel szemben álló belső ellenzék mozgósítására, éppen Kosza József teljesen ártatlan meghurcolása, elítélése ismételten felveti a rabtársak által is jogosan megfogalmazott kérdést: gyermekien naiv álmodozó, vezető szerepre vágyó, felelőtlen karrierista volt, vagy pedig népe szabadságáért az életét bármikor feláldozó, jövőbe látó lelkész-politikus? A kérdés cseppet sem szónoki. Szoboszlai rövid életútja a bizonyság rá: egyszerre volt gyermekien naiv álmodozó, felelőtlen karrierista, de népe sorsáért valóban aggódó és azért bármilyen áldozatra vállalkozó lelkész-politikus. Amikor kivégezni vitték, a foglár megkérdezte: nem fél a haláltól, a golyótól? Azt válaszolta: nem mi, lelkészek hirdetjük az örök életet?
Szoboszlai a Keresztény Dolgozók Pártja programjában azt is megjósolta: a szocialista rendszer bukása után az ipari vállalatokat részvényesítik, és a földbirtokosoknak visszaadják földjük egy részét. Mindmáig a szocialista rendszer és ideológia egyik legpontosabb diagnózisát fogalmazta meg: a marxizmus-leninizmus a félelmen alapul, ezért tudnak százmilliókat rabságban, diktatúrában tartani. Ha ez a hatalmas tömeg elindulna — ahogy 1989 végén történt —, egyszerűen elsöpörné az egész rendszert. A magyar—román konföderáció, amelyhez laza államszövetségben Ausztria is csatlakozna, valójában a Mittel-Europa egyik első elméleti kérdésfelvetése. Szoboszlai Aladár 1956. október 28-ra tervezte a második államcsínyt. Éjjel-nappal azon fáradozott, hogy a kommunista diktatúra ellen fellázítsa az országot. Az 1958. január 5-i vádemelésben az ügyész ezt tételesen megfogalmazta: "Amikor a Magyar NK-ban megkezdődött az ellenforradalom, Szoboszlai Aladár úgy vélte: elérkezett a pillanat az RNK államrendje ellen.
Miután megtudta, hogy a Magyar Népköztársaságban megkezdődtek az események, Szoboszlai Aladár Bukarestbe utazott, Constantin Drăgăniţă alezredes lakására, ahol Iris Drăgăniţăval, a feleségével megállapodtak abban: sürgősen Caracalra, a férjéhez megy, ismerteti vele a szervezetet, az akciótervet, az lett volna a feladata, hogy Szoboszlai Aladár kérésére a tankalakulatával az akció megkezdésével egy időben elfoglalja a középületeket. Iris Drăgăniţă teljesítette ezt a megbízatást, ami kiderül az ő, valamint Constantin Drăgăniţă alezredes és mások nyilatkozatából.
A Magyar NK-ban zajló ellenforradalom első napjaiban Szoboszlai Aladár Huszár Józseffel együtt Orbán István lakására ment, ahol konspiratív gyűlést tartott, ezen részt vett Tamás Imre is. (...) Ugyanazon este Szoboszlai Aladár és Huszár József Sepsiszentgyörgyre utazott, ahol a helyszínt azonosították, majd folytatták az útjukat Kézdivásárhely felé, ahol kapcsolatot teremtettek Kónya Istvánnal, akit azzal bíztak meg, hogy a Sepsiszentgyörgy melletti fegyver- és lőszerraktár megtámadása révén fegyvert kell szerezni, ezért Kónya István embereinek kell akcióba lépniük. Ugyancsak Kónya Istvánnak és embereinek meg kellett volna támadniuk a Bereck melletti fegyverraktárt, hogy az őrség megtámadására felfegyverezzék magukat. Kónya Istvánnak a hat géppisztolyon kívül, amit egyedül is beszerezhetett volna, még más fegyvereket is kellett volna szereznie azon a két fegyveren és pisztolyon kívül, amelyet Tamás Dezső szerzett és a felforgató szervezet rendelkezésére bocsátott. Szoboszlai Aladár és Huszár József gyanúsított Kézdivásárhelyről Torja községbe, Ábrahám Árpád római katolikus paphoz utazott, ahol konspiratív gyűlést tartottak, amelyen Szoboszlai Aladáron, Huszár Józsefen és Ábrahám Árpádon kívül részt vett Szörcsey Elek, Baróthi Pál, Lőrincz Károly és mások."
A Securitate által összeállított dokumentumokat minden esetben nagy-nagy fenntartással és forráskritikával kell és szabad tanulmányozni, hiszen a valóság és a fikció gyakran keveredik. Bizonyítható, hogy Szoboszlai Aladár 1956. október 28-ra valóban tervezte az államcsíny kirobbantását. Azonban az általa alapított sejtek nem működtek, nem vették komolyan elképzeléseit. Nem lehet eléggé elítélően minősíteni azt a naiv elképzelést, hogy a Csíkszereda—Sepsiszentgyörgy—Brassó—Bukarest között közlekedő vonatra a különböző településekről egyszerűen csak úgy felszállhatnak, méghozzá fegyverrel (?!!), arról ismerik fel egymást, hogy a szájukban meggyújtatlan cigaretta, a kezükben gyufásdobozt lóbálnak.
A Securitate beépülését bizonyítja, hogy a konspirálók minden lépését követve, 1956. november 2-án Sepsiszentgyörgyön az esti órákban az állomás környékén razziát tartottak. Szoboszlai Aladárnál és Huszár Józsefnél ott volt az a riasztópisztoly, amelyet Tamás Dezső Pataki Zoltán közvetítésével szerzett, és amelyet Orbán Péter adott át Szoboszlainak a csíkszeredai állomáson. Amikor a razziát észrevették, a pisztolyt az állomás előtti hídról az Oltba dobták. Szoboszlai letartóztatása után egy egész katonai alakulat mindenféle detektorokkal átfésülte az Oltot, s valahol Sepsiszentgyörgy alatt megtalálták a már rozsdás pisztolyt. Ezzel tárgyi bizonyítékot találtak a fegyveres összeesküvésre! Ez végleg megpecsételte a vádlottak sorsát. Innen már gyors és egyenes út vezetett a tíz halálos ítélethez és a többi vádlottra kiszabott 1300 év börtönbüntetéshez.
Valójában beszélgetésekről, tervezgetésekről, az erdélyi kérdés megoldásának elméleti felvetéséről tárgyaltak. Mindezek ellenére több halálos ítéletet hoztak, mint Ion Antonescu háborús bűnös csoportjának perében. Az 57 vádlottat a mindössze másfél oldalas, 1950/199-es számú törvényrendelet alapján ítélték el, amely kimondja: "Az előkészületi és kísérleti cselekmények befejezett cselekményként büntetendők." Magyarán: a gondolatban "elkövetett" bűncselekményt is halállal büntették. Erre a jogtörténetben sajnos nemcsak a szocialista Romániában volt példa. Ezért kell a Szoboszlai Aladár és társai ellen indított koncepciós per minden fontosabb mozzanatát a világ közvéleménye elé tárni...
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egymásnak ítélve – Fekete március Marosvásárhelyen
(MTI) – A 21 évvel ezelőtti marosvásárhelyi véres történéseket és az ottani cigányság magyaroknak nyújtott segítségét idézi fel az Egymásnak ítélve – Fekete március Marosvásárhelyen című könyv, az angol és magyar nyelvű köteteket csütörtökön mutatták be Budapesten, a Terror Házában.
Tőkés László európai parlamenti képviselő azt mondta: ritka pillanatai történelmünknek, amikor sikerül helyreállítani a természetes együttérzés és szolidaritás állapotát; a régóta leszakadt, megosztott, egymásnak uszított magyarok és cigányok egymásra találtak Marosvásárhelyen. "Annyira magától értetődően természetes, humánus és emberi volt, hogy éppen ez a varázsa ennek" – fogalmazott.
Balog Zoltán, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára szerint a könyv egyik mondanivalója, hogy elhiggyük, rajtunk múlik, hogyan folytatódik a történet.
A könyvben a befogadás, a megaláztatás, az elutasítás egyaránt megjelenik, szép és jó, rossz és igaz történetek egyaránt vannak. Kifejtette: annak a jegyében indult el a fekete március dokumentálása, hogy miközben annyi rossz, de igaz történetünk van, ezekkel szemben azokat a történeteket, amelyek igazak és jók, sorakoztassuk fel. A cigányok, akik akkor kiálltak a magyarok mellett, megakadályoztak egy polgárháborús helyzetet a városban, sok ember életét konkrétan megmentették azzal, hogy a feltüzelt román erőszakot nem engedték eluralkodni – emelte ki az államtitkár.
Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója azt mondta, szerették volna, hogy ha a rendezvényt a Román Kulturális Intézetben tartják, mert úgy gondolják, azt, ami több mint 20 éve Marosvásárhelyen történt, el kell kezdeni "kibeszélni" a románoknak és a magyaroknak. Az intézet vezetőjével abban maradtak, hogy a könyvbemutatót ne tartsák ott idén, viszont jövő márciusban a Terror Háza Múzeumban tartsanak egy "nagyszabású beszélgetést" román és magyar résztvevőkkel.
"Kezdjük el ennek a nagyon fájó sebnek, ami a két szomszédos nemzetnek egy máig üszkösödő sebe, a kibeszélését" – fogalmazott a főigazgató.
Tavaly a Terror Háza Múzeum és a Polgári Kultúráért Alapítvány közös rendezvényén a magyarok mellett kiálló cigányok közül a Petőfi-emléklap a helytállásért nevű elismeréseket adott át Balog Zoltán, az Országgyűlés emberi jogi bizottsága elnökeként.
A könyv a díjátadón és emlékünnepségen elhangzott szerkesztett beszédek mellett visszaemlékezéseket és fotókat gyűjt csokorba angol és magyar nyelven. Népújság (Marosvásárhely)

Kelemen Hunor: visszaköszön a nacionalizmus
Megválasztásakor tett ígéretéhez híven, miszerint kéthetente Kolozsváron tart sajtótájékoztatót, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, tegnap délután ismertette és kommentálta a kongresszus után történt legfontosabb hazai eseményeket.
Az elnök csütörtökön megbeszélést folytatott a szövetségen belüli ideológiai platformok képviselőivel, majd a területi elnökökkel konzultált. Április másodikára a kolozsvári magyar színházba hívják össze a Szövetségi Képviselők Tanácsának ülését, amelyen megalakítják a döntéshozatalokra felhatalmazott 18 tagú Szövetségi Elnökséget. Napirendi pontként szerepel az alelnök (erre a tisztségre Borbély László esélyes), és főtitkár megválasztása (ezt a személyt még keresik). A találkozó után megrendezik a Mátyás király szoborcsoport hivatalos újraavatását. Az ezt követő 2-3 hónapban, a tervek szerint, a területi szervezetek révén társadalmi konzultációt tartanak 200 000–300 000 személlyel, hogy feltérképezzék a különböző régiókban élő magyarok sajátos elvárásait, és azok ismeretében kidolgozhassák a közép-, illetve hosszútávra szóló politikai stratégiát.
Kelemen Hunor elgondolkoztatónak tartja, hogy március 15-ével kapcsolatban, Orbán Viktor félreértelmezett, eltorzított üzenete miatt, alig fél nap alatt a román parlamentben egyesek képesek lennének az utóbbi huszonegy év kiegyezésre törekvő munkájának eredményeit lábbal tiporni, és a magyar kártyát ismételten uszító szándékkal felhasználni. Haşoti szenátor politikai nyilatkozatát szerencsére a kormánykoalíció visszaverte, és amikor a tévedésre fény derült, a honatyák közül egyre többen higgadtak le. Ugyanakkor az RMDSZ elítéli a csíkszeredai Csibi Barna nyilvános felelőtlen akcióját, mert a magyar–román párbeszédhez nélkülözhetetlen a kölcsönös tisztelet megkövetelése. A parlamentben a nacionalista hang feltámasztása minden esetre zavaró tényező – mondta a szövetségi elnök. És még hozzátette: az RMDSZ helye ott van a parlamentben, mert azzal biztonságérzetet szavatol a romániai magyarság számára
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Kelemen: az RMDSZ nem mond le a többlépcsős autonómiarendszerről
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke szombaton Marosvásárhelyen azt nyilatkozta, hogy az RMDSZ nem mond le a programjában is szereplő többlépcsős autonómiarendszer eléréséről.
Kelemen Hunor kifejtette, nem kommentálja Teodor Baconschi külügyminiszter nyilatkozatait, amelyek szerint Románia elfogadja a kulturális autonómiát, de nem az etnikai és területit alapút, kiemelve: az RMDSZ programja ismert, és a Szövetség nem mond le az ebben szereplő célkitűzésekről, még akkor sem, ha az elérésükhöz hosszabb időre lesz szükség.
„Nem kommentálom Baconschi nyilatkozatát. A mi programunkban az szerepel, amit jól ismerhetnek, és benyújtottunk a parlamentbe is több törvénytervezetet, amelyeket visszautasítottak. Mi nem vesszük ki célkitűzéseinket programunkból, de nincs amit kommentálnom Baconschi úr nyilatkozatán. Én az RMDSZ-ről beszélek, a mi programunkról, a mi célkitűzéseinkről. Időbe telik, amíg elérjük ezeket, mert itt olyan dolgokról van szó, amelyek bizonyos érzékenységeket sértenek, de idővel, párbeszéddel, érvekkel, meggyőzéssel és politikai eszközökkel elérhető bármilyen célkitűzés, ami a nemzeti identitásra, a kulturális identitásra vonatkozik. Másképp nem lehet. Nem tudom, mennyi ideig tart, nem mondok időt” – fejtette ki Kelemen Hunor.
Teodor Baconschi, pénteken, Marosvásárhelyen azt nyilatkozta, hogy Románia elfogadja a kulturális autonómiát, de nem az etnikai alapút.
„Természetesen Románia elvi álláspontja nem változik. Elfogadjuk a kulturális autonómiát, a közigazgatás decentralizációját, de nem az etnikai alapú vagy területi autonómiát” – mondta Baconschi. nyugatijelen.com. Erdély.ma

Rendszeresen megrongálják Dsida Jenő sírját
Romokban a házsongárdi temetőkertben nyugvó Dsida Jenő sírja, de nem csak az övé, úgy tűnik nincs aki megmentse Kós Károly, Reményik Sándor, Szenczi Molnár Albert nyughelyét sem.
Az 1585-ben megnyitott kolozsvári házsongárdi temető Európa egyik legrégebbike, talán a leghíresebb magyar temető, erdélyi panteon, a magyar művelődéstörténet kegyhelye. A temető a „lombos Házsongárd" dombjáról kapta nevét. Hírét nemcsak az itt nyugvó jeles személyiségeknek, hanem régi sírköveinek, művészi emlékműveinek is köszönheti.
A sírokat mostanában azonban nemcsak az idő rombolja, a helyiek elmondása szerint sorozatosan vandálok is dúlják azokat, így hiába a temető műemléki védettségű, mára pusztulás fenyegeti. Megmentéséhez a dunántúli Szilsárkány polgármestere, Zöld Péter adománygyűjtő akcióba kezdett, 174 kistérségi társulás segítségét, támogatását kérte, egyelőre kevés sikerrel. Eddig ugyanis hiába a széleskörű felhívás egy millió forintot sikerült csak összegyűjteni.
A Házsongárdért Alapítvány több mint tíz éve alakult és próbálja megmenteni a temetőkertet. Eddig saját erejéből 90 síremléket és öt kriptát állítottak helyre a diákok. Néhány hónapja azonban azt kellett látniuk, hogy ismeretlenek több sírt is darabokra törtek. Gergelyné Tőkés Erzsébet, az alapítvány elnöke a Vasárnapi újság műsorának elmondta, összegyűjtötték a törmelékeket, hogy az ősi darabokat helyreállítsák, ám már másnapra eltűntek, a tapasztalatok szerint valahol egy betonalapban végezték. Mint mondta, a műemlék sírkertben folyamatos a betonozás – a védett temetőben egyébként tilos – új építmények épülnek egyik-napról a másikra.
A megoldás szinte lehetetlen, mert ugyan a kulturális minisztérium óvná a műemlékeket, ahhoz azonban, hogy lépni tudjanak azok helyrajzi számát kéri. Azt pedig – mivel időközben titkosították is az adatokat – a Házsongárdért Alapítvány nem tudja megszerezni. Marad tehát a tehetetlenség és a rongálásokat követő, eddig eredménytelen feljelentések sorozata.
Kossuth Rádió. Erdély.ma

Kelemen: Nem romalnak meg a román-magyar kapcsolatok
Kelemen Hunor azt nyilatkozta, meggyőződése, hogy a román-magyar kapcsolatok nem „romlanak” meg, mert a román politikai osztályban és az RMDSZ-ben „van kellő bölcsesség”. Leszögezte, Orbán Viktor március 15-i üzenete nem sértette a románokat.
„Nem romlik meg a román-magyar viszony, meggyőződésem, hogy van elég bölcsesség a román politikai osztályban, az RMDSZ-ben száz százalék, hogy van annyi bölcsesség, hogy ez a kapcsolat ne romoljon meg. Orbán miniszterelnök úr üzenetében nem volt semmi szokatlan, és nem sértette sem Romániát, sem a románokat, egy nagyon visszafogott üzenet volt. (...) Szerdán a parlamentben azt tapasztalhattam, egyesek, anélkül, hogy ismernék az üzenet pontos tartalmát, ismét visszatértek és a nacionalista kártyát használták, de ezekben a pártokban is volt olyan vélemény, mint a volt miniszterelnököké, Tăriceanué és Năstaseé, akik kiegyensúlyozottabban nyilatkoztak” – fejtette ki Kelemen.
Az RMDSZ új elnöke a szerdán este a parlament plénumában elhangzó ellenzéki javaslatra célzott, miszerint a román parlament plénumának reagálnia kellene Orbán Viktor március 15-i beszédébe burkolt „irredenta” és „románellenes” üzenetekre.
Időközben kiderült, hogy a források keményen ferdítettek, a magyar miniszterelnök nem fogalmazott olyasmit, amit neki tulajdonítottak. Székelyhon.ro

Emlékplakettet helyeznek el
Március 25-én 17 órakor kerül sor a Karácsonyi Péter-emlékplakett elhelyezésére a Nagykárolyi Kulturális Központ épületén. A szervezők mindazokat elvárják, akik tisztelői a zenetanár munkásságának, a Castelanii Zenekar tagjai voltak, avagy a kultúra pártolói. Az együttes alapítója, Karácsonyi Péter a nagykárolyi zenei élet emblematikus alakja. Március 25-én a 71. életévét töltötte volna be. Az emlékplakettet tanítványai, Bogdan Georgescu és Szűcs József kezdeményezésére helyezik ki.
A szervezők az alábbi írással ismertetik Karácsonyi Péter munkásságát azon kevesekkel, akik nem hallottak arról:
„A Castelanii, négy évtizedes múltra tekint vissza és egyet jelent Karácsonyi Péter zenetanárral valamint Nagykárollyal. A Castelanii jelenség több mint kilenc generáció életét tette teljesebbé, megszépítve, és nem keveseknél, egészen meghatározva későbbi életútjukat. Egy valóságos mozgalomról van szó, mely a hatvanas évek elején indult útnak, azóta is töretlen sikernek örvend és időközben a zene városává avanzsálta Nagykárolyt. A hajdani tanítványoknak köszönhetően, ez a mozgalom ma is él a városban.
A felnövekvő generációk sikert sikerre halmoztak. Ezt számos rádió és televízió felvétel, megannyi fesztiváldíj és több kiadott lemez igazolja.
A Castelanii fennállásának 46 éve alatt neves előadókkal működött közre.
Mindennek létrejöttéért Karácsonyi Péternek a művésznek tartozunk köszönettel, aki míves módjára ékszert faragott a Castelanii névből.
1940. március 25-én született Budapesten. 1956-ban érettségizett Nagykárolyban, 1959-ben Temesváron elektrotechnikusi, majd 1962-ben Kolozsváron híd- és útépítészi diplomát, 1965-ben pedig pedagógusi képesítést szerez.
1971-ben végez a Gheorghe Dima Konzervatórium, Zeneszerző és Muzikológia Fakultásán. 1978-ban karmesteri képesítést szerez. 1983-ban megkapja a Román Tanügyminisztérium Érdemes Tanári elismerését, majd 1994-ben a Kultúra Kiválósága-díjjal is kitüntetik.
2001. október 20-án, 62 esztendős korában hunyt el.
2005-ben, post mortem megkapta Nagykároly megyejogú város Pro Urbe-díját.
Magától értetődő, hogy a fentebbi felsorolás kevés arra, hogy kifejezze Karácsonyi Péter nagyságát. Igazán és őszintén Róla szólni tanítványai tudnak, kiknek emlékezetében örökre megmarad. Számukra Karácsonyi Péter tanár úr halhatatlan, hiszen nem mennek el örökre azok, akik egész életüket egy közös és magasztos cél szolgálatába állították." Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Tizenhatmillióra csökkenhet Románia lakossága
21 680 974. Ennyi volt Románia lakossága a legutóbbi, 2002-ben elvégzett népszámlálás szerint. Ez a szám 2009. január 1-i becslések szerint 21 498 616-ra esett vissza. És ez a devolúció minden kétséget kizáróan folytatódni fog. Az ENSZ Népességi Alapjának előrejelzése szerint Románia lakossága 2030-ra 19 millióra eshet vissza.
Sőt, a jelenlegi tendenciák mellett 2050-ben már csak 16 millióan fogják majd lakni az országot. Az utóbbi két évtizedben nem kevesebb, mint 1,7 millióval csökkent az ország lakossága, elsősorban az egyre inkább romló születési arányok valamint a magas fokú migráció miatt, derült ki a tanulmányból. A népesség csökkenésével egyidejűleg megfigyelhető, hogy folyamatosan növekszik a társadalom átlagéletkora. Amíg a 90-es évek elején a lakosság 2%-a érte el a 80 évet, addig ez az arány azóta egy százalékkal emelkedett. Az előrejelzések szerint ráadásul a 2050-re a lakosság egyharmada meghaladja a 65 évet.
Egyelőre nincs gond a nyugdíjalappal, mert olyan összeget kell kifizetnünk, amire képesek vagyunk. Jelenleg. De mi lesz akkor, ha a demográfiai mérleg felborul? Mi lesz 20-30 év múlva? Ezt a problémát a munkaügyi minisztérium nem tudja kezelni egy megfelelő mértékű gazdasági növekedés nélkül", idézte a nevezett minisztérium egy vezetőjét a money.ro gazdasági portál.
Kocsis Zoltán
Impulzus. Erdély.ma