Üdvözölik a magyar vokstörvényt az erdélyi pártok vezetői
Üdvözlik az erdélyi magyar politikai pártok vezetői az Országgyűlés döntését, melynek értelmében jogerőre lép a módosított választójogi törvény, amely szavazati jogot biztosít a határon túli magyarok számára. A pénteken elfogadott jogszabály kimondja: magyarországi lakóhellyel nem rendelkező magyar állampolgárok egyéni jelöltekre nem, csak pártlistára szavazhatnak, vagyis elvetették Kövér László házelnök módosító javaslatát, amely külhoni választókerületeket is létrehozott volna. A parlament döntése értelmében a következő általános választás eredményeként 199 tagú lesz az Országgyűlés.
Örülnek. Kelemen Hunor, Toró T. Tibor és Szász Jenő egyaránt kedvezően értékeli a választójog megadását
A vegyes választási rendszer egyfordulóssá alakul, a győztes egyéni jelölt után is jár majd töredékszavazat. A mostani 176 egyéni választókerület helyett a jövőben 106 lesz Magyarország területén, az országos listáról 93 mandátumot osztanak ki, a területi listák megszűnnek. Az egyfordulós választáson az a jelölt szerez mandátumot, aki a legtöbb érvényesen leadott szavazatot szerzi, függetlenül a megjelentek számától.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a Krónikának úgy nyilatkozott, a magyar parlament döntése természetes következménye az állampolgárság megadásának.
„Hangsúlyoztam korábban is: a honosítással együtt kellett járnia a szavazati jog megadásának is, ezt a lépést meg kellett tenni, mert különben kétféle magyar állampolgárságról kellene beszélnünk – mutatott rá a szövetségi elnök. – A választójogi törvény módosítását megelőző szakértői és politikai egyeztetések alkalmával, legutóbb pedig a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) novemberi ülése alkalmával is ismertettük az RMDSZ álláspontját – azt a változatot támogatjuk, mely szerint a külhoni magyarok országos listára szavazhatnak.”
Kelemen Hunor szerint nem lett volna szerencsés, ha a szavazókörzeteket kiterjesztették volna a határon túlra, mint ahogy az sem, hogy a szavazati joggal bíró, nem magyarországi lakhelyű személyek egy vagy akár több képviselőt küldjenek az Országgyűlésbe. „Véleményem szerint egy ilyen változat elfogadása megosztottságot gerjesztett volna a magyarországi és a külhoni magyarok között, másrészt meg behozná a magyar belpolitikát Erdélybe, ami szerintem nem kívánatos.’’ A szövetségi elnök szerint továbbá fontos, hogy a törvény konkrét megoldást ajánljon arra, hogy a határon túli magyarok hogyan tudnak majd élni a szavazati jogukkal.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ideiglenes elnöke a nemzetegyesítési folyamat újabb fontos és logikus lépésének nevezte, hogy a kisebbségben élő magyarok is szerepet vállalhatnak az anyaország politikai életében. „A néppárt örömmel fogadta a hírt, számítottunk rá. A pohár teli részét kell nézni, és nem azt, hogy nincs csordultig tele: bár a korábbi egyeztetések alkalmával körvonalazódott egy javaslat arra vonatkozóan, hogy a külhoni magyarok egyéni választókerületekben voksolhassanak saját jelöltjeikre, véleményem szerint ennek a verziónak is lehet örülni, mivel az összmagyar nemzetintegrációs folyamat fontos stációja. Bízunk a magyar kormányban – fogalmazott a Krónikának Toró T. Tibor. – Bátor törvény ez, mely egy olyan időszakban született, amikor emiatt jobbról-balról, kintről és bentről is támadták a magyar kormányt.’’
Toró ugyanakkor fontosnak nevezte, hogy az új választójogi törvény lehetőséget biztosít a Magyarországon élő kisebbségeknek arra, hogy képviselőt delegáljanak a parlamentbe, ugyanakkor bevezeti a kisebbségek számára a szószóló intézményét. A politikus szerint ez a törvény közvetve is segítheti az erdélyi magyar autonómiatörekvéseket.
Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke is jelentős előrelépésnek nevezte a választójogi törvény módosítását, és úgy értékeli, a jogszabály révén a nemzet immár a közjog és a közélet területén is egyesülhet. A Krónikának elmondta, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán zajló konzultáció alkalmával javasolta, hogy a határon túli magyar állampolgárok ne kizárólag a magyarországi országos listára szavazhassanak.
„Az elképzelésünk szerint az erdélyi magyarok is tudtak volna képviselőt delegálni a parlamentbe, de a törvény még így is óriási előrelépésnek számít ahhoz képest, hogy 2004. december 5-én, a Gyurcsány-kormány idején az anyaország gyakorlatilag elhatárolódott tőlünk” – nyilatkozta a Krónikának a polgári párt elnöke, aki szerint a polgári párt javaslata azért esett el, mert a magyar kormánynak figyelembe kellett vennie azt is, hogy a szomszédos államok kormányai hogyan reagáltak erre a koncepcióra.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

Felfüggesztették a három fiatal hokis válogatott-tagságát
A Román Olimpiai Bizottság (COSR) meghatározatlan időre felfüggesztette annak a három fiatal jégkorongozónak az U16-os válogatott-tagságát, akik három héttel korábban az öltözőben bántalmazták csapattársukat, az incidens nyomán pedig hatalmas botrány alakult ki. Az Antal Alfréd, Geréb István és Molnár Ákos ellen alkalmazott szankción kívül a bizottság megrovásban részesítette az U16-os jégkorong-válogatott edzőit, Keresztes Ottót és Geréb Istvánt.
A COSR kedden közölte döntését, amelyet a bizottság elnöke, Octavian Morariu javaslatára hozott. A személyi szankciók mellett a testület arról is döntött, hogy az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztivál (angolul: EYOF, románul: FOTE) 2013-ban, Brassóban megrendezésre kerülő téli játékaira készülő U16-os válogatottat a COSR állandó megfigyelése alá helyezi.
Tánczos Barna, a Román Jégkorong Szövetség elnöke kedden hangsúlyozta: a három fiatal sportoló elleni szankciók csak a FOTE 2013-ra készülő válogatott-tagságra vonatkoznak. „Jelenleg egyikük sem edz vagy játszik a FOTE-csapattal, de továbbra is edzenek, játszanak, itthon és külföldön klubcsapatukkal, a HSC Csíkszeredával” – mondta Tánczos. Hozzátette: amint teheti, a három játékos visszatér a válogatottba, ez lehet egy-két, öt év múlva, de hamarabb is. „Remélem, senki nem gondolja azt, hogy a játékosokat örökre eltilthatja a jégkorongtól” – fűzte hozzá.
Mint arról tájékoztattunk, Románia 16 éven aluliak jégkorong-válogatottjánál azt követően robbant ki botrány, hogy az U16-os csapat egyetlen román nemzetiségű tagja azzal vádolta meg magyar társait, hogy megverték. A román média úgy tálalta az incidenst, hogy Florin Cosmin Marinescut románsága miatt bántalmazták, hangsúlyozva, hogy az eset éppen december 1-jén, a román nemzeti ünnepen történt.
A botrány napokig címpoldalon szerepelt a román médiában.
Az ügyben vizsgálatot indított a jégkorongszövetség és a diszkriminációellenes tanács is.
Krónika (Kolozsvár)

Tőkés: lövészárok-életformát folytatok
Számba vettük a személyét ért egykori és jelenlegi támadásokat, a balesetnek álcázott merényletet, titkosszolgálati módszereket és újabb terveit. Titkokat is megosztott a Magyar Hírlapnak Tőkés László, az erdélyi magyarok európai parlamenti képviselője, aki nem pályáz újabb alelnöki tisztségre az uniós törvényhozásban.
– A minap éppen feldúlták budapesti irodáját, miközben ismét lejárató kampányt indított ön ellen a román sajtó. Újabb keletű a meggyilkolására való felhívás is. Mennyiben lehet elvonatkoztatni az eseményeket attól a rejtélyes autóbalesettől, amely önnel régebben történt? – Az említett autóbaleset nagyon régi esemény, de annyiban helye van a felemlegetésének, hogy ha időmilliomos lennék, akkor az elmúlt huszonkét esztendőre visszamenően bőséges jegyzéket tudnék összeállítani a tettlegességig is fajuló cselekményekről, amelyek ellenem irányultak. Gondolok itt lejáratási kampányokra, buktatási kísérletekre vagy nagyváradi lakásom ablakának betörésére. Mindezeket egy csokorba fogva nagyon nehéz azt képzelni, hogy ezek között nincs összefüggés. Hétköznapi halandókkal ilyesmik nem történnek. Mi pedig bokszoljuk az árnyékokat, hiszen homály fedi a tetteseket. Módszereiket azonban régóta ismerem. Teljesen azonosak az 1989 előtti titkosszolgálati zaklatások forgatókönyveivel, természetével és mechanizmusával.
– Miként lehet mindezt emberileg elviselni?
– Lövészárok-életformát folytatok. Sajnos, ezt is meg lehet szokni, de mindig imádkozom a Jóistenhez, hogy bírjam lelkierővel, mert ez az a fajta felőrlő, eróziós, titkosszolgálati típusú, az emberi gyarlóságra építő hadviselés, amely az embereket elidegeníti a közélettől.
– Nevezzük nevén a gyermeket: kinek lenne félnivalója öntől?
– Amikor valamilyen jó ügy érdekében lépek fel a bajtársaimmal, akkor már előre várható a diverziós aknamunka. Ez végső soron nagyfokú elismerést jelent. Mert látnivaló, hogy mitől félnek a titkosszolgálat eszközeit latba vető nacionalista, posztkommunista politikai körök: az autonómiától, az egyházak megerősödésétől és közéleti szerepvállalásától, a magyarság megerősödésétől. Veszélyeztetve látják az elnemzetietlenítő pánromán és pánortodox nacionalista stratégia sikerét. Ezért aztán mindenütt már a kezdetekkor igyekeznek összezavarni a kártyáinkat, a vizeinket, elfojtani a legapróbb kezdeményezéseinket, összezavarni az embereket – a barátságokig vagy éppenséggel a magánéletig terjedően.
– Sikerül ez nekik?
– Hát ma nem mondhatnám, hogy nem eredményes a munkájuk. Szétzilálták a magyar közéletet és érdekképviseletet. Annál többre kellene viszont becsülnünk azt, ami még megmaradt, és azokat a politikai törekvéseket, amelyek a helytállás jegyében töretlenül tovább folytatják az 1989-ben elkezdett magyar nemzetpolitikai irányvonalat a nemzeti felemelkedés útján. – Úgy tudom, nem vállal azonban újabb EP-alelnöki mandátumot.
– Számottevő európai és budapesti politikusokkal vitattam meg ezt a döntést, nevezzük inkább erőátcsoportosításnak. Az ügyet, amelyre megválasztottak, az európai képviselői munka mellett most otthon, Erdélyben tudom a legjobban szolgálni. Romániában jövőre választások lesznek, építkezni kell az Erdélyi Magyar Néppártban is. – Elégedetten áll fel az alelnöki székből?
– Az EP-alelnökség kegyelmi ajándék volt, amelyet igyekeztem messzemenően kihasználni abban a Brüsszelben és Strasbourgban, ahol isten malmai a leglassabban őrölnek. Nagy horderejű eredményeket számon kérni egy ciklus után még az EP elnökétől is nehéz. Azt hiszem, a lehetőségekhez képest derekasan megálltam a helyem, és új dimenziót adhattam a magyar politikai érdekképviseletnek. Önmagában az a körülmény is, hogy az ötszázmilliós Európa huszonhét országa közül nyolcnak képviselője van az EP elnökségében, rendkívüli politikai súlyt és presztízst kölcsönöz. A másik szintje a munkámnak a protokoll és a reprezentáció volt. Se szeri, se száma azoknak a tanácskozásoknak, ahol az EP-t, annak elnökét, valamint magyarságunkat képviseltem. Ez pedig nagymértékben hozzájárult ahhoz is, hogy európai vagy világszinten egyáltalán tudomást szerezzenek vagy többet tudjanak meg Erdélyről, és az ott élő magyarságról. Még tovább szűkítve a kört, az én alelnökségem alatt indult be az intézményesítése annak a párbeszédnek, amelyet az unió folytat az egyházi és a humanista szervezetekkel. – Milyen megfoghatatlan, titokzatos világ ez. A kisember szemszögéből mindenképpen. – Pedig két dolgot egyáltalán nem titkolok. Az egyik az, hogy rendkívül nehéz terepen nagyon bonyodalmas munkát kellett végezni. A szekularizáció és a rossz értelemben felfogott szabadság, azaz inkább szabadosság miatt ugyanis az individualizmus és az Európában, illetve a modern világban elharapózott több különféle izmus következtében nagyon nehéz közös nevezőre hozni az egyházi és egyházon kívüli felfogásokat. Gittegylet nagyságú szervezetek olyan részt kívánnak a párbeszédből maguknak, mint az évszázados, hatalmas tömegeket magukba foglaló egyházak. – És még mit nem titkol?
– Azt, hogy velük egyeztetve nem tagadhattam meg önmagam. Én az egyház embere vagyok, ha úgy tetszik, az erdélyi egyházi türelem, az ökuménia, a testvéri párbeszéd híve. Így nem vonatkoztathattam el Európa keresztény gyökereitől, amiért aztán nem egyszer vádoltak meg azzal, hogy elfogult vagyok.
– Strasbourgra ma is úgy tekintenek az elzászi vagy az anyaországi németek, mint mi, magyarok az egykor kincses Kolozsvárra. Milyen értelmet nyer itt és ilyen körülmények között az erdélyi magyarok autonómiáért folytatott küzdelme?
– Olyan nagymértékű és átfogó folyamatok zajlanak a világban, hogy sajnos eltörpül és átértékelődik mellettük a mi autonómiánk. A méretek, a folyamatok és azon belül az életek, a népek, a közösségek, az országok súlyozása egészen más, mint ahogy elképzeli valaki, aki Csíkban vagy Kolozsváron él. Mindazonáltal az emberi jogok felértékelődésének a korszakát éljük. Európa nem szűnik kiállni a tibetiek vagy a muzulmánok ügye mellett. Tehát azt mondhatjuk, hogyha a kis részek ennyire felértékelődnek, akkor nem vagyunk esélytelenek. Egyelőre azonban senki nem törődik azzal, hogy mi megy végbe a Felvidéken, vagy miként románosították el Erdélyt röpke évtizedek alatt. Egyfelől tehát nagyon rosszul állnak a dolgaink, másfelől viszont minden esélyünk megvan arra, hogyha a cigánykérdést feltornáztuk a legkiemelkedőbb európai üggyé, akkor megtehessük ugyanezt a magyar üggyel is. Meg kell találnunk tehát ehhez a politikai eszközöket, majd pedig ezek használatához olyan méretű nemzeti összefogást kell teremtenünk, amely esélyt ad arra, hogy a határon túli területek magyarságának sorskérdéseit nemzetköziesítsük. – Lehet, hogy a ciklus második felében éppen ezzel szeretne majd foglalkozni? – Mintha kitalálta volna a gondolataimat. Arra készülök, hogy olyan tervet készítsünk a hátralevő két és fél évre, amelynek megvalósítása érdemben viszi előre a magyarság ügyét, s amelybe máris beiktathatjuk az Európai Unió kisebbségvédelmi rendszere kiépítésének tervét.
Kristály Lehel, Magyar Hírlap
Erdély.ma

Év végi visszapillantó
Forgalmas világban élünk, ez lehet az oka, hogy év végi számvetésre készülve a visszapillantó tükör jut eszembe. Egy semmi tükördarab az egész, és mégis nélkülözhetetlen a közlekedésben.
Magyar megnevezése tökéletesen jelöli tartalmát, még azt is, hogy nem hátranéző, visszalátó tükör, mint egyes nyelvekben, ami hosszasabb folyamatként is értelmezhető, márpedig a vezetésre, az egész forgalomra veszélyes lehet, ha ez a visszanézés nem csupán egy pillantás, ami nem vonja el a figyelmet a lényegről, az előre látásról, az előre figyelésről, mert az előrehaladáshoz ez a legfontosabb. Viszont egy-egy pillantás erejéig hátulról is be kell biztosítanunk magunkat, mert ha például a bennünket követő jármű előzni akar, és ezt a műveletet már meg is kezdte, akkor mi nem kezdhetünk hasonló manőverbe, nem kerülhetünk ki a szembejövő sávon egy, a mi oldalunkon lévő kátyút, nem vághatjuk el az előzésben lévő kocsi útját, mert ebből jobb esetben koccanás, rosszabb változatban karambol származik. Ha egyetlen pillantással akarom befogni azt, ami magyar politikai vonatkozásban történt ebben az évben, akkor mindenképp egy elvont fogalmat, a magyar nemzetpolitikai változásokat látom. A magyarság sorsának alakulásában fontos gazdasági változások háza táján a Kárpát-medence egészében, de távolabbra tekintve is csak kátyúk és gödrök, beszakadt átereszek, felszedett hidak – a magyar nemzetpolitika az, amely nemcsak látványos, hanem érezhető, lélekbe markoló mélységű változásokat hozott. Akik a gazdasági élet változásainak elsőbbségét vallják, azok felszisszenhetnek erre a "visszapillantásra". Jómagam, nem lévén közgazdász, úgy vélem, hogy a pozitív nemzetpolitikai változások megelőzhetik a gazdaságiakat, ezek előbb-utóbb visszahatnak az anyagi termelésre is. A pozitív nemzetpolitikai változások tartóoszlopai ebben az évben minden kétséget kizáróan a magyar nemzetegyesítési törekvések voltak. Ez elsősorban a Kárpát-medence magyarságát érinti, de tágabban is értelmezhető: a Magyar Diaszpóra Tanács, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet, a Nemzeti Regiszter megalapítása nyitás a nagyvilágba szétszóródott magyarság felé is. Bennünket azonban ebben az évben leginkább a magyar állampolgárság könnyített eljárással történő megszerzése – vagy visszaszerzése – foglalkoztatott. Ehhez, megfelelő előkészületek után, a most tőlünk elköszönő év elején láthattunk hozzá, és mintegy záradékként az idei év utolsó napjaiban a magyar Országgyűlésben megszavazott választási törvény nem lezárta, hanem biztosította a kezdősebességet a továbbhaladáshoz. A nemzetegyesítés fő pillére tehát az állampolgárság elnyerhetősége révén ez a jogi keret. S az a hatalmas érdeklődés, amely az új esztendőben – nézzünk előre is! – becslések szerint mintegy félmillió új magyar állampolgárt regisztráltathat. Nem kis dolog egy, a történelmi politikai kisiklások következtében szétdarabolt nemzet esetében! És ennek a folyamatnak a támaszai az újjáélesztett Magyar Állandó Értekezlet (Máért), a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma. Támasztéka az új támogatáspolitikai rendszer is. Mindez a most leköszönő év "termése". Természetesen, az év politikai történései nem egy sima felületűre öntött kifutópályán, nem autósztrádán mentek végbe. Sőt! Rengeteg volt a kátyú, a torlasz, az akadály. Bel- és külpolitikai vonatkozásban is problémás évet zárunk, s az újabb sem ígérkezik könnyebbnek! A Fidesz–KDNP kétharmados parlamenti győzelme páratlan intenzitású pánikkeltésbe, egy világvége hangulat gerjesztésébe torkollott. A kormányzásból kibukott párt, vagy az új ellenzék a parlament által elfogadott sarkalatos törvények mindenikét súlyosan elmarasztalta. Cirkusz cirkuszt ért. Emlékezzünk csak: micsoda ribilliót rendeztek, és miként lármázták fel a világot a médiatörvény kapcsán! És a ricsaj ma is fokozódik, miközben égen-földön, sok-sok esetben alpári módon gyalázzák, szidalmazzák a kormányt. A parlament előtt és másutt a rendvédelmiek egy csoportja bohóckodik a szó szoros értelmében, az Őszödi Rém és "testőrsége" – Lendvai Ildikó és társai – az LMP-vel szolidarizálva szimpatizálnak a ribilliókeltőkkel. És most, új év felé a legfelkapottabb csatakiáltás: "Orbán mondjon le!" Ordibálják, táblákon mutogatják a "szakértők", akik nyolc év alatt csődbe nyomorították az országot. Amikor ezeket a nyivákolásokat hallom és látom, képzeletben sorba rakom a figurákat, és próbálom "kinézni" belőlük azt a vezető gárdát, akik az egykori jó útviszonyok ellenére ezekre a tengelytörő utakra vitték az ország politikai teherforgalmát. Ideje volt a leállósávra állítani őket.
Néhány százezer új állampolgár szavazata, minden bizonnyal, nem dönti el a következő időkben esedékes magyar választások sorsát. De jó útjelző táblák ezek, amelyek kiegészítik azokat az anyaországi politikai forgalomirányító jelzéseket, amelyek a magyar nemzetegyesítés gyakorlati pályájának felhajtó ágaihoz vezetnek.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Patthelyzetben a sáromberki Teleki-kastély
Bizonytalannak látszik a Maros megyei Sáromberkén található Teleki-kastély sorsa. Miután jogos tulajdonosának, gróf Teleki Samunak sikerült visszaszereznie ősi jussát, több elképzelés is született annak hasznosítására. Ennek ellenére úgy tűnik, pénzhiány miatt egyelőre sem a múzeum-, sem a konferenciaközpont-létesítés nem jön össze. Kérdéses a kastélyban működő mezőgazdasági gimnázium sorsa is, mivel a nagyernyei önkormányzat nem tartja ésszerűnek az alacsony színvonalú tanintézet fenntartását.
A jelenleginél ésszerűbb, gazdaságosabb és a család meg az épület rangjához sokkal méltóbb rendeltetésre vár a Teleki családnak a Maros megyei Sáromberkén található kastélya. Az épület régi-új tulajdonosa, a Kanadában élő Teleki Samu egészen mást képzel a 19. század elején befejezett kastélyba, mint Maros megye egyik leggyengébb szakgimnáziumát.
A Telekiek 1769-ben tették le a kastély alapkövét, de az építkezés befejezéséig több mint fél évszázad telt el. Így a barokkos épület részben a marosvásárhelyi Teleki Téka alapítója, Teleki Sámuel kancellár, részben pedig dédunokája, Teleki Samu híres Afrika-kutató nevéhez fűződik. Utóbbi könyv- és trófeagyűjteményéből vajmi kevés maradt meg. A kastély berendezését a második világháború után szétlopkodták. A kitömött állatok egy részét sikerült megmenteni, és a görgényszentimrei Bornemissza-kastélyban kialakított erdészeti szakiskolába szállítani. A műkincsek zömének – beleértve Barabás Miklós neves portréfestő képeit – nyoma veszett.
Grófi gyermekkor – cigányok közt
Akárcsak az azonos nevű Afrika-kutató nagybátyja, a kastélyt hosszas huzavona után visszaszerző Teleki Samu is vonzódik a természethez. Ő ellenben nem vadászik; mint tréfásan megjegyzi, fegyvere a fényképezőgép. „Azt viszont nem állíthatom, hogy semmi közöm a vadászathoz, hisz pont egy vadászaton születtem a Dunántúlon, Szigetváron, amelyre a kilenc hónapos terhes anyám is elkísérte az apámat” – mondja a mikrobiológus szakember.
A jelenleg Torontóban élő gróf a háború vége felé, 1944-ben, tizenhárom évesen hagyta el Sáromberkét és a Telekiek ősi kastélyát. „Az épület északi, Gernyeszeg felőli szárnyában laktunk, ott, ahol Afrika-kutató nagybátyám trófeakollekciója állt. Csodálatos évek voltak” – próbálja felidézni gyermekkorát a ma már nyolcvanesztendős férfi, aki testi és szellemi frissessége alapján akár húsz évet is letagadhatna korából. Mint meséli, a legjobban a nyarak, az aratási ünnepek és a játszótársak maradtak meg emlékezetében. Érdekes módon utóbbiak többsége cigány gyerek volt.
„Nagyon jóban voltam velük, a nyelvüket is valamilyen szinten megtanultam” – mondja, s közben egy cigány nótára zendít. Látván, hogy valami különösen megcsapja a fülem, elmosolyodik, s megvallja, hogy a kacsáról szóló énekben valóban van valami kis disznóság is. „Ilyenek a cigány nóták – magyarázza. – De visszatérve azokra, akiktől tanultam, el sem tudom mondani, a nyári hosszú délutánokon, estéken mennyire vártam, hogy érjen véget a vacsora, állhassak fel az asztaltól, és mehessek ki velük a mellékudvarba egy jót focizni. De nemcsak focizni, fürödni is együtt jártunk, magyar és cigánygyerekek a Marosra.”
Másodjára is elkergetve
A ’44-es menekülés után Teleki Samunak huszonhét év után, 1971-ben adatott meg, hogy ismét felkeresse a családi fészket. Egy Budapesten szervezett nemzetközi mikrobiológiai kongresszusra érkezett, s a magyar fővárosból ruccant haza Marosvásárhelyen élő édesanyjához. „Ő elvált apámtól, és itt maradt, Erdélyben.
Emlékszem, ahhoz hogy az édesanyámnál lakjak, be kellett jelentkeznem a rendőrségen, ahol az illemhelyen nem vécépapírt, hanem a darabokra tépett National Geographic folyóiratot használtak” – emlékszik vissza az amatőr természetfotós. Ekkor tért vissza először gyermekkora helyszínére, a sáromberki kastélyba. „Akkor már iskola működött az épületben. Egy román asszony volt az igazgató, aki a diákokkal kergettetett ki a kastélyból, majd annak udvaráról. Mondanom sem kell, milyen keserű szájízzel távoztam. Még jó, hogy engem inkább a régi barátok, ismerősök érdekeltek, kevésbé a családi fészek. Ilyen volt az apám is, ő arrafelé sem jött” – meséli Teleki Samu.
A múlt rendszer hű szolgái nem csak a Telekieket száműzték a kastélyból. Számos sáromberki szemtanúja lehetett annak a könyvégetésnek, amelyet az épületben működő mezőgazdasági iskola egykori igazgatónője, Ileana Herişan rendelt el. A folytonos magyarellenes kirohanásairól elhíresült pedagógus 1990 után a kastély udvarán tüzelte el a könyvtár szinte valamennyi nem román nyelven íródott könyvét.
A történtek után a kastély utolsó lakója sokáig nem is vágyott vissza Sáromberkére. Az utóbbi években megnyert perek után viszont már más szemmel tekint a visszaszerzett kastélyra. A lassacskán a falu jelképévé váló gólyákat figyelő webkamerák segítségével olykor-olykor az udvarra is betekintést nyer. „A feleségemmel webkamerán Kanadából is szoktuk követni a gólyákat. Így látjuk időnként a kastélyt, az udvaron lévő diófákat, azt, hogy szöknek be oda a cigány gyermekek és lopják a termést” – mondja, s közben mosoly jelenik meg az arcán.
Nyűg az iskola?
A gróf kiszolgáltatottnak és becsapottnak érzi magát. Mint meséli, valamikor kétszáz hektár földjük volt Sáromberkén, de abból vajmi keveset kaptak vissza. Az önkormányzat eközben csak tavaly óta fizet bért a kastélyért – annyit, amennyit a polgármester és tanácsosai megállapítottak. A gróf mindezért a Nagyernye központú község elöljáróját, Jánosi Ferencet hibáztatja, mondván, hogy „egyet ígért, de mást tett”. Teleki Samu saját ügyvédjét sem kíméli, azt állítván, hogy az évek során sok mindent elmulasztott idejében visszaigényelni.
Mint mondja, a község vezetőinek több sem kellett, amit csak lehetett, igyekeztek szétosztani, vagy gyorsan eladni. Közben felesége próbálja visszafogni, és rávezetni, hogy mégiscsak jó, hogy eddig eljutottak. „Fogjuk rá, hogy annyi évtized után ez is valami, bár nem sok. Meg örüljünk, hogy iskola működik a kastélyunkban, és a cigányok nem hordják szét” – próbálja észrevenni a pohár tele részét a gróf. Ennek ellenére Teleki úgy véli, a családnak minél előbb át kell venni a kastélyt.
„Hiába vádaskodik a gróf úr, hisz ő mindent visszakapott, amit csak visszakaphatott. Én nem tehetek arról, hogy az előző ügyvédje elmulasztott bizonyos dolgokat a törvény szabta határidőben kérni. Teleki úr arról már nem beszél, hogy öt évig nem kellett ingatlanadót fizetnie. És arról sem, hogy mostantól kötelező módon neki is fizetnie kell, ezért az önkormányzat megemelte az általunk fizetett bért” – próbálja bemutatni az érem másik oldalát Jánosi Ferenc polgármester, aki szerint az iskola valóságos nyűg a községháza hátán.
A polgármester szerint a sáromberki mezőgazdasági gimnáziumot már rég fel kellett volna számolni. „Szép dolog traktoristákat nevelni, de nem akkor, amikor senki nem akar az lenni. Ha figyelembe vesszük, hogy a hiányzások aránya meghaladja az ötven százalékot, a tavaly nyáron pedig senkinek nem sikerült az érettségije, akkor kérdem én: miért kell egy ilyen tanintézetet fenntartani?” – teszi fel a kérdést Jánosi. Az ernyei elöljáró szerint nem a helyi önkormányzat feladata lenne egy ilyen gimnáziumot fenntartani, annál is inkább, mivel a tanulók alig tíz százaléka származik a község falvaiból.
A tanfelügyelőség másként látja a helyzetet. „Én megértem a polgármester urat, de neki is be kellene látni, hogy nem minden Maros megyei gyermekből lesz bolyais diák. Sáromberkére valóban gyengébb képességű, de javarészt szegény gyerekek járnak, akiknek nem lenne pénzük a marosvásárhelyi mezőgazdasági iskolába ingázni” – véli Illés Ildikó helyettes főtanfelügyelő. Megítélése szerint kár lenne felszámolni a tanintézetet, miután ádáz harcok után sikerült eltávolítani az előző igazgatónőt és létrehozni a magyar tagozatot.
A mentőöv a szomszéd községből érkezhet. Kolcsár Gyula, Gernyeszeg polgármestere szívesen látná a gimnáziumot. „Ott van a falu szélén az egészségügyi minisztérium egykori gyógyszerlerakata, ami jóformán üresen áll. Ha a szaktárca átadná az önkormányzatnak, akár egy campust is létrehozhatnánk” – vélekedik az elöljáró.
Elképzelés lenne, kivitelező kerestetik
Ha az iskola valamilyen formában kikerül a kastélyból, a Telekiek következő lépése az ingatlan rendeltetésének megszabása lenne. Bár a lehetőségek közé tartozik, a kastély eladása nemigen jöhet szóba. Konferenciaközpontot lehetne kialakítani vagy kastélymúzeumot, az épület egyik szárnyában pedig szálláshelyeket. Az elmúlt időszakban a tulajdonos tárgyalásokat folytatott a megyei önkormányzattal és testület égisze alatt működő múzeummal. Egyelőre azonban úgy tűnik, a pénzhiány miatt jegelni kell a költségesnek ígérkező elképzeléseket.
„Tájházat, gólyafalut, Teleki Samu-emlékmúzeumot, konferencia-központot szerettünk volna kialakítani, de úgy tűnik, egyelőre le kell mondanunk terveinkről” – sommázza a megyei múzeum jelenlegi helyzetét az intézmény élén álló Soós Zoltán. Lokodi Edit Emőke megyei tanácselnök ennél is határozottabb és borúlátóbb. Szerinte az önkormányzatnak 2012-ben sem lesz pénze a sáromberki kastély felújítására.
„Egyelőre valóban nem látni a dolgok végét, de tény, hogy a fiam, Sándor nem hagyná veszni az ősi örökséget. Egyelőre csak annyit tud magyarul, hogy Nem beszélek magyarul!, de azt remek kiejtéssel mondja. Most viszont arra készül, hogy szerezzen román állampolgárságot” – büszkélkedik a 27 éves utódjával az idős gróf. Teleki Samu benne látja azt, aki szinte nulláról kezdve, ismét azzá varázsolhatja a család ősi fészkét, ami az államosítás előtt volt.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Sikeres évet zárt a megye
Szerda délelőtt évzáró tanácsülést tartottak a Szatmár Megyei Tanács tagjai, melyen részt vettek a megye parlamenti képviselői és szenátorai is, akik kihangsúlyozták a megyei tanács idei évi sikereit.
A rendkívüli tanácsülés rövidre sikeredett, és mind a négy napirendi pontot egyhangúlag fogadták el a tanácsosok. A tanácsülés végén a meghívott vendégek köszöntötték a tanácsosokat, illetve a megye lakosait. Ioan Mircea Paşcu, PSD-s EP-képviselő gratulált a tanácsosok munkájához, ahhoz, hogy ilyen nehéz gazdasági helyzetben is tudták fejleszteni a megyét. Kihangsúlyozta, nagyon pozitív megítélésbe helyezi Szatmár megyét az idén átadott szamosdobi regionális hulladéktározó, de az útjavítási munkálatok is jó irányba viszik a térséget. Silaghi Ovidiu, PNL-s parlamenti képviselő gratulált a tanácsosok hatékony munkájához és a gyors döntéshozáshoz, mely azt bizonyítja, hogy a tanácsülések előtt jól felkészülnek és minden napirendi pontot alaposan kidolgoznak. Valer Marian, PSD-s szenátor kihangsúlyozta, a szamosdobi regionális hulladéktározó projektjének fontosságát, de hiányolta a Luna Ses-i projekt lezártát. Ciocan Gheorghe PSD-s parlamenti képviselő is gratulált a megye elöljáróinak az idei évben befejezett projektekhez, de arra kérte a tanácsosokat, hogy fordítsanak nagyobb figyelmet a Luna Ses-i sípálya és a Bikszád – Avasfelsőfalu – Turc útszakasz felújítására.
Hatékonyan dolgoztak
Radu Giurca prefektus elmondta, a megyei tanács 2011-ben 218 határozatot fogadott el, melyek közül csupán egyet – a regionalizálásról szóló népszavazást érintőt – támadott meg a prefektusi hivatal a bíróságon, ez is azt jelzi, hogy a tanácsosoknak jól kidolgozott határozattervezetekről kell dönteniük. A prefektus azt is elmondta, hogy az idei évben a tanácsosok 12 soros és 7 rendkívüli tanácsülésen vettek részt. Giurca megítélése szerint Szatmár megye a nehéz gazdasági helyzet ellenére is tudott fejlődni, új munkahelyeket létrehozni. Az elkövetkező esztendőre vonatkozóan pedig elmondta, bizakodásra adhat okot a megye lakosságának, hogy előreláthatóan 4-5 ezer új munkahelyet létesítenek a befektetők. Günthner Tibor RMDSZ-es szenátor is kiemelte azokat a beruházásokat, melyeket az idei esztendőben fejeződtek be a megyében, melyek közül a regionális hulladéktározót emelte ki. Pataki Csaba alprefektus szintén gratulált a megyei tanács által befejezett projektekhez és a folyamatban lévőket is megemlítette, melyeknek ő maga is részese volt, hiszen alprefektusi tisztsége előtt a Szatmár Megyei Regionális Fejlesztési Igazgatóság vezetője volt. Erdei D. István RMDSZ-es parlamenti képviselő elmondta, az ő munkájához elengedhetetlenül fontos a polgármesterek, a helyi önkormányzatok alkalmazottainak, vezetőinek a visszajelzése, másképp nem tudnának semmilyen döntést meghozni vagy a törvényeket javítani. A felszólalók között volt Csehi Árpád, megyei tanácselnök, illetve Adrian Stef és Mircea Govor alelnökök, akik a megye lakosságának kívántak sikerekben gazdag új esztendőt. Govor kihangsúlyozta, hogy az idei évben több megvalósítása volt a megyei tanácsnak, mint az elmúlt húsz évben.
Az ünnepi felszólalásokat beárnyékolta a román képviselők, szenátorok viselkedése, akik a magyar anyanyelvű kollégáik beszédét csevegéssel „tisztelték meg”, ugyanakkor a magyar nyelvű köszöntések hallatán nemtetszésüket nyilvánították ki.
erdon.ro

Díjak jeles szatmáriaknak
Szatmár megye 2011-ben jeleskedő kulturális személyiségeit díjazták szerdán a szatmárnémeti filharmónia nagytermében: összesen tíz személy kapott elismerést, köztük Báder Tibor régész, történész.
Az európai hírű szakember csaknem negyedszázada Németországban él, miután három évtizeden át a szatmárnémeti múzeumban dolgozott. Legutóbb Báder a nyáron járt itthon, a Marosvásárhelyen megrendezett nemzetközi kelta-konferencia díszvendége és fő előadója volt, a szatmári gálán nem tudott jelen lenni.
A tíz díjazott közt a sváb-magyar identitású Báderen kívül négy magyar van. Bessenyei István színész egyebek mellett a Kulissza Színpad létrehozásáért kapott elismerést, illetve azért, mert nevéhez fűződik az első szatmári játékfilm elkészítése. Deák Endre nagykárolyi zenetanárt, gitárművészt, karmestert az általa alapított és vezetett Collegium régizene-együttes sikereiért díjazták, Erdős Judit művészettörténész pedig rangos képzőművészeti kiállítások megrendezésével és számos művészettörténeti tanulmánnyal szerzett magának hírnevet.
S. L.
Új Magyar Szó (Bukarest)

2011 a szórványban
Idegen nyelvterületbe, elszórtan beékelődött, más nyelvű kisebb embercsoport. Egészen pontosan ezt jelenti a szórvány. A kifejezést egyre gyakrabban használjuk Erdély-szerte, hiszen nagyon sok településen élnek kisebbségben, elszórtan a magyarok. A 2011-es év kiemelkedő volt a hazai szórvány szempontjából. 
Iskolák, magyar házak és kulturális rendezvények talán ezekből kellene még több a Hunyad, Arad, Temes, Szilágy, Máramaros és Brassó megyékben élő szórvány közösségeknek. Szakemberek szerint legfontosabb megerősíteni ezeket a közösségeket. Ennek érdekében már tavaly is több kezdeményezés született Erdélyben. Az idei pedig, ahogy Hunyad megye prefektusa nevezte a huszadik század legsikeresebb éve volt a szórvány szempontjából. 
Dézsi Attila Hunyad megye prefektusa: „Bár elég sokat és rohamosan fogy Hunyad megyében a magyarság száma, viszont észrevehető és egy érdekes, talán egy érdekes folyamat, sokkal többet vártunk, hogy apadtunk, ezzel szemben nagyon sokan újra vállalják azt, hogy magyarok.”
Erdélyben lassan kétféle szórványról beszélünk. Egyike a földrajzi szórvány. Itt legtöbbször kicsi magyar közösségről, falvakról van szó, melyeket nagyobb román közösségek vesznek körül. Ugyanakkor szociológusok egyre gyakrabban hozzák szóba a „városi szórványt” is. 
Winkler Gyula EP képviselő: „Ez egy új fogalom. Itt ugye olyan településekről van szó, olyan nagyvárosokról mint akár Nagyvárad, akár Temesvár, akár Kolozsvár, akár Marosvásárhely. Amelynek megvannak a tömbház rengetegi szórványai, ha szabad így fogalmazni, megvannak ugye azok a magyar családok, azok a magyar személyek, akik az asszimilációnak vannak fokozottan kitéve, azáltal, hogy nem kapcsolódnak be a közösségi életbe, a magyar közösségi életbe.”
Idén ezért is jött létre egy megállapodás a hazai szórvány illetve tömbmagyarságban dolgozó RMDSZ szervezetek között. Cél egymással megismertetni a közösségeket. Ugyanakkor több szórvány településen mint például Hunyad megyében és Kolozsváron magyar napokat szerveztek.
Markó Attila a Kisebbségi Hivatal államtitkára: „Van egy fajta felerősödés, van egy fajta jelentősebb odafigyelés és én mindenképpen úgy látom, hogy a szórvány meg fog erősödni a jövőben. Annak ellenére, hogy minden trend azt mutatta az előző években, hogy egyre jobban fogy, hogy egyre nagyobb a fogyási arány a szórványban, én úgy látom, hogy ez most megállítható és intenzívebben odafigyelhetünk.” Ugyanakkor az Erdélyi Magyar Televízió céljai között is szerepel, bemutatni, megismertetni és segíteni a szórványban élő magyarokat. Idén például karácsonyi gyűjtést szerveztünk, mellyel a Fehér megyei, türi magyar ház felújítását segítettük. 
Pintye Amália
Erdély Tv
Erdély.ma

Tovább nyit a közönség felé (Székely Nemzeti Múzeum)
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum idei megvalósításairól és jövő esztendei terveiről kérdeztük Vargha Mihály igazgatót.
– Mit tart az idei legnagyobb megvalósításnak?
– Infrastruktúrafejlesztés szempontjából legfontosabb a múzeum déli szárnyának teljes felújítása, a tetőszerkezet és födém rendbetétele, mert szú és gomba támadta meg. Szakemberek jelezték, hogy ezzel nem szabad várni. A szerkezet már rendben, a többi folyamatban. Fontos, hogy rendeztük a portánk elejét, felújítottuk a kerítést, egyes kerítéslábakat teljesen újjáépítettünk. Restauráltuk a nálunk levő öt székely kaput.
– Rendezvények szempontjából mit emelne ki?
– Elsősorban az Apor-kódex köré épített Haza a mélyben magyar kultúrtörténeti kiállítást emelem ki (kurátor Boér Hunor), melynek hozadéka, hogy felújítottuk a múzeum szentélyét, magyar állami segítséggel restauráltuk a zabolai szárnyas oltárt. Az Országos Széchényi Könyvtár partnerségével létrejött tárlatot augusztusban bemutattuk Kolozsváron a Marianumban, a hungarológiai kongresszuson. Nagy sikert aratott A fekete leves, a kávé, a kávéfőzés, kávéivás történetét bemutató kiállítás, a budapesti Vendéglátó-ipari Múzeum tárlata, amely két és fél hónapot volt itt. Nem azért fontos csak, mert a kávé történetébe nyerhettünk betekintést, hanem azért is, mert működtettünk egy kávéházat a múzeumkertben. Három hónapig kávézhattak a látogatók, hetente egyszer dzsesszkoncert, filmvetítés, divatbemutató volt, tehát sikerült életet vinni a múzeum udvarába. Rendhagyó tárlatunk volt A sár mesterei – téglavető cigányok című néprajzi kiállításunk (kurátor Kinda István), amely egy avantgárd szemléletű tárlat. A főépületben most is látogatható még a Kiss Manyi-kiállítás. A Gyárfás Jenő Képtárban kiemelem egy nemzetközi szimpózium zárókiállítását, a Spirált, amelyen finn és svéd képzőművészek alkotásait állítottuk ki, a csíkszeredai Márton Árpád életmű-kiállítását. Őneki még soha nem volt itt tárlata, ezáltal rehabilitáltuk – ha lehet így fogalmazni. A Magma Kortárs Művészeti Galéria rendezvényei közül kiemelem Bukta Imre Munkácsy-díjas művész, illetve Dan Perjovschi tárlatát. – Kiadványaik?
– Megjelent a múzeum gyűjteményeit bemutató könyvecskénk. Végre szép, színes melléklettel bőven ellátott könyvünk is van, amely átfogó képet nyújt belső és külső egységeinkről, gyűjteményeinkről. Késsé megkésve, hamarosan megjelenik évkönyvünk, az Acta Siculica is. – Egyéb tevékenységek?
– Megmentettünk egy 1833-as székely kaput a pusztulástól, Futásfalváról hoztuk be, adományként kaptunk egy nagyon megrongált Gyárfás Jenő-festményt, melyet restauráltunk. Fontos, hogy múzeumpedagógiai foglalkozás is indult a képtárban és Csernátonban, Kézdivásárhelyen már régen működik. A kávékiállítás idején esti tárlatvezetéseket tartottunk, melyek sikeresek voltak. Sokan jelezték, hogy este nyolckor igazán találó az időpont. Igyekszünk, hogy hozzáférhetővé tegyük programjainkat, próbálunk mi is alkalmazkodni közönségünkhöz. A Szent György-napok rendezvényeibe idén szervesen bekapcsoltuk a múzeumkertet. Jó hangulat volt, közel háromezer ember látogatott el a kézművesvásárra, a borsátorba. Célunk a nyitás. A szomszédos telek megvásárlása nagy fegyvertény. Fontos a múzeum bővítése, gond a raktározás. Bővíteni kell a kínálatot, nem lehet megállni, a múzeum is bővülni akar. Érezzük, hogy az emberek szeretik a múzeumot, megnőtt az adományozók száma, régi képeket, festményeket, porcelánedényt kaptunk. Válság ide vagy oda, 55 000-en látogatták meg múzeumunkat, ami enyhe növekedést jelent tavalyhoz képest. – Mit terveznek a jövő évre?
– Jövőre százéves lesz a Kós Károly tervezte főépület. Ezt meg akarjuk ünnepelni. Gróf Bánffy Miklós-emlékkiállítást szeretnénk rendezni. Elkészíttetjük a Bánffy által tervezett, Csaba királyfit ábrázoló vitráliumot. Ki szeretnénk adni egy könyvet Kós Károly sepsiszentgyörgyi és székelyföldi épületeiről. A gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeummal közösen székely szőttesekből rendezünk tárlatot, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeummal az Üzenet a múltból – székelyföldi pecsétek és címerek című tárlatot mutatjuk be, a szentendrei skanzen elhozza az Erdély virágai című kiállítását. Halad a képtár korszerűsítése, jövőben be szeretnénk fejezni. El szeretnénk érni a múzeum akkreditációját is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Régészháború
Laczkó Vass Róbert nemrég megnyitott fotókiállítása Gyulafehérvárról, egy ezer éves keresztény központnak mutatta be felújított és sokszínű arcát, amelynek puttói és gótikus árkádjai nemcsak a fejedelmi központ, de egész Erdély hányattatott történetét mesélik el az őket megszólaltatóknak. Az új pompájukban fénylő, beszédes kövek alatt vannak azonban elnémított és múltjukba fojtott emlékek is…
Több írásomban igyekeztem a régészeti műemlékvédelem romániai perspektíváiról elmélkedni, a témát a magyar olvasóközönség elé vinni, mint vérző sebet a horrorfilmben: kitenni vérezni. Az állandóan hangoztatott analógiák – Carnuntum, Köln, Saalburg vagy Xanten – irreális utópiának tűnnek, melyek bizonyos értelemben a mai műemlékvédelmi szabályoknak már meg sem felelnének. Nem csak a súlyos anyagiakkal küzdő intézményeink és intézeteink kincseskamrája nem engedi, hogy egészében felhúzott római villák vagy használható római fürdők gombaszerűen nőjenek a (nem létező) régészeti parkok angolos gonddal rendezett kertjeiben. A romániai régészetnek az igazi hátrahúzó-erejét az érdekellentétekből és személyes hercehurcákból születő döntések képezik, amelyek minden termékeny ötletet és indítványozást születése előtt megfojtanak. Ez a kép került legalábbis a román olvasóközönség elé a dr. Ioan Piso ókortörténész által az elmúlt héten megjelentetett, szakmai igényességgel, de hideg pókerarccal megírt cikkben (Cotidianul online, december 7., http://www.cotidianul.ro/o-crima-impotriva-patrimoniului-national-166273/), amelyben a kolozsvári történelmi múzeum volt igazgatója a gyulafehérvári Costuzzo Parkban történő ásatások minőségét, módszertanát és az ott dolgozó szakemberek szakmai képességeit bírálta és vonta kétségbe. Érvei között szerepelt, hogy a nemcsak romániai, de a Római Birodalom egykori területén is ritka méretű és jelentős katonai létesítménynek számító apulumi légiótábor központi épületét az ásatást vezető régészek (Nicolae Gudea, Constantin Inel és Gabriel Rustoiu), az enyészet martalékává tették felületes munkájukkal, húspiaci módszereikkel és börtönt járt munkásaikkal. A professzortól már megszokott nyers, de tudományos közegbe még beágyazható írás afféle nyílt levél volt: szóbeli csatározás két rivális intézmény között, amely észrevétlenül is áldozati oltárra helyezi régészeti értékeinket, a szakmában amúgy is összekuszált szálakat tovább rontja, és az egészről mit sem sejtő induló kutatók előtt áthidalhatatlan szakadékokat teremt.
A válasz a gyulafehérváriaktól már megszokott, vehemens és szókimondó változatban érkezett. A hivatalos, múzeumi nyilatkozatként megjelenített, ám a műfajhoz képest túlzottan szubjektív, személyeskedő és az opponens személyét pocskondiázó levélben a múzeum kollektívája álrégésznek nevezi Piso-t és bírálatát mániákusnak tartja, amelyet jogi ügyleteihez és állandó pereskedési botrányaihoz hasonlítanak. A szakmai kardoskodás és magamutogatás a nyelvi vulgaritás határát súrolva mutatja be a régésztársadalom krémjének csatározását. A szomorú hír ebben a szinte groteszk történetben az, hogy a tudományos munkát feláldozó és közös munkára hivatott intézményeket szétválasztó jelenség nem csupán a karácsonyvárás idején tör elő, hanem állandó kísértete a romániai régészetnek – általánosítva talán mondhatnánk: tudományos munkamorálnak. Túl azon, hogy nemzetközi fórumokon elismert szakemberek önmagukhoz nemegyszer méltatlan szócsatákat vívnak egymással, a legkellemetlenebb következménye a jelenségnek, hogy a további ásatások valamint az intézmények közötti együttműködések és az ifjú kutatók múzeumi munkája és kutatása nehézségekbe ütközhet. Ez a fajta hozzáállás nemhogy javítani fog a nagyobb figyelmet igénylő romániai régészeti műemlékvédelem sorsán, de újabb bölcsője lesz intézményközi és személyiségek közötti hatalmi harcoknak.
A kevés kiásott és még kevesebb számú felszínen is látható régészeti műemlékeink – melyek közül még az UNESCO listás Sarmizegetusa Regia sem élvez a gyakorlatban is megnyilvánuló védelmet – ilyen körülmények között nagy veszélyben vannak, és úgy tűnik, hogy a történelmet rejtő köveknek nem az idő évezredes vasfogával kell megküzdeniük, hanem személyes érdekek és az önzőség pusztító erejével.
T. SZABÓ CSABA 
Szabadság (Kolozsvár)

Jó úton halad a Sapientia
A szenátus megszavazta, a képviselőház jövőre dönt az akkreditációról
Egy éve és hét hónapja tart a Sapientia EMTE akkreditációs kálváriája. Más romániai magánegyetemek esetében ez a folyamat átlagosan négy hónapig tart. Nehézségek árán ugyan, de nemrég a politikum kimozdította a holtpontról a magyar állam által támogatott intézmény ügyét: a szenátusban megszavazták az egyetem véglegesítését, a következőkben a képviselőháznak kell döntenie. A fejlemények várható alakulásáról és az akkreditációt követő változásokról Dávid László rektorral beszélgettünk. – Tudomásunk szerint az akkreditáció kérdése ebben az évben már semmiképpen nem kerülhet a képviselőház elé. Mivel a testület januárban parlamenti szabadságon van, legkorábban februárban foglalkozhatnak majd ezzel.
Azt is figyelembe kell venni, hogy akárcsak a szenátus esetében, itt is a bizottságok döntése nyomán indul el az elismerés folyamata. Reméljük, a „bizottságosdi” nem olyan ütemben halad, mint a felsőházban, ahol csak a jogi bizottságnál négy hónapig állt a Sapientia ügye. – Az is elképzelhető, hogy a képviselőház visszaküldi felülvizsgálatra a szenátusnak az iratcsomót? – A vonatkozó törvényeket részletes ismeretében, ezt elképzelhetetlennek tartom. Ha olyan egyetemek működését is jóváhagyták, amelyeknek színvonala mélyen a Sapientia nívója alatt van, nem látnám indokoltnak a kifogásokat. Az elvárásokat messzemenően túlteljesítettük, ráadásul az impakt faktoros, tudományos publikációk alapján az idén a magánegyetemek közül a miénk lett a legjobb az Ad Astra egyesület felmérése szerint. Értékeinket elsősorban a szakmabeliek ismerik el, amit jól példáz az is, hogy míg a szenátus jogi bizottságában hosszas viták folytak, az oktatási bizottságban egyöntetűen megszavazták az akkreditációt. Ezért optimista vagyok, s bár elismerem, hogy messze vagyunk még a kitűzött céljainktól, szerintem jó úton járunk. – Van valamilyen gyakorlati hozománya a szenátusi döntésnek? – Semmi az égvilágon. Az erkölcsi jóvátételen kívül is talán csak annyi, hogy apró karácsonyi ajándékként ismét túl vagyunk egy akadályon. – Az adminisztrációt illetően nyilván az államvizsgát érinti a legérzékenyebben a függőben lévő akkreditáció. Ilyen körülmények között hogyan készülnek rá? – Amennyiben nem születik végső döntés a tanév végéig, akkor a korábbi évekhez hasonlóan a diákjaink más egyetemeken fognak államvizsgázni. De arra is fel vagyunk készülve, hogy ha az utolsó pillanatban érkezik meg a jóváhagyás, akkor pedig megszervezzük az első „házi” próbatételt. Ebben az esetben a vizsgáztató bizottságokba meghívunk három külső tagot, amivel elsősorban azt jeleznénk, hogy az akkreditáció után is kapcsolatban szeretnénk maradni más egyetemekkel, tehát nem vonulunk elefántcsonttoronyba, hanem szerves részévé akarunk válni a minőségi egyetemi rendszernek. – Ön szerint a parlament alsóháza meddig tologathatja az egyetem elismerését? – A képviselőháznak nincs időkorlátja ilyen ügyekben, a sürgetésre pedig nincsenek eszközeink, de nem szeretnék a legrosszabbra gondolni, hiszen a késlekedésért az egyetem máris sokat veszített: nem tudtuk elindítani a mesterképzést, és ami talán még fájdalmasabb, elveszítjük az oktatóinkat. Az egyetemet jó pár olyan idős tanár közreműködésével indítottuk, akik közül sokan elérik az idén a nyugdíjkorhatárt. Tőlük – az új tanügyi törvény értelmében – meg kell válnunk. Bár a szabályok szerint nyugdíjas óraadóként továbbra is foglalkoztathatjuk őket, ez a megoldás rontaná az akkreditációs feltételeket. Ezt az űrt a fiatal oktatókkal kellene pótolnunk, az ő esetükben viszont az a gond, hogy a kötelező előléptetés egyik feltétele a habilitáció. Maga a törvény is nehezen született meg, nemrég látott napvilágot a módszertana, gyakorlatilag tehát legalább két évnek kell eltelnie ahhoz, hogy az első fiatal kollégák habilitálhassanak. A közérthetőség kedvéért: a habilitáció egy olyan, számos országban ma is alkalmazott rendszer, ami tulajdonképpen a nagydoktori minősítésnek felel meg: a kandidátus az addigi tudományos tevékenysége, publikációi és eredményei alapján összeállít egy jegyzéket, amit egy doktori tézishez hasonlóan meg kell védenie egy adott egyetemen. – Miként hat ez vissza a Sapientiára? – Elvileg elképzelhető, hogy valaki harmincévesen habilitáljon, de a gyakorlatban a tudományos munka mennyisége miatt nagyon ritka. A Sapientia esetében az akkreditáció kétéves késése miatt a fiatalok előléptetése gyakorlatilag megállt. Az új előléptetési törvény olyan feltételeket szab, amelyek szinte megvalósíthatatlanok: Romániában, sőt a környező országokban sincs olyan publikáció, amit figyelembe vennének az előléptetésnél. Nemrég beszélgettem egy francia professzor asszonnyal, aki elmondta, hogy a romániai feltételeknek bizony a nyugati doktorátusi vezetők sem felelnének meg. Az újítással a szaktárca ismét olyan döntést hozott, aminek nincs meg a hátországa. – Visszatérve az akkreditációra: ha az egyetem számára kedvezően alakulnak a dolgok, és még az idén elismerik, milyen változások várhatóak a következő tanévtől? – Formális változásnak tartom, ugyanakkor ha a Sapientia bekerül az akkreditált romániai egyetemek közé, rangsorolni fogják (szakonként is minősítést kap), és bekerülünk az Erasmus-Socrates-körbe, vagyis a diákjaink könnyebben pályázhatnak és tanulhatnak szerte Európában. A formalitások másik fontos eleme lehet az állami támogatás, amire akkreditált egyetemként joggal számíthatunk. A változások másik nagy csoportjába tartozik a vertikális építkezés. A bolognai folyamat miatt egyelőre csak alapképzést nyújtunk, de lehetőség nyílik a Sapientia egyik legfontosabb célkitűzésének az elérésére, vagyis a mesterképzők és a doktori iskolák kiépítésére. Bőven van tehát tennivalónk, egy pillanatra sem dőlhetünk hátra, mert az igazi munka csak ezután következik.
Jakab Lőrinc
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Sylvester Lajos: Az anyaország ernyője alatt
Hódmezővásárhelyi állampolgári eskütételünk napjára virradóan egész éjszaka szakadt az eső. A várostól tíz kilométerre, ahol szálláshelyünk volt, a mártélyi üdülőfalu vendégházának nádfedele suttogóra fogta és elnyelte a másutt dobhártyát szaggató műanyag fedél vagy bádogtető pattogását.
A Tisza holtágának martjára – nem véletlenül Mártély a falu neve –, hatalmas nyárfák védőszárnya alá bújtatott ártéri üdülőtelepet egyébként is a Csend Birodalmaként aposztrofálják. Ezt a jól árnyékolt csöndet kereste Makovecz Imre is, amikor nyaralóját majdnem az árvízvédelmi töltés belső lábához telepítette, s a másik magyar építészhírességen, Csete Györgyön sem csodálkozhatunk, hogy hétvégi háza révén ő is itt keresett nyugalmat. Makovecz nyaralóépülete a Mesterre vallóan építőanyagával, formájával is a tájba kapaszkodó, úgy simul bele a mártélyi csend nyugalmába, hogy mégis észreveteti magát. A hullámosra formált nádfedél a vizet, a vízpartot, az alföldi tanyabokrok építkezését harmonikusan hozza együvé, az épületen alig találni egyetlen egyenes vonalat, még a holt Tisza partja felé futó lépcső is köríves, s oldalfalai bumfordian hullámosak, akárcsak egy ódon tanyasi ház fehérre meszelt paticsfalai. Mártélyon egyébként még a víz sem locsog, nem fecseg, halkan fodrozódik, és édesgetve csókolgatja a ladikok kátránnyal impregnált deszkafalát. Csak egy-egy, a kopoltyúját öblítő termetes hal csobbant nagyokat loccsantva, miközben visszahuppan a folyóba. Ezek a mutatványok cáfolják a "holtágnak" nevezett egykori folyószakaszt, s az élő folyóág képzetkeltésébe besegítenek a ködös hajnalon is horgászcuccaikkal bíbelődő, lomhán mozgó horgászok is.
Nemzetrészek színezete
Szóval, október, eső, állampolgári eskütétel. Mi, hogy a következő napon Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányon az esővel paskoltassuk magunkat, hatszáz és egynéhány kilométert kocsikáztunk Háromszékről földrajzilag az egyik legnagyobb kiterjedésű városba. Ilyenkor én azzal szoktam az út fáradalmait arrébb hessegetni, hogy valaha eleink szekérrel vagy lóháton, az elesettebbje gyalogosan tett meg ennél nagyobb távolságokat. És képes volt a Kárpát-medence egészét belakni. Ott szolgálni, ahová szólította őket a kötelesség. Ennek a belső migrációnak a következménye, hogy igencsak nehéz próbálkozás lenne felmenői révén szétválogatni, ki melyik nemzetrész fia-lánya. Magyarok vagyunk, s ezen belül különülnek el táji, földrajzi tagoltság szerint az egymástól csak árnyalatokban különböző, egységes nemzeti közösség tagjai, a mártélyi galériaerdő őszi színekben tobzódó palettájához hasonlatosan. Akik valamelyik tájegység közösségébe bekerülnek, akár már életük során is, de utódaikban mindenképp az ott illőkhöz hasonulnak. Arcuk karaktere, szemük állása, étkezési és viselkedési szokásaik, esetleg nevük utal származásukra. Ily módon tagolódunk székelyekre, csángókra, palócokra, jászokra, kunokra és így tovább. De mindannyian magyarok vagyunk. Sőt, sokszor kedves túlzással, mint ahogyan ezt a székelység körében szokás hangoztatni, magyarabbak vagyunk a magyaroknál.
Mindez hazulról hozott fonnivalóként azért foglalkoztat még a Tisza partján is, mert a hazai – azaz romániai – népszámlálás zsivajából érkezem, ahol s amikor nemcsak a bennünket életterünkből kiszorítani szándékozó politikai erők akarnak megosztani, magyarra és székelyre bontani, hanem mi magunk is.
Feleségem s a bennünket erre az útra elkísérő Anna lányunk elővigyázó gondosságának köszönhetően erre jövet több ízben is hallottam, mekkora szerencse, hogy esernyővel felfegyverkezve érkeztünk. Aztán a csendes októberi eső azt is eszembe juttatja, hogy 1848. március 15-én Budapesten zuhogott a tavaszi eső, amikor Petőfi és társai kiléptek a Pilvax kávéházból, s ítéletidőben loholtak, hogy kiszabadítsák az elítélt Táncsics Mihályt budai börtönéből. Ehhez képest ez a mártélyi meleg eső simogatóan kellemes, az előző napok erdélyi fagyosságát is engeszteli. És az asszonynép jóvoltából vannak ernyőink. Ez juttatja eszembe: mostani hódmezővásárhelyi családi utunk is "úgy jött össze", hogy bár mindannyian be fogunk állni az alá az ernyő alá, amelyet a könnyített visszahonosítással az újra anyaországunkká visszaváltozott Magyarország fölénk tart, az eskütétel helyszínéül csak én és feleségem választottuk az alföldi várost, családunk többi tagja otthon, a csíkszeredai konzulátuson esküszik. A család többi tagja kísérőnk, gardírozónk csupán, de most ebben az esős időben esik le nekem a tantusz, hogy jó ez így, mert egyrészt a vejem a hosszú úton az úrvezető, másrészt a családunk ily módon generációs és földrajzi bontásban is részese lesz magyar állampolgári ernyő alá állásunknak. Én és feleségem – korunknál fogva – voltunk már magyar állampolgárok, otthoni anyatársunk is ebbe a kategóriába tartozik, lányunk, vejünk és negyedik elemista unokánk, Peti Csíkszeredában lesz magyar állampolgár, és majd, ha bokrosodik a család, az ő gyerekeik már beleszületnek a magyar állampolgárságba, hisz szüleik immár nemcsak lélekben, hanem állampolgárságuk révén is magyarok. Érdekes, hogy a könnyített eljárással visszaszerzett magyar állampolgárságunk generációs örökölhetősége nekem eddig eszembe sem jutott, ez a mártélyi csendes eső mosta partra a felismerést, hogy az az ernyő, amelyet ezzel a gesztussal Magyarország fölénk tart, majd maradékainkat is védi az esőveréstől. A mi esetünkben – de nem csak – családi bontásban az állampolgárságok visszaszerzésének vagy megszerzésének esetei és ennek módja igen változatos. Zoltán fiunk és Anikó menyünk román állampolgárságukat is őrizve az Egyesült Államokban élnek. Otthon, Erdélyben viszont, lévén rendszeresen hazajárók és szülőföldjükhöz, Háromszékhez és Csíkhoz ezernyi szállal kötődők, természetes tehát, hogy magyar nemzetiségűekként és magyar anyanyelvűekként számláltattuk meg őket is. Egyetlen család tagjai között vagyunk, akik visszahonosíttatjuk magunkat, hisz már voltunk magyar állampolgárok, vannak családtagjaink, akik most szerzik meg az állampolgárságot, és ismét vannak, akik a Minden magyar felelős minden magyarért mottóval állnak a nemzet egész világot átérő óriásernyője alá.
Hódmezővásárhely, Nagy Imre sétány
Ez az ernyőhasonlat az állampolgári eskütételt megelőző ünnepségen gondolataimba mélyen befészkelte magát. Hagytam. S egyébként is, mintegy négyszázan tódultunk ki mi, magyar állampolgársági várományosok Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányra, a mártír miniszterelnök emlékműve elé, a számunkra szalaggal behatárolt területre, ahol esernyők oltalmában hallgattuk Lázár János polgármester ’56-os emlékbeszédét. A napi politikai aktualitásokra is ráhangolt szónoki szó a sűrű esőfüggönyön átszűrődve érkezett hozzánk. Látványként a legmaradandóbb élmény egyébként nem a külhoni magyarokból alkotott központi sziget volt, hanem ezt a magot gyűrűként magához ölelő hódmezővásárhelyi esernyős sokaság, akik mintegy várfalként vettek körbe bennünket, s akiket, minden bizonnyal, nem a politikai-adminisztratív kényszer rendelt ki erre a placcra, hanem az a felismerés, hogy mégiscsak ők voltak azok, akik 2004 decemberének bennünket, külhoniakat kitagadó országos szégyene után dr. Grezsa István városi tanácstag javaslatára s a tanács döntése nyomán tiszteletbeli polgárrá fogadtak. Számunk az országos kiebrudaltságunk idején húszezernyire gyarapodott, s ezzel virtuálisan és matematikailag is mintegy hetvenezresre növeltük Hódmezővásárhely lakosságát. Ekkor meghatódottságunkban – szinte spontán kialakuló közakarattal – A legmagyarabb város titulus odaadományozásával tisztelegtünk a dél-alföldi mezőváros lakossága előtt. A hódmezővásárhelyiek ugyanis a következő választások alkalmával – tudtommal – országos szinten is a legmagasabb arányban arra a pártszövetségre (Fidesz–KDNP) szavaztak, amely a balliberális globalista tobzódás éveiben is a legmagyarabbnak bizonyult. A város polgármesteri hivatala, a civil szervezetek sokasága élő kapcsolatot alakított ki, és ápolta ezeket, s ápolja ma is. A testvértelepülési és testvérintézményi kapcsolatok új tartalmakkal telítődtek. Erdélyt, Vajdaságot, Kárpátalját, Felvidéket behálózó viszonyrendszer alakult ki, amelynek tematikai, kivitelezési sokfélesége átszövi a civil szféra egészét. Az érdekesség kedvéért mondom, hogy a Házsongárd Alapítvány támogatásától a nyaranként ismétlődő székelyföldi szekértúrákig a legváltozatosabb tevékenységi formákat hívta életre. És amire talán a mozgalom elindítói sem gondoltak, a hódmezővásárhelyi példa szimbólummá vált, országossá terebélyesedett. Más városok is "örökbe fogadtak" külhoni magyarokat, s ennek a kapcsolatrendszernek a csúcsát jelentheti az is, amiben most nekünk Hódmezővásárhelyen részünk van: a magyar állampolgárság vissza- vagy megszerzéséért tömegesen kérik a magyarhoni települések közreműködését. A dél-alföldi városban ez év augusztusának huszadikán került sor az első könnyített honosításra. A mostanival együtt közel hétszázan keresték fel Hódmezővásárhelyt, hogy eskütételüket ott tegyék emlékezetessé. Kószó Péter alpolgármester szerint folyamatosan és tömegesen érkeznek a határokon túli honosítási kérések. Engem, többek között, vendéglátóink dr. Berényi Károly, a Tiszta Lap Polgári Egyesület elnöke közvetítése révén arra is felkértek, hogy az eskütétel után a Háromszék és a magam nevében mondanék néhány szót az egybegyűltekhez. Tenném ezt azért – érveltek –, mert a mi lapunk bizonyult a médiumok közül a legkövetkezetesebbnek, a hódmezővásárhelyi kapcsolatok építésének folyamatát támogatta és végigkísérte. A megbízatást természetesen megtisztelőnek tartottam, és vállaltam. Közben kollégánk, a sepsiszentgyörgyi Balázs Antal, aki kopjafákkal "beültette" Székelyföld után főleg a dél-alföldi tájakat is, ez alkalomra faragott emléktáblával jelentkezett. A tábla szövegét otthon előzetesen be is mutatta. Felirata: MAGYARNAK LENNI JÓ!
2011. OKTÓBER 23-ÁN,
AZ ÚJBÓL MAGYARRÁ LETT
MAGYAROK NEVÉBEN,
AZ IGAZI MAGYAR VÁROSNAK,
HÓDMEZŐVÁSÁRHELYNEK
Mivel Hódmezővásárhely esetében "a legmagyarabb város" formula már foglalt, ezért került a míves faragású táblára az "igazi magyar városnak" szöveg. Balázs Anti volt az egyetlen külhoni, "újból magyarrá lett magyar", aki Lázár János polgármestertől, a Fidesz parlamenti frakcióvezetőjétől a Nagy Imre sétányon vehette át a honosítási okmányokat. A sokak által ismert Kopjafadoktor kiváló szónok, mondandóját ez alkalommal is hatalmas tapssal jutalmazták. Az ünnepség záróaktusa természetesen a virágkoszorúk elhelyezése volt. Ki tudja, hány, talán félszáznál is több, valóságos virágözön lepte el a Nagy Imre sétányt. Az eső csak nem akarta abbahagyni. A virágárusok a nyári rekkenőségben időnként vízpermettel élénkítik a vágott virágot, sőt, az árusítóhelyek körül a sétányokat, a füves területeket is locsolják. Hódmezővásárhelyen a virágokra hulló égi permettel biztosította a Fennvaló ezt a szolgáltatást. A virágrengeteget az esernyősök sorfala övezte. Az ernyők vásznáról óvatoskodva osontak alá a vízcseppek, és voltak, akiknek az arcán is alápergett valami, amikor a Szózat akkordjai a katonazenekar hangszerein felcsendültek.
Pedig még hátravolt a város főterén, a Fekete Sas palotában a honosítási akták ünnepélyes átadása. De ezt megelőzően is éreztük: a Nagy Imre téri esernyőrengeteg fölé emelkedik egy még nagyobb ernyő, akkora, hogy a nemzet egészét óvja mindenféle esőveréstől.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi kastélykönyv
Az első kiadás utolsó ötven példánya kelt el az "Isten segedelmével udvaromat megépítettem..." Történelmi családok kastélyai Erdélyben című kötetnek a minapi sepsiszentgyörgyi könyvbemutatón. A Gábor Áron Teremben megtartott, mintaszerűen megszervezett ismertetőn részt vettek a szerzők, Bicsok Zoltán és Orbán Zsolt fiatal csíki történészek, akik nyolcévi munkával alkották meg e fokos, átlagon felüli szakmai és nyomdai igényességgel született művet, melyet az Isten is ajándék könyvnek teremtett.
A különben több száz lejes önköltségi áron készült példányokat a mecénásoknak – köztük a Kovászna Megyei Tanácsnak – köszönhetően a Gutenberg Kiadó mindössze nyolcvan lejért tudta kereskedelmi forgalomba bocsátani.
Tamás Sándor megyeitanács-elnök hangsúlyozta ez alkalomból, hogy a főnemesi erdélyi családok udvarházainak huszadik századi viszontagságos története egy kicsit a régió magyarságának sorsát is jelképezi, ugyanis a 130-valahányból ma 41 romos állapotban van. A megyénkbeli 164 kúriából és kastélyból hasonlóképpen egyharmad vár felújításra. A szerkesztő, valamint Nagy Balázs néprajzos és a szerzők beszámolóiból kiviláglott, hogy a témakörben mozgó dilettáns munkákkal szemben a kötet egy olyan történelmi osztálynak is emléket állít, melyet a diktatúra eltüntetni kívánt a süllyesztőben (1949-ben egyetlen éjszaka internálták, deportálták őket, egy részük kényszermunkatáborba került), melyet ma méltányos elbírálásban részesíteni kötelesség. Ezt szolgálja eme egyszerre építészeti és családtörténeti leírás, a szerzők ugyanis levéltári kutatásokra alapozva a főnemesi családok sorsát és hálózatát is felvázolják a kastélyismertetésekhez csatolt dolgozataikban. A szakirodalmi forrásmunka kiemelkedő színvonalú képanyagával igazi útikalauza lehet ama turistáknak is, akik a régió kultúrtörténetében kívánnak eligazodni. A szerzők terepmunkájukról színes anekdotákban számoltak be. A nyolcvan százalékban románlakta vidékeken található magyar arisztokrata kastélyok tulajdonképpeni története elhalványulóban a helyi közösségek tudatában, ha nem veszett már teljesen ki onnan; jellemző egy Hunyad megyei eset, amikor is az épületet kereső szerzőket így igazította útba egy helybeli: "Á, a Gostat épületében lakó bárót keresik? Az itt és itt található." A történelmi családok utódainak egy kisebb része valóban megpróbál hazatérni, s ha az elhanyagolt vagy lelakott udvarházakhoz birtokait is visszakapná, akár maga is hozzájárulhatna a műemlékek megmentéséhez, mint erre a zabolai Mikesek példát nyújtanak. Az épületkincs tatarozása, megőrzése különben állami és mindenképpen nemzetiségi feladatunk marad.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szőcs Géza: Búcsú egy bajtárstól
Karácsonykor, nagyjából akkor, mint Havel elnököt, Borbély Ernőt is eltemették. A 20 fokos csíkszeredai hidegben a sír körül álló barátai és tisztelői tudták, hogy akit végtisztességben részesítenek, az erdélyi magyar ellenállás – divatos jelzővel élve – emblematikus alakjától búcsúznak. Borbély Ernő sorsléptéke nem a Havelé volt, de – ha szabad cinikus keserűséggel fogalmaznunk – lényegesen szerényebb politikai életművéért lényegesen többet szenvedett (és lényegesen kevesebb jóvátételben részesült), mint a csehszlovák, majd cseh államelnökké emelkedett prágai kolléga.
Igen, a nyolcvanas években kollégáknak számítottak, ők alkották Kelet-Európa morális felsőházát, a gdanski hegesztőtől a csíkszeredai filozófia-tanáron át addig a bukaresti mérnökig, aki teleröpcézte a román fóvárost Ceauşescu-ellenes kiáltványaival. Ez utóbbit történetesen Radu Filipescunak hívták, és ma ugyanolyan keveset emlegetjük, mint Borbély Ernőt. Kettejüknek egyébként volt alkalma közelről megismerkedniük és barátságot kötniük a nagyenyedi börtönben – nemcsak egymással, hanem a román ellenállók közül igen sokakkal. Ott a börtönben eltöprenghettek azon, vajon ha megtalálták volna egymást még odakint, szabadlábon, akkor eredményesebb lett volna-e a nyolcvanas évek körülményei közt valószínűtlen bátorságuk és kockázatvállalásuk, ha összeadódtak volna ezek az imponálóan elszánt, de egymástól elszigetelt rendszerkritikus akciók. Ha össze tudott volna adódni mindaz, amit (felforgatás, hazaárulás, államellenes összeesküvés, szubverzív tevékenység vádjával megbélyegezve) oly kegyetlenül megtorolt a diktátor titkosrendőrsége, amely lényegében román igazságszolgáltatásként is működött, hiszen lényegét tekintve azonos volt vele. A helyzet ugyanolyan abszurd volt, mint amilyen képtelen a szóhasználat – "igazság"szolgáltatás – hogy micsoda? Méghogy igazság?! Még ma is felforr az ember vére és ökölbe szorul a keze, miközben magában így mormog: ez már tényleg cseh szatirikusok tollára való. Borbély Ernő a nagyenyedi földalatti politikai főiskolán osztatlan megbecsülést szerzett magának is, az erdélyi magyar közösségnek is és általában a magyar névnek. A fordulat után az RMDSZ-en belüli konzekvens jogvédő érdekképviseleti vonulat egyik alapembere volt a parlamentben ugyanúgy, mint a helyi önkormányzati testületekben. Önkormányzatot írok, ahogyan Magyarországon nevezik a városi vagy megyei tanácsot. Írhatnék mondjuk kollektív öntanácsot is vagy tanácskormányzatot. Borbély Ernő onnan is kiszorult, mint az áldemokrácia minden bohózati megjelenési alakzatából, s mire nekifogott – már semminek a semmijeként, csak ugyanolyan magányos farkasként, amilyen mindig is volt – megírni élete nagy művét a Ceauşescu-kor börtönvalóságáról és annak főszereplőiről, akkor hónapok alatt sírba vitte egy elképesztően agresszív kór (ugyanaz, amely nemrégen sors- és börtöntársát, Buzás Lászlót is). Súlyos betegen, már a halálos ágyán még átvehetett egy magas kormánykitüntetést, amelyre a magyar külügyminisztérium terjesztette fel – majd munkája befejezését özvegyére bízva, visszaszállt a csíki földbe, amelyből vétetett. Csak kevesek tudták róla, hogy komor tekintete és önpusztító életmódja egy hibátlan moralitású, megvásárolhatatlan és megtörhetetlen jellemet takart. Nehéz idők nagy tanúját veszítettük el személyében. 
És akkor még meg sem kérdeztük: ki fogja előkeresni a nagyszerű fotókat, amelyeket Borbély Ernő készített – s hogy vajon utólag megmutatkozik-e rajtuk a balvégzet, amely ennek a kiváló embernek az életére folyamatos árnyékot vetett. 
Nyugati Jelen (Arad)

SAS PÉTER: MARIANUM
A 100 éves római katolikus tan- és leánynevelő intézet emlékezete (1911–2011)
Az iskolák minden időben a katolikus nevelés legerősebb bástyái közé tartoztak. Az Erdélyben működő oktatási intézmények között az eredményes munkát folytató nyolc középiskolából csupán egyetlen volt leánygimnázium, a kolozsvári Marianum, amelyet az alapítók kérésére a Temesvárról érkezett Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek irányítottak. Az egykoron Kolozsváron tanító rendtagok közül már senki nincs az élők sorában.
Vonzó külalakú kötettel köszöntötte a kolozs-dobokai főesperesi hivatalnak köszönhetően Kolozsvár és Erdély magyarsága a messze földön híres leánynevelő intézet alapításának centenáriumát. A reneszánsz lelkületű alapító dr. Hirschler József főesperes plébános - aki az egyház Reményik Sándor által megverselt két alappillérére, a templomra és az iskolára összpontosított - mai utóda, Kovács Sándor kanonok, a Szent Mihály-templom plébánosa előszavában hangsúlyozza: „Az Erdély művelődéstörténetében és egyháztörténetében egyaránt járatos, szinte az egyházközségünk munkatársává vált Sas Péter művelődéstörténész a dr. Hirschler Józsefről szóló monográfia megírásakor, összeállításakor már érintette a reneszánsz lelkületű kolozsvári főpap életművének számító egyházi oktatási intézmény, a Marianum megszületését és annak jelentőségét. Ennek ismeretében elmondhatom, hogy a főesperes és plébános elődömről megszületett kiadványt a monografikus szintű feldolgozás első kötetének tekinthetjük, melynek befejező, második része a most megjelentetett Marianum tan- és leánynevelő intézet történetét és az ott folyó életet bemutató könyv. [...] Természetesen mit ért volna önmagában a jól felszerelt, elegáns épület, ha ez nem válik második otthonukká az ott tanítóknak és az ott tanulóknak, ha együttműködésükből nem születik meg a Marianum sajátos, máig élő és tiszteletet parancsoló szellemisége."
Sas Péter gazdagon illusztrált és alaposan dokumentált kötetet összeállítva ismerteti az olvasókkal az Auguszteumtól a Marianumig tett utat, az intézet megalapítását és kiteljesedését, a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek munkásságát. Bemutatja a tanintézetnek a két világháború közötti tevékenységét és a kommunista hatalom általi jogtalan államosítását. Művében mintegy átmentette az utókornak a Marianum tanszemélyzetének 1910-1923 közötti törzskönyvét, az érdeklődők pedig megismerkedhetnek az Auguszteum és a Marianum bibliográfiájával is.
Az iskolaalapító főesperes-plébános 1911. június 2-án kérelmezte a leánygimnázium megnyitásának engedélyezését. Püspökének írt levele megfogalmazásából is kitűnik, milyen mély lelki kapcsolat fűzte egyházközségének és plébániatemplomának kincses városához, Kolozsvárhoz. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök 1911. december 10-én délelőtt 11 órakor, a kolozsvári római katolikus iskolaszék negyedszázados évfordulójára időzítve fényes ünnepség keretében szentelte fel a korszerű tan- és leánynevelő intézetet, a Fehér Madonna nevére keresztelt Marianumot. Az épület szépsége láttán, a pillanat nagyságának hatására a püspök így kiáltott fel: „Imádja Isten segítő jóságát, kinek léptei nesztelenek, útjai csodálatosak". Az épületkomplexum H betű formájú, az általános vélekedés szerint méltó emléket állított mind alapítójának, mind budapesti tervezőjének, Hübner Jenőnek. Hirschler József az épület felszentelésekor elmondott beszéde hangvételét, eszmei mondanivalóját tekintve a H betűben inkább Hungária fogalmát lehet sejteni, állítja Sas Péter. A kiadványból megtudjuk, hogy 1919. szeptember 1-jén Hirschler József a Marianum épületében újabb intézményt, zeneiskolát létesített Csipkés Ilona zenepedagógus vezetésével, amelyet idővel egyháziasabb szelleművé kellett átszervezni. A tantestület tagjai a zongora, a hegedű, az ének, az összhangzattan és a formatan tanszakon oktatták a 102 növendéket.
Olvasói csemegének számít a szép kalligráfiával írt dokumentum, fényképes album közlése a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Árpád-házi Boldog Margit pártfogása alatt álló Hölgyek Mária Kongregációjának az 1916-1941 közötti életéből.
Akik a mai fiatalok közül kézbe veszik a kötetet, azoknak az olvasottak alapján érthetőbbé válik, miért érintette annyira mélyen a Marianum iskolanővéreit, világi tanári karát és növedékeit Hirschler József 75 esztendővel ezelőtt bekövetkezett halála 1936. november 17-én. A neves emberbarátot nemcsak a katolikusok szerették, hanem mások is, főleg az értelmiségiek, akiket a közösnek tekintett ügy szolgálatába tudott hívni és állítani. Közéjük tartozott a Hirschler József alapította Művészeti Szalon folyóirat egyik fő munkatársa, az unitárius Kelemen Lajos levéltáros-történész is.
A második világháború befejező időszakában, 1944. június 2-án a Kolozsvárt súlyosan érintő légitámadás során a Marianum hátulsó szárnyát is bombatalálat érte. A világháború befejeződése után, 1945-1948 között zavartalanul működhetett a leánynevelő intézet, azonban az 1948. augusztus 23-án kibocsátott, 176-os számú rendelettel a kommunista hatalom állami tulajdonba juttatott minden ingó és ingatlan egyházi vagyont, 1949. július 30-án pedig feloszlatta a férfi és a női szerzetesrendeket, köztük a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérekét is. Meghatódva olvashatjuk a könyvben a marianumi rendház krónikásának utolsó, 1948. június 29-én keltezett bejegyzését: „Az idegfeszítő, fárasztó munka után megkönnyebbülve köszöntük meg a jó Istennek, hogy a megkezdett évet befejezhettük. Pihenésre ugyan nem számíthattunk, mert megjött a leltározásra vonatkozó rendelet, az államosítás küszöbön állott. Tornyosultak felettünk a sötét fellegek. Nem kutatjuk az Úr terveit. Egyforma készséggel akarjuk fogadni a jót és a rosszat és a gyakorlatban megvalósítani Krisztus követése szavait: Ha azt akarod, hogy sötétség boruljon ránk, áldott légy, ha azt akarod, hogy fény vegyen körül, ismét áldott légy. Ha vigasztalásra méltatsz, légy áldott, és ha azt akarod, hogy szenvedjünk, hasonlóképpen légy mindenkor áldott."
Amint azt a jubileumi emlékkönyv epilógusa is hangsúlyozza, a Marianum épülettömbje a rendíthetetlen hit és a közösségért végzett munka máig romolhatatlan emléke, a 100. évfordulón a határon innen és túlról összesereglett öregdiákok és hozzátartozóik büszkén hirdették a leánynevelő intézet alapítója, az iskolanővérek és a tanári kar által kialakított halhatatlan szellemiséget. Ezt fejezi ki Kende János marianumi paptanár - írói nevén Fausztin - költői ihletésű, a jövőbeni reménységre is bátorító szavai: „S vérezzék bár a szív a küzdelemben, / Az eszme él, az eszme győzni fog!"
Verbum, Kolozsvár 2011
Fodor György
Keresztény Szó (Kolozsvár)

Felhívás az Erdélyből elszármazott, magyar kötődésű diplomásokhoz
A Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottsága létre kívánja hozni az Erdélyből elszármazott, magyar kötődésű diplomások, kutatók, egyetemi oktatók Adatbázisát.
Ez az Adatbázis minden olyan, a mai Románián kívül élő személy legfontosabb adatait tartalmazná, akinek egyetemi végzettsége van, megőrizte szakmai érdeklődését, valamilyen szakterületen dolgozik (vagy dolgozott), és aki távollétében is fontosnak érzi erdélyi kötődését. A regisztrálás szándéka tehát a Magyarországon élő erdélyiekre is kiterjed.
A regisztrálás az Adatbázisban teljesen önkéntes, semmilyen kötelezettséggel nem jár, és kizárólag az a célja, hogy lehetővé tegye a szakmai érdekű kölcsönös tájékozódást, esetenként a kapcsolatfelvételt és a kapcsolattartást a hazai szakmai műhelyekben dolgozók és az innen elszármazottak között. Ez megkönnyíthetné többek között a fiatalok nemzetközi szakmai tájékozódását és az itthoni magyar intézmények kapcsolatépítését.
A Magyar Tudományos Akadémia hasonló jellegű adatbázist épít a világ magyar tudósairól. Arra is lehetősége van mindenkinek, aki tudományos fokozattal rendelkezik, hogy az MTA köztestületi tagjaként regisztráltassa magát. Mindez hasonló szellemben történik, mint az általunk tervezett erdélyi Adatbázis létrehozása.
A regisztráláshoz igényelt adatok:
– Név, születési hely, idő
– Végzettség; tudományos fokozat (hol és mikor szerezte)
– Szakterület, szakmai kompetenciák
– Szakmai/tudományos pozíció; jelenlegi munkahely/nyugalomba vonulás előtti munkahely
– Életpálya*
– További személyes adatok*
– Szakmai eredmények*: legfontosabb publikációk, szabadalmak
– Szakmai szervezetekben való részvétel; nemzetközi és magyar kapcsolatok
– Internetes és/vagy postai elérhetőség
Mindenkinek a saját belátására bízzuk, milyen adatokat juttat el hozzánk, ezért is jelöltük meg *-gal a személyesebb vonatkozású adatokat. Annak jelzését is kérjük, hogy engedélyezi-e vagy nem engedélyezi adatai nyilvános, a KAB honlapján való megjelenítését (www.kab.ro).
Mivel teljes címtárral nem rendelkezünk, arra is kérjük, továbbítsa levelünket minden olyan ismerősének, akikről úgy gondolja, beletartoznak abba a virtuális körbe, amelyet el kívánunk érni.
Péntek János
az MTA Kolozsvári Területi Bizottságának elnöke
Erdély.ma

A moldvai csángók életét bemutató kiállítás nyílik a Duna-palotában, a rendezvényt előadások és táncház színesíti.
A moldvai csángók életét és kultúráját vizsgáló falukutató tábor tapasztalatait bemutató előadás-sorozatot, kiállítást és táncházat szervez a Duna Palota január 5-én 17 órai kezdettel.
Előadást tart Kulcsár László, szociológus Ki az igazi csángó címmel, Józsa Éva bábművész a gyermekrajzokban tükröződő anya- és apaképről beszél, Ősz Róbert iparművész pedig a tárgy- és környezetkultúrát vizsgálatja. Hardy F. Gábor minisztériumi főosztályvezető és Varga Norbert politológus Politikai kultúra a moldvai csángók között címmel tart előadást.
A rendezvénnyel egy időben nyílik meg az egy moldvai csángó falu élete című fotókiállítás a falukutató tábor fotódokumentációjaként.
Az esemény kísérőrendezvénye és az est zárása lesz a hét órától induló moldvai csángó táncház, amely Szilágyi Angelika és zenésztársai közreműködésével valósul meg.
MTA

Az ojtozi honvédemlékmű cikk-cakkos útja Szent István országában
Szent István országának legkeletibb csücskében, a Kárpátok külső lejtőjét árkoló Ojtoz völgyének kistelepülésén augusztus 20 előestéjén alapkövet helyeztünk el az 1917. augusztus 8 –12 közti négynapos kegyetlen harcokban elesett, a Magyar Királyi Soproni 18-as Honvéd Gyalogezred kötelékeihez tartozó hősi halottak emlékére. Az ojtozi római katolikus templomkertben, egy törött székely kapu torzója mellé állított andezit tömbre később bronzplakett kerül, amelyet a soproni Erdélyi Kör készíttetett, és, a tervek szerint még ezen az őszön ünnepélyes keretek között a Kör képviselői és meghívott vendégei az ojtozi sziklára elhelyeznek.
Szent István országának két települése, az Ojtoz és Sopron közötti nyolcszáz kilométernyi távolság is jelzi, hogy valami, a mai Magyarország méreteihez szokott szem számára a szó földrajzi értelmében „szélsőséges” ügyről van szó. De ha belemélyedünk históriánk összekuszált és meg sem írt lapjainak olvasásába, a história még szövevényesebb tekercseihez jutunk.
A Keleti Kárpátok egyik legfontosabb históriai átjárójának, az Ojtoz-völgyének védelmezése a magyar hadakra, a székely katonanemzetre, majd a székely határőrségre hárult.
1917-ben a magyar hadvezetés az Ojtozi völgyszoros védelmét a soproni ezredre bízta.
A sors fintoraként eközben Székelyföld harcosai az Olasz fronton, Doberdónál, Piave-nál harcoltak és véreztek el, s groteszk módon, Linder Béla hadügyminisztersége, majd Kun Bélának és körének országot rontó és nemzetpusztító komisszárkodása idején mire az összeomló nyugati frontról a székelyek visszatértek, már nem volt hazájuk, mert a magyar hadügyminiszter, a világtörténelemben is páratlan és példátlan módon, „nem akart többé katonát látni.”
Kratochwill Károly, a nyugati frontról visszatérve megpróbálta menteni a még menthetőt, megszervezte a Székely Hadosztályt, szembeszállt a katonák szülőföldjét elözönlő román hadakkal, de hamarosan két, magyar és román front közé került, fegyverletételre kényszerült, s amiről az utókor szeret szégyenérzetében szemérmesen hallgatni, inkább a román hadsereg előtt tette le a fegyvert, minthogy a bolsevizmus magyarországi hatalomra kerülését segítse.
A románok, „természetesen” ígéretüket nem tartották be, az egész székely kompániát internálták.
Az így összekuszálódó politikai és katonai helyzetben azok a székely katonák, akik nem tudtak vagy nem akartak szülőföldjükre visszajutni és ott román uralom alá kerülni, a felső-magyarországi csatákban vettek részt, és nem kis szerepük volt például a csehek Magyarországról való ideiglenes kiszorításában. És aztán következett Trianon.
A soproni 18-as gyalogezred ojtozi történetéhez visszatérve: 1918-ban rettenthetetlen harcosoknak bizonyultak. A már említett csatában négy napon át feltartóztatták és visszaverték a túlerőben lévő orosz csapatokat. A soproni Cyberpress internetes lapból is tudjuk, hogy az ezred elveszítette tiszti állományának háromnegyedét és legénységének mintegy felét.
A kitüntetések számadataival is érzékeltethetőek a részvétel arányai: az ezredet Ojtoz Hősei címmel tüntették ki, öt arany, 175 nagyezüst, 322 kisezüst és 852 bronz vitézségi érmet adományoztak a harcok résztvevőinek, s az ezred számára odaítélt díszkürt is jelzi az elismerés mértékét.
Nos a soproniak még a világháború harcainak idejében hősi helytállásukat honvédemlékművel örökítették meg az Ojtoz völgyében. Ezt az emlékművet az ország politikai összeomlása közben barbár módon lerombolták.
Az emlékmű egy hatalmas, az országút fölé benyúló sziklafalra elhelyezett egész alakos honvéd féldomborművéből állott. A sziklát az emlékműről Honvédkőnek hívták akkor is, amikor már csak a honvéd emlékképe függött a sziklafalon. Aztán 1961-ben az Ojtoz – Bákó műút szélesítése ürügyén a Honvédkövet is berobbantották, amelyet a helybéliek képzeletben még mindig ott látnak, és a helyet ma is Honvédkőként mutogatják, holott már se honvéd nincs, se kő.
De van még emlékezet.
Emlékeztek a soproniak is.
A soproni 18-as bajtársi kör 1934-ben Dabóczy István szobrászművésszel, a Rákóczi Honvéd Főreáliskola tanárával elkészíttette a honvédemlékmű féldomborművének mását, amelyet 1934. augusztus 5-én avattak fel Sopronban, és az akkori Gleinchenberg allé Ojtozi fasorában helyeztek el. Érdemes megjegyezni, hogy az Ojtoz sétány Sopronban azóta sűrűn látogatott kegyeleti hely, s arról sem szabad megfeledkezni, hogy Dabóczy István a hírhedt Recski táborban pusztult el, ahová Rákosi pribékjei 1951-ben elhurcolták.
Úgy kerek a világ, ha emlékezni is tudunk.
A Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület, 2003-ban egy törött székely kapuból ihletett térplasztikai alkotást helyezett el az ojtozi római katolikus templom cintermében, ezzel tisztelegve két világháború hősi halottai előtt. Az emlékmű, ahogyan ez nálunk történni szokott, minimális pénzadományból készült el, az anyagféleségeket, a művészi, a szakképzett és szakképzetlen munkát az ojtozi, berecki, és más illetőségűek biztosították.
Az ojtozi emlékmű és az Ojtoz-völgyi harcok történetét felelevenítő írásaink és rendezvényeink hatására a Soproni Erdélyi Kör elhatározta, hogy elkészítteti a Magyar Királyi 18. Számú Soproni Gyalogezred emlékműve honvédalakjának kicsinyített mását.
A bronzmásolat Sz. Egyed Emma soproni éremművész alkotása.
Ez és vázlatosan ennyi az ojtozi honvédemlékmű összekuszálódott története, amely látszólagos ziláltsága ellenére egyenes és jól járható gondolati-érzelmi vonallal köti össze a Szent István-i Magyarország nyugati és keleti végvidékét. De bizonyságul szolgál arra is, hogy Sopront nem csupán a Magyarországhoz tartozás voksolásos megerősítése végett lehet a „Hűség Városa” titulussal kitüntetni, hisz ezredének katonái a keleti végeken is közemlékezetre érdemes módon védték a hazát, s akiknek maradékai olyan időkben is átmentették kegyeleti tárgyainkat, alkotásainkat és emlékeinket, amikor ezért Recsk járt, és nem kitüntetés.
Az ojtozi két és féltonnás sziklatömböt és az alapzathoz szükséges követ a mikóújfalusi kővágó műhelyt működtető Bozin Sándor ajándékozta, az andezit tömb a Vajda Lajos megyei tanácselnök-helyettes és Kasléder Ferenc málnási polgármester közreműködésével jutott el Ojtozba, ahol Pál Andor vállalkozó erőgépei és munkavállalói, valamint Bereck polgármesteri hivatala és három település, Bereck, Ojtoz és Kézdimartonos mesterei és munkavállalói segítkeztek.
Az alapkőletétel alkalmával megható volt a háromszéki emlékműállítókkal együtt a helyszínen látni olyan soproniakat is, akik még mindig a háborúkban elveszett nagy- és dédszülők ojtoz-völgyi emlékei után kutatnak.
2006. augusztus 18.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma

Hősök, királyok, szentek a Magyar Nemzeti Galériában
A miniszterelnök nyitotta meg a Hősök, királyok, szentek – A magyar történelem képei és emlékei című kiállítást a Magyar Nemzeti Galériában. Később az Operaházban gála- estet tartottak az alaptörvény hatályba lépésének alkalmából.
A tárlat historikus tablókon, portrékon, ritkán látható történelmi dokumentumokon és tárgyakon keresztül idézi fel a magyar államiság ezer évét.
Orbán Viktor beszédében kiemelte: Európa soha nem látott kihívásokkal néz szembe, amelyek „erő- és jellempróbát” is jelentenek. Úgy fogalmazott: „Civilizációnk, legalábbis annak európai fele lemondani látszik a korábbi felemelkedésünk és gazdasági sikereink mögötti legfőbb hajtóerőről: az élet spirituális mélységeiről, a házasság, az utódok nyújtotta boldogságról és a nemzeti kultúránk szellemi energiájáról.”
A kormányfő a vasárnap hatályba lépett alaptörvény előtt tisztelgő, a kommunizmus előtti időszakot feldolgozó tárlatot grandiózusnak és bensőségesnek nevezte. Azt mondta: a „kétharmados parlamenti forradalom” vezetett az alaptörvényhez, amellyel „gránitszilárdságú alapot” teremtettek.
Orbán Viktor beszédében kitért arra is, hogy a magyarságot ezeréves történelme során két alapelv vezérelte, segítette: a kereszténység és az állami szuverenitás eszménye. „Ezek az eszmények olyan erősnek bizonyultak, hogy tíz évszázad sem tudta kikezdeni” – jelentette ki. Mint mondta, a tárlat megemlékezik azokról a történelmi nagyságokról, akik életüket, erejüket és tehetségüket áldozták a nemzetért, a kereszténységért és a függetlenségért.
A miniszterelnök szerint az alaptörvény életbelépése az „újjáalapítás pillanata” is egyben, „megújítja azt a közösséget, amit magyar nemzetnek hívunk”. Hozzátette: „Ma az a remény tölti el szívünket, hogy a XXI. századi magyar nemzet az őt megillető helyre kerül.”
Katona Tamás történész beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy Magyarország történelme során mindig alkotmányos ország volt. Az alaptörvény jelentőségét méltatva kiemelte: az ország ezzel visszafoglalta saját történelmét.
Mint a megnyitót megelőző tárlatvezetésen Bellák Gábor és Bakó Zsuzsanna kurátorok elmondták, a Schmitt Pál köztársasági elnök fővédnökségével létrejött kiállítás a kultúrtörténet szemszögéből, festményeken, szobrokon, kódexeken vagy kéziratokon keresztül, történeti kísérőszövegekkel mutatja be a magyar nép elmúlt évszázadait.
A 84 műtárgyból és 27 dokumentumból álló anyagban többnyire neves művészek (mások mellett Székely Bertalan, Benczúr Gyula, Madarász Viktor, Barabás Miklós vagy Fadrusz János) ismert alkotásai kaptak helyet, amelyeket azonban ilyen formában és összefüggésben eddig nem láthatott a közönség. A művészettörténészek kiemelték Munkácsy Mihály Honfoglalás című festményét: a 13,55 x 4,58 méteres vászon eddig soha nem hagyta el a Parlamentet.
A műtárgyak mellett a magyar államiság szempontjából nagy jelentőségű dokumentumok is szerepelnek a kiállításban, többi között a Szent István törvényeinek legrégebbről fennmaradt lejegyzéseit őrző Admonti-kódex, Werbőczy Tripartituma, Sylvester János Biblia-fordítása, a Habsburg-ház nőági örökösödését lehetővé tevő Pragmatica Sanctio, az 1848-as Áprilisi törvények, a Kiegyezési törvények eredeti, a király által aláírt kézirata vagy az 1949-es alkotmány Rákosi által szignált példánya.
Az új alaptörvényhez kapcsolódó ünnepségsorozat része volt a Hazánk múltja, jelene és jövője című gyermekrajz pályázat is. Mint Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott az MTI-nek korábban elmondta, a pályázat harminc nyertes alkotása az alaptörvény díszkiadásához elkészült tizenöt újhistorikus festménnyel együtt a Hősök, királyok, szentek című kiállítás kísérőtárlataként lesz megtekinthető a Magyar Nemzeti Galériában. Kerényi Imre a megnyitó előtt mutatta be az alaptörvény díszkiadását, melyet a tárlat közönsége is fellapozhat. A Magyar Nemzeti Galéria, a Magyar Nemzeti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Országos Levéltár együttműködésében megvalósuló kiállítás 2012. augusztus 26-ig látogatható.
Schmitt: erőt ad az új alaptörvény
A köztársasági elnök szerint az új alaptörvény az a „jó föld, amelyre szükségünk volt, amelyből a lelki, szellemi és gazdasági megújulásunk sarjadhat”. Schmitt Pál úgy véli: mostantól az új alaptörvény ad különleges tartást és szilárdító erőt, amikor szinte naponta kell megújulni, új utakra lépni, illetve erős viharban helytállni. A vasárnap hatályba lépett alkotmány tiszteletére a Magyar Állami Operaházban hétfőn rendezett gálaesten az államfő hangsúlyozta: több mint két évtizede voltunk adósak az alkotmányos megújulással, „ezzel illett volna kezdeni egykor, az átmenet idején, ahogy barátaink is tették a vasfüggöny lebontása után”.
Kiemelte: az alaptörvény attól különleges, hogy a „lelkülete mindig ott volt a magyarok gondolkodásmódjában, hagyományaiban, világlátásában, és ezeréves értékrendünkre épülve jelöli ki számunkra a követendő utat”. „Őszintén remélem, hogy ma velünk örülnek honfitársaink, magyarok szerte a világban, ők is ünneplik az új alaptörvényt, amely nemzeti összetartozásunknak is becses okmánya” – mondta az államfő, megemlítve ugyanakkor, hogy a haza fontos részei azok is, akik „ezt a közösséget tagadják, és az összefogás, az összetartozás ellen tiltakoznak”.
Schmitt: az alaptörvény a nemzeti és az európai értékekre építve született
Szólt arról is, sokak munkája kellett ahhoz, hogy az alaptörvény jogrendünk alapköve lehessen, korszerű, európai alakot ölthessen. Az eddigi, átmenetinek elfogadott, 1949-es dátummal ellátott alkotmányt immár olyan alaptörvény váltotta fel, amely széleskörű konzultáció eredményeként, a nemzeti és az európai értékekre építve született, amely rögzíti az ország polgárainak – tartozzanak bármely nemzetiséghez -, az egyéni és a közösségi jogait – fejtette ki a köztársasági elnök.
Hangsúlyozta: az új törvény az Európai Unió alapjogi chartája szellemében meghatározza az alapvető szabadságjogokat, és megerősíti a jogállamiság és a demokrácia értékeit és intézményeit. Emlékeztetett továbbá, hogy az alaptörvény a legfőbb közös értékeknek a családot, a rendet, az otthont, a munkát és az egészséget jelöli meg.
Schmitt Pál beszédét az alaptörvény utolsó sorával – „Legyen béke, szabadság és egyetértés!” – zárta. A gálaesten ott volt Orbán Viktor miniszterelnök, Kövér László házelnök, Hende Csaba honvédelmi miniszter, Varga Mihály Miniszterelnökséget vezető államtitkár, Giró-Szász András kormányszóvivő, Deutsch Tamás és Hankiss Ágnes néppárti európai parlamenti képviselő. Részt vettek az ünnepségen a diplomáciai testület tagjai és meghívást kapott húsz kolontári lakos is a 2010 októberében vörösiszap-katasztrófa által sújtott Veszprém megyei településről.
hirado.hu 
Erdély.ma

Kohéziós politika és nemzeti régiók, avagy a polgári kezdeményezés székelyföldi szempontjai
A Székely Nemzeti Tanács 2011. november 19-én tartott ülésén döntést hozott arra vonatkozóan, mi legyen az uniós szintű polgári kezdeményezés tárgya, melyek legyenek a céljai. A határozat javaslatnak tekinthető a szervezők felé azokra az információkra vonatkozóan, amelyeket a 211/2011 rendelet szerint a Bizottság elé kell terjeszteni ahhoz, hogy az a kezdeményezést nyilvántartásba vegye.
A Krónika Szempont rovatában korábban megjelent írásom arról szólt, milyen módon kapcsolhatók a közösségi joghoz Európa nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságokkal jellemezhető régióinak törekvései, illetve a regionális önkormányzás szükségességét milyen módon lehet megközelíteni a közösségi jog szemszögéből, hogy az egyáltalán uniós polgári kezdeményezés tárgya lehessen. Most arra teszek kísérletet, hogy Székelyföld gazdaságának közelmúltja és jelene felől közelítsem ugyanezt a kérdéskört, és próbáljam megvilágítani, miként szolgálhatja az uniós célkitűzés, a területi, gazdasági, társadalmi kohézió erősítése a székely autonómiatörekvést.
Hátrányos megkülönböztetés a gazdaságpolitikában
A rendszerváltás előtti évtizedekben, – mint a társadalom életének minden területét – az ország gazdaságát is kizárólag a pártállami diktatúra irányította. Az állam volt egyedüli birtokosa a földeknek, gyáraknak, és a legfelső pártvezetés döntött arról, hogy hova telepít ipart, hol és hogyan fejleszti az infrastruktúrát, hogyan képezi a szakembereket. A bukaresti hatalom a gazdaságpolitikát is alárendelte a „homogén nemzet” megteremtésének, amely a magyarság beolvasztását, asszimilációját is jelentette. Székelyföld gazdasági lemaradásának, elszegényedésének a munkahelyek hiánya volt az oka. A székelyeket arra kényszerítették, hogy szülőföldjüktől távoli építőtelepeken, vagy nagy ipari központokban vállaljanak munkát, – sokan haza sem tértek onnan – vagy ingázzanak például a román többségű Brassóba. A köznapi logika szerint a helyi közösség érdeke az ipartelepítés, munkahelyteremtés lett volna. Ám ahol ez megtörtént, oda román lakta vidékekről telepítettek munkaerőt, s a kevés beruházás kizárólag Székelyföld elrománosítását szolgálta. Marosvásárhelynek, Székelyföld fővárosának létezett egy elrománosítási titkos terve, amely a rendszerváltás után a kommunista párt irattárából kikerült a nyilvánosság elé. Sokan emlékeznek még rá, hogy a vásárhelyi vegyipari kombinátot azután kezdték építeni, miután két mezőségi, román többségű közigazgatási területet (rajont) a Magyar Autonóm Tartományhoz csatoltak. Több ezer alkalmazottat hoztak családostól a romántöbbségű Mezőségről, illetve az Ókirályságból. Székelyföldet mindezek ellenére ma is 75%-ban magyarok lakják és a 175.000 főnyi itt élő románságnak közel a fele Marosvásárhelyen él. Többségüket az iparfejlesztés címén telepítették ide. Megoldhatatlannak tűnt a dilemma: legyen Székelyföld elmaradott régió, ahonnan a szegénység elüldözi az ott élő őshonos közösséget, vagy jöjjön a modernizáció, a fejlesztés, amely a románok betelepítésével is jár. Annak, aki ezeken a kérdéseken töprengett, – már puszta megfogalmazásukért is – a román politikai rendőrség kitüntető figyelmével és súlyos büntetéssel kellett számolnia.
A rendszerváltás után nem javult a helyzet. Az iparvállalatok magánosítása úgy történt, hogy abból a helyi közösséget, a székelységet teljes mértékben kiszorították, az állami vagyon átláthatatlan körülmények között került Székelyföldtől idegen érdekeltségek birtokába. 
Hátrányok az Unióban
A csatlakozás az Európai Unióhoz jelenthette volna az esélyt Székelyföld fent leírt dilemmájának megoldására, hiszen az Unió kohéziós politikája épp arra hivatott, hogy az egyes régiók gazdasági lemaradását megelőzze, illetve felzárkóztassa az elmaradottabbakat, a hátrányos helyzetűeket, fenntartva ezzel párhuzamosan Európa kulturális sokszínűségét is. A „különböző régiók fejlettségi szintje közötti egyenlőtlenségek és a legkedvezőtlenebb helyzetű régiók lemaradásának csökkentését” szolgálják az Unió strukturális alapjai és más pénzügyi eszközei. Az Unió ezeket a közös statisztikai célú területi osztályozás keretében kialakított területi egységek számára teszi hozzáférhetővé, amelyek a NUTS osztályozás régióiként, vagy fejlesztési régiókként mentek be a köztudatba. Székelyföld egy második szintű, különálló NUTS területi egységgé válhatott volna – azaz különálló fejlesztési régióvá – ha a magyarság képviselői ennek fontosságát idejében felismerik, és képesek a közösségnek ezt a regionális érdekét érvényesíteni. Nem így történt. Pedig erre Székelyföldet 800.000-nél magasabb számú népessége is alkalmassá tette volna, de a statisztikai célú területi egységekre vonatkozó 1059/2003/EK számú rendelet előírása is kimondja, hogy a NUTS területi egységek kialakításánál figyelembe kell venni a társadalmi-gazdasági, történelmi, kulturális körülményeket is. Emlékeztetünk arra, hogy a Székely Nemzeti Tanács alakuló ülésén, 2003 október 26-án külön határozatban fogalmazták meg ezt az igényt a küldöttek. Ennek ellenére Székelyföldet végül betagolták a Középrégióba, amelyben a magyarság részaránya 30% alatt van.
A csatolt térképen a Középrégió és az őt alkotó megyék határvonalait vetítjük rá Erdély etnikai összetételének térképére. Rátekintve megállapíthatjuk, hogy Székelyföldet nyelvi és kulturális határok választják el a Középrégió többi részétől. Ugyanakkor az is tudott, hogy a Középrégió nem képes megoldani Székelyföld gazdasági felzárkóztatását, esélyt sem ad neki, hogy az Unió strukturális alapjaihoz hozzáférjen. Románia kormányának az a terve pedig, hogy az ország közigazgatási átalakítása során a fejlesztési régiókból alakítja ki az új közigazgatási egységeket, az ősei földjén ma is többséget alkotó, egy tömbben élő székelység asszimilációját célozza, ez pedig nyilván ellentétes az Unió azon céljával, hogy Európa kulturális sokszínűségét megőrizze.
Székelyföld lakóiként joggal érezzük úgy, hogy szülőföldünk nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságai, különbözősége a környező régióktól gazdasági szempontból hátrányt jelent. Nincsenek meg a feltételei annak, hogy az elnyomó, asszimilációs politika gazdasági örökségét felszámoljuk, és a diszkrimináció burkolt formái nem teszik lehetővé az esélyegyenlőséget az Unió pénzügyi eszközeinek igénybevételénél. Joggal érezzük úgy, hogy a román állam a nemzeti homogenizáció programjáról nem mondott le, és ma is számtalan módon próbálja Székelyföld hagyományos kultúráját, építészeti arculatát, nemzetiségi összetételét megváltoztatni, amely túl a magunk sorsán, még Európa kulturális sokszínűségét is sérti.
A Székely Nemzeti Tanács javaslata
A második csatolt térképen Székelyföld határait jelöltük meg, úgy ahogyan az a Székely Nemzeti Tanács törvénytervezetében áll. Hangsúlyozzuk, hogy ez az elképzelés az, amely összhangban van a statisztikai célú területi egységekre vonatkozó 1059/2003/EK számú rendelet már említett előírásával, amely kimondja, hogy a NUTS területi egységek kialakításánál figyelembe kell venni a társadalmi-gazdasági, történelmi, kulturális körülményeket is. Ez egyik nagyon fontos eleme a Székely Nemzeti Tanács célkitűzéseinek, hiszen a területi autonómia kivívása magának a területnek, azaz a régióhatároknak a kijelölésével kezdődik. Gyakran hangzik el, hogy az Európa Tanács határozataiban lefektetett elvek, a tagállamai által vállalt kötelezettségek nem érvényesíthetők az Európai Unióban. Ezzel a szemlélettel ellentétes az Európai Parlament állásfoglalása a kisebbségek védelméről és a megkülönböztetés elleni politikákról a bővítés utáni Európában (2005/2008(INI)), amely negyvennegyedik cikkében kimondja: 
Az Európai Parlament „úgy ítéli meg, hogy különös figyelmet kell fordítani a nyelvi kisebbségekhez tartozó emberek csoportjaira, és felszólítja a Bizottságot, valamint a tagállamokat arra, hogy őket a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában, A Nemzeti Kisebbségek Védelmét Szolgáló Európai Keretegyezményben és a fent említett hágai és lundi ajánlásokban lefektetett elvekkel összhangban kezelje;”
Ezek után vizsgáljuk meg, a Székely Nemzeti Tanács határozatának azt a részét, amely a polgári kezdeményezés céljaira tesz javaslatot. Ennek első fele szembesíti az Unió jogalkotóit, azzal a valósággal, amely egy uniós jogi aktus megalkotását tenne szükségessé:
„A nemzeti, etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkező régiók, köztük a közigazgatási hatáskörökkel nem rendelkező földrajzi körzetek gazdasági lemaradását úgy kell megelőzni, fejlődésüket biztosítani, a gazdasági, társadalmi és területi kohézió feltételeit fenntartani, hogy közben nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságaik ne változzanak meg.”
Épp Székelyföld példája igazolja, hogy önmagukban ezt a feladatot sem a strukturális alapok, sem az unió egyéb pénzügyi eszközei nem oldják meg. A statisztikai régiók, lám úgy is kialakíthatók – igaz az 1059/2003/EK rendeletben előírt szempontok mellőzésével, – hogy az eredmény épp az Unió kohéziós politikájának az eltérítése legyen, és fennálljon a veszélye annak, hogy egy térség elveszítse történelmileg kialakult kulturális arculatát, a gazdasági lemaradása pedig fokozódjék. A Bizottság számára a hatáskörébe tartozó feladat már ennek megfogalmazásával is adott. A polgári kezdeményezésre vonatkozó rendelet ugyanis a konkrét megoldást, az uniós jogi aktus megfogalmazását a Bizottság hatáskörébe utalja. Ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a kezdeményezők, ha akarják, akkor részletezzék az igényeiket, céljaikat, esetleg jogszabálytervezetet is csatoljanak a kötelező információk mellé. Ez utóbbiakhoz mutatja az irányt a Székely Nemzeti Tanács javaslatának második része:
„Ennek érdekében biztosítani kell az adott földrajzi körzet számára a regionális önkormányzás többlethatáskörökkel felruházott intézményeit, amelyeknek elegendő hatáskörrel kell rendelkezniük a régió sajátosságainak fenntartásához, és megfelelő gazdasági fejlődéséhez, hogy az Unió átfogó, harmonikus fejlődése fenntartható legyen, és ezzel párhuzamosan kulturális sokszínűsége is fennmaradjon.”
Ha a Bizottság ettől eltérő megoldást talál az Unió kohéziós politikájának érvényesítésére a nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságokat őrző régiókban, azt is üdvözölni lehet, hiszen akkor is a céljaink elérése felé tennénk egy fontos lépést. Azt is tudni kell azonban, hogy a Székely Nemzeti Tanács határozatában az önkormányzásra vonatkozóan megfogalmazott javaslat, összhangban van az EP fennebb idézet állásfoglalásának 45. pontjával: Az Európai Parlament „úgy ítéli meg, hogy a hagyományos nemzeti kisebbségek problémái kezelésének a szubszidiaritás és az önkormányzatiság elvein alapuló döntéshozatalban történő hatékony részvétel az egyik leghatékonyabb módja, az Unión belüli legjobb gyakorlatot követve;”
A 46. pont pedig kiemeli, hogy a “hagyományos nemzeti kisebbségi közösségeknek olyan különleges szükségleteik vannak, amelyek eltérnek az egyéb nemzetiségi csoportokéitól, illetve, hogy magának az Uniónak megfelelőbb módon kell ezeket a szükségleteket figyelembe vennie.”
A polgári kezdeményezés szervezőinek, a kötelező információk mellett benyújtható, részletesebb tájékoztatásban ki kell térniük erre az állásfoglalásra is, azaz nyilvánvalóvá kell tenniük, hogy az általuk kínált megoldás az uniós jogforrásokban megjelölt értékekre épül.
Székelyföld lehetséges szövetségesei
Befejezésül szólni kell arról is, számíthat Székelyföld, mint szövetségesekre, azokra az európai régiókra, amelyek az autonómia valamilyen szintjére már eljutottak? A nemzeti régiók önrendelkezéséhez vezető utat olyan hajóútként lehet elképzelni, amelyen a rajta haladók egy irányba vitorláznak, s bár más-más távolságig jutottak, a jó szél mindegyikük számára ugyanazt jelenti. Ilyen jó hátszél lehet egy uniós jogi aktus, amely Székelyföldet a régió törvény általi elismeréséhez és az autonómia intézményeinek megteremtéséhez közelíti, Dél-Tirolt a Néppárt által meghirdetett „vollautonomie” – teljes autonómia – programjához viheti közelebb, de megteremheti a kedvező feltételeket, hogy a katalán nyelv hivatalos nyelve legyen az Uniónak, és minden nemzeti sajátosságokkal rendelkező régió fokozott esélyt kapjon a már elismert jogkörök bővítésére. Feladat hát ez is, megkeresni a potenciális szövetségeseket és velük közösen alakítani ki azt a részletes elképzelést, amely mindenki számára az előrelépést jelenti.
Ezek között a kapcsolódási pontok között elsőként kell említeni azt a közös célt, hogy az Unió tekintse kiemelt fontosságúnak, hogy kohéziós politikája a nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságokat őrző régiókban maradéktalanul érvényesüljön, miközben ezek minden felsorolt sajátossága változatlanul megmaradjon. Az Uniónak biztosítania kell e régiók számára az esélyegyenlőséget a strukturális alapok és egyéb pénzügyi eszközök felhasználásánál, és ki kell zárnia a diszkriminációnak a burkolt formáit is. A statisztikai régiók kialakításánál tiszteletben kell tartani az ott élő közösségek nyelvi és kulturális határait, tekintettel kell lenni egy kisebbségi vagy regionális nyelv használatának területére, a kifejezésnek abban az értelmében, ahogyan azt a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája meghatározta.
Szükség van egy uniós szintű jogszabályra, amely a fenti elveket és célokat kodifikálja. Ennek érdekében össze fogjuk gyűjteni az egymillió aláírást az Európai Unió legkevesebb hét tagállamából és fel fogjuk mutatni a világnak, hogy Európa nemzeti régiói képesek összefogni közös céljaikért.
Izsák Balázs
erdon.ro

Nyílt levél
A 2007-ben, illetve a 2009-ben megtartott EP választások romániai eredményei megnyitották az utat a romániai magyarság előtt, hogy a képviseleti demokrácia révén beleszólása legyen az Európai Unió jogalkotási folyamatába…
Kelemen Hunor, Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke
Szász Jenő, Magyar Polgári Párt elnöke
Tőkés László, Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke
Tisztelt Elnök Urak!
A 2007-ben, illetve a 2009-ben megtartott EP választások romániai eredményei megnyitották az utat a romániai magyarság előtt, hogy a képviseleti demokrácia révén beleszólása legyen az Európai Unió jogalkotási folyamatába. A Lisszaboni szerződés meghozza a közvetlen demokrácia eszközét is minden uniós polgárnak, hogy aktívan és közvetlenül részt vegyenek az európai döntéshozatalban, azaz megteremti a közvetlen lehetőséget számukra, hogy polgári kezdeményezéssel uniós jogi aktus beterjesztésére kérjék fel a Bizottságot. Ez az új jogalkotási távlat, amely korábban csak az Európai Parlament számára volt adott, nem helyettesíti, csak kiegészíti a képviseleti demokrácia kínálta korábbi lehetőséget, azaz nem is sérül és nem is szűkül be az EP képviselők joga és lehetősége, hogy uniós szintű jogi aktust kezdeményezzenek minden olyan tárgyban, amelyben erre megítélésük szerint az uniós szerződések végrehajtásához szükség van.
A Székely Nemzeti Tanács felismerte a közvetlen demokrácia új, uniós szintű eszközének jelentőségét, felismerte, hogy ezt hasznosítani lehet az Unió minden olyan régiója számára, amelyeket nemzeti, nyelvi, kulturális jellegzetességei megkülönböztetnek a szomszédos régióktól. Ezeknek a régióknak a lakói, és a velük rokonszenvező uniós polgárok közvetlenül fordulhatnak az Unió intézményeihez, annak érdekében, hogy regionális sajátosságaikat az Unió kohéziós politikája ne gyengítse, hanem erősítse a szubszidiaritás és az önkormányzatiság elveinek érvényesítésével, de a diszkrimináció minden formájának, így a burkolt diszkriminációnak a tilalmával is.
Meggyőződésünk, hogy történelmi lehetőség áll előttünk, hogy egy  határozott lépést tegyünk előre Székelyföld területi autonómiája felé. Akkor lehetünk sikeresek, ha összefogunk, és közösen élünk az Unió által felkínált lehetőséggel.
Kérem, tekintsék munkaanyagnak a Székely Nemzeti Tanács ebben a tárgyban hozott határozatait, a tanulmányokat, amelyek ezen határozatok ismertetése, népszerűsítése érdekében nyilvánosságot látták, és amelyeket jelen levélhez csatolunk. Örömmel fogadjuk a jobbító szándékú javaslataikat, és meggyőződésünk, hogy a Székely Nemzeti Tanács küldöttei is el fognak fogadni minden olyan kiegészítést, módosító indítványt, amely a kezdeményezést Székelyföld, a székely nép javára teljesebbé és hatékonyabbá teszi.
Szeretném emlékeztetni Önöket, hogy a Székely Nemzeti Tanács nem párt, politikai tőkére nincsen szüksége, az Önök belátása, kezdeményezésünket elfogadó bölcsessége nincsen kihatással a választásokra, és csakis egy ilyen pártérdekek feletti megközelítés teheti sikeressé a Székelyföld javára elindítható uniós szintű polgári kezdeményezést.
Sikeres, boldog újesztendőt kívánok mindnyájuknak, a jó együttműködés reményében:
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke
erdon.ro

Különleges jogállást a nemzeti régióknak
Javaslat az uniós polgári kezdeményezés címére, tárgyára és céljaira
Az elmúlt évben az uniós polgári kezdeményezés többször is a figyelem középpontjába került. Előbb a Székely Nemzeti Tanács, majd az erdélyi magyar közélet más szereplői is bejelentették, hogy élni kívánnak az új lehetőséggel. Kevés szó esett azonban arról, hogy ennek hol vannak a korlátai, milyen feltételeknek kell megfelelni ahhoz, hogy egyáltalán el lehessen indítani az aláírások összegyűjtését. Az uniós jogban járatlanok néha érdekes, de teljes mértékben kivitelezhetetlen ötletekkel állnak elő. Ilyen jó szándékú, de naiv és esélytelen elgondolás az is, amely magyar felsőoktatási intézményt, vagy magyar tagozatot is uniós szintű jogi aktussal hozna létre. Vizsgáljuk meg közelebbről, mit lehet, és mit nem lehet kezdeményezni a polgároknak az Európai Unióban.
Az uniós jog és a polgári kezdeményezés
Az Európai Unió tagállamai 2007. december 17.-én írták alá az Unió alapszerződéseit módosító reformszerződést a portugál fővárosban. A Lisszaboni Szerződés egyik fontos újítása az uniós polgárok aktív részvételi lehetőségének megteremtése az európai döntéshozatalban. Egész pontosan: az Európai Unióról szóló szerződés 11. cikkének 4. bekezdése alapján legalább egymillió uniós polgár kezdeményezheti, hogy a Bizottság terjesszen elő megfelelő javaslatot azokban az ügyekben, amelyekben a kezdeményezést jegyző polgárok megítélése szerint a Szerződések végrehajtásához uniós jogi aktusra van szükség. Két hónappal a Lisszaboni Szerződés aláírása után, 2008 februárjában a Székely Nemzeti Tanács határozatot fogadott el, amelynek értelmében egy uniós szintű szabályozást kezdeményez az Európai Unióban élő, szülőföldjükön őshonos népek és népcsoportok jogaira vonatkozóan, különös tekintettel az önrendelkezés jogára. A polgári kezdeményezés végrehajtási rendelete tervezetének ismeretében megerősítettük ezt a szándékunkat. A rendelet elfogadása után tartott első munkaülésén, – ez év június 3-án – a Székely Nemzeti Tanács határozatban is kimondta, hogy élni kíván az uniós szintű polgári kezdeményezés lehetőségével, hogy az „Unió nemzeti sajátosságokat és hagyományokat őrző és sajátos regionális vagy nemzeti identitású közösségei önrendelkezési jogát uniós szintű jogi aktus elismerje, és sajátos jogállást biztosítson az általuk lakott régióknak.” Észre kell venni, hogy az uniós polgári kezdeményezés szigorúan az uniós alapszerződésekhez kötött, ha valaki egy ilyenre javaslatot akar tenni, annak föltétlenül ismernie kell a két szerződést.
Az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ) jelenlegi, tehát a Lisszaboni Szerződéssel módosított változata hat címre tagolt, és 55. cikkből áll, míg az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) hét részből áll, az egyes részek címekre, a címek esetenként fejezetekre tagolódnak, ám a cikkek számozása folyamatos és 358-ig tart. Ezen felül a mellékletek és a harminchét jegyzőkönyv számít a szerződések szerves részének, a bennük foglalt rendelkezések pont olyan kötelező erővel bírnak, mintha a szerződések főszövegében lennének. Ezek együttese az Unió elsődleges joga. Az elsődleges jogban megfogalmazott alapelvek, célok, feladatok valóra váltása érdekében az Unió intézményei jogi aktusokat fogadhatnak el, amelyeket – az elsődleges jogból fakadó származtatásuk miatt – az Unió másodlagos jogforrásainak neveznek, összességük az Unió másodlagos joga. Az uniós polgári kezdeményezés kizárólag egy olyan másodlagos jogforrás – uniós jogi aktus – elfogadtatására vonatkozhat, amely nélkül az elsődleges jogban megfogalmazott valamely cél nem valósítható meg, vagy valamely feladat nem hajtható végre.
A EUMSZ 288. cikke értelmében az uniós jogi aktus a rendelet, az irányelv, a határozat, az ajánlás és a vélemény. Az első három minősül az Unió kötelező, míg az utolsó kettő nem kötelező jogi aktusának.
Nem lehet cél általános kisebbségvédelmi jogszabály!
Az RMDSZ az Európai Népcsoportok Szövetségi Uniójában vetette fel a polgári kezdeményezés kérdését, és a jelek szerint Európa hagyományos kisebbségeitől remél támogatást az aláírások összegyűjtéséhez. Az erről szóló hírekben tartalmi kérdésekről nem esett szó, de okkal lehet feltételezni, hogy az RMDSZ kezdeményezése az Unió sokak által hiányolt kisebbségvédelmi jogszabályait véli megalkothatónak a polgári kezdeményezés nyitotta távlatokban.
Ez a gondolat talán az Alapjogi Chartára épül, amely az Unióról szóló szerződés hatodik cikke szerint ugyanolyan jogi kötőerővel bír, mint maguk a Szerződések. Viszont azt is leszögezi, hogy a „Charta rendelkezései semmilyen módon nem terjesztik ki az Uniónak a Szerződésekben meghatározott hatásköreit”, vagyis az alapvető jogok védelmében az Unió nem alkothat jogi aktusokat. Tiszteletben tartásuk a tagállamokra háruló kötelesség, illetve az Unió azon passzív kötelezettsége, hogy ezekkel ellentétes jogszabályt ne alkosson. Ugyanez érvényes a csatlakozásra az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez, amelyre vonatkozóan szintén leszögezi ugyanaz a cikk, hogy az nem érinti a Szerződésekben meghatározott hatásköreit az Uniónak.
Hasonlóan nem származtatható az Unió alapvető értékeiből sem jogalkotási hatáskör, ezek tiszteletben tartása szintén passzív kötelezettséget jelent az Unió intézményei számára. Márpedig az uniós polgári kezdeményezést a 211/2011/EU számú rendeletnek megfelelően a Bizottság csak akkor veszi nyilvántartásba – ez előfeltétele az aláírásgyűjtés megkezdésének – ha az „nem esik nyilvánvalóan a Bizottság azon hatáskörén kívül, hogy a Szerződések végrehajtásához uniós jogi aktusra irányuló javaslatot nyújtson be.”
Bármennyire is sajnálatos a következtetés, szembe kell nézni vele: esélytelen minden olyan kezdeményezés, amely nem számol egyszerre a szerződések előírásaival és az Unió jogalkotói hatáskörének korlátaival. Esélytelen egy általános kisebbségvédelmi jogszabály kezdeményezése is, hiszen nincsen olyan előírása a Szerződéseknek, amely ne lenne végrehajtható egy kisebbségvédelmi jogi aktus elfogadása nélkül, a lehetséges hivatkozási alapok (Alapjogi Charta, az Unió alapvető értékei) pedig – pusztán önmagukban – nem ruházzák fel a jogalkotáshoz szükséges hatáskörökkel az Unió intézményeit.
„Nemzeti ambíciókkal rendelkező régiók”
Amikor Európa nemzeti régióiról beszélünk, akkor olyan földrajzi körzetre gondolunk, amely nemzeti, etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkezik azáltal, hogy területén egy őshonos nemzeti kisebbség többséget alkot, amely történelmileg is kötődik hozzá. Ezekre a földrajzi körzetekre utal az Európa Tanács 1201/1993 számú ajánlásának 11. cikke, illetve a Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Chartája, amikor a „regionális vagy kisebbségi nyelv használatának területét” meghatározza. Ennek megfelelően, olyan földrajzi körzetről van szó, ahol a regionális nyelv olyan számú személy kifejezési eszköze, amely indokolja a Charta által előírt különböző védelmi és ösztönző intézkedések meghozatalát. Ugyancsak ezekre a régiókra utal a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló keretegyezmény, amikor több rendelkezésében is a „nemzeti kisebbséghez tartozó személyek által hagyományosan, vagy jelentős számban lakott területekről” beszél.
Az Európa Tanács 2007/1811 számú ajánlása 28.2 cikkében „nemzeti ambíciókkal rendelkező” régiókról beszél, a hatodik cikkében pedig megállapítja, hogy:
„…az Európa Tanács legtöbb tagállamában olyan közösségek léteznek, amelyek erős kulturális, politikai és történelmi identitással rendelkeznek, és amelyek nem csupán régiók, de népek és társadalmak, ugyanakkor szembetűnő kollektív önazonossággal rendelkeznek attól függetlenül, hogy régióként, nemzetiségként, országként határozzák meg őket, ám nem alkották meg önálló államukat.”
Európa nemzeti régióiról szólva olyan területekről beszélünk tehát, amelyeknek a meghatározását, közös jellegzetességeik leírását az Európa Tanács már elvégezte, és ezek szempontjából másodlagos, hogy ezek ebben a pillanatban milyen közigazgatási jogállással bírnak. Azaz a fenti meghatározások sora egyformán érvényes az autonómiával rendelkező, törvénnyel szavatolt jogállású Katalóniára, és a területi-közigazgatási entitásként el nem ismert Székelyföldre, és ez jogosít fel arra, hogy közös megnevezéssel Európa nemzeti régióiként jelöljük meg őket.
Az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés harmadik, az Unió belső politikáira és tevékenységeire vonatkozó részének XVIII. címe a gazdasági, társadalmi és területi kohézióra vonatkozik. A 174. cikk leszögezi, hogy „átfogó, harmonikus fejlődésének előmozdítása érdekében az Unió úgy alakítja és folytatja tevékenységét, hogy az a gazdasági, társadalmi és területi kohézió erősítését eredményezze. Az Unió különösen a különböző régiók fejlettségi szintje közötti egyenlőtlenségek és a legkedvezőtlenebb helyzetű régiók lemaradásának csökkentésére törekszik.” A továbbiakban a 174. cikk kitér arra, hogy az „érintett régiók közül kiemelt figyelemmel kell kezelni a vidéki térségeket és az olyan súlyos és állandó természeti vagy demográfiai hátrányban lévő régiókat, mint a legészakibb, rendkívül gyéren lakott régiók, valamint a szigeti, a határon átnyúló és a hegyvidéki régiók.” A következő cikkek az Unió strukturális alapjainak és más pénzügyi eszközeinek a felhasználásáról úgy rendelkeznek, hogy az Unió a 174. cikkben meghatározott célokat elérje.
Természetesen a harmadik rész XVIII. címének előírásai Európa nemzeti régióira is kiterjednek. Azonban e régiók gazdasági, társadalmi és területi kohéziójának úgy kell erősödnie, a lemaradásukat úgy kell megelőzni, az Unió strukturális alapjaihoz a hozzáférésüket, az esélyegyenlőséget olyan módon kell biztosítani, hogy közben nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságaik ne változzanak, hiszen az sértené az Európai Unióról szóló szerződés 3. cikke által védett nyelvi és kulturális sokszínűséget. Ez a két követelmény lehet egy uniós szintű polgári kezdeményezés páros pillére, amely lehetővé teszi, hogy egymillió aláíró támogatásával a Bizottság egy jogszabály tervezetet terjesszen az Európai Parlament elé, Európa nemzeti régióinak különleges jogállására vonatkozóan. Egy ilyen uniós polgári kezdeményezésben a Bizottság felismerheti a saját hatáskörén belüli kodifikálási feladatot, és el lehet indítani az aláírások összegyűjtését.
Nem kétséges, az Unió belső politikájában eszközként értett régiók, és az Európa Tanács ajánlásainak regionalizmus-felfogása között nagy a különbség. Ám a nemzeti régiók lakóinak, így nekünk, székelyeknek is érdekünk, hogy a két felfogás közeledjen egymáshoz, oly módon, hogy az Európa Tanács ajánlásainak szellemét, a demokrácia vívmányaiként értékelhető meghatározásait és elveit próbáljuk az Unió jogrendjébe emelni, ha úgy tetszik abba benyomni, bepréselni. Ezt a polgári kezdeményezés egyik stratégiai céljaként is fel lehet fogni, mindenképpen ezzel a stratégiai céllal épül közös alapra a fentiekben megfogalmazott cél és érvrendszer.
Cím, tárgy, célok
A 211/2011/EU számú rendelet 4. cikkét és a rendelet II. számú mellékletét figyelembe véve a nemzeti régiók különleges jogállására vonatkozó polgári kezdeményezés nyilvántartásába vételéhez szükséges információkat az alábbiak szerint kell megfogalmazni:
A javasolt polgári kezdeményezés címe: A nemzeti, etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkező régiók sajátos jogállása
A javasolt polgári kezdeményezés tárgya: Sajátos jogállást biztosítani azoknak a régióknak, amelyekben egy őshonos nemzeti kisebbség többséget alkot, és amelyeket az őket körülvevő régióktól megkülönböztető nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok jellemeznek.
A Bizottságot a javaslat beterjesztésére felhívó, javasolt polgári kezdeményezés céljainak leírása: A címben megjelölt régiók, köztük a közigazgatási hatáskörökkel nem rendelkező földrajzi körzetek gazdasági lemaradását úgy kell megelőzni, fejlődésüket biztosítani, a gazdasági, társadalmi és területi kohézió feltételeit fenntartani, hogy közben nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságaik ne változzanak meg. Ennek érdekében biztosítani kell az adott földrajzi körzet számára a regionális önkormányzás többlethatáskörökkel felruházott intézményeit, amelyeknek elegendő hatáskörrel kell rendelkezniük a régió sajátosságainak fenntartásához, és megfelelő gazdasági fejlődéséhez, hogy az Unió átfogó, harmonikus fejlődése fenntartható legyen, és ezzel párhuzamosan kulturális sokszínűsége is fennmaradjon.
A közeljövő tartalmi feladatai
A terjedelmi korlátok ennél bővebb részletezést nem tesznek lehetővé, ám a kezdeményezők „mellékletben bővebb információkat is megadhatnak a javasolt polgári kezdeményezés tárgyával, céljaival és hátterével kapcsolatban.” Mi több, a beadványhoz jogszabálytervezetet is lehet mellékelni.
A polgári kezdeményezéssel elindított uniós jogalkotásnak két szakaszát kell világosan elkülöníteni. Az első a kezdeményezés nyilvántartásba vételével kezdődik, és az aláírások benyújtásával ér véget. A második szakasz a tényleges jogalkotási folyamat, amely akkor ér véget, amikor a kívánt uniós jogi aktus megszületik. Az első szakasz sikeréhez elegendő a cím, a tárgy és a célok tömör leírása és az egymillió aláírás összegyűjtése 211/2011/EU számú rendeletnek megfelelően. A második szakasz sikeréhez azonban már szükséges a részletezés, a melléklet, de akár egy jogszabálytervezet elkészítése is. Ez utóbbiak kidolgozásához akár most is leszögezhetjük az alapelveket és a minimumot, amelynek teljesülnie kell a kívánt uniós jogi aktus által, ám a részletek kidolgozása közös feladat a potenciális szövetségesekkel, Európa nemzeti régióinak őshonos nemzeti közösségeivel.
Izsák Balázs
erdon.ro

Hamis párhuzam, hibás hátrálás
Megdöbbent, amit Pető Péter ír a Népszabadság december 22-i számában 99 év magány című publicisztikájában. Azon háborog, hogy Szlovákia nem fogadja el, hogy a magyar állam egyoldalúan a maga potenciális állampolgárává nyilvánította a határon túli magyarokat, s tesz is ellene: aki közülük kérelmezi és megkapja a magyar állampolgárságot, annak szlovák állampolgársága a módosított szlovák állampolgársági törvény erejénél fogva megszűnik. Ez ügyben szerinte „nem nacionalista nagyjelenet az asztalra csapás”. (...)Vajon aki így ír, tudja-e, hogy szomszédaink közül kettő, Ausztria és Ukrajna több más államhoz hasonlóan kifejezetten tiltja a kettős állampolgárságot? Szlovákia nem ilyen szigorú, csak azt nem fogadja el, hogy valaki, aki Szlovákiában született, ott él, ott keres, ott adózik, ott részesül szociális juttatásokban, csupán etnikai hovatartozása okán egy másik ország állampolgára legyen. Ehhez Szlovákiának joga van, nem sért vele semmiféle kisebbségi jogot. Amikor egy ostoba, értelmetlen nyelvtörvénnyel korlátozták a szlovákiai magyarok anyanyelvhasználatát, az ellen valóban helyénvaló volt az asztalra csapni, az valóban kisebbségi jogokat sért. Az ellen, hogy Malina Hedviget azért bántalmazták, mer magyarul beszélt, hasonlóképpen tiltakozni kellett. (...) Az irredenta gesztusok kategóriájába – tartozik az is, ha Magyarország egyoldalúan állampolgárává nyilvánítja a szomszéd országokban élő magyarokat, vagyis a határain túlra terjeszti ki a magyarországi politikai-közjogi közösséget. Az állampolgárság ugyanis nem a kisebbségi identitás kifejezése – erről a nyelvhasználat, a kisebbségi nyelvű oktatás és kultúra, a kisebbségi szervezetek működése szól –, hanem közjogi kapcsolat, mint azt mellesleg mostanában a Fidesz-kormány büszkén hirdeti is. A szomszéd országokban élő magyar kisebbségek egyéni és kollektív jogainak védelmét az Antall- és Horn-kormány alapszerződés-politikája szolgálta, hiszen a második világháború óta először ismertették el a szomszéd országokkal a magyar kisebbségek kollektív jogait és azt, hogy azok biztosítása nemzetközi kötelezettségük. Ezeket az alapszerződéseket utasította el az Antall-kormánnyal szemben még csak Csurka István és Torgyán József pártja, majd a Horn-kormánnyal szemben már Orbán Viktoré és Lezsák Sándoré is, pusztán azért, mert a magyar állam megerősítette általuk a békeszerződésekben megvont határok elismerését. A magyar jobboldal egészének újabb, a kétezres években követett politikája immár valójában nem a kisebbségi jogokról, nem az autonómiáról, hanem „a nemzet határokon átívelő újraegyesítéséről”, vagyis a Magyarország és a magyar kisebbségek tagjai közötti közjogi kapcsolatról szól: ezt szolgálta első lépésben a státustörvény (amelyet az európai intézmények elutasítottak) és a Máért, második lépésben pedig a magyar állampolgárság kiterjesztése a határon túli magyarokra. Ennek logikus következménye, ha részt vehetnek a magyarországi választásokon, erősítve a jobboldal szavazóbázisát. Miért a jobboldalét? Azért, mert a szomszéd országokban kisebbségben élő magyarok ugyanúgy megosztottak a magyar államhoz fűződő kapcsolat kérdésében, mint a magyarországiak. Az az irányzat, amelyet az elmúlt két évtizedben az RMDSZ számos vezetője vagy korábban a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának vezetése, annak szakadása óta pedig a Híd képvisel, az adott ország többségi demokratikus erőivel való együttműködésben keresi a magyar kisebbség emancipációjának lehetőségét, vállalva az ottani politikai közösségbe való integrációt is. Ők nem szorgalmazzák a magyar államhoz fűződő közjogi kapcsolatot, követőik nem kérnek magyar állampolgárságot, és nem is vesznek majd részt a magyarországi választásokon. Ők is azt tartják, hogy a magyarországi népképviseletről, amely a magyarországi gazdaság- és társadalompolitikát határozza meg, a magyarországi magyarok jogosultak a választásokon dönteni, nem ők. A másik, leginkább Tőkés László és Duray Miklós nevével fémjelzett irányzat kezdettől fogva tagadja a többségi politikával való együttműködés lehetőségét, folyton Budapesten keres támogatást, és amióta a Fidesz felkarolta a kettős állampolgárság ötletét, arra is igényt tart. A Fidesz köztudottan őket támogatja. A kisebbségben élő magyarok jogérvényesítésében elért számottevő eredmények, a magyar oktatásnak, nyelvhasználatnak Romániában és Szlovákiában elért kiterjesztése, a kulturális autonómia Vajdaságban elért intézményesülése az együttműködésre törekvő irányzat sikere. A Fidesz és a vele a szomszéd országokban együttműködők által képviselt konfliktusos politikának nincs a kisebbségben élők számára érdemi hozadéka.
Bauer Tamás
Népszabadság

Történelmünk visszafoglalása
Január elseje a régi és az újabb módi szerint is egy korhelyleveses nap, a szilveszteréjszakai vidámságra másnap meg kell hökkenteni a gyomrot egy finom, kolbászkarikás savanyú levessel. Így történt ez idén is. A szilveszteri görbe éjszaka után viszont másnap az egymást kompenzáló vagy semlegesítő gasztronómiai végletek között a politika és a kultúra világában is keressük a kontrasztos dolgokat.
Volt – van – részünk ilyenben is. Láthattuk a magyar alkotmány életbelépésének első óráiban a budapesti operaházi gálaműsort. Ez az idén nyomatékosan magyar és nemzeti fogantatású volt, mint maga az alkotmány. Schmitt Pál köztársasági elnök beszéde is az alkalomhoz és az új alaptörvényhez illő tartalmú és intonációjú, a magyarság egészéhez szóló, a mostani válságos helyzetben a nemzeti lét, a szuverenitás megőrzésére bátorító, emelkedett hangulatú, a magyarság egészét befogadó szöveg volt. Erre következett a “savanyú leves”, az operaház előtt zajló, alkotmány és kormány ellen tüntető heccmesterek szoci, balliberális, gyurcsánykoalíciós produkciói. Az Andrássy úti ünneprontó hecckampány egyik pillére és alaptétele: Orbán és kétharmados többségi követői megszüntették a köztársaságot. Az ország neve ugyanis Magyarország. Az alkotmányból ollózom ki: államformája: köztársaság. Erre a tételre viszont az ellenzék nem hajlandó figyelni, csak fújja és fújatja a magáét, hogy megszűnt a köztársaság. Ezzel a módszerrel végigbogarásszák az alkotmány passzusait. És még a médiatörvényből ismeretes érvekkel üvöltözik, hogy nincs szólás- és sajtószabadság. Miközben az ország, a kormány és minden ellen vörösködnek, ilyen színekbe és szavakba öltözködve. Orbán Viktor a Nemzeti Galériában A magyar történelem képei és emlékei című kiállítás megnyitóján mondta: “Felülkerekedtünk a rosszabbik énünkön, rácáfoltunk korábbi gyengeségeinkre, legyőztük kishitűségünket, félretoltuk a hazánkat romlásba vezető erőket, és létrehoztuk hazánk történelmének legnagyobb összefogását. Osztály, származás, vallás és politikai hitek határát átlépve, valódi nemzeti és kétharmados parlamenti forradalmat vittünk végbe.” Katona Tamás történész pedig úgy vélekedett, az ország ezzel az alkotmánnyal visszafoglalta saját történelmét. Mi, határon túli és a nagyvilágban szétszóródott nemzetrészek a most hatályba lépett új alaptörvény révén az országon kívül is ezután otthon, közös hazában érezhetjük magunkat. Ehhez az anyaország megteremtette a jogi kereteket és feltételeket.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Belföldi hírek
MOGYE: a szenátus majd megoldja
A MOGYE szenátusa talál olyan megoldást a belső felépítésre, amely tiszteletben tartja az oktatási törvény előírását, hogy az intézmény multikulturális és többnyelvű egyetemnek minősül, akárcsak a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem – jelentette ki tegnap Daniel Funeriu oktatási miniszter.
A tárcavezető az oktatási törvény 363-as cikkelyére utalt, amely szerint a multikulturális és többnyelvű státussal rendelkező, a nemzeti kisebbségek anyanyelvén is oktató állami felsőoktatási intézmények a következők: a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem – ahol román, magyar és német nyelven folyik az oktatás –, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, illetve a marosvásárhelyi színművészeti egyetem, ahol magyar és román nyelven tanítanak.
Év eleji dózerolás
Több mint száz törvénytelenül felhúzott épületet bontanak le az üdülőtelepeken, többségüket a tengerparton. A bontás költségeit a tulajdonosoknak kell fedezniük. Az idegenforgalmi minisztérium által kezdeményezett bontások januárban kezdődnek, az épületek között szállodák, teraszok, nyárikertek, klubok és vendéglők egyaránt szerepelnek. A legtöbb lebontásra ítélt épület a tengerparton van, majd a sorban Herkulesfürdő következik. A törvénytelenül felhúzott épületek tulajdonosai előbb felszólítást kapnak, hogy bontassák le maguk az ingatlant, ha nem teszik meg, a minisztérium végezteti el, a számlát pedig akár per útján is érvényesítik. Tegnap ismét nekifogtak az egy héttel ezelőtt Mamaián a Histria Szállónál megkezdett bontásnak. A szálló törvénytelen bővítéseinek bontása december 27-én kezdődött, mivel a tulajdonosnak nem volt engedélye az emelet és a manzárd építésére, illetve az emeleti bővítésekre. A munkálatok 500 000–600 000 lejbe kerülnek.
Halálos fenyegetés a himnuszért
Halállal fenyegették meg a román jégkorong-válogatott egyik tagját, mert a román himnusz helyett a magyar himnuszt énekelte december 16-án a Csíkszeredában lezajlott Románia–Magyarország jégkorongmérkőzésen, noha a román válogatott mezét viselte. Péter Leventének fel kellett számolnia Facebook-adatlapját a fenyegető üzenetek miatt. A sportoló több ízben is kifejtette, nem érti, mi a gond, hiszen magyarként énekelte Magyarország himnuszát, a román nemzeti himnusz szövegét nem is ismeri, románnyelv-tudása is hiányos: nehézkesen kommunikál, mert az iskolában nem tanulhatta meg megfelelően a román nyelvet.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bővül az egyházi oktatás Szatmárnémetiben
Alsó tagozatot és óvodát indítana a Szatmárnémeti Református Gimnázium, az egyházmegye pedig erdei iskolát tervez – derült ki azon a tegnapi sajtótájékoztatón, melyen ismertették a Szatmári Református Egyházmegye tavaly elért eredményeit, valamint vázolták az idei terveket.
Kovács Sándor esperes elmondta: az iskola igazgatója benyújtotta az első osztály, valamint az óvoda indítására vonatkozó kérelmet a megyei tanfelügyelőségre, valamint a helyi önkormányzathoz, és azt remélik, hogy idén, de legkésőbb a 2013/2014-es tanév kezdetétől lehet alsó tagozatuk.
„Az egyházmegyénkhez tartozó 45 egyházközségből 28-ban 300 alatti a lélekszám, ami azt jelenti, hogy vagy nincs már magyar iskola a faluban, illetve községben, vagy hamarosan megszűnik a magyar nyelvű oktatás. Elsősorban ezeknek a gyerekeknek kívánjuk biztosítani az anyanyelven való tanulás lehetőségét” – indokolta az elemi szükségességét az esperes.
Hozzátette: szatmárnémeti diákokat is szívesen fogadnak, a szórványtelepülésekből ugyanis valószínűleg nem sikerül majd teljesen feltölteniük az első osztályt.
Az esperes szerint egyébként a megyeszékhelyen van igény az egyházi oktatásra, többen érdeklődtek már aziránt, hogy a református gimnázium szándékszik-e alsó tagozatot is működtetni. Ahhoz viszont, hogy fogadhassák a vidéki kisdiákokat, be kellene fejezniük a Rákóczi-kollégiumot. A 70–80 személyesre tervezett (de akár 100 diák befogadására is alkalmas) kollégium építése az 1990-es éves elején kezdődött, azonban félbemaradtak a munkálatok. Mint kiderült, az egyházmegyének máig sem gyűlt össze elegendő pénze az ingatlan „felöltöztetéséhez”, melynek egyelőre csak a tartószerkezete készült el. Az esperes szerint 500–600 ezer euróra lenne még szükségük. Mint elmondta, nagyon büszkék ugyanakkor arra, hogy a tavaly visszakapott ingatlanukhoz tartozó tornatermet sikerült saját erejükből felújítaniuk, annak ellenére, hogy több szakértő szerint is bontásra volt ítélve.
Kovács Sándor arról is beszámolt, hogy még e hónap folyamán benyújtanak egy európai uniós pályázatot, melynek révén egy diáktábort kívánnak létrehozni. A magyar–román határon átnyúló együttműködést támogató program igénybevételével Nagytarna mellett egy 1,6 hektáros területen alakítanák ki az erdei iskolát, ahol konferenciaterem és egy pillepalackokból épült szállás várná majd a diákokat. A Szatmár Megyei Környezetvédelmi Ügynökséggel közösen, valamint a csengersimai egyházközséggel partnerségben beterjesztett pályázatban szerepel bicikliút építése, egy sportpálya kialakítása, valamint egy tó létrehozása és egy kisebb erdő ültetése, hogy a gyerekeknek alkalmuk legyen a környék élővilágának megismerésére.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Virtuális haza
Akár még együtt is örülhetnénk a román sajtós kollégákkal, hogy az év végi uborkaszezon közepette rábukkantak egy olyan témára, amellyel egyrészt megtölthetik az újságoldalakat, másrészt pedig fölkeltik az olvasók érdeklődését.
Üröm az örömben, hogy megint bennünket, magyarokat találtak meg, és a román–magyar jégkorongmeccs kapcsán kirobbantott himnuszbotrányt követően most abból próbálnak ügyet kreálni, hogy a romániai magyarok kétszer ünneplik meg az új évet, sőt ilyenkor is felhangzik az Isten, áldd meg a magyart, illetve a Székelyföldön még a székely himnusz is. Így válik egy ártalmatlan, szimbolikus, de azért sokak számára fontos gesztus – az „igazi,” „magyar” új év megünneplése a „román” után – az ország egységét veszélyeztető, súlyos irredenta tetté.
A sovén médiakampány persze elítélendő, ám megjegyzendő, hogy némi haszna mégis lehet: tudatosítja a románokban, hogy egyrészt Romániában tényleg nem mindenki román, másrészt azt is, hogy az országban élő őshonos magyar közösség – akár ilyen szimbolikus megnyilvánulások révén is – megpróbálja otthon érezni magát a saját szülőföldjén. Az már más kérdés, hogy erre milyen reakciókkal válaszol a román társadalom. Az elmúlt hetekben tapasztalt uszító hadjárat ugyanis lassan már az 1990 előtti fasiszta kommunista korszak megnyilvánulásait idézi. Ráadásul 2012 választási év, így nem kizárható, hogy a magyarellenesség egyes pártoknál központi kampányelem lesz.
Egyrészt ugyanis az ország gazdasági helyzete miatt nagy az elégedetlenség, és ilyenkor mindig jól jön egy bűnbak felmutatása, másrészt a hisztériakeltés mindig egyszerűbb, mint az érdemi megoldások felvázolása. Az ellenzéki pártok meg már csak azért is előszeretettel veszik elő a nacionalista retorikát, mert ezzel is üthetnek egyet a kormányon, amelynek az RMDSZ is tagja. A magyarellenes hisztériakampány ugyanakkor kontraproduktív.
Azzal ugyanis mind az uszításban csupán a nagyobb olvasottság/nézettség eszközét látó, felelőtlen sajtó, mind a politikum csupán azt az érzetet erősíti a magyarokban, hogy még mindig nem érezhetik magukat biztonságban szülőföldjükön – amelyen amúgy nem ők vagy az őseik emigránsok, hanem a román állam a „jövevény”. Így tovább mélyül a szembenállás, és még gyakrabban folyamodnak majd olyan eszközökhöz, amelyek a tolakodó, hatalmát állandóan fitogtatni akaró román nemzetállamisággal szemben – még ha csak virtuálisan is – a haza, az otthonosság érzetét biztosítják.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Ország(ok)
A világ bármely pontjáról az anyaországunkba (?) érkező látogatót immár a Magyarország felirat üdvözli, alatta a nemzeti lobogó újabb változata, ugyanis a fehér mezőben ott látható a koronás címer. Megszűnt volna a köztársaság? – kérdezheti joggal a kevésbé tájékozott utazó, hiszen eléggé nehezen értelmezhető, hogy miután annyi minden megváltozott szűkebb hazánkban, a köztársasági berendezkedés eléggé időtállónak bizonyult. Hiszen a mára már rossz emlékűnek számító népköztársaság után az egykoron Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök (és volt moszkvai magyar nagykövet az “átkosban”…) által kikiáltott III. Magyar Köztársaság úgy él emlékeinkben, mint a demokratikus államokra jellemző berendezkedés egyik legfőbb ismérve. Márpedig a Magyar Királyság megszűnte óta eltelt közel egy század igazán tekintélyes hosszúságú időszaknak tűnik ebben a rohanó világban.
Sajnos, ilyenkor, óév végén, új év elején, amikor a higgadt mérlegkészítésnek és a reményekkel teli tervezésnek lenne itt az ideje, Budapesten mintha teljesen függetlenítette volna magát a naptártól az éppen regnáló hatalom: gyorshajtásban fogad el olyan törvényeket (minden kétséget kizáróan kétharmados többséggel, vagyis jogszerűen), amelyek részben vagy teljesen behatárolják Magyarország mozgásterét mind gazdasági, mind diplomáciai téren. Nem én mondom (hogy jövök én ehhez?), hanem igencsak mértéktartónak elismert szakmai-politikai tényezők, szervezetek, intézmények. És “mondja” a budapesti utca is, ahol a Blaha Lujza tértől szinte a Duna-partig álló sorban várták az emberek karácsony környékén az ingyen osztott ebédet. Felkavaró volt ezt látni nekem, hiszen kisebb városban töltöttem életem javát, nem is szembesülhettem ilyen brutálisan azzal a kiszolgáltatottsággal, amit itt láthattam. Gyorsan tegyem hozzá: ezek a sorok a volt kormányzás idején is bizonyára nagyon hosszúak voltak, nem volt akkoriban alkalmam itt járni, de azért nagyon ideje volna érzékelni valamit jót is abból, ami az elmúlt másfél év intézkedéseinek az eredménye. Nem vagyok vak és nem lettem kevésbé magyar, de azt, hogy ipari méretekben folyik a törvénykezés, a valós társadalmi párbeszéd mellőzésével vagy formaivá torzításával, hogy a média maholnap csak egy hangszeren játszik és hogy a forint történelmi mélységbe zuhant, minden józanul gondolkodó magyar ember, határon innen és túl, tisztán látja.
És nehogy azt gondolja bárki, hogy a fent leírtak nem keserítenek el, hanem egyenesen örülök a dolgok ilyetén alakulásának! Semmiképpen nem fogalmazódik meg bennem, hogy bezzeg már jó ideje többen mondják-mondjuk, hogy meg kell hallgatni a szakmai véleményeket, meg kell fontolni és nem lesöpörni a bírálatokat! Természetesen nem arra utalok, hogy engem kérdezzenek meg, bár volna (és mindig lesz!) tapasztalatból eredő gondolatom arról, hogy miként történik a közigazgatás átalakítása, hogyan kellett volna már régen megszüntetni azt az összeférhetetlenséget, mely szerint valaki polgármester (vagy megyevezető, helyi képviselő stb.) és egyazon időben parlamenti képviselő is. Persze dupla javadalmazással, közpénzből. A visszaállamosított közszolgáltatásokról és egyéb intézkedésekről is megvan a véleményem. Hiszen mindenki számára világos: a már kipróbált és bűnrossznak bizonyult “megoldásokhoz” nem volna szabad visszatérni.
Közben fél szemmel, de mindig egész lélekkel figyelek “haza” is, itthonról. Azt kell mondanom, hogy ott sem rózsás a helyzet, de amit diplomáciából bizonyítottan működőképesnek látott a mindenkori román hatalom, azt továbbra is következetesen követi: azonnal megígér mindent és annyit teljesít ezekből az ígéretekből, amennyit anélkül lehet, hogy nemzeti érdekeit ne sértse. Jó volna, ha alaposan tanulmányozná a magyar diplomácia is mindazt, amit 1866-tól (I. Hohenzollern Károly) Románia lépett a nemzetközi életben. Persze eddig is lehetett volna tanulni, de a tanulás egyik alapfeltétele az olvasás és az olvasott szöveg megértése.
Ezzel együtt a romániai gazdasági-társadalmi élet is elkeserítő következtetések levonására késztet: a kisebbségi törvényt mai napig nem sikerült elfogadtatni, a köztisztviselők bérezése néhol megalázóan alacsony maradt, a tanügyi törvényt, de akár a helyi közigazgatási törvény (2001. május!) előírásait folytonosan áthágják vagy egyszerűen elszabotálják, közben pedig a magyar közösséget oly mértékben megosztják felelős (?) vezetői, hogy az szinte példa nélküli. Holott kilenc hónap kivételével nyolc éve az RMDSZ kormányzati tényező Romániában! Talán mégsem kellett volna az elmúlt években szinte mindenhez a nevét adnia.
Belátom, nem valami derűs vissza- és előretekintés ez. Ha pedig hozzáteszem, hogy “sikerült” összebonyolítani a helyhatósági és parlamenti választásokat egy kormányzati felelősségvállalással (ami ugyan jogszerű, de attól még teljesen elhibázott döntés, különösen az RMDSZ részéről), a 2012-es évre vonatkozó várakozásaink sem lehetnek rózsaszínűek. Egy pillanatig sem gondolom, hogy mindezt nem rágták csontig már a romániai médiában, de azért megjegyezném: ami a minap a román-magyar hokimeccs kapcsán történt, az jellemző arra, hogy mennyire nem tanultunk semmit. Fiataljaink gondolkodásában (tisztelet a kivételnek) máig egyfajta kényszernek tűnik a román nyelv elsajátítása, a tanultabbak közben angol, francia, német nyelven doktorálnak, mert nem Romániában képzelik el a jövőjüket. A csíkszeredai történet pedig alaposan visszavetette a román–magyar kapcsolatokat, no nem a két ország között, hiszen tudjuk, az a kapcsolat “kegyelmi állapotban van”, hanem a román és a magyar közösség romániai állapotába rondított bele. Én magyarként, ellentétben azokkal, akik oly nagyon vagy csak cinikusan védelmükbe vették a hokisokat, egyáltalán nem vagyok büszke a fiatal sportolók magatartására. Arra meg különösen nem, ahogyan egyes székely fórumozók megnyilvánultak az eset kapcsán, minősíthetetlen szavakkal illetve mindenkit, aki bírálni “merte” a nagy “hőstettet”. A közönség énekelhette bátran és elérzékenyülve a magyar és a székely himnuszt, magam is megtettem, amikor “közönség” voltam, de választott közéleti vezetőként csak ünnepi alkalmakon (március 15, október 6) engedhettem meg magamnak. A sportolók, Románia feliratú mezben, amelyben tisztességgel képviselték HAZÁJUKAT, hiszen legyőzték a magyar válogatottat, ha már nem énekelték a román himnuszt, megértem, de a magyar és székely himnusz éneklésétől el kellett volna tekinteniük.
Elkoptatott közhely, de nem tudok mással előhozakodni: a remény hal meg utoljára. Az a remény, hogy minden józan számítás ellenére a 2012-es év mégsem lesz olyan sötét, mint ahogy azt, szándékaim ellenére, lefestettem. Ezt kívánom valamennyiünknek!
Virág György
Népújság (Marosvásárhely)

Évértékelő: sikerek és kudarcok
Akadémiai tagság
Pál-Antal Sándor akadémikus, történész, levéltáros, az EME marosvásárhelyi fiókszervezetének elnöke:
– 2011 nagyon eredményes év volt számomra, ekkor vált érezhetővé, tapinthatóvá, a közönség számára is elérhetővé A székely székek a XVIII. században című sorozatom negyedik és ötödik kötete (Mentor Kiadó). Teremtő élet címmel szerkesztettem meg a marosvásárhelyi személyiségekről készült kötetet, amelyben három tanulmányom jelent meg. Csíkszeredában már nyomdában van a Jelképek a Székelyföldön. Címerek, pecsétek, zászlók című gyűjteményes kötet, amelyben öt tanulmányom kapott helyet.
A tudományos élet terén a magyar tudományos akadémiai tagságra a koronát a szeptember 15-én Budapesten megtartott székfoglaló előadásommal tettem fel. Mindezek mellett a magyar tudomány napja alkalmából sikeres tudományos ülésszakot szerveztem november 12- én Nyárádszeredában a Székelyföld történetéről. Az előadások népes hallgatóságot vonzottak a helybeliek mellett Marosvásárhelyről és Kolozsvárról is.
Bár elfáradtam egy kicsit, készülök már a következő tanulmánykötetre, A székelyek földje és népe, valószínűleg ez lesz a címe. Ezt követi A marosvásárhelyi magyarság történetének harmadik kötete, s újabb tanulmányok. Ha mindezekkel elkészülök, akkor fogok hozzá Marosvásárhely történetének a folytatásához.
A múlt év nagy vesztesége édesanyám halála, akit 93 éves korában, október elsején temettünk. Születünk, felnövünk, az idő eltelik fölöttünk, s a számunkra legkedvesebb személyek elvesztése is sajnos hozzátartozik a mindennapokhoz.
Marad a remény
Dr. Nagy Örs egyetemi tanár, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem rektora:
– A legnagyobb örömöt 2011-ben az unokám megszületése hozta, Dorottya lett a család szeme fénye. Szakmai téren a legmagasabb fokú elismerést jelentette számomra, hogy a Semmelweis Egyetem díszdoktorává avattak. Nagy megtiszteltetés egy európai hírű egyetem díszdoktorának lenni.
Szakmai szempontból a Megyei Kórház Ortopédiai Klinikáján, amelyet vezetek, eleget tettünk a követelményeknek, s tavaly is jó eredményeket értünk el az ortopédia és traumatológia területén. Ezt az országból és külföldről is érkező betegek nagy száma igazolja, akik értékelik az itt folyó munkát. Igyekszünk minden szempontból a legmagasabb szintű ellátást biztosítani, s a megyei tanács támogatásával sikerült már három olyan kórtermet komfortosítani, ahol magánklinikai körülmények között látjuk el a frissen operált betegeinket, s ez a folyamat idén is folytatódik. Az egészségügyi szaktárca és a megyei tanács jóvoltából egy új digitális, hordozható röntgengéppel bővült a klinika felszerelése, az öt éve meglévő Siemens gépet is digitalizáltuk, amivel megtakarítjuk a röntgenfilmekre és előhívó anyagokra költött pénzt. Ezenkívül ígéretünk van öt új monitorra az intenzív terápiai osztályra és doziméterekre, a frissen operált betegek fájdalmának megszüntetésére szolgáló korszerű készülékekre.
Amit nem sikerült elérni, holott az összeget is kiutalták, az ortopédiai kórház manzárdosítása volt. Túl későn tudtuk megtartani a versenytárgyalást, de azt ígérték, hogy idén újabb lehetőséget kapunk. Az emeletre biomechanikai laboratóriumot és egy csontbankot terveztünk. A biomechanikai labor lehetőséget teremt az alapkutatásra, a kísérletezésre, hisz a tudományos munkában a klinikai eredmények bemutatása már nem elég. A csontbank pedig lehetővé teszi, hogy a jelenlegi, a pácienstől vagy a rokonoktól vett kisebb beültetések mellett lehetőségünk nyíljon nagyobb csontok átültetésére is a megfelelő donortól, az engedélyünk ugyanis megvan egy regionális transzplantációs központ működtetésére.
A 2011-es év nagy sikertelensége egyetemi vonalon az a sok huzavona, ami a februártól életbe lépett új tanügyi törvény alkalmazása körül kialakult, s így nem sikerült megalakítani az önálló magyar tagozatot. Tudom, hogy rajtunk is múlott, s nagyobb összefogásra van szükség továbbra is, de abban reménykedem, hogy valaminek történnie kell, a jelenleg kialakult helyzeten tovább tudunk lépni, s a 2012-es év a magyar tagozat megalakítása szempontjából sikeres lesz.
”Igazi campusunk legyen”
Dr. Székely Gyula, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának dékánja:
– Miután 2010-ben visszautasították a karunkon működő kertészmérnöki szak akkreditációját, a szaktanszék oktatóinak és diákjainak odaadó munkájával sikerült a 2011. novemberi akkreditációs ellenőrzéskor olyan szinten megfelelni a követelményeknek, hogy a bizottság európai szintű oktatást állapított meg. Ennek következtében meg is született a hivatalos döntés, miszerint a kertészmérnöki szak akkreditált, és oktatási kapacitásunk elismeréséül a helyek számát 30-ról 50-re emelték. Számomra ez volt az év legnagyobb sikerélménye. Kudarcból kettő is jutott a tavalyi évre, nem tudnám rangsorolni őket. Egyrészt, bár 2010 októberében Schmidt Pál elnök úr letette az egyetem diákotthonának alapkövét, 2011-ben el sem kezdődött az építkezés. Ugyanakkor lényegbevágó és hosszas megbeszélések után úgy tűnt, hogy megindul egy magánbefektetés a Sapientia marosvásárhelyi színhelyén, a Lambda cég és a Sapientia közös fejlesztési- prototípusgyártási kutatóközpontjáról lett volna szó, 1800 négyzetméteres hasznos felülettel. Sajnos, ez a fejlesztés sem indult el 2011-ben. Szeretném, hogy az új esztendőben sikeresen szerepeljünk a kommunikáció és közkapcsolatok szak akkreditációján, kapjuk meg az 5 évre szóló működési engedélyt és növelhessük a létszámot, jelenleg ugyanis csak 30 diákot szabad felvennünk, bár folyamatosan túljelentkezés van, hárman felvételiznek egy helyre. Fontos lenne ugyanakkor, hogy elindíthassuk a tájépítész- mérnöki képzést. Ez több éve halasztódik, most reális esélyünk van rá. Jövőbeli terveim között szerepel a diákkollégium építésének elkezdése, hogy igazi campusszá válhasson ez a szép, fejlődőképes egyetemi színhely. Magánbefektetőkkel két fejlesztési és szolgáltatási központ építését is tervezzük, amelyek sok diáknak nyújtanának lehetőséget a szakmai gyakorlat elvégzéséhez, végzős szakembereinknek pedig munkahelyet biztosítanánk. Jó lenne ugyanakkor egy helyi sportklub indítványozására, közös célokat szolgálva, elindítani egy sportterem építését a marosvásárhelyi Sapientia területén.
”Sportemberként is látom a jövőt”
Gáspárik Attila színművész, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója:
– Több sikerélményben is részem volt 2011-ben, amelyeket nehéz rangsorolni. Az egyik legnagyobb elégtételem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemhez kapcsolódik, végtelenül boldoggá tesz, hogy olyan besorolást kapott az egyetem, amilyent még soha, ez óriási munka eredménye. Ugyanakkor az is örömömre szolgál, hogy sikerült befejeznünk az építkezést az egyetemen. A másik nagy sikerélményem természetesen az, hogy pályázatommal sikerült megnyernem a Nemzeti Színház vezérigazgatói tisztségét. Nem utolsósorban pedig az okozott számomra nagy örömöt, hogy újra a sportklub leigazolt sportolója lettem, régi álmom vált ezzel valóra. Ami a kudarcokat illeti, számomra egyértelműen a Művészeti Egyetemen sorra került rektorválasztás eredménye a legnagyobb. Egy nagyon jó projekt, egy nagyon jó lehetőség mellett mentünk el, és úgy gondolom, az új helyzet visszalépést jelent az egyetem életében. Számomra az jelenti a legnagyobb kudarcot, hogy nem sikerült meggyőznöm kollégáimat az általam javasolt döntés helyességéről. Az új esztendőben azt szeretném elérni, hogy még nagyobb figyelmet kapjon, még keresettebb legyen a kultúra Marosvásárhelyen. Szeretném, ha a 20. nemzetközi alternatív filmfesztivál olyasmit tudna nyújtani a vásárhelyieknek, amit a korábbi szemlék még soha. Ami pedig sportolói jövőmet illeti, nagyon szeretnék megnyerni egy triatlonversenyt.
Sikerekben nem volt hiány
Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója:
– Több szempontból is sikeres év volt a tavalyi. A kiállítások terén a modern román művészeti galéria megnyitása jelentette számunkra a legnagyobb elégtételt, a közönség részéről is ennek az eseménynek volt a legnagyobb visszhangja. Egy négyéves folyamat zárult le ezzel, az építkezéstől az infrastruktúra kialakításán át a katalóguskészítésig. Ami a beruházásokat illeti, a marosvásárhelyi várban lévő régészeti, történelmi múzeum felújításához kapcsolódik a legnagyobb sikerélmény, a munkálatok 70 százalékban készültek el, októberben pedig megnyílt a múzeumkávézó. Az ideiglenes kiállítások közül a kávétörténeti bizonyult a legsikeresebbnek, ez a tárlat egy egész folyamatot generált, ennek kapcsán jött létre a múzeumkávézó is. A rendezvényeink közül a Múzeumok éjszakája volt a legsikeresebb. Kevesebb pénzből kellett megszerveznünk, mint 2010-ben, mégis legalább ugyanannyi kultúrabarátot sikerült megszólítanunk, mint akkor. Ami a kudarcokat illeti, sok panaszra nincs okunk, a múzeum folyamatosan fejlődik, és ez nagymértékben a támogatásoknak, elsősorban a megyei tanács alkalmazottai pozitív hozzáállásának, az elnök asszony kultúrával szembeni nyitottságának köszönhető. Állandó nehézséget és kudarcot jelent viszont számunkra a szakemberhiány, az, hogy a hátrányos bérezési rendszer miatt nehezen lehet idevonzani a fiatal, tehetséges szakembereket. Tavaly kevés projektet sikerült megnyernünk, a természetrajzi múzeum felújításáról szóló pályázatunk nem ért el elégséges pontszámot, ez is kudarcnak számít. Idén folytatjuk a beruházásokat, a várbeli munkálatok, illetve a Kultúrpalota előcsarnokának és lépcsőházának felújítása számít prioritásnak. Az új esztendőben szeretnénk átadni a várban lévő régészeti, történeti múzeum kincstárkiállítását, illetve egy XVII. századbeli helytörténeti kiállítást. A várban zajló munkálatoknak várhatóan ősszel kell befejeződniük. A néprajzi részlegen a fűtésrendszer cseréjére kerül sor, ugyanakkor itt is szeretnénk létrehozni egy kávézót. A természetrajzi múzeum egy új, raktárként működő, illetve múzeumpedagógiai tevékenységeknek otthont adó épülettel bővül. Azt szeretnénk, ha az elkövetkező években a megyei múzeum bekerülne a három legjelentősebb erdélyi, illetve a tíz legfontosabb romániai kulturális intézmény közé.
Bodolai Gyöngyi és Nagy Székely Ildikó írásai
Népújság (Marosvásárhely)

Magyarország felelősséget visel a határon túli magyarokért
Január elsején hatályba lépett Magyarország új alaptörvénye, amely a korábbi alkotmányhoz képest számos új előírást tartalmaz.
Az új alkotmány Nemzeti hitvallás elnevezéssel tartalmaz preambulumot, amely a Himnusz „Isten, áldd meg a magyart!” sorával kezdődik. „Büszkék vagyunk az országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre. Büszkék vagyunk a magyar emberek nagyszerű szellemi alkotásaira. Büszkék vagyunk arra, hogy népünk évszázadokon át harcokban védte Európát, s tehetségével, szorgalmával gyarapította közös értékeit” – olvasható a hitvallásban, amelyben az áll: „nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét”.
Míg az eddig hatályos alkotmány azzal kezdődik, hogy Magyarország: köztársaság, majd Magyar Köztársaságnak nevezi az országot, addig az új alaptörvényben az olvasható, hogy „hazánk neve Magyarország”.
Az új alaptörvényben önálló fejezet tartalmazza az alapvető jogokat és kötelességeket. Újdonság, hogy az alaptörvény a magzat életét a fogantatástól kezdve védi, és tiltja az emberi egyedmásolást. Rögzíti azt is: házasság csak férfi és nő között jöhet létre. Alaptörvényi rangra emelkedett a – csak szándékos, erőszakos bűncselekmény miatt kiszabható – tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, és mostantól mindenkinek joga van – törvényben meghatározottak szerint – a személye, illetve a tulajdona elleni vagy ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához.
A dokumentum kimondja azt is, hogy a testi és lelki egészség jogának érvényesülését az ország genetikailag módosított élőlényektől mentes mezőgazdasággal, az egészséges élelmiszerekhez és az ivóvízhez való hozzáférés biztosításával, a munkavédelem és az egészségügyi ellátás megszervezésével, a sportolás, a rendszeres testedzés támogatásával és a környezetvédelem biztosításával segíti elő.
A szülőket változatlanul megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adott nevelést megválasszák, és továbbra is kötelességük taníttatásuk. Újdonság viszont, hogy az alkotmány kimondja: a nagykorú gyermekek kötelesek gondoskodni rászoruló szüleikről.
Míg a hatályos alkotmány a határon túli magyarok iránti felelősségérzésről szól, az új alaptörvény azt tartalmazza: Magyarország felelősséget visel sorsukért, elősegíti közösségeik fennmaradását, fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását és a szülőföldön való boldogulásukat.
Az új alaptörvény értelmében az államfőnek továbbra is joga feloszlatni az Országgyűlést akkor, ha a kormány megbízatásának megszűnése esetén a köztársasági elnök által miniszterelnöknek javasolt személyt, a Ház az első személyi javaslat megtételének napjától számított 40 napon belül nem választja meg. Új elem viszont, hogy az államfő akkor is élhet a feloszlatás lehetőségével, ha a parlament az adott évre vonatkozó központi büdzsét március 31-ig nem fogadja el. Rögzítik az alkotmányban, hogy a képviselő nem interpellálhatja, csak kérdezheti a legfőbb ügyészt.
A jövőben a köztársaságielnök-választás legfeljebb kétfordulós: az első fordulóban továbbra is a parlamenti képviselők kétharmadának szavazata szükséges, a második körben pedig már csak a korábban a két legtöbb szavazatot kapó jelöltre lehet szavazni.
A mostani gyakorlat négyéves ciklusa helyett ötévente választják majd a helyi önkormányzati képviselőket és polgármestereket.
Az új alkotmány kimondja: amíg az államadósság meghaladja a teljes hazai össztermék felét, az Országgyűlés csak olyan költségvetést fogadhat el, amely az államadósság teljes hazai össztermékhez viszonyított arányának csökkentését tartalmazza. Hasonlóképpen a központi büdzsé végrehajtása során nem vehető fel olyan kölcsön, amely az államadósság növekedését eredményezné. Ezektől a szabályoktól „csak különleges jogrend idején, az azt kiváltó körülmények okozta következmények enyhítéséhez szükséges mértékben vagy a nemzetgazdaság tartós és jelentős visszaesése esetén, a nemzetgazdasági egyensúly helyreállításához szükséges mértékben lehet eltérni”.
A Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnökét továbbra is hat évre nevezi ki a köztársasági elnök, és az államfő joga az MNB alelnökeinek kinevezése is. Az új alaptörvényben – szemben az eddig hatályossal – szerepel a Költségvetési Tanács, amelynek tagjai az államfő által hat évre kinevezett elnök, valamint az MNB, illetve a számvevőszék elnöke. A büdzsé elfogadásához szükség lesz a tanács előzetes jóváhagyására.
Az alaptörvény azt is rögzíti, hogy az ország hivatalos pénzneme a forint.
Az új alkotmány számos változást hoz az igazságszolgáltatás és a jogvédelem területén is. A legfőbb bírósági szerv a Legfelsőbb Bíróság (LB) helyett a Kúria, amelynek első emberét kilenc évre választja a köztársasági elnök javaslatára a parlament kétharmada, míg az LB-elnök mandátuma eddig hat évre szólt. Alkotmányban rögzített szabályként jelenik meg, hogy a bírák –akik a korábbi szabályok szerint 70 éves korukig dolgozhatnak – 30 éves koruktól az általános öregségi nyugdíjkorhatár betöltéséig állhatnak szolgálati jogviszonyban. A nyugdíjkorhatár-betöltéssel megszűnő jogviszony vonatkozik az ügyészekre is, akik eddig ugyancsak 70 éves korukig végezhették munkájukat. Beemelik az alaptörvénybe azt a 2010-ben hozott rendelkezést, amely szerint a legfőbb ügyészt kilenc évre választja a parlament az ügyészek közül.
Az eddigi néggyel szemben ezentúl csak egy ombudsman lesz, az alapvető jogok biztosa. Az új alaptörvény szerint a ombudsman helyettesei – akiket, csakúgy, mint az alapvető jogok biztosát, szintén a parlament választja – a jövő nemzedékek érdekeinek, valamint a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét látják el. A személyes adatok védelméhez és a közérdekű adatok megismeréséhez való jog érvényesülését független hatóság ellenőrzi.
Szabadság (Kolozsvár)