Mikó-ügy: a kárpát-medencei családszervezetek és a magyar unitárius egyház is szolidaritásra hívott fel
A Kárpát-medencei Családlánc, a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetsége, az Erdélyi Családszervezetek Szövetsége és az Erdélyi Nagycsaládokért Egyesület valamint a magyar unitárius egyház is közleményben tiltakoznak a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása ügyében. A kárpát-medencei családszervezetek felkérik tagjaikat és szimpatizánsaikat, hogy vállaljanak szolidaritást a Mikó-perben elítélt restitúciós bizottsági tagokkal, és aki teheti, vegyen részt szeptember 1-én a Sepsiszentgyörgyön megszervezendő tüntetésen. A magyar unitárius egyház támogatásáról biztosította a református egyházat és arra kéri az unitárius egyházközségek elöljáróit és híveit, hogy lehetőség szerint vegyenek részt az Igazság Napján. (hírszerk.)
Transindex.ro

Bukovinától a Fekete-tengerig (Csángó búcsújárás)
Alig néhány nappal a Nagyboldogasszony-búcsú után, amikor a csángó közösségek a bukovinai Kacsikától a Bákó megyei falvakon keresztül a Konstanca megyei Ojtozig Szűz Mária mennybemenetelére emlékeztek, újabb csángó zarándoklat indult el. Államalapító István királyunk szentté avatásának napjára, augusztus 20-ára Magyarország történelmi fővárosába, Székesfehérvárra érkezik a moldvai magyar katolikusok százfőnyi csoportja, hogy az anyaországiakkal együtt kérjék Szent István – a legnagyobb tiszteletnek örvendő szent a csángók körében – szakrális erejének segítségét a nemzet újraegyesítésében.
Augusztus 15-én Kacsikán Varga András lujzikalagori származású plébános celebrálta a magyar misét az odasereglett csángóknak, a tengerparti Ojtozban pedig román nyelvű misén hallgatta a lujzikalagori gyökerekkel rendelkező katolikus lakosság és a jelenleg is Kalagorban élő, a búcsú alkalmából őket meglátogató rokonság Szűz Mária mennybemenetelének történetét. Történt ez egy olyan faluban, amelyet 1923 óta jegyeznek, és amelynek első csángó telepesei az I. világháborúban való részvétel okán kaptak itt földeket, egy kicsit idekényszerítve, egy kicsit a megélhetés után elindíttatva. Véreik a jelenleg Bákó megyéhez tartozó Ojtoznál (Oituz) vesztették életüket az „első verekedésben” –kétszáz kalagori férfiból csupán száztízen tértek haza a háborúból –, így lett a falu neve Ojtoz (Oituz), de amint gyarapodtak és keveredtek a velük egy időben Dobrudzsába telepített ortodox románokkal, lassan elveszítették nyelvüket, mára csak azok tudnak „csángósul”, akiknek „mámáik és tátáik” is ezen a nyelven beszéltek egymással.
Nagyboldogasszony napján a hét-nyolcszáz lelkes település lakóinak száma majdnem megkétszereződött: ebben az időszakban jönnek haza a külföldön dolgozó fiatalok, akik az utóbbi időben gyermekeikkel együtt mennek el Olaszországba, Görögországba, Spanyolországba pénzt keresni, és majdnem minden családba érkeztek lujzikalagori rokonok. Idén, a település történetében először egy huszonöt főnyi magyarországi csoport (valamint alulírott) is a falu vendége volt, amit a szerdai szentmise után egyik ojtozi szállásadónk úgy jellemzett: olyan járkálás volt a héten a falujukban, mint amilyen lehetett, amikor az ő nagyapáik közel kilencven esztendővel ezelőtt erre a pusztára megérkeztek.
Tíz órakor, fél tizenegykor és tizenegykor szólalt meg a Szűz Máriára szentelt templom harangja, hogy a híveket az ünnepi szentmisére hívogassa, s tán csak az idegenből érkezettek csodálkoztak el azon, hogy az 1956-ban épített kicsi templom mellett – amelyet hamarosan lebontanak, és plébániát építenek helyébe – akkora méretű nagy templom áll félig készen, amelyhez hasonlóak csak a moldvai csángó falvakban magasodnak az ég felé. Ennek zsúfolásig megtelt alagsorában imádkoztak a lujzikalagori öregek, gyermekeik és unokáik román nyelven, majd onnan kijövet az idősek csángósul „tanácsoltak” egymás között, és mondták el kérdésünkre a falu eredetét. A konstancai Ojtozban kicsi és nagy egyformán tudja, hogy gyökereik honnan származnak, azzal ellenben nem igazán tudnak mit kezdeni, ha az ember azt kérdezi, milyen nemzetiségűnek vallják magukat. Identitásukat katolikus vallásuk határozza meg, ami szerintük bőven elegendő ahhoz, hogy megkülönböztessék őket az ortodoxoktól, akik a szomszéd falvakban „ülnek”, és azok is mindannyian tudják, hogy itt egy igen szorgos, becsületes közösség él, akiket kívülről ungurnak, „madzsaroknak” neveznek, ők pedig csángónak mondják magukat. Éppúgy, mint a Galac megyei Folteşti negyven katolikus híve, akik a Lujzikalagortól nem messze fekvő Esztufujból menekültek el az 1971-es árvíz idején, és akik múlt vasárnapi ottjártunkkor azt mondták, a jó Isten szereti őket, akkor sem hagyta elveszni családjaikat, és most is megmaradnak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szent István tisztelete Háromszéken
Szent István király és az államalapítás kerül az érdeklődés előterébe megyénkben a hét végén és az ünnep napján, hétfőn. Szentmisék, templombúcsúk és körmenetek, szentbeszédek és protestáns szószéki szolgálatok elevenítik fel az ünnep üzenetét, amit közel fél évszázadon át sem minálunk, sem az anyaországban nem lehetett nyilvánosan és szabadon megélni. István király napja egybefonódik az államalapítással, amit az alkotmányban szentesítettek.
Az erdélyi magyarnak két ország alkotmánya történetét és két alaptörvényt kell tiszteletben tartania. Az egyik a román alkotmány, azé az országé, ahol élünk, a másik a magyar, melynek kialakulását az államalapításig vezetik vissza. Különösképpen kötődik a magyar alkotmányhoz az az erdélyi magyar, aki ennek értelmében és előírásai alapján újabban magáénak mondhatja a magyar állampolgárságot. A hét végének három napján a megye különböző tájain egyszerre öt helyen gyúlnak meg az emlékidézés gyertyalángjai az oltárokon, százak és ezrek emlékeznek a Szentföldön, a Kézdiszentlélek feletti hegytetőn, Isten szabad ege alatt a Perkőhegy oltáránál, Kovásznán, Mikóújfaluban, Sepsiszentkirályban és Árkoson. Műemlék templomokban, kápolnákban István királyról zeng a hálaének, ezek egyházai-filiái Szent Istvánt választották védőszentjüknek.
Búcsú a Perkőn
Augusztus 20. tiszteletére megújult-megszépült a szent hegy, a Perkő, Jézus Krisztus szenvedésének emlékezetére stációsorral gazdagodott. Mondhatnánk Felső-Háromszék oltárának is a búcsújárók találkozóhelyét. A középkorinak tartott, négykaréjos Szent István-kápolna falfestményén megjelenített alakok közül Szent Istvánt, Szent Lászlót, Szent Imre herceget és Szent Gellért püspököt ismerték fel a szakemberek. Szent László alakja érdekes módon közelebb állt a székelységhez, és a személyéhez kapcsolódó mondakört megörökítő háromszéki freskókon kívül, miként az erdővidéki Bibarcfalva régi templomának falán, arcmását külön ikonban is megörökítették. A perkői búcsút augusztus 20-án, hétfőn 12 órakor tartják – tájékoztatott Csibi József kézdiszentléleki plébános. A búcsús körmenet fél tizenegykor indul a kézdiszentléleki Szent István-szobortól. Az ünnepi szentmise főcelebránsa ft. Vargha Béla főesperes-plébános lesz, a szentbeszédet Erik testvér, csíksomlyói ferences barát fogja elmondani. A háromszéki magyarságnak ez az egyik legnagyobb ünnepe. Mise után mindig valóságos népünnepély bontakozik ki, bárki megvásárolhatja szeretteinek a búcsúfiát, s meglátogathatja a közeli Kiskászonban a Búcsújárók emlékházát, széles e táj egyetlen ilyen jellegű szakrális témájú gyűjteményét is. Itt őrzik a búcsújáró nyujtódi lobogót, amely Szent László egyik csodáját örökíti meg, itt látható néhány egyedi Szent István-ábrázolás, többek között, amelyen felajánlja a koronát Máriának. Kézdiszentlélek önkormányzata és katolikus egyháza újra falunapra és a perkői búcsúra hívja szeretteit és ismerőseit – olvassuk a meghívóban –, hogy innen indulva együtt imádkozzunk a Mindenhatóhoz: erősítsen meg minket hitünkben, gyökereinkben, mert ezek nélkül gyengék és esendők vagyunk, de az Istent imádó és az őseit tisztelő közösségként a hegyek mozdíthatók meg. Ima a fürdővárosban Orbaiszék 1922-ben Szent Istvánra felszentelt templomában Kovásznán szintén kigyúlnak a gyertyák az ünnepibe öltöztetett oltárokon. A Szent király szobra is a főoltáron, Szent Margit és Árpád-házi Szent Erzsébet társaságában. A templom előtere valóságos emlékhely, itt láthatjuk Márton Áron vértanú püspök egész alakos szobrát. Mert a hívek hétfőn a perkői búcsúra készülnek, vasárnap emlékeznek szentmisével Szent Istvánra: 10 órától az időseké, 12 órától kezdetét veszi a búcsús szentmise. A szentbeszéd elmondására ft. Hajdú János sepsi-barcasági főesperest kérte fel ft. Kovács Gábor helybeli plébános.
Névadójára emlékezik Sepsiszentkirály
Háromszék egyetlen települése, melynek neve Szent Istvánhoz kapcsolódik. Egykori ősi temploma a hegyen álló mai unitárius templom volt, amelynek nemrég fejezték be restaurálás előtti régészeti feltárását. Mondhatnánk, hogy ebben az évben itt is kettős ünnepet ülnek: amellett, hogy a kis római katolikus kápolna templombúcsú helyszíne, a kis lélekszámú unitárius közösség harangavató ünnepségre készül. Szombaton 11 órakor a település bejáratánál fogadják ft. Bálint Benczédi Ferencet, a Magyar Unitárius Egyház püspökét. Ezt követően az unitárius műemlék templomban a település három lelkészének részvételével ökumenikus istentiszteletet tartanak, amelyen részt vesz az ünnepségre érkező halászteleki küldöttség, Sepsiszentkirály magyarországi testvértelepülésének képviselete. Az unitárius templom a falu legrégebbi temploma, amely Szent István idejében egy itt már álló plébániatemplomra épült rá – derítették ki az ásatások. A XV. században gótikus arculatot kapott. Sekrestyeajtaját és szentségtartó fülkéjét is feltárták. Az éppen 170 évvel ezelőtt, 1842-ben öntött kis harangját megviselte az idő, és megrepedt. Sepsiszentgyörgyön készült a Kiss harangöntő dinasztia műhelyében, ahol Gábor Áron első ágyúcsövei is, ezért mint műkincs értékű harangot megőrizték, s helyette mást öntettek.
A Szent István-napi ünnepség alkalmával elhelyezik az emlékezés koszorúit a református templom előterében álló Szent István-szobornál. Az ünnepi szentmise 12.30 órakor kezdődik a római katolikus Szent István-kápolnában. Sepsiszentkirály az illyefalvi katolikus anyaegyház filiája, ahonnan zarándokcsoport érkezik a szentmisére. A szentbeszédet Kacsóh Sándor illyefalvi plébános mondja, aki mint ezüstmisés pap ez alkalommal tartja papi szolgálatának negyedszázados évfordulóját.
Kettős ünnep Mikóújfaluban
Az Oltfej e zömében katolikus falujában a legrégebbi időkre nyúlik vissza az István-napi hagyományos templombúcsú, ősidők óta ez a nép legnagyobb ünnepe. A rendszerváltozás után, amióta népünnepélyeket is szerveznek, a búcsúhoz igazodik a falunap is. Ebben az évben amellett, hogy Újfalu templomának titulusa Szent István, itt is kettős ünnepet ülnek a hívek. A templombúcsú mellett az „újfalusi kalákát” ünneplik, mert újólag bebizonyította a faluközösség, hogy összefogással sokra mehet. Jeles kőfaragó vállalkozók irányításával mutatós kőkerítést építettek a római katolikus plébánia és templomkert bejáratához. A kerítés erre a célra kialakított mélyedésében helyezték el a kultúrotthon udvarán álló millenniumi emlékművet. Szinte minden helybeli kőfaragó részt vállalt a munkában. 120 négyzetméter új követ adományoztak a kőfaragók, és kalákában építették meg a kerítést. Ezzel sikerült feltámasztani újra Mikóújfaluban a közösséget megtartó-összeványoló székely kalákát. Ettől kettős a hétfői ünnep Mikóújfaluban. A Szent István-napi templombúcsút augusztus 20-án tartják – amit ez alkalommal megelőz a mikóújfalusi falunap. A búcsús szentmise 17 órakor kezdődik. A kerület papságának jelenlétében mondja el szentbeszédét a szomszédos Sepsibükszád plébánosa, Bakó Ferenc. A templom, amelynek Szent István a védőszentje, Mikóújfalu második temploma. A keresztény királyt ábrázoló oltárképe 1875-ből való. A XVII. században alakuló hitközség első kápolnája Gerebencz falurészen volt, emlékét a Csonka templom helynév őrzi. Valószínű, innen került a mai templom tornyába az a kicsi régi harang, amelyen az 1750-es évszám olvasható, s amely egyik legbeszédesebb bizonyítéka, hogy az Oltfejben, ellentétben a szakirodalomban itt-ott megjelenő adatokkal, már a XVIII. század derekán javában folyt az üveggyártás, ugyanis harangot már csak egy olyan hitközség öntet, amelynek van temploma és valamennyi anyagi ereje is.
A Szentkereszty család öröksége
Árkos katolikus közössége rohamosan fejlődött, lélekszámában növekedett. Kápolnáját a buzgó katolikus báró Szentkereszty család, a mindenkori patrónus építtette 1824–25-ben Szent István tiszteletére, akinek képe a kápolnában látható. Az árkosi filia a sepsikőröspataki anyaegyházhoz tartozik, ennek irányításával tartanak búcsús szentmisét minden évben. T. Fekete József, a mater plébánosa tájékoztatott: az ez évi búcsú augusztus 26-án, vasárnap 16 órakor lesz. Az ünnepi szentbeszéd elmondására Nagy László Örs szentivánlaborfalvi katolikus lelkészt kérte fel.
*
A megye más katolikus templomaiban is, melyeknek nem Szent István a titulusa, alkalmat keresnek a lelkészek, hogy szentmisén emlékezzenek az államalapítóra, Szent István alakjára. Protestáns templomaink többségében a vasárnap délelőtti istentiszteleten emlékeznek a lelkészek augusztus 20. ünnepére, közvetítik annak messziről érkező, de egyre időszerűbb üzenetét.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hóstátiak a múzeumban: vásárral egybekötött kiállítás
Rendszeres piac a múzeumudvaron, ingyenes tárlatlátogatással?
Akár rendszeressé is válhatna az a kezdeményezés, amelynek révén hagyományos hóstáti termények és termékek vásárát tartották meg tegnap az Erdélyi Néprajzi Múzeum udvarán. A Kolozsvári Magyar Napok keretében az Erdélyi Néprajzi Múzeum és a Kriza János Néprajzi Társaság által rendezett, Közösség a közösségben: a kolozsvári hóstátiak című kiállítást előzte meg a már korán reggel elkezdődött termékvásár, és bár kevés termelő jött el kirakodni ezen a szokatlan helyszínen, ők is, és a múzeum igazgatója is lehetőséget látnak a folytatásra. Az érdeklődők azonban nem csak a zamatos hóstáti paradicsomból vagy savanyú káposztából vásárolhattak: az igen sikeresnek ígérkező kiállítás megnyitóján, illetve azt követően többek között dr. Kós Károly korabeli fényképein tekinthették meg, hogy milyen is volt Kolozsvár ezen meghatározó közösségének az ünnepe és a hétköznapja a tradicionális hóstáti életmód utolsó időszakában, 1948–49-ben.
Cukkini, aranysárga színű vékonyhéjú hagyma, szépen pirosló érett hóstáti paradicsom, kötésbe fogott murkok, „igazi” fokhagyma, krumpli, dagadó friss – és illatos savanyú – káposztafejek kínálták magukat tegnap, az esetekben véletlenszerűen betévedő vásárlóknak az Unió utcai Erdélyi Néprajzi Múzeum udvarán. Mennyiségileg talán kevés volt az áru, de annál inkább minőségi, és ami mára már ráadás egy bevásárlásnál: azok a kezek szolgáltatták a finom, friss zöldségeket, amelyek meg is termelték. Kezdetben csak a hóstátiakról szóló kiállításról volt szó a magyar napok keretében, és csupán utólag kezdték szervezni a termékvásárt is, így erről valószínűleg már kevesebben értesültek – ez lehetett az oka annak, hogy egyrészt kevesen rakodtak ki terményeikkel – vélekedett Jankó Ferenc és felesége, Jankó Ferencné Török Anna. Mivel a város piacain is egyre kevesebb házi termelőt, és annál is kevesebb hóstáti árust láthatunk, természetesen arról érdeklődtünk: milyen ma gazdálkodni, meg tudnak-e élni belőle, egyáltalán tudják-e foglalkozásszerűen végezni a zöldségtermesztést a hóstátiak?
Jankó Ferencék szerint manapság legfeljebb melléktevékenységként lehet kertészkedni, zöldségeket termeszteni és árusítani: csupán abból megélni nem lehet, ráadásul szükséges egy állandó munkahely például az egészségi biztosítás miatt. Ők a Kerekdombról érkeztek a vásárra, és az idei év legnagyobb nehézségének a szárazságot tartják. Apró krumplira számítanak, bár még nem ásták ki, és a gyökérzöldség is megszenvedte, „megfonnyadta” az eső hiányát. Anna mutatja is a murkot, amely szép ugyan, de fonnyadt. Petrezselyemgyökere nincs is, és a zöldpaszulyt is hiába öntözték, mert nem termett. De a termelők életét megkeserítő idei szárazság csak ráadás az általánosan és folyamatosan létező egyéb nehézségek, akadályok mellett. A még meglévő hóstáti földek nagy része parlagon van, a kertekben is inkább csak idősebbek dolgoznak. Úgy érzik, már nincs is miért és nincs is kinek termelni, hiszen a nagy üzlethálózatok elvették a piacukat és vásárlóikat. Az emberek később mennek dolgozni, reggel nem érnek rá előbb piacolni, s csak este hazafele menet vagy hétvégeken vásárolnak, akkor viszont valamelyik nagy bevásárlóközpontból – mondta Anna. Szerinte már a Metro megjelenésével elkezdődött a kistermelők helyzetének hanyatlása.
Egy fiatalember, aki szereti a földet
Jankó Ferenc a piaci árusítással járó egyre több és változatosabb feltételekben is akadályoztatást lát. Például megszabott árakat kényszerítenek rájuk, miközben a piac lényege az egyezkedés: olcsóbban is árulna, csak fogyjon a termék. További visszás helyzetek is vannak: egy időben a savanyú káposzta árusításához élelmiszerbiztonsági igazolást kért a piac igazgatósága, ahol viszont ezt be kellett szerezni, csak nézték a mintának bevitt savanyú káposztát: nem tudták, mihez kezdjenek vele.
– Nem lehetne olyan boltocskát nyitni, ahol a hóstátiak közösen árusíthatnának? – vetjük fel, hiszen az utóbbi időben divat, hogy valamely terméket bizonyos jellegzetességének a kiemelésével, hangsúlyozásával népszerűsítenek, és úgy próbálják jobban értékesíteni, lásd például a bioboltokat. Ilyen helyi jellegzetesség a hóstáti termék is, amelynek „védjegyét” tehát a termelők talán jobban kiaknázhatnák. Jankó Ferenctől azonban megtudjuk: korábban felmerült a gazdakörben egy hóstáti üzlet nyitása, de annyiban is maradt.
Aztán továbblépünk Jankóéktól: ne takarjuk el az asztalt, hiszen ha egyenként is, de érkeznek a vásárlók. És bár mindenki azt állítja, hogy a fiatalok nem látnak jövőt a mezőgazdasági munkában, a szomszédos asztalnál huszonéves fiatal árul: Kun Miklós kivételt képez. Ő is elismeri, hogy szinte egyedinek számít a környéken, ráadásul csak ezzel foglalkozik, mert szereti – mutatja erős, barna, „megdolgozott” tenyerét. A zöldségtermesztés mellett állatokat is tenyésztenek, sőt, hobbija is van: galambokat tart – meséli.
A múzeumigazgató már tervez
Tudor Sălăgean, az Erdélyi Néprajzi Múzeum igazgatója sem maradt irodájában: az udvaron értük „tetten”, amint feszülten hol a rendezvény sikerét figyelte a háttérből, hol pedig a kiállításmegnyitó előtti utolsó simításokat irányította.
– Azt hittem, többen lesznek – nézek a portékáikat kínáló hóstátiak felé, mire kicsit felenged, és nevetve válaszolja:
– Én pedig azt, hogy nem lesz senki!
Az igazgató szerint jó, hogy legalább ennyien eljöttek, hiszen azt is figyelembe kell venni, hogy a piacon is van asztaluk az árusoknak, ráadásul péntek lévén, kevesen hagyják azt ott, és váltják fel a rizikósabb múzeumi helyszínre. Sălăgean ugyanakkor azt is elmondta: nem zárkózik el a folytatástól, sőt, azon gondolkozik, hogy esetleg havi rendszerességgel lehetne egy-egy ilyen rendezvény, mondjuk minden hónap utolsó csütörtökén vagy péntekén. Így a hóstáti vásárok idejét jó előre tudnák mind a termelők, mind pedig a vásárlóközönség. Sőt, az igazgató már arra is gondolt, hogy ezeken a napokon esetleg ingyenes múzeumi belépőt kínálna, hogy ily módon is nagyobb tömegeket vonzzon a vásárra.
Mindez persze – ahogy mondani szokták – még a jövő zenéje, de egyáltalán nem tűnik kivitelezhetetlennek: bár még javában volt árujuk, Jankó Ferenc például nem zárkózott el a felvetéstől. Mint mondta, a piacra úgysem mennek minden nap árulni, tehát beleférne, hogy egy nap a múzeum udvarán is kínálják a portékát.
Az elfeledett kolozsvári hóstátiak
Ugyancsak tegnap Közösség a közösségben: a kolozsvári hóstátiak című, nagysikerű fotókiállítás megnyitójának adott otthont az Erdélyi Néprajzi Múzeum. A főleg idősebb generációt képviselő látogatók (jelentős részt hóstátiak) gyakran meghatottan és kedves nosztalgiával emlékeztek egykori mindennapjaikra. A kiállítás segítségével a kolozsvári magyarság e sajátos, meghatározó közössége egy kis időre talán a figyelem középpontjába kerülhetett.
A megnyitón köszöntőt mondott Tudor Sălăgean, a múzeum igazgatója és Tötszegi Tekla muzeológus; továbbá felszólalt Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke. Majd, mintegy a hóstáti kultúrát megelevenítendő, az 1886-ban alapított, nagy múltú Bethlen Gábor Földész Dalkör adta elő énekeit.
E szász eredettudatú, de heterogén összetételű református magyar közösség egészen a második világháború kezdetéig megőrizte sajátos kultúráját, a közönség elé tárt archív néprajzi felvételek pedig a tradicionális hóstáti életmód utolsó időszakának állítanak emléket: 1948–49-ből származnak. További „vonzerő” lehet a tárlat megtekintéséhez, hogy a felvételek egy részét dr. Kós Károly készítette.
A fényképkiállítás mellett néhány, hagyományos hóstáti viseletbe öltöztetett életnagyságú bábú is várja a látogatókat. A rendezvény az Erdélyi Néprajzi Múzeum és a Kriza János Néprajzi Társaság közös szervezőmunkáját dicséri, és még két hétig lesz megtekinthető.
Szabadság (Kolozsvár)

Közösséget kovácsolni a kolozsvári magyarokból
Magyar politika a ’89 utáni Kolozsváron – erről a témáról kezdeményezett beszélgetést a Kincses Kolozsvár Egyesület és a Kolozsvár Társaság a magyar napok rendezvénysorozat keretében. A meghirdetett helyszín a Bánffy-palota terasza volt, a beszélgetőtársak pedig Kántor Lajos irodalomkritikus, Kónya-Hamar Sándor volt parlamenti képviselő, Eckstein-Kovács Péter volt szenátor, az RMDSZ polgármesterjelöltje a júniusi helyhatósági választásokon, és Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt régióelnöke. A moderátor szerepére Horváth Andor egyetemi tanárt kérték fel, akire az a nehéz feladat hárult, hogy e kimeríthetetlennek tűnő témában megtalálja azt a „csapást”, azt a kérdéskört, amely mentén a beszélgetés elindulhatott. Hogyan kezdődött ez az új világ? Hol tartunk jelenleg, ami beleszólási, részvételi jogunkat illeti a kolozsvári adminisztrációban? Milyen Kolozsvárt szeretnénk? Hogyan képzeljük el városunk jövőjét? – többek közt ezekre a témákra tértek ki a meghívottak.
„Három igényemet jelentem be. Az első, hogy legyen lakható város, szép, rendezett, biztonságos. Másodsorban: legyen a közösség, a magyar közösség városa is; legyenek közösségi érdekeink, céljaink, mert ez az egyik biztosítéka annak, hogy a városban számunkra is van jövő. A harmadik igényem pedig az, hogy Kolozsvár hallasson magáról!” – adta meg a hangot Horváth Andor. A hozzászólásokból hamarosan egyértelművé vált: az, hogy a kolozsvári magyarság részt vegyen, beleszólhasson a város – városunk – jelenének, jövőjének alakulásába, csakis attól függ, mekkora a súlya a különböző döntéshozó testületekben. És itt nem csak mennyiségi, hanem minőségi mutatókról is szó van.
Kántor Lajos, akit a moderátor arra kért, hogy elevenítse fel a ’89-es decemberi fordulattal kezdődő „új világ” kolozsvári történéseit, mindenekelőtt azt emelte ki: a 90-es évek elején a város magyarságának más, sokkal nagyobb súlya volt a helyi politikában is, mint most. Ez pedig nem csak azzal magyarázható, hogy akkor nagyobb volt a magyarság számaránya, hanem összefüggésben volt Temesvárral, Tőkés László szerepével a 89-es decemberi események alakulásában. Az „új világnak” pozitív kezdete volt a kolozsvári magyarság számára, lásd a három magyar iskola önállósulását 1990 első hónapjaiban – erre Marosvásárhelyen két évtizedre volt szükség. Kolozsvárnak nem csak helyi szinten, hanem az országos magyar politikában is meghatározó szerepe volt, és ezt meg is kell tartania. „Kolozsvár a föl nem adható város, aki Kolozsvárt feladja, az feladja az erdélyi magyar jövőt is” – fogalmazott Kántor.
Kónya-Hamar Sándor mintegy folytatva Kántor Lajos gondolatát, a biztató kezdetet követő kiábrándultságról szólt. A kezdeti lelkesedést lehűtötték a szatmári és marosvásárhelyi események, amelyek következtében úgy nézett ki, hogy Kolozsváron is robbanni fog a helyzet, erre azonban szerencsére nem került sor.
Húsz év alatt félmillió magyarral kevesebb
A rossz emlékű 90-es évek felidézése a Kolozsvári Magyar Napok beszűrődő vidám zsivajának hatására hirtelen nagyon valószerűtlennek tűnt. Ahogy azt Horváth Andor is megfogalmazta: ez talán most azon ritka pillanatok egyike, amikor a történelem mosolyog ránk. Láthatóan a meghívottak is minden igyekezetükkel azon voltak, hogy ez a bizakodó, reménykeltő hangulat a beszélgetés végéig kitartson. (Helyi specialitás, hogy a tősgyökeres kolozsváriak – „kampánycsendben” legalábbis – le tudnak ülni egy asztalhoz, szót tudnak érteni a közös ügyekben – idézem, ha nem is szószerint, Eckstein-Kovács Pétert.) A jövő Kolozsvárjáról, Kolozsvár, és a város magyar lakosságának jövőjéről azonban nem lehet úgy értekezni, hogy eközben ne vegyünk tudomást arról, hogy ennek a közösségnek a számaránya is érezhetően csökken, ennek minden következményével együtt.
Kónya-Hamar Sándor említette: már a 2002-es népszámlálás megdöbbentő eredménnyel járt az erdélyi magyar közösség számára, 2012-ben pedig további fogyást regisztráltunk. Húsz év alatt közel félmillió magyarral van kevesebb Erdélyben, nagyon el kellene gondolkodni, hogy ez minek tulajdonítható. 1992-ben Idén, a nem hivatalos adatok szerint 1 238 000 a magyarok számaránya. „Az minket nem vigasztalhat, hogy az ország összlakossága időközben 4 millióval csökkent, mert azt látjuk, hogy a folyamat feltartóztathatatlan, hiszen az egyetemet végzettek nem kevesebb, mint 65 százaléka azon gondolkodik, hogy külföldön keres sem boldogulást”.
A kolozsvári magyarságnak a helyi döntéshozó testületekben való súlyát mérlegelve Eckstein-Kovács Péter pozitívumként értékelte, hogy az idei helyhatósági választásokat követően mind a megyei, mind a városi tanácsnál a magyarság a mérleg nyelve, az RMDSZ-es önkormányzati képviselőkön múlik a többség kialakulása. Ez valóban erő! – hangoztatta. Véleménye szerint nem csupán az önkormányzatok jelenlegi erőviszonyai közepette értékelődött fel az RMDSZ-frakció, tanácsosaink az évek során szakértelmükkel és komolyságukkal vívták ki a megbecsülést. A számadatok azonban ebben az esetben sem adnak okot túlzó optimizmusra: míg 1992–1996 között például 8 városi tanácsosa volt a szövetségnek, most 4 RMDSZ-es önkormányzati képviselő nyert mandátumot.
Pozitív változás van folyamatban
Kántor Lajos felszólalásából arra lehetett következtetni: bár a demográfiai mutatók nem szólnak a javunkra, a folyamat feltartóztatására nincs bevált recept, az a pozitív változás, ami folyamatban van Kolozsváron, mindenképpen ennek a lemorzsolódásnak az ellenébe hat. „A Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozat, amelyet a helyi többség elfogad, tudomásul vesz, az egyik legfőbb bizonyítéka ennek. Hasonló biztató példa a Transzilvánia Nemzetközi Filmfesztivál, a TIFF, ahol immár hagyományos a magyar nap, ezt a szervezők természetesnek tekintik. További példa a Kolozsvári Magyar Színház, amelyet az egyik legsikeresebb romániai társulatként tartanak nyilván, és amely komoly nemzetközi elismerésre tett szert. Az már nem annyira pozitív, hogy a helyi magyar közönség egy része úgy utasítja el a színház műsorra tűzött előadásait, hogy el sem megy megnézni őket – morfondírozott Kántor Lajos, aki szerint az említett pozitív példák hatására enyhül az a nyomasztó kisebbségi tudat, amely az itt élő magyarok hangulatát meghatározta. Kántor úgy vélte: a Kolozsvári Magyar Napok elfogadásában szerepet játszhat az is, hogy azok, akik Kolozsvárt európai kulturális fővárosnak akarják, tudják, hogy van itt egy magyar közösség, amely kulturálisan fel tud mutatni valamit.
Az ötvenezer lélek nem feltétlenül jelent közösséget
Horváth Andor felvetésére, miszerint van-e kolozsvári magyar közösség, Gergely Balázs válaszolt. A Néppárt régióelnöke fenntartásának adott hangot, ami a népszámlálási adatokat illeti. Úgy vélekedett, bár a város magyar lakossága az adatok szerint 50 ezer alá süllyedt, a közösség számaránya több lehet ennél, „csak egy kicsit alulmértek különböző okokból”.
„Ez az ötvenezer lélek nem feltétlenül jelent közösséget. Sőt, meg vagyok győződve, hogy egyre kisebb, egyre inkább szűkül ez a kör. Értelmezésem szerint a közösség része az, aki eljár közösségi rendezvényekre, aki megéli a közösségi létet. Ilyen értelemben Kolozsváron maximum 5–10 ezres magról tudunk beszélni, a többi 30–40 ezer magyart egyre kevesebb szál fűzi ehhez a maghoz, legalábbis erről tanúskodnak a különböző közvéleménykutatások. Úgy vélem, hogy ebből a csoportból kellene újra közösséget kovácsolni. Politikusoknak, civileknek, egyházaknak közös kötelessége, felelőssége, hogy ebben a munkában részt vegyen. Azt gondolom, hogy vannak ehhez eszközeink – vélekedett Gergely Balázs. A júniusi helyhatósági választásokra utalva hozzátette: Kolozsvár szellemiségéhez az lett volna a legillőbb, ha kialakul egy közös csapat, az országos politika azonban áthúzta de a jószándék meg van. Elmondta: azt szeretnék, hogy Néppártként annyira megerősödjenek, hogy az RMDSZ komoly partnerként tekintsen rájuk. Ha létrejön ez a partneri viszony, az mindenképpen a közösség javára fog szolgálni – vélekedett.
Milyen jövő képzelhető el Kolozsváron figyelembe véve a beszélgetés során többször is említett, borús népszámlálási adatokat? Várható a kolozsvári magyarság létszámának további csökkenése, és ha igen, akkor milyen mértékben? Mennyire határozza ez meg, hogy Kolozsvár 20 vagy 50 év múlva is magyar város, magyar érdekeltségű város marad? Mennyire lehet ezt a folyamatot előre látni és befolyásolni? Horváth Andor kérdéseit az utolsó felszólalóhoz, Eckstein-Kovács Péterhez intézte.
„Választási kampány után vagyok, ahol részletesen elmondtam, hogyan képzelem el Kolozsvárt: élhető városnak, zöld városnak, magyar városnak – olyan városnak, ahol a magyarság méltó helyet foglal el a közéletben – és nem utolsósorban fejlődő városnak. Nem vagyok olyan, mint az a háromszéki politikus, aki szerint azért ne jöjjön be az ipar a városba, mert akkor azzal jönnek a románok is. Én nem tudok így gondolkodni, a városnak fejlődnie kell. De azokkal sem tudok egyetérteni, akik Kolozsvárból New Yorkot akarnak, megalopoliszt. Én egy tudásalapú fejlődésű várost képzelek el. Mi kórházainkból és egyetemeinkből élünk, ez adja meg közvetve vagy közvetlenül a város bevételeinek nagy részét. Ezt kell fejleszteni”, magyarázta Eckstein-Kovács Péter.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)

Fesztivál – Elkezdődött a 14. Szent István-napi Néptánctalálkozó
A sétatéri Kaszinó épületében tegnap ünnepi keretek között, Emil Boc polgármester, további helyi hivatalosságok, a szervező Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány és a Szarkaláb Néptáncegyüttes, valamint a résztvevő együttesek képviselőinek jelenlétében nyitották meg az idei, immár 14. Szent István-napi Néptánctalálkozót.
A Kolozsvári Magyar Napokba az idén is beépülő néptánctalálkozó nyolc ország (Magyarország, Horvátország, Vajdaság/Szerbia, Kárpátalja/Ukrajna, Lengyelország, Olaszország, Görögország, Erdély/Románia) 13, kisebbségi kultúrákat képviselő néptáncegyüttesét, valamint hat Kolozs és Szilágy megyei település mintegy 180 hagyományőrző fiatalját gyűjti egybe augusztus 16. és 20. között.
Tegnap délben egyébként már meg is csodálhattuk a résztvevők egy részét, illetve népviseletüket: a Farkas utcai színpad környékén ejtett táncot a néptáncosok első csoportja – a többiek ma veszik uralmukba a teret, pontosan délben.
Szabadság (Kolozsvár)

A parlamenti képviseleten kívül minden jog biztosított a magyarországi románoknak
A parlamenti képviseleten kívül minden jog biztosított a magyarországi román közösségnek – jelentette ki Kreszta Traján, a Magyarországi Románok Országos Önkormányzatának elnöke egy tévényilatkozatban.
Kresztát az Erdélyi Magyar Televízió szólaltatta meg annak kapcsán, hogy Titus Corlatean román külügyminiszter kijelentette: Magyarország rosszabbul bánik a román kisebbséggel, mint Románia a magyarral. Úgy vélte, hogy a budapesti kormányok nem nyújtanak elég segítséget, vagy csak mímelik a segítségnyújtást ahhoz, hogy a magyarországi román közösség megőrizhesse kulturális identitását, ez pedig a magyarországi románok napról napra folytatódó asszimilációjához vezet.
Kreszta szerint a parlamenti képviseleten kívül minden más kisebbségi jog megilleti a közösséget. Hangsúlyozta, hogy a magyarországi kisebbségek számára biztosított a kulturális autonómia, az országos önkormányzatok saját hatáskörében pedig nemzetiségi iskolák működnek.
A magyar kormány nagyon örülne annak, ha az erdélyi magyarságnak olyan széles körű jogokat biztosítana Románia, mint Magyarország teszi az itteni románság számára – mondta Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár szerdán az MTI-nek Corlatean kijelentése kapcsán. A parlamenti képviseletre vonatkozó felvetésre kiemelte: régi kérése a magyarországi nemzetiségeknek, hogy legyenek képviselve a budapesti parlamentben. Az új törvényi szabályozás ezt 2014-től lehetővé fogja tenni számukra – hangsúlyozta Répás Zsuzsanna.
Népújság (Marosvásárhely)

40. Tokaji Írótábor
A 20. századi irodalom és a politikai hatalom viszonyára koncentrál az immár 40. alkalommal megrendezett Tokaji Írótábor. A hazai és külhoni magyar írók, költők, irodalomtörténészek rendezvénye szerdától péntekig tartott a Tisza-parti városban.
A tábort idén Eltiltva és elfelejtve, a hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban címmel hirdették meg.
Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség és a tábor kuratóriumának elnöke az MTI-nek elmondta: a Tokaji Írótábor azokat a történelmi pillanatokat idézte meg, amelyek a megtorlás, a tiltás, a korlátozás rendszerét létrehozták, amelyek hozzájárultak az ízlésbeli és ideológiai eszmecserét akadályozó gyanakvás és megosztottság korához.
Megfogalmazása szerint az irodalom és a politikai hatalom viszonya a 20. században végzetesen befolyásolta az alkotói sorsokat, irodalmi pályákat, a frissen formálódó és a már lezárt életművek helyzetét. A szakmai szervezetek, az autonóm irodalmi orgánumok felszámolásától, az "ellenséges" vagy "reakciós szemléletű" szerzők betiltásától, elüldözésétől, bebörtönzésétől a klasszikus irodalmi alkotások ideológiai alapon történő cenzúrázásáig változatosak voltak a módszerek.
Szentmártoni János szerint a fiatal tehetségek kontraszelektálásáig, a kortárs alkotók hamis hierarchiájának kialakításáig, később a nyilvánosság, a szakmai befogadás zsilipjeinek a "tiltott, tűrt, támogatott" minősítések jegyében történő mozgatásáig számtalan eszköz állt a hatalom rendelkezésére, hogy létrehozza az általa teljes mértékben uralt és irányított irodalmi életet.
Népújság (Marosvásárhely)

Több állás maradt, mint amennyi elkelt
Sok állás maradt betöltetlenül Hargita megyében a pedagógusi versenyvizsga keretében csütörtökön a helyettesítők számára megtartott helyosztó után. A hó végén szervezendő megyei szintű elosztáson több mint 250 állást pályázhatnak meg a pedagógusok.
Az idei pedagógusi versenyvizsga résztvevői közül 294-en választhattak állást csütörtökön a vizsgaközpontokban a helyettesítők számára megtartott helyosztón. A Hargita megyében összesen meghirdetett 280 helyettesítői állásra azok pályázhattak, akik ötöt és hetes közötti jegyet értek el, vagy pedig hetes fölött írtak, de nem találtak állást a meghatározatlan időre meghirdetettek között.
Waczel Ferenc, a Hargita Megyei Tanfelügyelőség humán erőforrásért felelős tanfelügyelője közölte, a megyében 114 pedagógus kapott állást csütörtökön, ami azt is jelenti, hogy 166 hely továbbra is üresen maradt. Mivel a pedagógusok csak ott választhattak állást, ahol vizsgáztak, sokan nyolcas körüli jeggyel sem jutottak álláshoz – ismertette Waczel Ferenc. Úgy vélte, ezeket a helyzeteket lehet majd orvosolni azon az elosztáson, amit a hónap végén szerveznek meg a helyettesítői állásokra, és amelyen megyei szinten osztják el a helyeket, a pedagógusok tehát médiájuk csökkenő sorrendjében bármelyik Hargita megyei központban meghirdetett állást elfoglalhatják. Az üres állások száma addigra még nőni fog, amint a tanfelügyelő ismertette, kérték az iskolákat, hogy közöljék a nyugdíjazások vagy gyermeknevelési szabadságok miatt időközben megüresedett helyek számát. Waczel Ferenc úgy vélte, a megyei elosztóra mintegy százzal nőhet még a megpályázható állások száma.
A megyei szintű helyosztó előtt megoldják még az ideiglenes és végleges áthelyezést igénylők helyzetét, az állások számán ez azonban nem fog változtatni, mert itt lényegében csak helycserékről van szó – mondta még a tanfelügyelő.
Székelyhon.ro

Fantázia az összevont osztályban
Az első kiadás, úgy tudom, sikerkönyv volt. Mikor is jelent meg?
2001-ben jelent meg, ugyanezeknek a szerzőknek a tollából. Schneider Németh Antal nyugalmazott tanár úr, a Nagyváradi Pedagógiai Líceum pszichológia szakos tanára volt évtizedeken keresztül; Erdei Ferenc és Szász Dezső tanító urak pedig hosszú ideig összevont osztályokban tanítottak. Tehát a szerzők olyan pedagógusok, akik jól ismerik ezt az oktatási formát, és tudják, hogy az összevont osztályokban folyó munka mekkora fejtörést okoz nemcsak a tapasztalt tanítónak, tanárnak, hanem annak is, aki frissen végezte a tanítóképzőt, illetve az egyetemet, a nagyvárosok óvodáiba, iskoláiba járt pedagógiai gyakorlatra, és aztán kikerült egy kicsi vidéki iskolába, ahol olyan osztályt kapott, amelyikben szimultán oktatást kell folytatnia.
Kérem, mondja el, milyen is ez az összevont osztály.
Olyan osztály, ahol a nagyon alacsony gyermeklétszám miatt adott esetben együtt tanul az első és a harmadik, illetve a második és a negyedik osztály. Előfordul az is, hogy az adott helységben csak öt elemi iskolás korú gyerek van, akkor összevont oktatási formában zajlik az első—második—harmadik—negyedik osztály oktatása. Románia, mint köztudott, a kicsi falvak országa, ahol a lakosságnak a 60 százaléka még mindig vidéken él. Nagyon sok az olyan kis település, ahol megmaradtak az elemi iskolák, ahol egy—négy osztályban folyik az oktatás, de a kis gyermeklétszám miatt ez összevont osztályokban történik.
Ebből kb. arra lehet következtetni, hogy szép hazánkban, ha akarjuk, ha nem, falvakon az összevont osztályoké a jövő.
Hát a vidéki oktatásban, mondhatnám, ez így is lesz. Nagyon sok vitafórumon vettem részt ezzel kapcsolatban. Pedagógiai berkekben immár örökzöld téma az összevont oktatási forma. Voltak például tanügyminiszterek, akik egyszerűen meg akarták szüntetni ezt. Azt mondták, például, hogy nagyvárosokban nincs mit keressen az ilyen oktatás. Nem biztos, hogy így van. Még Nagyváradon is a külvárosban van egy olyan iskola, ahol a magyar gyerekek összevont oktatási formában, úgynevezett szimultán oktatásban tanulnak. Nagyváradon, ahol ennek a könyvnek az ötlete, gondolata tizenkét évvel ezelőtt megszületett... El kell mondanom azt is, hogy tíz évvel ezelőtt a könyvnek első kiadásának nagyon nagy sikere volt. A pedagógusok örömmel fogadták és nagyon hamar megvásárolták. Nemcsak azok a tanítók vették meg ezt a kézikönyvet, akik ilyen összevont oktatási formában tanítanak, hanem azok is, akik homogén osztályokban dolgoznak, de úgy gondolták, hogy ezzel gazdagítják a módszertani könyvtárukat.
Lehet azt gondolták: előbb-utóbb rájuk is az a sors vár, hogy összevont osztályban kell majd tanítaniuk. Vagy pedig észrevettek valami érdekest, izgalmast, ami csak ebben a tanítási formában születhet meg, ami más, mint a megszokott tanítói gyakorlat. Mert bevett szokássá vált sajnálkozni: milyen rossz, hogy összevont osztályt kell létesíteni; milyen nehéz abban tanítani stb. Viszont a könyv kéziratát olvasva, én legalábbis arra jöttem rá, hogy lehetőségek is rejlenek az összevont osztályban. Néha úgy tűnik, mintha az összevont osztály többet nyújt a tanulónak mint a hagyományos osztály. Ön hogyan látja ezt?
Hosszú ideig a tanügyi igazgatóságon dolgoztam, Bihar megyében. Tizenöt évig az elemi és az óvodai oktatás volt a munkaterületem. Nagyon sok óralátogatást végeztem ezekben az osztályokban, és azt láttam, hogy azok a gyerekek, akik ilyen oktatási formában tanulnak, sokkal többet tudnak.
Valóban? És ki lehet ezt így jelenteni?
Igen, jól hallotta. Mert gondoljon csak arra, hogy a másodikos gyerek végignézi és végighallgatja azt is, ami a negyedik osztályban folyik, amit a tanítónéni a negyedik osztályos gyereknek mond, illetve az elsős hallja azt, amit a harmadikosnak tanítanak, akivel együtt van az összevont osztályban.
És rá is ragad valami belőle. Mert köztudott, hogy a kicsit mindig az érdekli, amit a nagyobbak csinálnak. Szeret tanulni tőlük, talán jobban is mint a tanítónénitől. Szereti utánozni a nagyobbakat, és gondolom: ezt jól ki lehet használni az összevont osztályban.
Valóban a kisebb diákra nagyon sok ragad rá menet közben, és megvan ennek az oktatási formának a specifikus módszertana, amely figyelembe veszi ezt. A most újra megjelenés előtt álló kézikönyv, mondhatnám, olyan mint egy receptkönyv. Csak fel kell lapozni, és a tanító megtalál benne mindent, lecketervektől elkezdve a tanmenetig, módszertani ajánlásokig. Sőt még azt is, hogyan rendezze be az osztályt, hogyan helyezze el az osztály bútorzatát, hogyan ültesse a gyerekeket. És miként ön is érzékelte, aki elolvassa ezt a könyvet, láthatja, hogy nem kell annyira idegenkedni ettől az oktatási formától. Újdonságként megemlíteném: a könyv új kiadásában van egy olyan fejezet, amely leírja, hogy a külföldi oktatásban is, például Kanadában, milyen jól tudják kamatoztatni ezeket az ismereteket; ott is van összevont oktatási forma. Schneider Német Antal tanár úr felvette a kapcsolatot a volt tanítványaival, azokkal akik a nagyváradi tanítóképzőben végeztek, és elkerültek külföldre: Kanadába vagy az északi országokba, Norvégiába, Finnországba stb., és véleményt kért tőlük a szimultán oktatással kapcsolatosan. Vallomásaikból kiderül, hogy mennyire hatékony az összevont oktatási forma ezekben az országokban, és hogyan dolgoznak az ilyen jellegű osztályokban.
De szemléleti különbség is van közöttük és közöttünk. Mert azokban az országokban, amelyeket említett, a kompetenciák elsajátítása a cél. Míg nálunk a magolás, a tananyag elsajátítása áll előtérben, és ezzel, hogy is mondjam, még mindig valahol a XIX. században tanyázunk. Erről vallanak, például, a gyönyörű érettségi-eredmények!
Azért engedtessék meg nekem, hogy differenciáljak egy kicsit. Egy-négy osztályban másképpen történik az oktatás, mint egy—négy osztálytól felfelé. A tanítók igenis arra törekednek, hogy kompetenciákat fejlesszenek. Akár homogén osztályról, akár szimultán vagyis összevont osztályról van szó, a főfeladat, ugye, az írás, olvasás, számolás megtanítása, s az ezzel kapcsolatos az alapfogalmak kialakítása, ami bizonyos kompetenciák kialakítását feltételezi. Itt a nagy gond az, hogy egy összevont osztályban végzett gyerek, aki hozzá van szoktatva ahhoz, hogy mindent percre pontosan csinál, mert a szimultán oktatás elképzelhetetlen, egyszerűen lehetetlen a nagyon-nagyon pontos időbeosztás nélkül, mibe csöppen majd bele ötödik osztályban... Tehát az összevont osztályokban nagyon fontos az időbeosztás. Az, hogy mennyi időt szán a tanító az első osztályos munkájára, hogy mennyi időt szán a harmadik osztályos gyerek munkájára, mennyi időt tart szükségesnek az önálló munkához, mennyit a frontális tevékenységhez? Stb. Megvannak azok az elvárások, amelyeket ezekben az osztályokban szigorúan be kell tartani.
Nagyon rideg és kegyetlen dolognak tűnik ez: sok elvárás és azok szigorú betartása. Nekem másért tetszik az, amit az önök könyvében olvastam. Azért, mert fantáziát látok benne: a fantázia működését! Az összevont osztályban a tanító a színházi rendezőhöz hasonlít.
Pontosan így van!
Helyzetbe kell hozznia minden gyermeket, az előadás – esetünkben a szimultán oktatás - valamennyi szereplőjét, minden kisdiákot, legyen az elsős vagy harmadikos, másodikos vagy negyedikes, hogy elérjen velük valamit. Roppant izgalmas munka lehet!
Nagyon-nagyon érdekes és izgalmas. Még el szeretném mondani azt, hogy annak a tanítónak, aki ilyen osztályban tanít, napról napra készülnie kell. Úgy kell bemennie az osztályba, hogy előzőleg már elkészítette a feladatlapokat mindenféle tantárgyból, kisakkozta már, hogy melyik percben ki mivel foglalkozik – tehát nem ott improvizál, a tanulók előtt.
Illetve hogyha improvizál is, nagyon fel kell hogy legyen készülve arra.
Tehát nagyon nagyok az elvárások ezekkel a tanítókkal szemben, és a statisztikákat szerint Erdélyben 800 magyar tanító van, aki ilyen oktatási formában dolgozik. Vagyis körülbelül egyharmada a tanítóknak. Ugyanez az arányuk Bihar megyében is, ahol a tanítóknak megközelítőleg egyharmada dolgozik szimultán oktatási formában.
Önök tehát rendkívül komolyan veszik-e ezt a dolgot. De országos viszonylatban más a helyzet. A könyvben utalás történik arra, hogy a tanügyi törvényhez mellékelt módszertan meglehetősen „faramuci" módon kezeli ezt az oktatási formát, vagyis országos szinten nem veszik komolyan. Pedig ha nálunk, romániai magyaroknál 800 tanító dolgozik összevont osztályokban, akkor román viszonylatban ezt a számot meg kellene szorozni minimum héttal vagy nyolccal, nemde?
Pontosan, így van.
Egyáltalán van román szakirodalma ennek az oktatási formának? Létezik e olyan román szakkönyv, amely az önökéhez hasonlóan részletezi ezt a kérdést?
Tudomásom szerint nincs. És nem hallottam, hogy történt volna ilyen próbálkozás. A Nagyváradi Egyetem magyar tanító-, óvónő- és tanárképző szakán tanítok, kapcsolatban vagyok a román kollégákkal is, akik a román szakon tanítanak, és rendkívüli elcsodálkoztak, hogy nekünk van ilyen kézikönyvünk. Azt mondták: jó lenne lefordítani románra és adaptálni ezt a kézikönyvet. Én egyébként a parlamentben interpelláció formájában kérdést intéztem a tanügyminiszterhez, eléje tártam a hozzám forduló tanítók problémáját, nevezetesen azt, hogy most ősszel faluhelyen, ahol öszevont osztályok vannak, mi történik az előkészító osztályokkal? Azt a választ kaptam, hogyha megvan a megfelelő létszám, és az önkormányzat, ugye, a gyermekszorzóval és a bérkiegészítéssel biztosítani tudja, hogy különálló osztály legyen az előkészító osztály, ott semmi gond. Különben... Tehát a minisztérium az önkormányzat térfelére utalja át a kérdést. Ha az önkormányzat gazdag, akkor biztosítani tudja a külön tanítói fizetést, vagyis azt, hogy az előkészítő osztálynak külön tanítója legyen. De ha nem áll módjában, akkor elképzelhető, hogy az előkészítő osztályosokat az elsősökhöz fogják besorozni, és kínlódhat majd az a tanító, aki együtt tanítja az előkészítő osztályt, az első osztályt és a harmadik osztályt. Ebben a kézikönyvben utalások vannak az előkészítő osztályra, és a szerzők a fenti helyzetre is próbálnak megoldásokat kínálni.
Vagyis az előkészítő osztályt már mint létezőt vették be a könyvbe.
És a tanügyi törvény vele kapcsolatos előírásait is. Ez volt az én szerepem és ez volt az én feladatom, gondoskodnom kellett arról, hogy a szerző kollégák állandóan napirenden legyenek a tanügyi törvény alakulásával, a vele kapcsolatos törvényhozási változásokkal, és hogy az új dolgok bekerüljenek a könyvbe. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a Tanítói kézikönyv nagyon hasznos kiadvány és nagy sikere lesz a pedagógusok körében.
Tehát valóban érdemes lenne lefordítani románra és kiadni románul is. Ezáltal országos viszonylatban is használhatnák.
Ismerek a Váradi Egyetemen olyan szakembert is, aki elvállalná a fordítást. A román tanszék tanszékvezető-helyetteséről van szó, akinek tanítói alapképesítése van, onnan jutott egyetemi tanári szintre és nagyon jól ismeri ezt a kérdést. Ugyanakkor nagyon jól tud magyarul, ismeri a magyar nyelvben használt pedagógiai szakkifejezéseket, tehát nem lesz nehéz átültetnie azokat. Beszélgettem vele erről, s mint mondta, szívesen elvállalná a fordítást, mert véleménye szerint hiányt pótolna ez a munka, román nyelven nincs ilyen kézikönyv.
Mint említette, hogy 800 olyan tanítónk van, aki összevont osztályban tanít. Megvan-e számukra a tapasztalatcsere lehetősége?
Megyei szinten megvan. A tanfelügyelőségek közreműködésével rendszeresen megszervezik a módszertani és a pedagógiai köröket, és ezek keretében mindig külön időt szentelnek az összevont osztályokkal kapcsolatos problémáknak. Főleg a kezdőkkel foglalkoznak, segítenek nekik abban, hogy meg tudjanak bírkózni ennek az oktatási formának a követelményeivel. Ezért szeretnénk bemutatni ezt a kézikönyvet ősszel, a tanévkezdés után, mert nagy az érdeklődés iránta.
Körülbelül mekkora példányszámra lenne szükség?
Gondolom 2 000-2 500 példányra, amit szerintem megvásárolnának a tanítók és az egyetemisták is. Erdélyben és a Partiumban elkelne ennyi belőle.
Maszol.ro

A ló farka megmaradt, de hol van a Magyar utca?
Hétutca, Jó napot utca, Szélső utca – állandó és időszakos Kolozsvár-lakók jól ismerik ezeket a beszélő utcaneveket, amelyek a kincses város hangulatának, zamatának részei. A Magyar Napokon arról beszélgettek, hogyan lehet megőrizni a régi neveket, amelyek hivatalosan már megváltoztak.
"Nem értették, mi az, hogy Kövespad"
Civil kötelességünk, hogy következetesen használjuk a régi magyar utcaneveket a köznyelvben és a magyar sajtóban is – erre a következtetésre jutottak a Kolozsvári Magyar Napok keretében szervezett beszélgetés résztvevői. A Használd tudatosan a kolozsvári magyar utcaneveket! címet viselő fórum meghívottja Asztalos Lajos helytörténész volt, akinek magyar-román utcanévjegyzékére támaszkodik ma már minden kiadvány, kezdve a Kincses Kolozsvár Kalendáriumtól a Kolozsvári Magyar Diákszövetség Igen, tessék! térképéig.
Asztalos Lajos felidézte a kilencvenes évek funari korszakában szélmalomharcnak nevezhető törekvéseket, hogy – ha nem is adják vissza – legalább az önkormányzat hozzájáruljon, hogy feltüntessék az utcák régi neveinek lajstromát. A helytörténész tapasztalata szerint azonban alapvető kulturális különbségek akadályozták ezt, például, hogy az utcák eredeti, magyar, „beszélő neveit" a román tanácsosok többsége nem értette – még akkor sem, ha lefordították románra.
„Nem értették, mi az, hogy Kövespad. A Kövespad a Szamos köves teraszait, igazából a völgypadot jelenti. Nagyon régi név, ezt a helyet már akkor így nevezték, amikor még nem is volt beépítve – a kuruc-labanc harcok idejéről már vannak feljegyzések, hogy ezt a Kolozsvár melletti térséget Kövespadként említik. Ehhez képest egyik akkori tanácsos asszony (a Funar pártjából) azzal érvelt ellene, hogy De hiszen miért neveznénk kövesnek, amikor le van aszfaltozva? És átnevezték az utcát Aurel Suciura" – emlékezett vissza Asztalos a sok fura történet egyikére.
"A ló farka a ló farka maradt"
Kuszálik János térképész úgy vélekedett: generációja és a régi kolozsvári magyarok nem tesznek eleget azért, hogy a fiatalok ismerjék a régi utcaneveket. „A ló farka persze a ló farka maradt, de ha valamelyik utcában kell találkozniuk, gyerekeink már a román nevét használják" – mondta, hozzátéve, hogy az Igen, tessék-térképhez hasonló kiadványokra van szükség.
Asztalos Lajos elmondta, a román-magyar utcanévtár online változatát már több, mint tízezren tanulmányozták megjelenése óta, azaz másfél év alatt. „Fontos, hogy tudatosan használjuk ezeket a magyar neveket, és a sajtó feladata, hogy az utcák minden egyes említésekor ugyanezt tegye" – nyomatékosította a szakember, aki szerint egy ország kultúrszintjét is mutatja, hogy mennyire tud szembenézni a történelmi tényekkel.
A kisebbségnek minden látható nyomát eltüntetni – erre már Spanyolországban, Franco idején is volt példa, ott a katalán utcaneveket, cégéreket semmisítették meg.
„Segesvár és Szeben példája optimistává tesz és reményt ad, hogy a többségi nemzet tagjai lassan megnyugodnak, hogy nem akarjuk elrabolni Erdélyt. Akkor visszatérhetnek a múlt emlékei, például az utcanevek is" - mondta Asztalos, aki szerint nyugati mintára az ősi, beszédes utcaneveket műemlékké kell nyilvánítani.
T.Koós Imola
maszol.ro

RURBANIZÁCIÓ Amikor a falu elfoglalta a várost. Szocialista életmódváltás Székelyföldön Az 1960-as évektől egyre többen költöztek városokba, munkahely, továbbtanulási lehetőség, kényelmesebb élet reményében. Az eredmény meglehetősen visszás.
Az elszigeteltebb Hargita és Kovászna megyékben az 1960-70-es években bontakozott ki a nagyfokú urbanizáció, amely az addigi hagyományos foglalkoztatási ágakat teljes mértékben átalakította. Ekkor nőtt a legnagyobb arányban az ipari termelés, az alkalmazottak létszáma, a fogyasztás és a reáljövedelem.
Természetesen nemcsak a városok arculatát módosították a rohamos fejlesztések, hanem a lakosság életformáját és életminőségét is, hiszen eddig nem ismert elvárásoknak kellett eleget tenniük. Az eddig többnyire gazdálkodásból élő székelység nagy része először ismerkedett meg az urbanizáció adta előnyökkel és nehézségekkel:
a helyi karrier-lehetőségek változatosságával, a városba költözéssel, az ingázással, a diplomaszerzési lehetőségek kibővülésével, a biztos munkahelyek és a családok gyors életmódváltozásával. A szocialista urbanizáció egyik legjelentősebb következménye a belső migráció és a társadalmi mobilitás volt, amely átalakította a régió hagyományos kultúra- és családi élet-képét. A szocialista országok városainak kialakulása nem egy organikusan lezajló folyamat eredménye volt. A városokba tömegesen vándoroltak be különféle csoportok, melyeket így a központosított hatalom könnyebben tudott ellenőrizni.
A sokoldalúan fejlett szocialista társadalom eszméje tehát nemcsak a települések formáját változtatta meg, hanem a bennük élő lakosság összetételét és életvitelét is, hiszen egy sokkal dinamikusabb és mindenben aktívan részt vevő embertípust követelt meg.
Székelyföldön az 1968-as területi-közigazgatási átszervezés lehetőséget adott arra, hogy olyan települések is központokká váljanak, amelyek azelőtt semmilyen, vagy nagyon kevés urbanizációs hagyománnyal rendelkeztek. Ezeken a településeken a lakosság létszámának a növelését betelepítésekkel, települések összevonásával próbálták megoldani.
A. Gergely András szociológus erre a folyamatra a következő magyarázattal szolgált: „Az ilyen mértékű gyarapodást és városnövekedést, a kiemelések és összevonások mértéktelen tömegét csakis a központosító, bürokratikus hatalom erősítésének szándéka magyarázhatja, városteremtő ésszerűség nem.”
Mindezeknek köszönhetően egyes települések lélekszáma 20-25 év alatt megtöbbszöröződött, más, főleg félreeső falvak pedig elnéptelenedtek. A statisztikák szerint 1960-1970 között a városokba való bevándorlás 23, 91%-ot, 1970-1977 között pedig 35, 82%-ot mutatott.
Példának Kovászna megye székhelyét, Sepsiszentgyörgyöt említhetjük, amely a következő lakosságszámmal rendelkezett: 1975-ben 32 015 főt regisztráltak, míg 1985-ben 65 868-at. Ez azt jelentette, hogy évente 2 293 fővel gyarapodott az átlagos évi lakosságszám.
A település-összevonások mértéke a hetvenes években olyan nagy volt, hogy a városok a peremterületeiket nem tudták ellátni megfelelő lakásokkal, közművesítéssel, szolgáltatásokkal. Ez jelentősen csökkentette az életminőséget.
Kiindulópontként két olyan mobilitási tényezőről kell beszélnünk, amelyek jelentősen meghatározták a térség életformáját: a városba költözésről és az ingázásról.
A városba költözést választó vidéki lakosság jobb tanulási és megélhetési feltételek megszerzését remélte a városoktól, viszont ezáltal elszakadtak a hagyományos életközösségeiktől, gyökértelenekké váltak.
Az urbanizáció meggyengítette a hagyományos családi és rokonsági kapcsolatokat. Ez abban nyilvánult meg, hogy az egyén életében a korábban domináns elsődleges kapcsolatok (család, szűkebb rokonság) helyét a másodlagos, interperszonális viszonyok veszik át. A városi társadalomban élő egyén
egy időben több csoporthoz is tartozik, a közszférában jelentkező problémákat így egyre nagyobb mértékben az állami intézmények oldják meg. A hatalom tudatosan próbálta alakítani a társadalom és a család belső viszonyát, modernizációs folyamatként határozva meg ezt a tevékenységét. Ennek az egyik jelentős következménye a nők tömeges belépése a munkaerőpiacra, ami megváltoztatta a korábbi klasszikus patriarchális viszonyt.
A domináns családminta a kétkeresős forma lett, ami átengedte a hagyományos funkciók (fogyasztás, termelés, szocializáció) egy részét az állami intézményeknek. Tehát a hagyományos családok tevékenységét a bürokratikus irányítás alatt álló intézmények (vállalatok, üzemek, szövetkezetek, ifjúsági szervezetek) vették át. Ezt szolgálta pl. a vállalati étkezdék (kantinok) szervezésének törvénye is, amely a munkahelyen való étkezést biztosította, háttérbe szorítva a hagyományos családi szokásokat. A szociológiai és antropológiai kutatások azt erősítették meg, hogy a városba költöző fiatalok a családalapítást későbbre halasztották, mint a falun maradó társaik. Ez azzal is magyarázható, hogy a beköltözött ifjúság a munkástelepeken elmagányosodott, idegen környezetben nehézzé vált számukra az ismerkedés, beilleszkedésüket akadályozta a falusi értékítéletük.
Megváltozott az ismerkedési szokások értékrendje is. A megkérdezett dolgozó hölgyek nagy része kedvességet, ügyességet igényelt a jövendőbeli társától, legyen jó a családjához, vagyis ne igyon, ne dohányozzon, ne dolgozzon életveszélyes munkahelyen. Ami az intellektuális szférát illeti, általában az volt a kikötés, hogy a jövendőbeli férjnek ne legyen nagyobb végzettsége.
Megértésről, közös érdeklődési körről alig esett szó. A megkérdezett személyek elutasították a válást, kivéve, ha muszáj, és általában nem értettek egyet a házasság előtti szexuális élettel sem.
A helyi szervek ezért tanácsokkal próbálták ellátni a lakosságot és felhívni a figyelmet arra, hogy a városi civilizáció egy más életformát követel. Ennek ellenére a legtöbb panasz a lakóbizottságoktól a nem megfelelő viselkedésű tömbházlakók magatartására hívta fel a figyelmet.
„A lépcsőházban olyan személyek laknak, akik viselkedésükkel zavarják a többi lakót. L. K. és K. L. lakók viselkedése véleményünk szerint megengedhetetlen, L. K. részegen több alkalommal egész éjszaka zavarta a csendet. Feleségével, fiával verekednek, máskor énekelnek egészen reggelig.
K. L. pedig szinte mindenkivel összeveszett már a lakók közül, veréssel fenyegetett, és volt, akit meg is vert. Mindenkivel veszekszik, alaptalanul jelentgeti a lakókat, s ha valaki ellene szólna, azzal fenyegetőzik, hogy ő mindenkit elintéz, mert neki a milícián és a törvényben is vannak jó emberei, akik neki mindig igazat adnak. Így aztán mindenki fél tőle, és elnézik a durvaságait és minden annyiba marad…”
Egy szélsőséges esetként említhetjük meg a szentegyházi József Attila utca egy részének mostoha körülményeit, ahol ügyvédek, orvosok, tanárok laktak, majd a vasgyár és a pártbizottság közös döntése alapján az üzemben dolgozó romák kerültek a helyükre. A beköltözésüket követő egy-két év alatt tönkretették a lakásokat.
A falakat kiverték, a parkettet felszedték, a fürdőszoba tartozékait eladták. A vidékről beköltözött lakóknak olyan egyszerűnek tűnő dolgokat is meg kellett magyarázni, mint a közterhek rendszeres kifizetése, a lakossági gyűléseken való részvétel vagy az önadó-hozzájárulás.
A lakók egy részének semmiképpen sem lehetett bebizonyítani, hogy a különféle szolgáltatásokat ki kell fizetni, panaszolta egy sepsiszentgyörgyi lakóbizottsági tag. Például a 7-es tömbház D lépcsőházának 30 lakója közül mindössze ötnek nincs hátraléka, az egyhavi 1 100 lejes költséghez viszonyítva a 3 499 lejes elmaradás a lakók hanyagságát bizonyítja.
Elmondása alapján ilyen körülmények között, saját képviseletű szervük sem tudja gyorsan intézni az ügyeket – egyszerűen fizetésképtelenekké válnak a szolgáltatási vállalatokkal szemben, nem beszélve arról – s ez a múlt évben már előfordult – hogy a lakásgazdálkodási vállalat több fűtőanyagot próbált számlázni.
A faluról városra való migrációt ugyanakkor támogatta az állam. A személyek beköltözése leggyakrabban spontánul, egyéni stratégiák révén zajlott le. A betelepülés megvalósulása több feltételt is megkövetelt: információszerzést, tájékozódást, a városon található erőforrások (munkahely, lakás) megszerzését.
A megfelelő intézmények hiánya miatt a már letelepedett rokonok vagy volt szomszédok olyan erőforrássá váltak, amelyek nemcsak a migráció lebonyolítását segítették elő, hanem egyszersmind szocializációs közegként is működtek.
A migrációs folyamatok egyik legfontosabb térségi sajátossága az úgynevezett interregionális migráció, amely során távoli vidékről toborozták a munkaerőt az ipari fejlesztésekhez, s ehhez különféle juttatásokat, engedményeket (letelepedési segélyt, kedvező bérezést stb.) helyeztek kilátásba. Az előző évtizedhez hasonlóan a hetvenes években Erdély-szerte intenzívvé vált a Kárpátokon túli román lakosság betelepítése a többnyire magyar és szász ipari központokba. Ez jelentősen megváltoztatta a lakosság nemzetiségi összetételét.
A román nemzetiségűek arányának megnövekedése két folyamatnak volt köszönhető. Az első a román többségű szomszédos települések lakóinak beáramlása, a második pedig az említett tervszerű betelepítések következménye.
Nem szabad viszont elfelejteni a jelentős kivándorlási tényezőket sem. Tulajdonképpen az történt, hogy az ötvenes évektől tudatosan, törvények segítségével próbálják korlátozni a lakosság mobilitási lehetőségét.
A Székelyföldre betelepülő románokat még azzal is ösztönözték, hogy amennyiben hajlandó volt valamelyik erdélyi városba költözni, munkahelyet és lakást biztosítottak számára, ugyanakkor a diplomásoknak 5-10 havi átlagbérnek megfelelő letelepedési segélyt is adtak, ami 15-30 ezer lejt jelenthetett. Ezzel szemben pedig a magyar értelmiségieket a Kárpátokon kívülre helyezték. Ha nem töltötték ott a szakmai gyakorlatként kitűzött 3-5 évet, elveszíthették diplomájukat.
Az 1977-es népszámlálást figyelembe véve Kovászna és Hargita megyékből 107 ezer személy települt ki (20,4%), míg más közigazgatási egységekből 67 ezer személy települt be (12,8%). Feltehetően a kivándorlók 90 százaléka magyar, a bevándorlók hasonló aránya pedig román, legalábbis ezzel magyarázható, hogy Székelyföldön a tárgyalt 67 év alatt a románság számaránya 202,7%-kal nőtt. Erre a legjobb példa Marosvásárhely, Székelyföld egyetlen kijelölt zárt nagyvárosa, amelynek lakossága a nyolcvanas években meghaladta a 100 ezer főt. Az RKP Maros megyei bizottságának egyik titkos jelentéséből tudhatjuk meg:
„Ahhoz, hogy Marosvásárhely municípiumban a románok száma a következő két évben elérje, vagy éppen meghaladja az összlakosság 50%- át, szükséges elérnünk kb. 7 600 román nemzetiségű személy szocialista egységekben való alkalmazásának jóváhagyását (családonként átlag 3 személyt számítva, ez összesen 22 800 személy), hogy a következő ötéves terv végéig a municípiumban a román nemzetiség az összlakosság 58-60% legyen. Marosvásárhely, 1985. nov. 1.”
A rendelkezések összhangban tudták tartani a városi lakosság számát a lakásépítkezésekkel, tudták irányítani a beköltözéseket és a népesség keveredését. Sok helyen viszont 10-20%-kal is meghaladta az illegális beköltözők száma a bejelentett lakosságét, aminek következtében nagy problémává vált a lakáshiány.
Mindezen nehézségek késztették arra a lakosságot, hogy az ingázást vagy a kétlakiságot válasszák. Az ingázók számára vonatkozóan is megdöbbentő adatok jelentek meg egyes elemzésekben.
A hetvenes években, Kolozs megyében naponta 50 ezer ember járt Kolozsvárra dolgozni vagy tanulni. Csíkszeredában a nyolcvanas évekre ez a szám 25 ezerre tehető. A székelyföldi ingázók számára nem jelentett a korban olyan nagy gondot az állandó utazás, hiszen már hozzászoktak a családok ahhoz, hogy máshol keressék meg a megélhetésükhöz szükséges jövedelmet.
Hargita megyében Székelyudvarhely is hasonló munkaerő felszívó hatással bírt, hiszen 1978-ban 4 354, míg 1979-ben 5 119 ingázót tartottak számon a statisztikák. A naponta bejárók 76%-át a város közvetlen környeztében lévő falvak adták. Ezek az ingázók naponta átlagosan 2 órát utaztak.
A családalapítás után a betelepültek és az ingázók számára is fontossá vált a vidéki szülők szerepe. A háztáji gazdálkodás révén segíteni tudták élelmiszerrel (ennek a legnagyobb szerepe a nyolcvanas években lesz), illetve különböző termékekkel a városi gyermekeiket.
Az unokák számára pedig otthont nyújtottak az iskolai szünidők alatt, így tehermenetesítve az iparban dolgozó szülőket. A szülői ház és a hozzá tartozó ingatlanok megőrzése és művelése biztonságot jelentett arra az esetre, ha nem sikerülne beilleszkedniük a városi társadalomba. Ugyanakkor viszont megjelentek a vidéki településeken is a városi kultúra jelei mind az építkezésben, lakásberendezésben, mind a viselkedésben és öltözködésben. Az ingázás jelentős mértékben tapasztalható a diákok körében is, hiszen a városra járó, jobb oktatási körülményekben bízó iskolások száma évről évre növekedett. Gyakorta megesett, hogy az apa és a fia egyazon vonattal vagy busszal érkezett minden reggel a központi állomásra.
A nyilvánosság előtt megjelentek a városi életnek a negatív és pozitív hatásai is. Az előnyös tényezőkhöz sorolhatók: a közegészségügyi viszonyok jobb megoldása, komfortosabb lakások, meleg víz, távfűtés, elektromos hálózat, korszerű úthálózat, szórakozási, sportolási és tanulási lehetőségek. A hátrányos hatások között a levegőszennyeződést, a zsúfoltságot, a zöldövezet hiányát említhetjük meg.
Az egyik legégetőbb problémát a helységek köztisztaságának, higiénizálásának és szépítésének a megvalósítása jelentette. A lakótelepi sárról, földhalmokról, szemetes utcákról, vízben úszó játszóterekről, gödrökről számol be Koszta István, a Hargita napilap szerkesztője a megyeszékhelyen való látogatásakor.
A városi életforma pedig akaratlanul is magával hozta a civilizált társadalom rákfenéjét, vagyis gyakorivá váltak a deviáns jelenségek, a bűnözés és az alkoholizmus. Cikkek íródtak a rendezetlen családi körülményekről, a gyakori válásról, családon belüli erőszakról, a térségre jellemző nagyfokú öngyilkosságokról. A legtöbb székelyföldi kisváros esetében az urbanizáció következménye az, hogy a „falu elfoglalja a várost”. A városok a megyésítést megelőzően nem rendelkeztek urbánus jelleggel, és így a betelepülők formálták saját ízlésvilágukra az adott települést.
Ennek a szélsőséges eseteként említik a „városok ruralizálódását” vagy „rurbanizálódását”, amely olyan életmódbeli elemeket tulajdonít a betelepülő városlakóknak, amely sajátosságai révén az urbanizálódott életformát is veszélyezteti. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy az urbanizáció és a félurbanizáció is azt a célt szolgálta, amit a szocializmus eszméje megkívánt tőle: a falu és a város közötti különbség megszüntetését.
Demeter Csanád
Demeter Csanád 1981-ben született Csíkszeredában. 2004-ben történelem szakos oklevelet szerzett 2004–2005 között mesteri képzésen vett részt, majd 2009-ben doktori fokozatot ért el a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen.
Jelenleg történelem szakos tanárként dolgozik, valamint óraadó a Sapientia EMTE csíkszeredai karán. Kutatási területe: Székelyföld gazdasági és társadalmi helyzete a szocialista Romániában, sajtó és média történet (propaganda és cenzúra a kommunizmusban).
Transindex.ro

Duray: Egy lehetséges nemzetpolitikai program alapelvei
A kommunista hatalmi rendszer bukásával kapcsolatos történelmi események időrendi táblázatában már most, huszonegy-két év után is, de a későbbi jövőben még inkább leegyszerűsítő megállapítások fognak megjelenni.
Röviden annyi, hogy 1989 novemberében–decemberében megbukott a kommunista hatalmi rendszer. Lengyelországban a Solidarność emberei vették át az ország ügyeinek irányítását, Magyarországon október 23-án kikiáltották a köztársaságot, az NDK-ban, novemberben lebontották a diktatúra 1962 óta fennálló jelképét, a berlini falat és elküldték a csudába Honeckert, Csehszlovákiában december elején leváltották Miloš Jakeš-t és Gustáv Husák-ot, a hónap vége felé Romániában csemegeként kivégezték a Ceauşescu házaspárt stb. és a bukott politikai rendszer helyét a demokrácia váltotta fel.
Az eseményeket összefoglaló végső megállapítás a múlthoz képest annyiban igaz, hogy az egypártrendszert többpárti rendszer váltotta fel, ami viszonylagosan száz százalékkal demokratikusabb, mint az egypárti diktatúra. A megállapításnak a demokráciával kapcsolatos része a jövő viszonylatában azonban vitatható. Többek között azért is, mert a demokrácia nem csupán intézményeknek, hanem elveknek és ezzel összefüggően a gondolkodás rendszere. A többpártrendszer is lehet olyan diktatúra – a többség diktatúrája –, amelyben négyévenként egy napig létezik demokrácia, amikor megválasztják a következő négy év diktátorait. Viszont a rendszerváltoztató fordulatot egyértelműen demokratikusnak nevezni azért is vitatható, mert a kommunizmus bukását egy olyan kelet-nyugati paktum tette lehetővé, amelynek értelmében ennek a több mint negyven évig tartó, a nácizmussal mérhető Kelet-európai hatalmi-politikai rendszernek a bűneit senki sem fogja firtatni és elkövetőit senki sem fogja felelősségre vonni. Ahol azonban ilyen háttéralku létezik, ott nem egy demokratikus váltásról kell beszélnünk, hanem hatalomváltásról – azaz megszűnt az 1945 februárjában, Jaltában létrehozott kétpólusú világrendszer, aminek a Nyugat volt az egyetlen nyertese és helyébe többpárti rendszer lépett, aminek a nyertesei csak a korábbi nyertesek lehetnek. Ezért azoknak is értelemszerűen igazuk van, akik rendszerváltásról és nem változásról, változtatásról beszélnek, noha ez utóbbi lenne a helyes szóhasználat – ha ez történt volna. Összeurópai viszonylatban is helytálló a demokráciával szembeni kétely, hiszen az egész 20. századi európai stabilitás a hatalmak és a pénzügyi intézetek közötti paktumokon nyugszik – 1920-tól 1990-ig – nem az igazságosságon, a piacgazdaságon és a demokrácián, sőt még az erőviszonyokon sem. A paktum megszületése utáni erőviszonyokat ugyanis maga a paktum hozta létre. A történelmi 1989. évi novemberi hónapot lehet, hogy sokan, főleg a balliberálisok 17-éhez, Prágához és Václav Havel személyéhez fogják kötni, akit azon év decemberében – nem érdemtelenül – többször is az egek felé emelt a politika forgószele. Lehet, hogy ez az időmeghatározás módosulni fog és a berlini fal döntögetésének kezdete, 1989. november 9. lesz a meghatározó nap – ez ugyanis népi kezdeményezés volt, nem köthető semmilyen ideológiai- és párt-irányzathoz. De az sem volna a valóságtól elrugaszkodott vélemény, ha egy korábbi időpontot nyilvánítanánk történelmivé. Például az első páneurópai pikniket, ami 1989. augusztus 19.-én került megrendezésre, amikor a magyarországi Sopronkőhida és az ausztriai Szent Margit-bánya között az akkori MDF szervezésében a nép elsöpörte a kommunista hatalom által létrehozott „vasfüggönyt” és ezzel kivívta a szovjet-hű porosz kommunisták által elnyomott brandenburgi németek tömegei számára a szabadságot, mert akadálytalanul átjuthattak a „nyugaton” élő övéikhez. De az események időszerinti folyásában – akár tetszik, akár nem – az 1956. október 23. és november 4. közötti magyarországi történések a döntőek. Addig a kevésbé beavatottak Nyugat-Európában, a baloldali értelmiség kelekótya gőzében támolyogva, vagy Olaszországban és Franciaországban akár népi rétegként is még ábrándozhattak a kommunizmus emberi arculatáról, de attól kezdve aligha akadt tisztességes, értelmes, akár baloldali beállítottságú ember, aki azt ne gyilkos hatalmi diktatúraként fogta volna fel. Ha akadt, semmiben sem különbözött a nácikat korábban tudatlanul támogató megtévesztett csürhétől. A kommunista hatalmi rendszer megdöntéséért kijáró babérokat mégis az 1989. év második félévében tevékenykedő renyhe utókor aratja le – noha néhány kivételtől eltekintve őket korrumpálta leginkább a kommunista rendszer, még, ha a megbuktatásához tettlegesen is hozzájárultak. Viszont ha nem következett volna be az 1989/1990. év fordulóján a hatalmi és szerkezet váltás, semmi reményünk nem nyílt volna, hogy szellemi, lelki és fizikai erőnket egy új, egy megváltozott világ értelmes kialakítására használjuk. Az akkori változásnak ugyanis ez az igazi hozama. *** A történelmi fordulópontok időpontjának a megállapítása mindig doktrína, azaz élettől elrugaszkodott megállapítás. Ahogy Amerika, azaz a mai Nyugat India 1492-ben történt felfedezését tekintik az újkor kezdetének, vagy mint ahogy 1917. november 7-e (a pravoszláv naptár szerint október 25.-e) az Auróra hajóágyúiból leadott néhány lövés lett volna a világ történelemtudománya által ugyan soha el nem ismert, csak Közép Kelet-európai és a Szovjetunió béli ideológusok által hirdetett legújabb kor nyitánya. A történelemben semmi sem kezdődik egy pontban és semmi sem kötődik egy eseményhez. Még akkor sem, ha az adott eseményt megélők szempontjából az esemény sorfordítónak tekinthető. Főleg az ő életükben.
Ennek ellenére 1990. június 2-án, Antall Józsefnek az MDF III. Országos Gyűlésén elhangzott kijelentése, miszerint „törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenöt millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni”, a 20. századi magyar politikatörténet szemléletváltoztató pillanata volt.
Ezt a kijelentését Antall József senkivel sem egyeztette. Ismereteim szerint több évtizedes meggyőződésként tört ki belőle és nem volt pártpolitikai indíttatása. Ebben a kinyilatkoztatásszerű bejelentésben benne foglaltatott a nemzetben gondolkodó 20. századi magyar értelmiségi hitvallása, nem a pártpolitikusé és nem a miniszterelnöké, még ha frissen elfoglalt miniszterelnöki székkel a háttérben is hangzott el tőle. Ezért ezt a megnyilvánulást így kell kezelni, mert csak így hiteles és így érthető. Ennek a többszörösen bővített veretes antalli mondatnak alapján méltán mondhatjuk, hogy a kommunista hatalmi rendszer megbuktatása a magyarok számára nemzetpolitikai fordulattal kezdődött – még ha abban az időben, egészen 1996-ig, a nemzetpolitika kifejezést általánosan nem is használtuk. Három évvel az „első szabad választások előtt”, 1987 tájékán még nem létezett olyan magyarországi szervezett ellenzéki csoportosulás – egyik oldalon sem –, amelyik ezt az antalli szemléletet vállalta volna, noha Németh Miklós kormánya 1988-tól kimondatlanul is letette a voksát a szétdarabolt nemzet összefogásának az eszméje mellett, amelynek akkor elsősorban Tabajdi Csaba lett a megszemélyesítője (erről Tabajdi—Szokai 1988. február 13-án a Magyar Nemzetben közreadott tanulmánya tanúskodik).
Az innen számítandó és alakuló magyar politikában azonban ez az antalli kijelentés lett a szabvány, amely szerint megkísérelhetjük azt is meghatározni, melyik kormány csupán Magyarország kormánya, melyik érdemesült a magyar-kormány minősítésre, ki a magyar politikus és ki csupán magyarországi politikus, vagy csak romániai (erdélyi) magyar-, szlovákiai (felvidéki) magyar-, „délvidéki”-, „kárpátaljai” magyar politikus. Ez ma, huszonegynéhány év után sem egyszerű feladat. *** A nemzetpolitika csak fogalomként újdonság, politikafajtaként az alapjait a 19. század első harmadában a reformkor politikusai fogalmazták meg. Politikai tudatunkban azonban csak az 1990-es évek elején rögződött, magyarságpolitikaként.
A nemzetpolitika legfontosabb ismérve (kellene, hogy legyen), vagy inkább feltétele, hogy a pártpolitikáktól függetlennek kell lennie. Ez nem azt jelenti, hogy a pártok politikája nem tartalmazhat nemzetpolitikai célokat, de a nemzetpolitika nem ágyazódhat be a pártpolitikai tantételekbe, doktrínákba, főleg nem a párpolitikai érdekcélokba, hiszen azok elsősorban hatalomszerzésre használandók. A nemzetpolitika és a hatalmi politika között áthidalhatatlan szakadék tátong – még ha ezt sok politikus nem is veszi észre, vagy tudatosan áthidalja a kettő közötti elvi különbséget. A pártpolitikákban a nemzetpolitikai vonatkozásokat politikai párbeszédre alkalmas szövegösszefüggésben és tartalmi beágyazódásban kell megfogalmazni célként. A kinyilatkoztatás lehetetlenné teszi a szükséges párbeszédet. Nemzetpolitikát csak a politikai pártok közötti egyeztetéssel, a kompromisszumokra, tehát az együtt haladásra való törekvéssel szabad és kell megfogalmazni. Az erre irányuló szándék nélkül nincs esély a nemzetpolitika megvalósítására. Vagy pedig a kormány által képviselt nemzetpolitika pártpolitikává süllyed. Pártpolitikai cél tehát csak a nemzetpolitikai konszenzus kialakítására való törekvés lehet. Sőt, ez az egyetlen ajánlatos és elvárt pártpolitikai cél a nemzetpolitikában.
A nemzetpolitika minden politika fajtától különbözik. Nem lehet egyenlőségjelet tenni a nemzetpolitika és az állampolitika vagy az ország politika közé. A különböző politikafajtáknak az összemosása ugyan a 18. század óta, elsősorban a felvilágosult abszolutizmus korától folyamatosan létezik, de láthatjuk, hová vezetett a 20. században. A nemzetállam eszméje és az államnemzet kialakítására való törekvés alapozta meg a fasizmust és a nácizmust. Ezt a folyamatot erősítette fel az első világháborút lezáró békeszerződések rendszere. Mondhatnánk: a nyugati demokráciának és az államnemzetnek édes, de elfattyult gyermeke a fasizmus és a nácizmus. A magyar politikában 1920 óta teljességgel nyilvánvaló, hogy a nemzetpolitikának egészen sajátos helyzete van. Ez akkor is így van, ha akkor ez még nem, vagy talán később sem tudatosodott. Az 1918-1920-as államfordulat azonban nem csak arra mutatott rá, hogy a nemzetpolitika és az állampolitika korábbi egybemosása hamis azonosságra épült (és nem csak magyar vonatkozásban) és veszélyes is. Ekkor derült ki, hogy a nemzetpolitika alapvető elemeit a pártpolitikák, a mindenkori kormánypolitika, az állampolitika és az ország politika összessége teremtheti meg. Pontosabban: ezek egyes részeiből kell összeállnia a politikai erők közötti egyeztetés és egyetértés alapján a nemzetpolitikának. Minden kormánypolitika, ami csak a kormányzati erők politikai és eszmei meggyőződése vagy hatalmi technikai érdekei szerint fogalmazza meg a nemzetpolitikát, elhibázott – nem tartalmi okokból – amúgy lehet akár helyes is, hanem azáltal, hogy a kormányváltással törvényszerűen megbukik a kormány és a kormánypárt vagy pártok nemzetpolitikája is. *** A magyar nemzetpolitika sajátos helyzetben van amiatt, hogy a nemzetnek a Magyarországon élő kb. kétharmadán túl a magyar nemzet részei a Magyarországgal határos minden állam területén ugyancsak őshonosként élnek, nem önszántukból kerültek oda. Már csak ezért is alapvető követelmény a magyar nemzetpolitika alakítói irányába, hogy elválasszák egymástól az állampolitikát és a nemzetpolitikát. Magyarország vonatkozásában természetesen mind a kettőt egyenlő arányban kell művelni, de az ország államhatárain kívül élő magyarok irányába csak a nemzetpolitika érvényesíthető, megengedve ebben az esetben, hogy az államhatáron átívelő nemzetpolitika nem vonatkoztatható el az állam külpolitikájától. E sajátosság miatt pl. alapvetően fontos, hogy mind szóhasználatunkban, mind véleményalkotásunkban, mind nemzetpolitikai valamint a külpolitikai meghatározásainkban tudatosítsuk a különbséget a szomszédos állam és a szomszédos nemzet között. Elsősorban amiatt, hogy Magyarország 1920-ban megállapított államhatára zömmel olyan településeket, történelmi régiókat választ el egymástól, ahol magyarok őshonosként élnek, laknak – ezért mintegy nyolcvan százalékban igaz, hogy Magyarország közvetlenül a magyar nemzetrészekkel határos. De azért is, mert Európának ebben a térségében semmiképpen nem lehet egyenlőségjelet tenni a nemzet közössége és az állampolgárok közössége közé. Több millió olyan magyar él a térségben, akik más állam polgárai, de a magyar nemzet részét alkotják. *** Az 1990-es évek második felétől (1996-1997-től) van napirenden a magyar közbeszédben, majd a pártpolitikákban, legutóbb (2004 őszétől) pedig a kormánypolitikákban is az úgynevezett „kettős állampolgárság” kérdése, ami a Magyarország államhatárain kívül élő, magyarországi állampolgársággal nem rendelkező, de felmenőik révén magyarországi állampolgárságú elődökkel rendelkező személyek magyarországi állampolgárságának könnyített megszerzésére vonatkozik. Azzal csak egyet lehet érteni és támogatni kell, hogy minden valós személy, azaz mindenki, akinek felmenői az 1880. január elsején hatályba lépett első állampolgársági törvény értelmében Magyarország állampolgárai voltak, vagy akinek felmenői több nemzedékre visszamenően ezen törvény, valamint módosításai szerint Magyarország állami területén születtek, állampolgárságot nyertek és nem saját elhatározásukból veszítették el magyarországi állampolgárságukat, azt saját kérelmük alapján könnyített eljárásban visszakaphassák. Az állampolgárság ügye azonban csak részben tartozik a nemzetpolitika vonzáskörébe. A nemzeten belüli kapcsolatok ugyanis nem közjogi jellegűek, még ha a közjogi kapcsok rövidebb-hosszabb ideig erősíthetik is a nemzeti összetartozás érzését, főleg a történelmiség viszonylatában. Annál inkább ide tartoznak azok a napi politikához esetleg csak lazán kötődő kapcsolatok, amik a nemzeten belüli politikai összetartozást erősítik – a közös élmények, közös érdekek, közös jövőtervezés stb. Ezeket az érzelmileg aláfestett politikai kapcsokat azonban helytelen lenne besorolni az állampolgárok által alkotott „politikai nemzet” fogalomkörébe, már csak azért is, mert a közjogi háttérrel, az államjogászok által megalkotott „politikai nemzetnek” semmi köze sincs a hagyományosan (kulturálisan, nyelvileg, történelmileg, származásilag) alkotott nemzethez. A „közjogi nemzet” fogalmából ki kell iktatni a nemzetet, a nemzet fogalmát pedig nem szabad összezárni a közjog fogalmával. Ehelyett azonban létezik az állampolgárok közössége, ami a jogok és a kötelességek rendszerén épül fel, de ennek a fogalomnak a nemzeti eredethez vajmi kevés köze van, hiszen 1879-ben az alattvalót minősítették át állampolgárrá és nem a nemzetet. Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy a nemzeten belüli érzelmileg aláfestett politikai kapcsolatok ugyanannyira fontosak, mint a kulturális és nyelvi kapcsok. A nemzet ugyanis nyelvileg, kulturálisan, történelmileg és politikailag épül fel. Ha a történelmi és a politikai kapcsolatrendszer szétesik, a nyelv és a kultúra már nem tudja egyben tartani a nemzetet.
*** A magyar nemzetpolitikában természetszerűleg Magyarországnak kulcsszerepe van. Ezzel a helyzettel lehet visszaélni és lehet vele rosszul sáfárkodni. De az sem kizárt, hogy egyszer-egyszer a bölcs ítélőképességünk lép előtérbe.
Tudatosítanunk kell, hogy az elmúlt félezer évben – Mohácstól Trianonig – Magyarország országként és államként elég ritkán nyilvánult meg. A Trianon utáni Magyarország nyakába szakadt azonban a korábbi félezer év sajátos felelőssége a nemzetért. Ez időnként megoldhatatlan feladatok elé állította a maradék Magyarországot és a kormányait. De voltak feladatok, amiket megoldhatott volna, de rosszul oldott meg. A második világháború óta hivatalban lévő magyarországi kormányok nagy része ebből a szempontból gyatra teljesítményt nyújtott. Ez nem csak a Szovjetunió feljebbvalósága miatt történt így és a kommunizmus okán, hanem azért is, mert nem voltak rendszerbe szedve a feladatok, a kötelességek és nem voltak megfelelően osztályozva a politikai célok.
A most, 2012-ben Magyarországnak nevezett államalakulatnak két fontos feladata van: – gondját viselni a felségterületén élő embereknek, és
– gondját viselni a nemzetnek.
A jelenlegi Magyarország területén létező lakossági közösség kollektív érdekeinek a képviselete ugyanúgy nemzetpolitikai feladatként értendő, mint az államhatárokon kívül élő nemzetrészek fennmaradásának támogatása. Ez attól nemzetpolitikai feladat, hogy Magyarország állami és országi állapotának jó karban tartása és állampolgárai közösségének kielégítő módon való kormányzása az egy, és egyetemes magyar nemzet érdeke. Viszont ennek a két alapfeladatnak – ország politikai és nemzetpolitikai feladatnak – legalább két sajátos vetülete van, aminek meg kell jelennie a nemzetpolitikában is.
Az egyik az a tény, hogy Magyarország állami területén nem csak magyarok élnek, igaz nagy részük több mint félezer éve él ezen a területen, tehát az együttélésük a magyarokkal történelmi gyökerű. A közös történelmi múlt miatt ugyan ők is részei a magyar nemzetpolitikának az együttélés vetületében, de mégis egy más nemzeti kultúra és hagyományvilág részét alkotják, amit meg akarnak őrizni. Példaként: ha Magyarország kormánya nemzeti alaptantervet dolgoz ki, akkor az érzékletesség miatt ezt úgy kell megtenni, hogy van egy alaptanterv, aminek van egy magyarországi magyar nemzeti része és a sajátosságok és az oktatási intézmények szerint van – mondjuk – német, szlovák, román, horvát stb. ága. A nemzeti alaptantervvel kapcsolatban az is gond, hogy ez nem vonatkozhat az ország államhatárain kívül élő magyarokra – tehát máris sérül a nemzeti irányultsága, mert az államhatárnál véget ér az alkalmazhatósága, ezért abba az irányba csak segélyprogramokat lehet megfogalmazni. A másik sajátossága, hogy az ország államhatárán kívül, de annak közvetlen közelében élő, valamint a területileg behatárolható és közösségileg meghatározható magyar nemzetrészeket – akiknek lélekszáma mintegy két és félmillió – Magyarországgal egyetlen szomszédállamban sem tekintik közösségi jogalanynak. Ezért nem csupán szám szerint, hanem politikailag is kisebbségi helyzetben élnek, a közéletben csak az egyéni jogérvényesítés alapján vehetnek részt és megalázó alkuk árán juthatnak csak előbbre a közéletben, emiatt az adott államhatalommal szemben kiszolgáltatottak. Ezért Magyarországra – ezeknek a magyar közösségeknek képviselőivel egyeztetve – érdekképviseleti és jogvédelmi feladatok hárulnak.
A nemzetről való gondoskodásnak létezik egy gyakran elfelejtett harmadik sajátossága is, hogy származásilag mintegy kétmillió magyar él szórványban, szerte a világon. Az ő összefogásukat kiemelt nemzetpolitikai feladatnak kell tekinteni.
*** A nemzetpolitika legsúlyosabb tételét az 1920 óta Magyarország államhatárain kívül élő nemzetrészek sorsa alkotja.
Az első világháború lezárását jelentő Versailles-i békerendszernek Magyarországra vonatkozó része ellen tiltakozó magyar revíziós politika 1941-ig sikeresnek bizonyult, de a második világháború harctéri fejleményei hamarább jelentették ennek a csődjét, mintsem véget ért volna a háború. Ettől kezdve, gyakorlatilag a rendszerváltozásig a magyar politika a beilleszkedésen és a túlélésen kívül nem talált ki semmilyen megoldást az elszakított nemzetrészek megsegítésére, helyzetük javítására. Említettük, hogy ezért nem csak a szovjet típusú rendszert terheli a felelősség. Emiatt számított nemzetpolitikai fordulatnak Antall József idézett mondata, mert alapvető gondolkodásváltást jelentett és ez biztató hatással volt az akkori magyarságpolitika képviselőire, művelőire. Az 1990-es évek legelejétől működtek különféle nemzetpolitikai műhelyek, amelyekben magyarországi és az ország államhatárain kívül élő magyar szakpolitikusok, szakemberek működtek együtt a feladatok és a lehetséges célok rendszerezése érdekében. Ezekben a műhelyekben és az általuk szervezett konferenciákon került megfogalmazásra a csoport- vagy közösségi jogok fontossága, az önkormányzatiság illetve az autonómia kérdésköre, a Kárpát-medencei nemzetek társnemzeti kapcsolata és ennek kialakításában az elszakított magyar nemzetrészek szerepe és mindezek végkövetkeztetéseként a szülőföldön maradás és a szülőföldön boldogulás célja. Mindebben gyakorlatilag egyetértett az egész Kárpát-medence magyar politikai képviselete, mint ahogy erről tanúskodik az 1996. július 5-én az első Magyar-magyar csúcstalálkozón elfogadott közös nyilatkozat. Ennek alapján alakult meg 1999 februárjában a Magyar Állandó Értekezlet és ez vezetett az ún. státustörvény megalkotásához valamint a Magyarigazolvány-rendszer kiépítéséhez. A 2001. évi népszámlálások azonban arra hívták fel a figyelmet, hogy hiába tisztáztuk elméletileg a nemzetpolitikai feladatokat, hiába kezdődött el a nemzetpolitika intézményesítése és eszközökkel való ellátása, a korábbi évtizedek mulasztásainak keserű gyümölcse éppen a diktatúrától való megszabadulás után érik be. A Magyarország államhatárán kívül rekedt magyar emberek lelkébe fagyott félelmeket a szabadságérzés nem olvasztotta fel. Ezekre telepítette a szomszéd nemzeteknek immár felszabadult és demokratikusan, azaz nyíltan megnyilvánuló többségi sovinizmusa az új félelmeket. A magyarlakta területeknek az évtizedeken át gazdasági árnyékövezetbe szorított helyzetének súlyos következménye – a nélkülözés – a szabad választási lehetőségek között elviselhetetlenné vált. Az utazás szabadsága nem a turista forgalmat növelte, hanem a szülőföldről menekülők számát, főleg a fiatalokét. A státustörvény megalkotása után ismét bénultság telepedett a magyar közéletre, pedig ekkor kellett volna megvalósítani a szülőföldön megtartó gazdasági programokat és az oktatási valamint közművelődési közösségépítő támogatásokat. Az eltelt egy évtizedben nem a fejlődés volt tapasztalható, hanem a visszaesés – még ha helyenként sikerült is egy-egy részeredményt kiharcolni, a Felvidéken a magyar egyetemet, Erdélyben erdők, legelők, birtokok visszaadását és a román nyelvi kizárólagosság mérséklését, Délvidéken a Magyar Nemzeti Tanácsot. Ezek az apró sikerek azonban a napi életben nem jelentettek változást, ráadásul a kisebbségi helyzetben élő magyarok nemzeti önazonossága is megroppant, mert a teljes magárahagyatottság érzése hatotta át – saját életpályájának viszonylatában kezdett teherré válni a nemzetéhez való tartozás. Úgy érezte, hogy Magyarország is elpártolt, súlyos belpolitikai gondokkal küzd, közben gazdaságilag is meggyengült. Az Európai Unióba való belépéshez fűzött reménye is túlzott volt, sőt a tudatos félrevezetés áldozata lett. A Magyarországról a szomszéd államokba kitelepült működő töke és vállalatok ugyancsak cserbenhagyták az ott élő magyarokat, sőt hozzájárultak – ha nem is tudatosan, de érzéketlenségük folytán – a magyar közösségek további rombolásához. *** A klasszikus kérdés az ilyen összegzés után így hangzik: Mit kellene, mit kell, mit lehet tenni? Nem létezik bölcs válasz, Egy azonban biztos, hogy az 1990-es évek első felében volt egy magyar közösségi eszmélés, ami eredményt hozott, legalább a problémaföltárásban és az eszközök valamint az intézmények meghatározásában. Ez többek között azért volt lehetséges, mert a nemzetpolitikai műhelyek nem tartoztak a pártpolitikák közvetlen befolyása alá. Nem lenne ördögtől való alkalom, ha sikerülne visszatérni az 1996 és 2001/2 közötti nemzetpolitikai sikerkorszakhoz. Ennek azonban van egy alapfeltétele: ismét egyetértésre kell jutnia a Kárpát-medencei magyar nagy szervezeteknek, pártoknak. A jelenlegi politikai megosztottság és párt-klientúrák létezése alkalmatlan helyzetet teremt a hullámvölgyből való kilábalásra. Valamint Magyarország kormányának is legalább olyan megértéssel kellene lennie a nemzetrészek iránt, mint mondjuk 1998-2002 között volt.
Ezért a nemzet egyetemességéhez hasonló politikai egyetemességet és pártpolitika-mentes nemzetpolitikát kívánok a nemzetnek.
Felvidék.ma

Akik Szent István napján egymás vendégei vagyunk
Az idei székelyudvarhelyi Szent István-napok alkalmával az látszik, hogy leginkább a királyi törvény 24. pontját lenne érdemes elővennünk, amelyben többek között ez áll: „Ha valaki vendéget jóakarattal fogad be, és táplálását tisztességesen végzi, [a vendég] mindaddig, amíg szándéka szerint táplálják, ne hagyja el eltartóját, sem szállását ne tegye át más valakihez."
Maga az ünneplés alapötlete is nagyszerű, hiszen a végeken is fel kell ismerni a Szent Korona összetartó erejét, s olyan együttlétet lehet hatása révén szervezni, amely a következő időszakra terjedően kovácsolja, ha tetszik: lélekben drótozza össze a közösségeinket.
Ez a minden nyűgtől megszabadult és vasárnapi kedv jellemezte a rendezvénysorozat első napját. Kissé vontatottan kezdődött ugyan, a délelőtti programokat egyrészt inkább az árusok berendezkedése, másrészt a vendégek, azaz az itt lakók és a távolról érkezők terepszemléje jellemezte. Sátrak és pavilonok tucatjai sorakoztak fel a Kossuth Lajos utca mindkét oldalán. Öröm volt látni, hogy mintegy negyven ponton bukkantak fel a helyi termékek. Itt-ott megjelentek ugyan a saját márkajeleink, de azért továbbra is ugatott ránk a más nyelveken megszólaló trend és a reklám, a „cuci", a „h"-val gazdagított, 1801 méternyi magasságig emelkedő hegyünk „brand"-esített neve, meg a „perla". Még a nagyszínpadról is. Jó ötlet volt azonban az emberi erővel, de manele nélkül hajtott ringlispíl: a fából készült népi körhinta. Szombat délután négy órától tartották Sófalvi András könyvbemutatóját, amely azt a tanulmányt tartalmazza, amelyet a Jézus Szíve-kápolnánál szervezett 2011-es ásatás nyomán írt. Úgy látszik, hogy nagyjából három évszázaddal fiatalabb ez az épület, mint korábban gondoltuk, javítani kell az útikönyveket, és rá kell venni önmagunkat arra, hogy ezek után ne emlegessünk Árpád-kori kápolnát, ha az idelátogatónak máris megmutatnánk az első büszkeségünket az autó ablakán át jobbra bökve, ha lentről jövet átlépjük a város határát. Azt kell mondani, hogy feltehetően a 16. század legvégén épülhetett. Derzsy András teológus, a Szent Miklós Római Katolikus Plébánia algondnoka a kiadvány előszavában azt írja, hogy a „jelentős történelmi múlt – függetlenül a kápolna építési idejétől – csak emeli a hely szentségét és méltóságát. Ezt igazolja az a tény is, hogy a kápolna búcsú-ünnepén, Jézus Szíve napján, évről-évre egyre többen gyűlnek össze az ünnepi szentmisére."
Szép kezdeményezés a gyémánt, arany és ezüstlakodalmas házaspárok köszöntése. A Szent István teremben Kulcsár-Székely Attila színművész, városi tanácsos köszöntötte az érintetteket, majd Bunta Levente polgármester szólalt fel. Zorkóczy Zenóbia színművész jóvoltából egy kétrészes előadóestet láthattunk a Szent István teremben. A megszokott színvonalon hozta Karády és a pesti kabarék világát. A műsor jó volt. Talán egy kicsit sok volt benne a lipótvárosi könnyedség, a Heltai Jenős „izé". Inkább az asszony, a családanya megtartó erejéről kellett volna kicsivel többet énekelni és szólni, semmint a házasságtörésről. Mivel korban és mentalitásban kissé vegyes volt – s kevésbé színházon szocializálódott – a közönség, az udvari pezsgőzés során itt-ott elhangzott, hogy „hosszú volt, de ki lehetett bírni". Nem a házasság, hanem a műsor! Egyébként hangilag valóban nem volt rendben minden, az egyébként kitűnő akusztikájú teremben csak nagy füleléssel és fantáziával lehetett az elhangzottakat értelmezni, mert minden harmadik szó odaveszett. Feltételezhető, hogy az előadó már délelőtt elhasználta az orgánuma napi adagját a Rosszcsont Zénó utcai előadása során. Itt jól jött volna némi hangtechnika alkalmazása.
Amikor a Pipacsok Néptáncegyüttes kívánt fellépni, este 9-kor, külön népzenei gyűjtést kellett a szervezőknek indítaniuk, mert az a fránya hanghordozó, amelyen a zene volt, sehogy sem akart előkerülni a gépből. Szólt helyette Queen. Mert nincsen fesztivál malőr nélkül. Akik nem erre voltak hangolódva, azok már-már abbahagyták a várakozást, sőt némi gajdolás is kezdetét vette-forma a tömegben, hiszen a Kossuth utcában akkor nem csak polgárok tartózkodtak. Szerencsére, amikor megérkezett a biciklis folklór-futár és a vele s CD, 9.30-tól megnézhettük a Pipacsok előadását. Mezőségi, sóvidéki, kőrispataki dalok és táncok. Ebből talán a több is kevés lett volna.
Biztos, hogy sokan ismerték az egyik magyarországi kereskedelmi tévéből Mészáros János Eleket, az idei Csillag születik nyertesét, aki a János Vitézből vett dalokkal egyből belopta magát a hallgatóság szívébe itt is. Aztán jött a többi. A nép gyermekeként, kertészmérnökként irtott némi parlagfüvet a lelkekből és a fülekből. Szükség volt rá. A népdalokat és népdalfeldolgozásokat kedvelő és azokat szívesen éneklő előadó érdekes és értékes színfolt volt a szombati programok végén, igazi tetőpont, amely után jól esett még egy sör és elégedetten lehetett távozni. Ennyi fért egy napba. Lehet, hogy másoknak több és egyéb programok jutottak, hiszen bőség volt, párhuzamosan több előadás is zajlott a nap folyamán.
Úgy látszik, hogy az időjárás is kedvez. Semmi akadálya annak, hogy vasárnap is hasonló élményekben legyen része a vendégek seregének Udvarhely belvárosában. Nem kellett eltérni a kiadott műsorrendtől. Mindössze egy változást jelentettek be a szervezők: hétfőn este 9 órakor a Tomcsa Sándor Színház társulata által bemutatandó Fösvény című vígjátékot – Csurulya Csongor rendezésében – nem a Székelytámadt-várban, hanem a Városháza udvarán fogják játszani.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Orvoshiány: a számok és ami mögöttük van
Évek óta beszélünk orvoshiányról nemcsak országos jelenségként, hanem a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház vonatkozásában is: egy nemrég született jelentés szerint a csíkszeredai kórházban 47 százalékos az orvoshiány. Demeter Ferenc, a kórház menedzsere szerint árnyaltabb a helyzet: bár egyes osztályokon valóban súlyos szakemberhiány van, más területeken hiába vennének fel sok orvost, nem tudnák őket megfizetni.
Bár a számok általában egyértelműek, és nehéz velük vitatkozni, előfordul, hogy leegyszerűsítései egy többrétű problémának. Ez lehet a helyzet a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház orvoshiányát illetően is. A Hargita Megyei Közegészségügyi Igazgatóság egy nemrég közzétett jelentése szerint az intézményben az orvosi állások 47 százaléka nincs betöltve. Egy ilyen mértékű szakemberhiány egy intézmény életében már a működésképtelenség határát is jelentheti, ezért kérdeztük meg Demeter Ferenc menedzsert részletesebben is a problémáról.
A menedzser sietett leszögezni, hogy a 47 százalék nem a reális orvoshiány. A kórház ugyanis a szabályok által megengedett maximumot szabta meg a személyzeti struktúra kereteként, így a hiányt mutató arányok is ahhoz viszonyítva jelzik a mínuszt, amennyi orvost maximálisan lehetne alkalmazni. Demeter Ferenc szerint azért szabták meg ezt a legmagasabb személyzeti keretet, hogy tervezni és – ha szükséges – lavírozni tudjanak, egyes területeken ugyanis tényleges és súlyos személyzethiánnyal küzdenek. A menedzser rámutatott, ha annyi szakember jönne a kórházhoz, amennyi ezekhez a maximális keretekhez viszonyítva hiányzik, az totális csődöt is jelentene az intézmény számára, mert nem tudnák kifizetni őket.
Egyharmad a reális orvoshiány
Kérdésünkre, hogy mekkora a jelenlegi reális orvoshiány, Demeter Ferenc azt válaszolta, hogy 10–15 orvossal meg tudnák oldani az égető problémákat. Sürgősen szükség lenne fertőző betegségekkel foglalkozó orvosra, tüdőgyógyászra, intenzív osztályos szakemberre, sürgősségi specialistára, kardiológusra. Középtávon kellene továbbá gyerekgyógyász, idegsebész, gyógyszerész a kórházba. „Jelenleg egyharmados a azakemberhiány” – összegzett Demeter. Elmondta, a felsorolt állások betöltése érdekében felvették a kapcsolatot rezidens orvosokkal, külföldön dolgozókkal és van olyan szakorvos, aki már idén haza fog jönni például Franciaországból, illetve van, aki jövőben települ haza Magyarországról.
Szakasszisztens kellene, a kisegítő személyzet éppen csak elég
A közegészségügyi jelentés szerint a szakasszisztenseknél és a kisegítő személyzet körében is jelentős hiány van. A menedzser szerint a szakasszisztensek körében nincs nagy hiány, húsz-harminc alkalmazottal ott is meg tudnák oldani az égetőbb problémákat. Azonban továbbra is létszámstop van. Most megengedték ugyan, hogy az idén távozottak helyére a kórházak új embereket alkalmazzanak, a menedzser szerint azonban ez nem fog sokat segíteni a kórház helyzetén, néhány szakasszisztens, ápoló, munkás és rezidens orvos szerepel az idén távozottak listáján. Amint a menedzser megemlítette, a szakasszisztensek alkalmazása terén gyakran a képzettség hiánya is gondot okoz.
Demeter Ferenc: Szeretnénk hosszabb távra is tervezni
A kisegítő személyzet esetében már nem túl tágak a keretszámok, esetenként éppen az okoz gondot, hogy szűkre szabták azokat – ismertette Demeter. Példaként felhozta, az alkalmazási szabályok nem veszik figyelembe, hogy egyes kórházak – így a csíkszeredai is – több épületben működnek, és a zöldövezet gondozására, a hó eltakarítására egyetlenegy személyt alkalmazhatnak. „Vannak hasonló esetek máshol is. Ehhez képest nincs nagy hiány, még a tűrhető határán van a személyzeti struktúra” – mondta a menedzser. Mi vezetett az orvoshiány kialakulásához?
Más tényezők mellett Demeter Ferenc szerint az egészségügyi rendszer krónikus alulfinanszírozottsága is hozzájárult az orvoshiány kialakulásához. A kórházvezetők ugyanis a folyamatos pénzhiány miatt nem hazardíroztak orvosok felvételével, mert semmi garancia nem volt rá, hogy amikor befejezik ezek a szakemberek a rezidenciátust, még mindig fogják tudni őket alkalmazni és fizetni. „Elég nehéz tervezni, mert alulfinanszírozott a rendszer, és állandóan sorvasztják az ágyak számát, így a személyzet számát is csökkenteni kell” – mondta Demeter, hozzátéve, létezik olyan szabály is, mely szerint a személyzeti költségek nem haladhatják meg az összköltségek hetven százalékát.
A menedzser úgy véli, bár szeretnének hosszabb távra tervezni, továbbra sincs más megoldás, mint amit az elmúlt években alkalmaztak, gyors döntéseket kell hozni. „Próbálunk tervezni, de nagymértékben függ a tervezés kimenetele attól is, hogy milyen kategóriákban óhajt orvost a Nyugat, amely tízszer annyit fizet, függ attól, hogy van-e Marosvásárhelyen magyar nyelven orvosképzés, függ attól, hogy sikerül-e meggyőzni a képviselőket arról, hogy ne csak maguknak szavazzanak meg fizetéskiegészítést és juttatásokat, hanem az egészségügy is kapjon hat százalékot a nemzeti összjövedelemből” – sorolta.
Nemcsak hiány, többlet is van
Miközben egyes osztályokon évek óta nagy szükség lenne szakemberre, hisz egy ember végzi több feladatát, más területeken, így a rezidenesek terén telítve van a csíkszeredai kórház – tudtuk meg Demeter Ferenctől. „Négy évvel ezelőtt meghirdettek a csíkszeredai kórházban negyven bérezett rezidensi állást, ezeket akkor el is foglalták. Ez nekünk óriási teher” – mondta a menedzser. Mint ismertette, emiatt évekig nem tudtak állásokat meghirdetni, ezen rezidensek pedig nem dolgoznak Csíkszeredában, hanem egyetemi központokban képzik magukat. Ha nagyon nagy a probléma, akkor időnként el-elkérek közülük egy-két személyt, hogy legalább ideiglenesen segítsenek be – mesélte a menedzser. Közölte, ezen rezidensek nagy része nem fog Csíkszeredában dolgozni, közben már elintézték maguknak máshol a munkahelyet, de van néhány olyan is, aki jelezte, idejönne. A menedzser nem is bánja, ha nem választaná mindegyik Csíkszeredát, mert ha a negyven rezidens mind idejönne, nem tudnák őket kifizetni.
A rezidensi állások évek óta fennálló telítettsége az oka annak is Demeter Ferenc szerint, hogy több fiatal, csíkszeredai születésű orvos Székelyudvarhelyen vállalt munkát az utóbbi időben. Ennek okát firtató kérdésünkre a menedzser elmondta, Udvarhelyen nem egyszerre töltötték be az állásokat, hanem fokozatosan, minden évben meghirdettek néhányat, így ott folyamatosan tudtak alkalmazni.
A kórházi beutalást ösztönzi a rendszer
Nemcsak a már felsorolt furcsaságok jellemzik a rendszert, visszásság az is, hogy bár a következő évekre ágycsökkentést tervez az egészségügyi tárca, a finanszírozási rendszer jelen pillanatban azt ösztönzi, hogy minél több beteget kórházi körülmények között lássanak el. „Megértjük az ágycsökkentési tervet, mert mindenki tudja, aki az egészségügyben dolgozik, hogy elég nagy számú beteget, akit jelen pillanatban kórházban látnak el, el lehetne látni járóbeteg-rendelésben is. Ez pedig sokkal alacsonyabb költségekkel jár, mint a kórházi kezelés – nem kell a beteget étkeztetni, mosni utána, takarítani –, de a rendszer most nem ezt fizeti meg jobban” – mutatott rá a menedzser. Hozzátette, jelenleg a kórházak nem a járóbeteg-rendelésen ellátott, hanem a befektetett betegek után kapnak annyi pénzt, hogy abból fenn tudják tartani magukat. Ha a járóbeteg-rendelést fizetnék meg jobban, akkor abból is fenn tudnánk maradni, de jelenleg nem ez a helyzet – ismertette Demeter Ferenc.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro

A Sapientia román támogatásában bízik Németh Zsolt
A magyar állami támogatással működő Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem épülő kolozsvári székházát látogatta meg délután Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára. A félkész épület tetején tartott rögtönzött sajtótájékoztatón az államtitkár abbéli reményét fejezte ki, hogy a Sapientia fenntartásában a magyar állami támogatás csökkenhet. Emlékeztetett: a román és a magyar állam abban állapodott meg, hogy amint az egyetem végleges akkreditációja megtörténik, a román állam is mérlegelni fogja a finanszírozás lehetőségét, és bekapcsolódik a finanszírozásba. Hozzátette: az egyetem az idén megkapta a végleges akkreditációt. „Bízom benne, hogy a közeljövőben napirendre tudjuk venni ezt a kérdést" – jelentette ki. Németh Zsolt megemlítette, hogy Kolozsvár jelentőségéhez nagymértékben járul hozzá, hogy a város egyetemi központ. Mint mondta, szombati tárgyalásai során ígéretet kapott Emil Boc polgármestertől arra, hogy a város minden lehetséges támogatást megad a Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatának és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek. Román újságírók kérdésére válaszolva Németh Zsolt elmondta, hogy Magyarországon három egyetemen folyik román nyelven is képzés, és a magyarországi román és a romániai magyar közösség számbeli különbsége ellenére, ha kétoldalú megegyezés születik erről, a magyar állam kész akár magyarországi román tannyelvű magánegyetemeknek is támogatást nyújtani. Dávid László rektor arra emlékeztetett, hogy Németh Zsoltnak fontos szerepe volt abban, hogy tíz évvel ezelőtt megalapíthatták a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet, de abban is, hogy a kolozsvári kar meg is valósítsa álmait. A rektor abbéli reményét fejezte ki, hogy a 2013-14-es tanév megnyitóját már az új egyetemi épületben tarthatják. Dávid László elmondta, a kolozsvári egyetemi épületbe az év végéig 400 millió forintnak megfelelő összeget fektetnek be, és a jövő év végéig még ugyanennyit. A teljes összeget a magyar költségvetésből biztosították. A két toronyépületből álló együttes összterülete 6500 négyzetméter, melyből 4500 négyzetméter a hasznos terület. MTI
Erdély.ma

Kovászna megye fellebbezett Székelyföld ügyébe
A Kovászna Megyei Tanács megfellebbezte a Székelyföld elnevezésű területi egység kialakításáról szóló népszavazást elutasító törvényszéki határozatot – jelentette be hétfőn a megye prefektusa.
Codrin Munteanu, Kovászna megye prefektusa egy sajtótájékoztatón elmondta: a napokban kézbesítették ki a Kovászna megyei törvényszéknek a népszavazást törvénytelennek minősítő, ez év májusában hozott határozatát. Hozzátette, a dokumentumból derül ki, hogy a megyei önkormányzat fellebbezett a döntés ellen. A Székelyföld területi egység kialakításáról szóló népszavazás törvényességéről másodfokon a brassói táblabíróság dönt, amely 2013. március 21-re tűzte ki a kérdés megvitatását.
Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke az Agerpres hírügynökségnek elmondta: a bíróságé lesz az utolsó szó a kérdésben. „Biztos vagyok benne, hogy eljön az az idő, amikor a romániai politikai osztály és a bíróságok elfogadják, hogy a népszavazás demokratikus véleménynyilvánítási forma, miként az más európai országokban is. Nem normális, hogy a bukaresti politikusok a megkérdezésünk nélkül akarják megrajzolni a megyéket" – jelentette ki Tamás Sándor.
A népszavazás ötlete azután merült fel, hogy tavaly nyáron Traian Basescu román államfő és az őt támogató Demokrata Liberális Párt (PD-L) javaslatot tett Románia közigazgatási reformjára úgy, hogy egyötödére csökkentették volna a jelenlegi megyék számát. Az új közigazgatási egységeket úgy rajzolták volna meg, hogy azokban a magyarság aránya jelentős mértékben csökkent volna.
Kovászna megye tanácsa a magyar képviselők többségi szavazatával tavaly novemberben határozott arról, hogy ez év márciusában népszavazást tartanak a megye területén.
A megye lakosságának két kérdésre válaszolhatott volna: Egyetért-e Kovászna megye jelenlegi területének módosításával úgy, hogy az öt Bodza-vidéki település (ahol a lakosok többsége román) ne legyen része a megyének?; Egyetért-e azzal, hogy ez a módosított terület a Székelyföld nevű, létrehozandó közigazgatási egység része legyen?
A megyei önkormányzat népszavazási határozatát még a korábbi prefektus, György Ervin támadta meg formai okokra hivatkozva a megyei törvényszék közigazgatási részlegén. A törvényszék májusban minősítette törvénytelennek a határozatot.
A román közigazgatásban csak külön-külön létezik a három székelyföldi megye Kovászna, Hargita és Maros. Az 1968-as megyésítéskor Kovászna és Maros megyéhez a történelmi Székelyföldön kívüli területeket is hozzácsatoltak, hogy ezáltal biztosítsák a románok számára a kedvezőbb etnikai arányokat. MTI
Erdély.ma

Szövetséget köt az EMNT, a EMNP és az SZNT az európai polgári kezdeményezés tárgyában
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) az európai polgári kezdeményezés gyakorlati kivitelezésében együttműködnek – állapodtak meg a héten a két szervezet vezetői.
Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke, Papp Előd, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke és a Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke augusztus 15-én, szerdán egyeztettek. Ez időre mind az EMNT és Néppárt, mind pedig az SZNT előkészített egy-egy javaslatot az európai polgári kezdeményezés tárgyában, mely a nemzeti régiók, illetve a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségek védelmére vonatkozik.
A Kárpát-Medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) júliusban, Budapesten tartott ülésén a jelenlevő szervezetek megegyeztek abban, hogy mivel az ez ideig elkészült kezdeményezések kiegészítőlegesen viszonyulnak egymáshoz, ezért mindkét javaslatot érdemes benyújtani. Ennek értelmében az EMNT, az EMNP és az SZNT szövetséget köt a két kezdeményezés kölcsönös támogatására. Mindez azt jelenti, hogy az Európai Bizottság által bejegyzett kezdeményezéshez szükséges aláírásokat együttes erővel fogják összegyűjteni. Mivel az esetenként előírt egymillió aláírásnak hét különböző tagállamból kell származnia, illetve ezen belül is teljesíteni kell a megszabott számbeli kereteket, ezért fontos, hogy részes szervezeteink nemzetközi kapcsolataikat is bevonják polgári kezdeményezéseik sikerre vitele érdekében.
A továbbiakban a felek rendszeres egyeztetést folytatnak, közös szervezési menetrendet és akciótervet alakítanak ki európai polgári kezdeményezéseik ügyében. A KMAT budapesti ülésén az RMDSZ polgári kezdeményezésére irányuló szándéka is a megbeszélések tárgyát képezte. Ez ügyben szervezeteink a megegyezés érdekében készen állnak további tárgyalásokat folytatni.
Mindezekben a kezdeményező felek messzemenően igényt tartanak a KMAT tagszervezeteinek cselekvő részvételére és támogatására.
Mint ismeretes, idén április 1-jétől hatályba lépett az Európai Polgári Kezdeményezés új demokratikus intézménye, melynek lényege, hogy egymillió egyéni aláírással rendelkező javaslat esetén az Európai Bizottság (EB) jogszabályt alkothat egy adott kérdéskörben, mely összhangban áll az európai uniós alapszerződéssel és irányelvekkel.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóközleménye.
Erdély.ma

Kövér: saját múltunk előtt hajtunk fejet – Átadták az állami kitüntetéseket
Kitüntetést kapott Jókai Anna író, Gera Zoltán színművész, Fónagy János volt miniszter, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium államtitkára és Tőkés István református lelkész is.
Áder János köztársasági elnök, Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László, az Országgyűlés elnöke augusztus 20-a alkalmából rangos állami kitüntetéseket adott át hétfőn a Parlamentben.
Kövér László ünnepi beszédében úgy fogalmazott: nem pusztán egy jeles évforduló kapcsán jövünk össze ünnepelni, „hanem ennél jóval többről van szó: néhány honfitársunk kiemelkedő tettei előtt, és így végső soron a saját civilizációnk, saját gyökereink, saját múltunk előtt hajtunk fejet".
A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (polgári tagozata) kitüntetést Falus András Széchenyi-díjas immunológus, az MTA rendes tagja, a Semmelweis Egyetem Genetikai, Sejt és Immunbiológiai Intézet egyetemi tanára, Fónagy János volt miniszter, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium államtitkára, fideszes országgyűlési képviselő, Gera Zoltán színművész, érdemes és kiváló művész, Horváth Tihamér, a Kehida-Termál Kft. és a Horváth-Ép Kft. ügyvezető tulajdonosa, Michelberger Pál az MTA rendes tagja, Széchenyi-díjas gépészmérnök, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem professor emeritusa, Sípos Ete Álmos nyugalmazott református lelkipásztor és Tőkés István református lelkész, egyházi író, teológiai professzor kapta.
A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (katonai tagozata) kitüntetést Benkő Tibor vezérezredes, a Honvéd Vezérkar vezérkari főnöke vette át.
A Magyar Érdemrend középkeresztjét (polgári tagozata) Adamik Tamás, az MTA doktora, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Karának professor emeritusa, Balassa Sándor Kossuth-díjas zeneszerző, kiváló művész, Béres József vegyész, a kémiai tudomány kandidátusa, a Béres Gyógyszergyár Zrt. elnöke, Bodó Sándor, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója, Hadlaczky Gyula Széchenyi-díjas genetikus, az MTA doktora, az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpont Genetikai Intézet tudományos tanácsadója, témacsoport-vezetője kapta.
Ugyancsak ezt az elismerést vehette át Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi Egyházmegye Püspöki Hivatalának megyés püspöke, Kondor Katalin újságíró, Kovács István, a történettudomány kandidátusa, József Attila-díjas író, költő, műfordító, Lator László, Kossuth-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész, Náray-Szabó Gábor kémikus, az MTA rendes tagja, az MTA könyvtárának főigazgatója, egyetemi tanár, Papp Gyula Széchenyi-díjas farmakológus, az MTA rendes tagja, a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvosi Karának professor emeritusa, Schlett István politológus, a politikatudomány kandidátusa, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának professor emeritusa és Serfőző Simon, József Attila-díjas költő, író, szerkesztő.
Ugyanezt a díjat kapta Szoboszlai Sándor Jászai Mari-díjas színművész, kiváló művész, a Veszprémi Petőfi Színház örökös tagja, aki helyett fia, Szoboszlai András vette át. Csaba László, az MTA levelező tagja, a Közép-európai Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, Hermann Róbert, az MTA doktora, történész, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese és Spányi Antal, a Székesfehérvári Egyházmegye megyés püspöke később veszi át ezt a kitüntetést. A Magyar Érdemrend középkeresztjét (katonai tagozata) Kovács József altábornagy, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat főigazgatója vette át.
hirado.hu
Erdély.ma

Băsescu: köszönöm a magyaroknak!
Megköszönte a hétvégén Traian Băsescu tisztségéből felfüggesztett államfő a magyaroknak, hogy nem hagyták magukat bevonni a politikai játszmákba, és nem vettek részt a menesztéséről szóló népszavazáson. Băsescu minderről székelyföldi látogatása során beszélt: a felfüggesztett államfő feleségével érkezett Kovásznára néhány napos szabadságra, székelyföldi körútja során pedig a Szent Anna-tóhoz és Marosfőre is ellátogatott. Băsescu leszögezte, értékeli, hogy a magyarok megértették: az állam vezetését törvénytelen módon „fejezték le”, valamint azt, hogy az országnak stabilitásra van szüksége.
A politikus szombaton, a marosfői ortodox kolostorban tett látogatását követően úgy vélte, Hargita és Kovászna megye gazdasága a nacionalizmus miatt nem tudott kellő mértékben fejlődni, és leszögezte: néhány jelentősebb befektetés mind a térségben élő románok, mind a magyarok számára kedvező hatásokkal járna.
Szerinte a térségben a fejlesztésért kell küzdeni, a két megye pedig akkor válik igazán a romániai valóság részévé, ha olyan megyeként tekintenek rájuk, amelyeket támogatni kell a munkahelyteremtésben, valamint a legmagasabb színvonalú művelődési és oktatási intézmények létrehozásában.
„Itt egyesek azt az elvet vallották, hogy csak magyar befektetőket várnak, mások meg azt, hogy csak románokat. Az eredmény? Rendkívül alacsony potenciállal rendelkező cégek jöttek, amelyek képtelenek voltak a két megye fejlődését biztosítani. Az állandó súrlódások pedig azt a látszatot keltették, hogy bármikor etnikai konfliktus törhet ki, ami elriasztotta a befektetőket. Remélem, javulni fog a légkör a két megyében, mivel csak ez segíthet olyan komoly befektetések létrehozásában, amelyekre mind a magyaroknak, mind a románoknak szükségük van” – hangoztatta Băsescu.
Rámutatott: minden politikusnak gondját kell viselnie a Romániában élő kisebbségeknek, és hangsúlyozta: a két megyében élő románoknak nem kell frusztráltnak lenniük azért, mert a magyarokat is megszólította. „Amikor a magyar kisebbség képviselőihez szóltam, ezt azért tettem, mert egy olyan vidéken voltam, amelyen ők alkotják a többséget. A románoknak nem kell frusztráltnak lenniük egy román állampolgárságú, román nemzetiségű, keresztény és ortodox elnök miatt. A kisebbségiekre mindig vigyázni kell, és ez minden politikus feladata. Meg kell győznünk a kisebbségieket, hogy ugyanúgy bízunk bennük, mint nemzettársainkban” – hangsúlyozta Traian Băsescu, aki nem volt hajlandó kommentálni Kőszegi Zoltán fideszes országgyűlési képviselő múlt hétvégi, az EMI-táborban tett kijelentését, miszerint Magyarország néhány éven belül revíziós követeléseket támaszthat Romániával szemben. A román politikus nem kommentálta azt sem, hogy a legfőbb ügyészség vizsgálatot indított a lemondásáról megrendezett referendumon elkövetett visszaélések felderítésére.
Traian Băsescu kovásznai látogatása során ezúttal nem az állami protokollvillában, hanem a Clermont Szállodában szállt meg feleségével. Kerezsi László, a Szent Anna-tó és a Mohos-tőzegláp rezervátum gondnoka a sajtónak elmondta, a tónál tett látogatása során a felfüggesztett államfő ragaszkodott ahhoz, hogy kifizesse a 20 lejes belépőt, majd Maria asszonnyal elsétáltak a tó partján levő kápolnához. Traian Băsescu az elmúlt négy évben több alkalommal látogatott Kovásznára, ahol eddig az állami protokollvillában szállt meg, ez a Clermont hotelhez hasonlóan a Tündérvölgyben épült.
(Kelemen Hunor: lesz autonómia!
A romániai magyar közösség által kért autonómia nem elszakadást jelent, az nem a román állam egysége ellen irányul, és bár az alkotmány jelenleg nem teszi lehetővé, az alaptörvény is módosítható – jelentette ki a hétvégén Kovászna megyei látogatása során Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. „Az alkotmány módosítható, és módosítjuk is. Az autonómia nem elszakadást jelent, az a magyar közösség olyan óhaja, amely egyszer megvalósul” – szögezte le Kelemen. A szövetségi elnök Traian Băsescu székelyföldi látogatása kapcsán megjegyezte: jó lenne, ha más román politikusok is ellátogatnának a térségbe, hogy megismerjék a magyarokat, és megértsék: nem az ország ellenségei.)
Bíró Blanka, Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Elsüllyesztett történelmi múlt
Emléktúra Széchenyi István és a Szent Korona nyomában - ezzel a mottóval szervezte meg a brassói Cenk Alapítvány azt a négynapos nyári kirándulást, amelynek célja az Al-Duna magyar történelmi emlékeinek a számbavétele, felfrissítése volt, nem utolsósorban figyelemfelhívás is a részben fakuló, helyenként ki-kihagyó történelmi tudatunk megerősítésére.
Brassó középkori latin neve Corona, németesen Kronstadt, s magyar király koronájához, a Salamonéhoz kapcsolódik a város címerében is megörökített történelmi legenda, hogy az ellenségei elől menekülő királynak egy bokorban fennakadt koronájára valahol a mai város területén találtak volna rá. Orsován viszont nem legenda, hanem a történelem része, hogy 1849–1853 között a korona valóban itt rejtőzött, elásva a mai katolikus templom alatt. Az történt, hogy a menekülő Kossuth Lajosék Orsovánál eveztek át a bizonytalan menedéket nyújtó török birodalomba, s az évezredes ereklyét, mindmáig a magyar államiság szimbólumát biztonságban akarták tudni, nem tehették ki változó politikai széljárásoknak.
Széchenyi István személyisége is összefogta a két vidéket. Széchenyi fiatal korában Brassóban is időzött, naplója tanúsága szerint szíve is lángra gyúlt, nagycenki szerelmei után a barcasági Cenk alatt is, és nem csupán az európai gótika legkeletibb városának a patinája miatt... A Széchenyi-kultusz ápolását Brassóban eddig is leginkább a Cenk Alapítvány karolta fel. Az Al-Duna, Orsova, a Kazán-szoros viszont a legnagyobb magyar gazdag életművének egyik kiemelkedő teljesítményére, a Duna vaskapui szabályozására, hajózhatóvá tételére emlékeztet. Emlékeztet, de sajnos a szemnek szánt emlékek nem gyönyörködtették, inkább szemét szúrták az „aranykorszak” névadójának, aki a vízi erőmű, a gát építésekor jobbnak látta a Széchenyi-emléktáblát, s persze a Széchenyi utat is sok-sok méterrel a gyűjtőtó víztükre alá elrejteni. A szomszéd ország vezérének, Titónak viszont nem volt kifogása Trajánus emléktáblája ellen, gondoskodott is róla, hogy a becses ókori emléket fennebb költöztessék a szerb partvonal hegyoldalában… Széchenyi tehát maradhatott odalent, a román oldalon viszont Decebal kőszobrát kezdték el kifaragni, igaz, már nem a Kondukátor, hanem Iosif Constantin Drăgan, a legionárius múltú lugosi milliárdos megrendelésére.
De a többségiek közül sem mindenki ilyen intoleráns. Az Al-Duna egyik „csillagában”, folyóparti csinos kis panzióban, ahol a sétahajónk kiköt egy halsültes gyorsebéd erejéig, Doru Oniga, a tulaj kissé titokzatosan irodájába invitál minket. Oniga úr régi jó ismerőse a túravezetőnknek, Madaras Lázárnak, aki viszont pár éve még Mehedinţi megye kormánybiztosa, prefektusa volt. Házigazdánk jól tudja, kik vagyunk, és miben is „sántikálunk”, s azt is jól tudja, hogy az ide-idetévedő magyar turistákat mivel sikerül elbűvölnie. Irodájában a Vaskapu-szabályozás mindkét, a 19. század harmincas éveiben Széchenyi István, majd a századvégen Baross Gábor „vasminiszter” nevéhez köthető második menetének gazdag kép- és fényképgyűjteménye fogad. Ennél részletesebb dokumentációt eddig még csak az esztergomi Duna Múzeumban láttunk, de ott sem kiállítva, hanem a muzeográfusok-restaurátorok munkaasztalain.
Amikor hajócskánk az orsovai öbölből kijut a folyam fő sodrásába, pillanatnyi csenddel adózunk a vízben éppen alattunk rejtőzködő Senki-szigetének a modellje, Ada-Kaleh emléke előtt. Azt sokan tudják, hogy Tímár Mihály világból való visszavonulását Jókai gyermekkorának egy titokzatos komáromi kereskedőjének az eltűnéséről mintázta, azt viszont már kevesebbet emlegetjük, hogy az Aranyember üzleti sikereinek a valóságban is élt modellje, éppen Széchenyi bankárja, Sina György volt. A legendás pénzember, aki a Vaskapu-szabályozás idején is képben volt már, később pedig a Lánchíd építésének a finanszírozásában vállalt oroszlánrészt, Balkánról felvándorolt macedo-román családból származott, s így lett a Rotschildok partnere, a Habsburg-birodalom egyik legbefolyásosabb pénzembere.
De az irodalomtörténetbe való belefelejtkezés helyett figyeljünk inkább exprefektus túravezetőnk bennfentes információira. Ada-Kaleh, az egykori török erődítmény tégláit-köveit szakszerűen szétszedték, az elsüllyesztett városka mását a közeli Şimian-szigeten kellett volna újra felépíteni. Hogy ez mostanáig sem történt meg, azt a privatizáció során felmerült, mindmáig megoldatlan birtokviták akadályozzák. Két világ, a németes pedantériával adminisztrált Habsburg-impérium és a sokkal lazább balkáni török közigazgatás különbözősége napjainkig visszaköszön. Például az egykori Szörényvár, ma Drobeta-Turnu-Severin kataszteri hivatalában. A mai város egyik részében már a 18. századtól rigurózus és megbízható volt a telekkönyvezés, az egykori határon túleső negyedekben pedig nyoma sem volt ennek... A visszaigénylők persze dühöngnek, a helyi ügyvédek pedig a perek sokaságán szépen híznak és gyarapodnak... A nyereséget igen sokan a part mentén felsorakozó üdülőházakba, villákba fektetik be. A telekárak persze itt is az égbe rúgnak, de Tímár Mihály, alias Sina György telekspekulációs zsenialitása napjainkban is folytatódik. A magántelkek ugyan méregdrágák, de a folyammenti keskeny sáv már az állami vízügy tulajdona. Újgazdagéknak pedig vásár helyett inkább megéri a telkeket állam bácsitól, jóval a piaci ár alatt, 99 évre kibérelni. Majd ha ez a kis idő letelik, akkor is ráérnek morfondírozni, hogyan is tovább. Emlékezzünk: Tímár Miháy is éppen ezzel az egyszerű trükkel mentette meg, úgyszintén 99 évre, a Senki-sziget lakóit a beszédes nevű kalandor, Krisztyán Tódor zsarolásai elől.
Amikor Dubova magasságában elhaladunk, a levegőben harangzúgás úszik felénk a partról. A kis ortodox templomot, ahonnan indul, még katolikusok maguknak építették. Maguknak, amikor itt még elegendő számban voltak. Megcsappant azóta a hívek száma, nemcsak a katolikusoké, de a reformátusoké, evangélikusoké is, hadd ne folytassuk a felsorolást... Elvándorlás, vegyes házasságok, alacsony népszaporulat, bizonytalan, majd változó identitás, ismert a képlet az Al-Duna mentén, itt és országszerte. Elsüllyedt – elsüllyesztett – történelmi múltunk nyomában indultak el az idei nyár brassói barangolói, s amit Szörényvártól Orsováig és tovább, a Kazán-szorosban tapasztaltak, valami olyasfélét érezhettek az úton visszafelé, Herkulesfürdőn is, a száz évvel ezelőtti „boldog békeidők” porladozó emlékeinél.
A múltat, a múltunkat is meg kell őrizni, és nem is csupán nosztalgiából. És ha erre az Al-Dunát felkeresők magukban rádöbbennek, máris léptünk egy nagyot annak irányába, hogy minderre másokat is rádöbbenthessünk.
(Ada Kaleh, a senki szigete
Ez az 1700 méter hosszú, 4–500 méter szélességű kis sziget Orsovától három kilométerre keletre helyezkedett el a Duna medrében, amíg az első – 1964 és 1972 között megépült Vaskapu I – erőmű építése miatti duzzasztás után víz alá nem került. 1689-ben Veterani császári tábornok ismerte fel stratégiai jelentőségét, és erődítmény építését javasolta. Az erőd a szigettel együtt számos alkalommal cserélt gazdát. Már 1691-ben elűzte onnan az osztrákokat, török segítséggel Thököly Imre, de azok hamarosan visszafoglalták. 1699-ben a karlócai béke nyomán török kézre került. 1716– 1718-ban az osztrákok foglalták el, 1738-ban négy hónapnyi ostrom után ismét a törökök szállták meg. 1789-ban újra az osztrákok hódították meg, de a következő béketárgyalások eredményeképpen török fennhatóság alatt maradt. 1923-ban, az első világháborút lezáró békék során lakói a Romániához csatlakozás mellett döntöttek. A vízerőmű építése miatti kitelepítés után lakóinak nagy része Törökországba, kisebb része Dobrudzsába költözött, ahol egyébként is él török kisebbség. A sziget egyik látványossága volt az erőd mellett az 1903-ban, egy korábbi ferences rendi kolostor helyén épült mecset. Jókai Mór Az arany ember című regényében szereplő Senki-szigetét az Ada Kaleh-sziget ihlette.)
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Gazdag kulturális programkínálat a Kolozsvári Magyar Napokon
Kolozsvári Magyar Napok gazdag kulturális programkínálatából válogathattak az érdeklődők a hét végén: többek között könyvbemutatók, kiállításmegnyitók, kerekasztal-beszélgetések várták a közönséget.
Szombaton Orbán János Dénes legújabb, Sándor vagyok én is című könyvét mutatták be. Mint a szerző kifejtette, kétséges, hogy kinek is a könyve a kötet, OJD saját bevallása szerint ugyanis kulturális „reciklálást” végzett.
Önjelölt költők kéziratai
Miután éveken keresztül szerkesztette (önjelölt) költők irodalmi lapokba szánt és visszautasított kéziratait, a kiselejtezett versek közül a leggicsesebb, legelszálltabb műveket gyűjtötte csokorba. Esetenként válasz-versekkel egészítette ki, tematikusan elrendezte. Ha összeülne a tíz legprofibb kortárs magyar költő – ecsetelte OJD – önszántából nem tudna olyan „izgalmas baromságokat” írni, mint amilyenekre „egy szegedi háziasszony képes, azok után, hogy a családja lefeküdt, s a versíró kényszer rátör”.
Szecesszió Kolozsváron
Pál Emese művészettörténész és László Miklós fotográfus közös kötetének bemutatójával egybekötött kiállításmegnyitót tartottak a Kolozsvár Társaság székhelyén, pénteken 17 órától. A kötetet Sidó Zsuzsanna művészettörténész mutatta be részletesen, majd a szerzők is felszólaltak. A két részre osztható alkotás Pál Emese szöveges összefoglalójából és László Miklós fotóiból tevődik össze. A fotók Kolozsvár szecessziós stílusú épületeit és épületrészleteit ábrázolják. A könyv borítója Lechner Károly villájának homlokzatát ábrázolja. Sidó Zsuzsanna elmondása szerint a fotóalbum nem a tökéletességre törekszik, hanem a legfontosabb szecessziós épületeket próbálja jellegzetes példáját azonosítani és öszszegyűjteni. A kötetben megjelenő fotók a Kolozsvár Társaság galériájában kiállítva is megtekinthetők.
Újraolvasott Pezsgő-díjasok
A Bulgakov–Macskaház teraszán az Újraolvasott Pezsgő-díjasok című többszerzős tanulmánykötetet Kántor Lajos irodalomtörténész, a Pezsgő-díjat odaítélő bizottság alapító tagja, illetve Balázs Imre József, a könyv szerkesztője mutatta be szombaton. A felvezető szövegben Kántor Lajos elmondta, a Pezsgő-díj 1971–’83 között létezett – ezt a korszakot az erdélyi irodalom egyik legfontosabb korszakának tartják. Az elismeréssel erdélyi írók műveit díjazták egy bizottság döntése alapján, a kitüntetés nem járt pénzbeli jutalommal, jelképes pezsgőt kapott a kiválasztott. Az Újraolvasott Pezsgő-díjasok kötetnek húsz szerzője van: bölcsészkaron végzett diákok tanulmányait gyűjtötték össze. A szerzők közül tízen jelen voltak a beszélgetésen, és egyenként meséltek tanulmányukról.
Krónika (Kolozsvár)

Hogyan örökítette meg a múló időt a kolozsvári társadalom?
A kolozsvári emlékállítás múltjáról írt könyvet /Jakab Albert Zsolt: Emlékállítás és emlékezési gyakorlat. A kulturális emlékezet reprezentációi Kolozsváron, Kriza János Néprajzi Társaság, Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Kolozsvár, 2012/ és egy másik, a kolozsvári emléktáblákat, emlékhelyeket felleltározó kötetet mutattak be a Kolozsvári Magyar Napokon.
Jakab Albert Zsolt, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke a kolozsvári emlékállításról írt, és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen megvédett doktori disszertációját írta át, és adatta ki könyv formájában.
Az Ez a kő tétetett… Az emlékezet helyei Kolozsváron (1440–2012) című kötetben 768 kolozsvári emléktábla, emlékhely leírása, fényképe szerepel. A legrégebbi felirat 1440-ből származik, és a kolozsmonostori plébániatemplom napóráján emlékeztet Antonius apátra; a legújabbat Sinor Denis keletkutatónak állították 2012 júniusában.
Az adattár a történeti, a városban már nem fellelhető anyagot is felöleli. Megmutatja, hogy a kolozsvári társadalom milyennek látta és hogyan használta a múltját, hogyan fogta fel és örökítette meg a múló időt, azaz milyen helyei vannak az emlékezetnek.
Amint a szerző elmondta, a kötet a történészeknek, művészettörténészeknek, antropológusoknak helytörténeti forrásként hasznosítható, ugyanakkor olvasmányként is szolgálhat a város múltjával ismerkedni vágyók számára. Megemlítette, hogy csak a kolozsvári Bethlen-bástya, amelyben a könyvbemutatót tartották, hét emléktáblával, emlékhellyel szerepel a kötetben. A munkát méltató Keszeg Vilmos néprajzkutató elmondta, a könyvből kibontakozik, hogy „Kolozsváron hogyan statuálódik és alakul szociális cselekvéssé az emlékezés”.
Keszeg szerint a kötetekből az is kibontakozik, hogy Kolozsváron hogyan alakul ki az emlékezés (óhatatlanul) ünnepélyes beszédmódja. Mindkét kötetet a Kriza János Néprajzi Társaság és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet adta ki.
Krónika (Kolozsvár)

Viharos ünnep
Rég volt ennyire viharos az augusztus huszadikát megelőző időszak a romániai magyarság számára. A Traian Băsescu államfő menesztése körüli hercehurca mellett már az eddig békés városokban is szaporodnak a magyarellenes atrocitások, a nemzeti ünnep rendezvényein való részvétel közepette így már a magyarokat ért újabb jogtiprások elleni tiltakozó akciók szervezésével is foglalkozni kell.
Ép ésszel szinte felfoghatatlan, hogy 2012-ben a magát a civilizált nyugati világ részének tekintő Romániában olyan bírósági ítélet születhetett, amelyben megtorpedózták a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatását jogos tulajdonosának. Ezért a hangunk hallatása a kül- és belföldi fórumokon kötelesség. (Mindemellett türelmetlenül várjuk az RMDSZ-es illetékesek részéről, hogy más, elorzott, a romániai magyarság számára nagy jelentőségű ingatlanok ügyében is hasonló vehemenciával álljanak ki – mint például a nagyváradi premontrei gimnázium épülete).
Ilyen körülmények között szinte már üdítően hat, hogy a felfüggesztett államfő köszönetet mondott a magyaroknak a referendummal szembeni érdektelenségük miatt. Băsescu gesztusa persze érthető, hisz kis túlzással a magyarok az egyetlen közösség, amely végig stabilan kitartott mellette. Mert bár csupán annyi autonómiát ígért a székelyeknek, amennyit a caracaliaknak, azért mégis elismerte például az alternatív románoktatás fontosságát.
Băsescu mostani, az elvakult nacionalizmus káros mivoltáról szóló kijelentésére is érdemes odafigyelni. Ha joggal nevezzük bosszantónak egyes román politikusok soviniszta kijelentéseit, ugyanúgy fölöslegesek és károsak a magyar részről elhangzó bornírtságok, mint amilyen Kőszegi Zoltán Fideszes honatya revízióról szóló eszmefuttatása. Tekintélyes, erős anyaországra van szükségünk, amely hatékonyan tudja támogatni a határon túli magyarok önrendelkezési törekvéseit – a Jobbikkal nemzeti mázzal leöntött hőbörgésben versengeni akaró megnyilvánulások azonban épp ez ellen hatnak. Arról nem is beszélve, hogy a jelenlegi, feszült helyzetben épp azok malmára hajtják a vizet, akik saját tehetetlenségük palástolására a magyarokat tennék meg bűnbaknak az ország állapotáért.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Kolozsvári Magyar Napok: terítéken a helyi román–magyar kapcsolat
A kolozsvári magyarok és románok közti viszonnyal, az együttélés számos problémájával foglalkozott két előadás is a Kolozsvári Magyar Napok keretében.
Hálás téma. A Reflektórium blog szerkesztői a helyi magyarok és a románság viszonyáról értekeztek
A Kincses Kolozsvár Egyesület és a Kolozsvár Társaság szervezésében megrendezett, a Magyar politika a ‘89 utáni Kolozsváron című fórumon Eckstein-Kovács Péter RMDSZ-es politikus, Gergely Balázs a kincses városi rendezvénysorozat főszervezője, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) közép-erdélyi régióelnöke, Kónya-Hamar Sándor egykori RMDSZ-es képviselő és Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke beszélgetett a témáról. A fórumot Horváth Andor moderálta, aki hangsúlyozta, a Kolozsváron élő magyarság a románokkal közösen, együttműködés révén kell céljait elérje.
Kántor Lajos szerint ez nehezen kivitelezhető, mivel folyamatosan akadnak konfliktushelyzetek: példaként a kolozsvári CFR labdarúgóklubot említette, amelyet gyakran támadják amiatt, hogy magyar a tulajdonosa. Kónya-Hamar Sándor egyik személyes élményét elevenítette fel, még EP-képviselői mandátuma idejéről, amikor egy fórum alkalmával az akkori román belügyminiszter kerek perec kijelentette: „értsétek meg, hogy az asszimilációról soha nem mondunk le”.
Megszólítanák az otthonmaradottakat
Kónya-Hamar szerint a magyar–román párbeszédnek azzal kéne kezdődnie, hogy mindenki vállalja saját múltját. „Ami a politikai álláspontunkat illeti, tudnunk kell mikor kell turbékolni és mikor kell vijjogni”, fogalmazott. Gergely Balázs ugyanakkor leszögezte: csak akkor lehet érdemi magyar–román párbeszédről beszélni, ha azt előbb magyar–magyar párbeszéd előzi meg, ellenkező esetben ugyanis félő, hogy épp a lényeg sikkad el. Gergely Balázs arról beszélt, hogy cselekvő módon alakítandó a város sorsa, a helységnévtáblák kihelyezése minimális elvárásnak számít. Elmondta szkeptikus a népszámlálási adatokat illetően. Mint részletezte, a helyi magyar közösség csak egy kis része, mintegy 5-10 ezer fős „kemény mag” jár el a magyar rendezvényekre, a többi 30-40 ezer magyar alig tartja a kapcsolatot közösségével. Hozzáfűzte: ennek a 30-40 ezer fős csoportnak a megszólítása lesz a feladat a jövőben.
A fórum végén a beszélgetésbe bekapcsolódó Csoma Botond kolozsvári önkormányzati képviselő úgy fogalmazott: az etnikumok közti „modus vivendit”, együttélési formát nem sikerült még megtalálni Kolozsváron. Elmondta, az elmúlt négy évhez képest nagyobb a súlya az RMDSZ-nek a városi tanácsban, így most nagyobb az esély a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezésére, de ettől az együttélés gondjai még nem oldódnak meg.
Bloggerek a tartós békéről
A kolozsvári román–magyar viszonnyal foglalkozott többek közt a Kolozsváros, magyar város? című fórum is, melynek keretében a Reflektórium blog szerkesztői mutatkoztak be. Bakk Miklós politológus, blogger a vitaindító keretében úgy fogalmazott: Kolozsvár az erdélyi magyar kozmopolitizmus fellegvára.
Papp Attila Zsolt költő, blogszerkesztő arra mutatott rá, meg lehet számolni, hányan vannak „tősgyökeres” kolozsváriak, ez pedig arra világít rá, hogy a kolozsvári magyar elit szerkezete folyamatos átalakulásban van. „Ha nem jönne utánpótlás a Bánságból, Partiumból és a Székelyföldről, a kolozsvári magyarság nagyon hamar elkezdene szórványosodni” – mutatott rá.
Fall Sándor, lapunk munkatársa egy két évvel ezelőtti írását elevenítette fel, amely a Kolozsvári Magyar Napok után jelent meg a Reflektórium blogon. Fall elmondta, az első Kolozsvári Magyar Napok után megjelent egy publicisztika, amelyben a szerző a rendezvény negatívumának tartotta, hogy kevés román vett részt. Fall szerint nem az a fontos, hogy a románság mennyire „látványosan” vesz részt a magyar eseményeken, mivel két külön társadalomról beszélünk, hanem az a stratégiai fontosságú kérdés, hogy a két jól elkülöníthető társadalom között hosszú távon hogyan biztosítható a béke.
Krónika (Kolozsvár)

Tanulmánykötet a kortárs irodalomról
Balázs Imre József: Az új közép
A rendszerváltás óta eltelt időszak irodalmának alakulását, megítélését, olvashatóságát veszi górcső alá Balázs Imre József az Universitas Szeged Kiadó gondozásában megjelent legújabb kötetében, amelyet pénteken délután ismerhettek meg az érdeklődők a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban. Az elmúlt tíz év folyamán e témában született írásaiból szemléző Az új közép. Tanulmányok a kortárs irodalomról című kiadványról Nagy Zoltán irodalomtörténész beszélgetett a szerzővel.
– Két különböző értelemben használom a közép fogalmát: egyrészt a középgeneráció vonatkozásában, ahogyan a fiatal szerzők egyszer csak középgenerációsokká válnak, másrészt pedig a szélsőségektől való elmozdulást illetően, amely egyfajta normalizálódás irányába mutat – magyarázta Balázs Imre József. Kifejtette: a ’90-es évek folyamán bizonytalanság, önbizalomvesztés jellemezte a kortárs irodalmat, nehezebben találta meg a módját annak, hogy az olvasókhoz eljusson. Mint mondta, a változásra, nagykorúsodásra, középnemzedékesedésre 2005–2006-ban figyelt fel az erdélyi szerzők körében, kötetében pedig ilyen tekintetben fókuszál főként Vida Gábor, Lövétei Lázár László, Demény Péter, Papp Sándor Zsigmond, Karácsonyi Zsolt műveire, valamint az erdélyi irodalom innovatív intézményesülési projektjeire – az Éneklő Borzra, a Serény Múmiára és az Előretolt Helyőrségre –, összefüggésben Térey János, Varró Dániel, valamint az Egészrész című versantológia szerzőinek munkáival.
– Mi volt az Éneklő Borz válasza arra a kérdésre, hogy újra kellett gondolni az irodalom funkcióját? Az, hogy nem nyomtatott folyóiratban, hanem eseményekben kezdett gondolkodni, minden lapszám, amit az éneklő borzosok szerkesztettek – Visky András, Láng Zsolt, Kovács András Ferenc stb. – tulajdonképpen egy-egy tematikus felolvasás volt, de mindegyikben jelen volt egy kis kellem, provokáció, valami olyan, amitől túlmutatott azon, hogy a szerzők egy témára felolvasnak – részletezte Balázs Imre József. Hozzáfűzte: az Előretolt Helyőrség és a Serény Múmia esetében is a válaszkeresés határozta meg Orbán János Dénes, Sántha Attila és nemzedéktársaik viszonyulását, hogy felismerjék és felismertessék: a kortárs irodalomnak van és lehet olyan funkciója, amelyet addig figyelmen kívül hagytak, legyen szó a populáris szféráról vagy akár a nevetés fontos és terápiás hatásáról.
Az est folyamán Nagy Zoltán tolmácsolta a kötetet szerkesztő Kovács Flóra irodalomtörténész méltatását, amelyben elhangzott: a nemzedék kérdésének felvetése, a definíció létjogosultságának, valamint a nemzedék és a közösség közötti kapcsolat problematikusságának vizsgálata mellett a könyv egyik központi kérdésköre az irodalomhoz párosuló intézményrendszerek milyensége, legfontosabb érdeme pedig a dialóguskeresésben rejlik.
Szabadság (Kolozsvár)

Szecesszió Kolozsváron – könyvbemutató és kiállítás a Kolozsvár Társaságnál
Szecesszió Kolozsváron címmel mutatták be péntek délután a Kolozsvár Társaságnál a Pál Emese művészettörténész tanulmányát és László Miklós fotóit tartalmazó könyvet. Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke emlékeztette a jelenlévőket: ez a könyv egy sorozat harmadik darabja, ugyanis Reneszánsz Kolozsvár és A barokk Kolozsvár címmel már jelent meg 2011-ben két hasonló kötet. Kántor Lajostól azt is megtudtuk: egy hónap múlva egy stuttgarti kiállításon mutatják be László Miklós és Miklóssy Gyula Kolozsvárhoz kötődő fotóit egy ottani magyar rendezvényen.
Sidó Zsuzsa művészettörténész bemutatta a könyv tanulmányíróját, Pál Emese művészettörténészt. Mint kiderült, a szerző a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen doktorál az erdélyi örmények egyházi művészete témakörben, illetve több írást publikált már az erdélyi örményekről és a XIX. századi oltárokról. László Miklósról megjegyezte: 1971 óta fotózik, és 1989 óta a Romániai Fotóművészek Egyesületének tagja; fotóit több, Kolozsvárhoz kötődő könyvben megtalálhatjuk.
– A kolozsvári szecesszió módszeres kutatása még várat magára. A szecesszióról ugyanis még a barokknál is kevesebbet tudunk. A Szecesszió Kolozsváron című könyv a legfontosabb kolozsvári szecessziós épületeket mutatja be, ám a teljesség igénye nélkül – magyarázta a szakember.
Pál Emese művészettörténész megjegyezte: Kolozsváron nagyon kevés az igazán szecessziós épület, mert ide akkor ért el az irányzat, amikor a város középületei már megépültek; az itt lakók közül pedig elenyésző volt azok száma, akik rendelkeztek egy szecessziós palota vagy bérház megépítéséhez szükséges pénzzel.
László Miklóstól megtudtuk: 2006-tól kezdett el szecessziós épületeket fotózni, ennek eredményét akkor egy fotókiállítás örökítette meg. 2010-ben a Kolozsvár Társaság újra ki akarta állítani azt a régebbi anyagot, ám László Miklós új fotókkal jelentkezett. – A fent említett könyvben megjelent és a Kolozsvár Társaságnál ez alkalommal bemutatott fotókiállítás egy harmada új anyag – pontosított László Miklós, aki azt is megígérte, hogy a szecesszióról szóló legközelebbi kiállítására is új fotókkal jelentkezik.
Összegzésképpen Sidó Zsuzsa megjegyezte: a könyv célja a szecesszió ismertebbé tétele. Felhívta a jelenlévők figyelmét, hogy a városunkban zajló esztelen építkezés veszélyezteti a szecessziós épületek sorsát, amelyek állaga egyre romlik, és a nem megfelelő módon végzett javítások óriási kárt tehetnek bennük.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Fesztivál – Véget ért a 14. Szent István-napi néptánctalálkozó
Németh: Reneszánszát éli a népi kultúra
Nyolc ország tizenhárom kisebbségi és többségi kultúráját képviselő néptáncegyüttesének fellépésével zárult tegnap este a 14. Nemzetközi Szent István-napi Néptánctalálkozó Kolozsvár főterén a szép számban összegyűlt nézőközönség nagy örömére. A magyarországi, horvátországi, szerbiai, ukrajnai, lengyelországi, olaszországi, görögországi, erdélyi táncosok és zenészek jellegzetes táncainak sorozatát óriási közös táncház zárta a megyeközpont 696. születésnapján.
Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár megnyitóbeszédében köszöntötte azokat a jelenlevőket, akik már három éve fontosnak tartják, hogy a kolozsvári magyarság megmutassa magát a világnak, és elmondta: különösképp örül annak, hogy a rendezvényen román nemzetiségűek is jelen vannak, akik büszkék városuk multikulturális jellegére. – A népdal az élet legtermészetesebb tükörképe, ezért nagy hangsúlyt kell fektetnünk a népi kultúra megőrzésére – hangsúlyozta az államtitkár, aki szerint a népzene, néptánc segíti a más nemzetekkel való kommunikációt is. Megjegyezte: a kisebbségi nemzetek élni akarása közelebb viszi őket a népi kultúrához, így egyfajta népi reneszánsznak lehetünk a szemtanúi. Befejezésül az államtitkár Waszlavic Gazember László rockzenészt idézte, aki szerint a zene kiegyenesíti az embert. – Ha ez igaz, akkor a népzene kétszeresen is kiegyenesít – zárta beszédét Németh Zsolt.
Szabadság (Kolozsvár)

Emil Bockal tárgyalt Németh Zsolt
Magyarország támogatja Kolozsvárt abban a törekvésében, hogy 2020-ban Európa kulturális fővárosa legyen – jelentette ki Németh Zsolt, a Külügyminisztérium államtitkára szombaton Kolozsváron azt követően, hogy Emil Boc polgármesterrel, korábbi miniszterelnökkel tárgyalt.
A félórás tárgyalás utáni rögtönzött sajtótájékoztatón Németh Zsolt méltatta az Emil Boc által miniszterelnökként elvégzett munkát, és hozzátette, most is fontosnak tartja, hogy Romániában az európai normákon nyugvó stabilitás jöhessen létre. Azzal a kolozsvári törekvéssel kapcsolatosan, hogy a város 2020-ban szeretné elnyerni az Európa kulturális fővárosa címet, szerencsés körülménynek tartotta, hogy Kolozsvár Pécs testvérvárosa. „Kolozsvár pályázatát támogatjuk, hiszen nem igazán van olyan európai város, amelyik a multikulturális Kolozsvárnál erre a címre alkalmasabb lenne” – jelentette ki Németh. Németh Zsolt reagált Titus Corlăţean román külügyminiszter napokban tett nyilatkozatára is, amely szerint a magyarországi román kisebbség helyzete rosszabb, mint a romániai magyarságé. Hangsúlyozta, a két nép egymás iránti tisztelete és a párbeszéd jelenthet megoldást a vitás kérdésekre. Emil Boc polgármester megköszönte Németh Zsolt jelenlétét a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozatán. Tegnap délután Németh Zsolt meglátogatta a magyar állami támogatással működő Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem épülő kolozsvári székházát. A félkész épület tetején tartott rögtönzött sajtótájékoztatón emlékeztetett: a román és a magyar állam abban állapodott meg, hogy amint az egyetem végleges akkreditációja megtörténik, a román állam is mérlegelni fogja a finanszírozás lehetőségét. Hozzátette: az egyetem az idén megkapta a végleges akkreditációt.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Botránymérleg
Száz nap USL-s kormányzás, száz nap konfliktus és botrány. A történtek tükrében aligha tévedne valaki, ha így tekintene az utóbbi hónapokra.
22 év után először nyirbálja meg a hatalom a kivívott kisebbségi jogokat, mondta Markó Béla. A kezdőrúgás a magyarságot célozta, Pontáék eleinte bennünket támadtak a MOGYE-, illetve a Nyirő-ügyben. Sajnos, nem az egyetlen aggasztó visszafejlődés, az azóta eltelt időben a hatalom egyéb, 22 év alatt kivívott demokratikus jogok és intézmények ellen is támadást indított, folyamatosan váltva célpontjait.
Az értelmiséget megbotránkoztatták a román kulturális intézet megrendszabályozásával, a népügyvéd tisztségét semlegesítették pártkatona kinevezésével, az Alkotmánybíróságot is keményen támadták, amikor a hatalomnak kedvezőtlen döntést hozott. A jogállamiság intézményei, értékelték a külföldi megfigyelők, csorbát szenvedtek jogkörük megnyirbálása, vagy pártkatonák élükre való kinevezése által. Az államfő felfüggesztésének módjával megbotránkoztatták az egész civilizált Európát és az USA-t is. Az EU a diplomáciában precedens nélküli kemény hangon követelte a demokratikus játékszabályok betartását, Berlin szintén aggodalmát fejezte ki a demokrácia és a jogállamiság sorsa miatt, az USA pedig, Brüsszelhez hasonlóan, a népszavazás körülményei és az azon történt potenciális csalások miatt kongatja a vészharangokat. Válaszként a hatalom nacionalista húrokat pendít.
Száz nap alatt olyan dolgok estek meg, amilyenek még nem fordultak elő: a hatalomnak nyílt konfliktusa támadt az igazságüggyel, s a kormány saját emberei közül is jó néhányat elveszített, illetve menesztett, mert nem értettek egyet saját kormányuk politikájával, s utólag nagyon kedvezőtlenül nyilatkoznak róla.
A száz nap USL-s kormányzás aligha volt sikertörténet, nem tett jót az ország intézményei, valamint Románia nemzetközi presztízse számára, bár a kormány annak próbálja beállítani. Emellett eltörpülnek a plágiumbotrányok (Ponta, Mang), illetve az azok kivizsgálására hivatott fórumok lefejezése, vagy a miniszterek gyakori etikai gondjai. Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma