Szó sincs a Partiumi Keresztény Egyetem megszűnéséről
Március 4-én délelőtt tájékoztatót követő sajtóbeszélgetés zajlott a Partiumi Keresztény Egyetem rektori hivatalának tanácstermében, amelynek során a felsőoktatási intézmény Alapítók Tanácsa képviseletében Tőkés László elnök és Szilágyi Zsolt tag számolt be a magyar médiának az egyetemen zajló pénzügyi válságkezelés állásáról.
Ezt az is időszerűvé tette, hogy az utóbbi időben különféle híresztelések, dezinformációk és találgatások kaptak lábra a nyilvánosságban, el egészen a tanintézet küszöbön álló megszűnéséig. Erről azonban szó sincs – jelentették ki mindketten, egybehangzóan és határozottan.
Tőkés László elöljáróban leszögezte: a Partiumi Keresztény Egyetem megalapítása, fennállása, fenntartása és fejlesztése olyan nemzetpolitikai ügy, amelyhez minden magyar embernek – bárhol is éljen – pozitívan kellene viszonyulnia, hiszen a magyar jelenről és jövőről szól. Különösebben nem kell ecsetelni az erdélyi magyar anyanyelvű oktatás, nevelés, közművelődés és tudományosság bármelyik intézményének fontosságát, főként olyan időkben, amikor a román nemzetállam nemhogy támogatná, hanem még akadályozza is a kisebbségek anyanyelvű oktatásának kiteljesedését annak teljes vertikumában.
Az erdélyi magyar felsőoktatás „főbenjáró nemzeti ügy” – mondta Tőkés László, ebből adódóan várható el és igényelhető a jóindulatú viszonyulás és összefogás a Kárpát-medence, a történelmi régió és azon belül a Partium egyik szellemi erődítménye, a nagyváradi székhelyű magyar univerzitás ügyében. Külön kérte a médiát arra, hogy támogassa az egyetemet a korrekt, kooperatív, jóindulatú és építő jellegű tájékoztatással, mindemellett, hogy érthető a sajtó fokozott – bár néha szenzációhajhász – érdeklődése. Úgy vélte, hogy sem a rosszindulatú kiszivárogtatások, sem a rémhírkeltés nem szolgálja az átmeneti pénzügyi-gazdasági válságba került PKE-t, illetve az ott lankadatlanul folyó munkát. Szilágyi Zsolt hozzátette: a belső ügyek kiteregetése kontraproduktív lehet, csak félreértéseket, személyeskedéseket és alaptalan feltételezéseket szül. De arról szó sincs, hogy bárki el akarná tussolni azt, ami a nyilvánosságra tartozik.
Tőkés László és Szilágyi Zsolt egybehangzóan megerősítették: zajlik a feltárása annak a folyamatnak, ami az egyetem eladósodásához vezetett. A PKE fenntartó intézményével, a Sapientia Alapítvánnyal való szoros együttműködésnek és megegyezésnek köszönhetően határidőre elkészült az a strukturális, adminisztratív, személyzeti és gazdasági-pénzügyi válságkezelő tervdokumentum, amit el is juttattak a kolozsvári alapítványi székhelyre. „Az előirányzott rövid és hosszú távú válságkezelő intézkedésekkel párhuzamosan az előzőkben elkezdett anyagi-pénzügyi kivizsgálás is folytatódik, a személyi felelősség megállapítását is beleértve mindazok esetében, akik közvetlen módon vagy hivatali ténykedéseik révén anyagi kárt okoztak egyetemünknek, és bizonyítható módon hozzájárultak a válsághelyzet kialakulásához” – áll az alapítók vonatkozó nyilatkozatában, amely szerint „a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel való kényszerű egyesülés alternatívájával szemben az Alapítók Tanácsa föltétlen előnyben részesíti egyetemünk önállóságának megőrzését”. Az egyetem fennállása nincs veszélyben, sőt pozitív jelek is mutatkoznak a már két évvel ezelőtt elkezdett belső reform fejleményeiként: megalakult az új szenátus, folyik a modernizáció követelte belső átalakulás, épül az új székház. „A Romániában mostanság dúló általános magyarellenesség áldatlan viszonyai közepette, valamint erdélyi magyar nyelvű felsőoktatásunk többszörösen hátrányos helyzetét szem előtt tartva, felelősségünk teljes tudatában kérjük a magyar közvélemény, a szülők és az egyetemi hallgatók, nem utolsó sorban pedig az intézményfenntartó magyar kormány és az illetékes intézmények hathatós támogatását partiumi térségünk nemzetpolitikai fontosságú tanintézete, a Partiumi Keresztény Egyetem számára” – zárul az alapítók nyilatkozata.
Klaus Iohannis eljátszotta a becsületét
A sajtótájékoztató második felében az újságírók kérésére egy aktuálpolitikai téma került terítékre: a Románia Csillaga kitüntetés visszavonása Tőkés Lászlótól. A püspök szerint kitüntetésének megvonása beleilleszkedik abba az általános magyarellenes hangulatba, amely Romániában az elmúlt években, hónapokban erősödött meg. „Célpontokat keresnek a megfélemlítés céljával, és példát kívánnak statuálni azokkal, akik szólni mernek” – utalt a székelyföldi városok polgármesterei ellen indított eljárásokra. Kijelentette: fokozott mértékben ragaszkodnunk kell az olyan értékekhez, mint a szólásszabadság és a román-magyar barátság, amelyek kárt szenvednek a döntés következtében. „Nem tettem egyebet, csak kiálltam amellett, hogy egy kisebbséget az illetékes anyaország részesítsen védelemben, olyanképpen, ahogyan Ausztria védhatalmi státussal rendelkezett az olaszországi osztrák kisebbség tekintetében” – idézte fel azt az álláspontját, amely miatt méltatlannak találták a kitüntetésre. Klaus Iohannis államfő és a visszavonást javasoló „becsületbíróság” gyakorlatilag megkérdőjelezte Románia jogát ahhoz, hogy fellépjen a határon túli románok védelmében – mondotta az európai parlamenti képviselő. Arról nem is beszélve, hogy a rendszerváltozásban játszott szerepéért kapott elismerés megvonása magát az 1989-es fordulatot kérdőjelezi meg, és a szólásszabadság eszméjét, valamint Temesvár szellemét is sérti. A Ceaușescu-rezsim azért üldözte őt, amiért most elveszik az érdemrendjét: akkor „a hallgatás falát” törte át megszólalásaival, és lám, most is a politikai véleménye szabad kinyilvánítása miatt támadják – jelentette ki a volt temesvári lelkipásztor.
Kérdésre válaszolva Tőkés László emlékeztetett, hogy a kitüntetést már 2013-ban átadta megőrzésre az egykori temesvári harcostársaiból alakult forradalmi emlékbizottságnak. Azt még nem döntötte, hogy megtámadja-e a bíróságon az államfő intézkedését. A pereskedés mellett és ellen is vannak érvek. 1989-ben sem a dicsőség vágya késztette cselekvésre, és most sem Románia Csillagához ragaszkodik, de „nem lehet válasz nélkül hagyni, ha belénk fojtják a szót”. Az általa elnökölt Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak és az Erdélyi Magyar Néppártnak is – amelynek védnöke – újra kell értelmeznie a 2014-es választásokon támogatott Klaus Iohannishoz fűződő viszonyát.
Nyilatkozat
A Partiumi Keresztény Egyetem Alapítók Tanácsának mellékelt dokumentumai rávilágítanak jobb sorsra érdemes tanintézetünk válságára, másfelől pedig a Tanácsnak a válság megoldására irányuló állhatatos és következetes erőfeszítéseire. Noha az Alapítóknak nem tartozik közvetlen hatáskörükbe a válságkezelés – mindazáltal rendkívüli gyűlések, konzultációk és problémamegoldó megbeszélések sorozatán át, hónapok óta azon fáradoznak, hogy a kialakult sajnálatos helyzetet orvosolják, és negyedszázados története legnagyobb válságából az egyetemet talpra állítsák.
Büszkék vagyunk arra, hogy az 1989-es rendszerváltozás nyomán Románia első akkreditált magyar felsőoktatási intézményét sikerült létrehoznunk a Partiumban. Fatális fejleménynek ítéljük, hogy minekutána az elmúlt huszonöt esztendőben a posztkommunista romániai viszonyok, másfelől a Gyurcsány-korszak minden viszontagságát sikerült leküzdenünk, a külső veszélyeztetettség elmúltával most belülről fakadó válsággal kell szembenéznünk.
Úgynevezett belső ügyről lévén szó, továbbá annak tudatában, hogy az ellenséges irányultságú politikum és média célzatos módon sokat árthat egyetemünk ügyének, a válság kipattanásától fogva tudatosan kerülni igyekeztünk a széles nyilvánosságot. Ennek ellenére – amint az várható volt – a rosszindulatú politikai és sajtóbéli támadásokat nem kerülhettük el, emiatt pedig jóhiszemű hírkorlátozásunk csak részben érte el a célját. Alapítók Tanácsa végtére is ezért döntött a nyilvánosság tárgyszerű és hiteles tájékoztatása mellett – hiszen a helyzet orvoslásának kulcsát nem a dolgok eltussolásában, hanem a problémák tényleges megoldásában látja.
Az elmúlt hónapokban – mindent egybevetve – ennek a meggondolásnak az alapján jártunk el.
- A megelőző kivizsgálások következményeképpen menesztettük az egyetem rektorát és gazdasági igazgatóját.
- A decemberben hivatalba lépett új szenátus átmenetileg megbízott rektort és gazdasági igazgatót állított az egyetem élére.
- Az Alapítók Tanácsa az egyetem gazdasági és gazdálkodási helyzetének a további, részletekbe menő kivizsgálását rendelte el.
- Ezzel együtt, a kialakult válságos helyzet megoldása céljából egy új pénzügyi és gazdasági terv kidolgozását, valamint – a közelgő egyetemi választásokig terjedő időszakra – intenzív válságkezelést irányzott elő.
(Lásd a PKE AT 2015. november 4-i határozatait.)
Az egyetemen megingott közbizalom, valamint a szükséges rendteremtéssel szembeni közegellenállás, továbbá a feltornyosult feladatok sokasága miatt a kivizsgálás és a válságkezelés folyamata viszonylag lassan haladt előre. A PKE fenntartó intézményével, a Sapientia Alapítvánnyal való szoros együttműködésnek és megegyezésnek köszönhetően, folyó év március elejére készült el az a strukturális, adminisztratív, személyzeti és gazdasági-pénzügyi válságkezelő tervdokumentum, melyet a mai napon juttatunk el a kolozsvári alapítványi székhelyre. Az előirányzott rövid és hosszú távú válságkezelő intézkedésekkel párhuzamosan az előzőkben elkezdett anyagi-pénzügyi kivizsgálás is folytatódik, a személyi felelősség megállapítását is beleértve mindazok esetében, akik közvetlen módon vagy hivatali ténykedéseik révén anyagi kárt okoztak egyetemünknek, és bizonyítható módon hozzájárultak a válsághelyzet kialakulásához. (Lásd a PKE AT 2016. február 18-i határozatait.)
„A Partiumi Keresztény Egyetem jövőjét illetően, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel való kényszerű egyesülés alternatívájával szemben az Alapítók Tanácsa föltétlen előnyben részesíti egyetemünk önállóságának megőrzését” – áll az AT határozatában.
A Romániában mostanság dúló általános magyarellenesség áldatlan viszonyai közepette, valamint erdélyi magyar nyelvű felsőoktatásunk többszörösen hátrányos helyzetét szem előtt tartva, felelősségünk teljes tudatában kérjük a magyar közvélemény, a szülők és az egyetemi hallgatók, nem utolsó sorban pedig az intézményfenntartó magyar kormány és az illetékes intézmények hathatós támogatását partiumi térségünk nemzetpolitikai fontosságú tanintézete, a Partiumi Keresztény Egyetem számára.
Nagyvárad, 2016. március 4.
A Partiumi Keresztény Egyetem
Alapítók Tanácsa. itthon.ma//erdelyorszag

Románia Csillaga: Dâmboviţa, süsse Heimat
Klaus Iohannis Nagyszebenből hozott szász óvatossága Bukarestben politikai gyávasággá konvertálódott.
Hogy a Casa Poporului gondolaterjesztő hatására a román politika legtöbb választottja az Alkotmányt (nagy „A”-val, ahogy írni szereti) a politikai cenzúra eszközének gondolja – közhely. Hogy az alkotmány amolyan „bunkócska, te drága”, és nem a szabadságnak az a fennkölt biztosítéka, ahogyan például az Egyesült Államok alapító atyái az amerikai alkotmányt 1787-ben elgondolták – román hagyományként is magyarázható.
Ami nem érthető: miért kellett Klaus Iohannisnak ehhez az értelmezéshez hasonulnia? Tőkés László érdemrendjének visszavonásakor mondott érveivel – „aki kitüntetést adományoz, el akarja ismerni a kitüntetett érdemeit, és meg akarja jutalmazni őt; aki viszont elfogadja a kitüntetést, annak el kell ismernie Romániát, a román alkotmányt, és tiszteletben kell tartania azokat az értékeket, amelyek az alkotmány alapját képezik” – egyértelművé tette: az ő szemében a kitüntetések osztása is puszta hűségviszony teremtése, és nem feltétlen elismerése egy cselekedetnek, amely már végképp a történelem része. A kitüntetések logikája ugyanis épp abban rejlik, hogy feltétlen aktusok. Értéküket épp feltétlenségük emeli, hiszen végérvényességük épp annak a tettnek, annak az érdemnek vagy alkotásnak a végérvényességét, történelmi súlyát kívánja aláhúzni, amelyért adományozták.
Külön pikantériája ennek a Dâmboviţa-parton termő alkotmányosság-értésnek, hogy a bizonyítottan köztörvényes elítéltek nem sértik azokat az értékeket, amelyek „az alkotmány alapját képezik”. Még csak fel sem merült, hogy Adrian Năstasétól is meg lehetne vonni ugyanezt a Románia Csillaga (Steaua României) érdemrendet. Mintha a törvényeknek – alapjaiknak, szellemüknek – semmi köze nem lenne az alkotmányhoz. Mintha a törvény és az alkotmány két különböző eszköze lenne a bukaresti politikai kupola építésének, amelyben immár Iohannis is aktív barkácsmester. Itt előbbit a napi törlesztések, a vadritkítás eszközének tekintik, az utóbbit pedig ideológiai határmegvonásra használják.
Az Antena3-nak, a Voiculescu-birodalomnak nyújtott segítséggel Iohannis immár egyértelműen jelezte: be akar lépni a kupola építői közé. Tőkés érdemrendjének a megvonásához – miközben arra napi politikai számítások és az érdemrendek adományozásának egyszerű törvényi szabályozatlansága alapján került sor – „magasztos” alkotmányossági indoklást adott.
Az elmúlt negyedszázad román államfői a rosszul kialakított alkotmányos szerep foglyai voltak. Mégis, jelentősek azok a különbségek, ahogy – többnyire sikertelenül – e helyzetben cselekedni próbáltak. Traian Băsescu 2009-ben a díj odaadományozásával politikai bátorságról tett tanúbizonyságot: Tőkés László és Temesvár elismerésével tulajdonképpen szembement az 1989-es forradalom értelmezésének bukaresti kánonjával. Bátorságából viszont hiányzott az állhatatosság és az elvek primátusa. Iohannis viszont egyre inkább politikai gyávaságának állhatatosságával tűnik ki. Ezzé konvertálta Bukarest a Szebenből hozott szász óvatosságát és kimértségét.
Bakk Miklós
[Főtér.ro] http://itthon.ma/szerintunk

Új könyv – Oláh Sándor: Kényszerek – Tanúságtevők
Ma is félve beszélnek az évtizedekkel korábbi egyéni és közösségi tragédiákról
Olvasmányos, de főleg igaz és komor történeteket tartalmaz Oláh Sándor társadalomkutató új kötete. Máig velünk élő sztorik a múltból.
Elfojtott emlékek vannak, de hitelesek a források, amit el kell fogadni – hangzott el mintegy huszonöt érdeklődő, köztük szép számú homoródalmási származású előtt csütörtök délután a múzeum képtáréban, ahol az almási származású Oláh Sándor társadalomkutatónak a csíkszeredai Pro Print kiadónál megjelent, Kényszerek – Tanúságtevők című új kötetét mutatták be.
Történetek a Homoródok mentéről
A könyvben tíz, visszaemlékezések alapján megírt történet kapott helyet, illetve egy interjú a szerzővel – az írások nagy része már megjelent az elmúlt években a Székelyföld folyóiratban, melynek szerkesztője, a csíkszeredai Molnár Vilmos méltatta az almási szociográfus új, de az eddigi munkáitól nem nagyon eltérő művét.
Oláh Sándor több évtizedes munkássága főleg szűkebb szülőföldje, a Homoródok mentének történetére fókuszál – az évek során több tanulmánykötete jelent meg, ezek egy része a szocializmus időszakával foglalkozik, ezen belül a székelyföldi életformaváltással. Mostani kötetébe is több ilyen jellegű írás került, de olyanok is, amik a mögöttünk hagyott szocialista-kommunista rendszer kegyetlen világáról, a besúgókká lett vagy kényszerített egyszerű emberekről szólnak.
Eltüzelték volna a forrásanyagot
Mit hiszünk el és mit nem? – tevődött fel a kérdés a könyvbemutatón, amit Molnár Vilmos azzal indokolt, hogy manapság ha az ember három magyarországi televízióadó híradását nézi meg este egy adott eseményről, háromféleképpen tálalják ugyanazt a történetet. Feltehető a kérdés, hogy kinek és hogy higgyünk, amikor évtizedekkel ezelőtti forrásokkal dolgozunk, vagy az akkori idők tanúit szólaltatjuk meg. Oláh Sándor ezt tette, az oral history (szóbeli közlés) módszer segítségével, illetve hiteles dokumentumokat, forrásanyagokat használva.
Az almási cserépkészítő Antónya Dénes történetét például úgy írta meg, hogy az illető lánya a kutató rendelkezésére bocsátotta édesapja naplófeljegyzéseit. A könyvbemutatón egy másik érdekes történet is elhangzott: a hetvenes évek végén két tanárember Almáson egy konyhában borozgatott, amikor észrevették, hogy a kályha alatt egy dobozban tűzgyújtónak vannak előkészítve „valami furcsa papírok" – mint kiderült, egy házaspár levelezése volt az első világháború idejéről. Ezeket eljuttattak Oláh Sándorhoz, aki utánajárt és ezekből a dokumentumokból is írt egy hiteles történetet.
Félve beszélnek a régi dolgokról
A kötetben jobbára személyes történetekről van szó: egyszerű emberekéről, akik a huszadik század nagyon nehéz évtizedeiben próbáltak emberként és magyarként a szülőföldön megmaradni. „Kényszerekről, függésről, alkalmazkodási módokról van szó. Minél szélesebb társadalmi körkép derül ki ezekből, ha valaki időt szán rá és végigolvassa a könyvet." – jelentette ki a szerző, aki az is hangsúlyozta, hogy ami a szekuritáté egykori beszervezett embereinek történeteit illeti, különbséget kell tenni a kényszerített, megfélemlített egyszerű emberekről, akik alig adtak használható információt a szekunak és az olyanok között, mint a kötetben szereplő Izsák Vilmos egykori lelkész, aki három egyetemi tanárt juttatott börtönbe.
Oláh szerint azért fontos visszaemlékezni ezekre a régi, több esetben tragikus, de minimum szomorú történetekre, hogy azok napjainkban ne fordulhassanak elő többé. Tapasztalatai szerint egyesek még most is félve beszélnek a néhány évtizeddel ezelőtti történésekről, nem beszélve arról, hogy a fennmaradt dokumentumok, jegyzőkönyvek ellentmondanak az érintettek által elmondottaknak.
A kötetben két írás is foglalkozik Homoródalmás nagy szülöttével, a huszadik századi erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb alakjával, Szabó Gyulával. Oláh Sándor kötete olvasmányos: nem tele lábjegyzetelt történelmi szakszövegeket, hanem kerek történeteket tartalmaz, amiket érdeklődéssel forgathat a szűkebb pátriánk múlt századi története iránt érdeklődő olvasó. Nagyapáink, nagyanyáink szomorú életeit.
Katona Zoltán
uh.ro. Erdély.ma

Vissza a nacionálkommunizmusba
Nem az a legnagyobb baj, hogy csalódtunk Klaus Iohannis államelnökben is, mint megannyi más román politikusban.
Már abba is kezdtünk beletörődni, hogy illúzió, hiú ábránd volt erdélyiséget, európaiságot, demokrácia iránti elkötelezettséget, kisebbségben élő nemzeti közösségek iránti empátiát elvárni a nagyszebeni polgármesterből lett elnöktől. Románabb igyekezett ő lenni minden románnál, bukarestibb a centralizált nemzetállam legfanatikusabb híveinél, kiszolgálóinál és haszonélvezőinél, balkánibb a legocsmányabb Dâmbovița-parti marakodáson nevelkedett kisstílű politikusoknál. Láthattuk ezt már tavaly, amikor az RMDSZ-kongresszusra küldött üzenetét titokzatos módon megváltoztatták, egyszer csak eltűnt belőle az a beismerő vallomás, mely szerint Romániának még sokat kell tennie annak érdekében, hogy a nemzeti kisebbségek minden őket illető jogot megkapjanak. De láthattuk ezt néhány nappal korábban is, amikor Iohannis a Securitate öröksége iránti elkötelezettségéről tett tanúbizonyságot azzal, hogy a Dan Voiculescu börtönbe zárt szekusbesúgó szócsövéül szolgáló médiabirodalmat védelmébe vette a törvényt alkalmazni kívánó állami hatóságokkal szemben.
Tőkés László kitüntetésének megvonása jól illeszkedik azon magyarellenes intézkedések sorába, amelyek jó ideje csak sűrűsödnek, sokasodnak, súlyosbodnak. A leállított restitúció, a terrorvád, a kollektív megbélyegzés, a magyar feliratok, jelképek elleni hadjárat, egyes karakán magyar vezetők meghurcolása, a képtelenség határán is túlmenő magyarellenes törvénytervezetek benyújtása – ilyen előzmények mellett majdhogynem csoda is lett volna, ha a román államhatalom nem fosztja meg a temesvári forradalom hősét a Románia Csillaga Érdemrend kitüntetéstől. Sajnos, 2016 tavaszán, 26 évvel az 1989-es változás után már ott tartunk, hogy az sem meglepő, ha a kitüntetést egy politikai nyilatkozatért, egy véleményért vonják vissza. A nagy román demokráciában – hol vagytok, emberi jogok elszánt, ádáz védelmezői, hol a nemzeti, magyar vagy lengyel kormányokat rendre megleckéztető európaiak?! – már szinte fel sem tűnik, ha korlátozni próbálják a gyülekezési jogot vagy a szabad véleménynyilvánítás jogát – mindazokat az alapértékeket, amelyekért 1989 decemberében Tőkés László mellett oly sokan síkra szálltak, és ezen értékekért oly sokan életüket áldozták.
Az, hogy 26 évvel az 1989-es események után a román államfő a temesvári forradalom hősétől vonja vissza a rendszerváltásban játszott szerepéért megítélt érdemrendet, voltaképpen magának a forradalom eszméinek és célkitűzéseinek a megcsúfolása, a szabadságért életüket adó hősök emlékének meggyalázása.
A legmagasabb közjogi méltóságot megtestesítő államelnök gesztusában a legfájóbb, hogy az voltaképpen a nyilvános, hivatalos beismerése annak: Románia nem becsüli a szabadságot, a demokráciát. 26 év után a nacionálkommunista rezsim hivatalosan visszatért Romániába…
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Népszerű vetélkedő
A vajdasági Ada, a Maros megyei Backamadaras mellett Barátosról, Csíkmadarasról, Csíkszentimréről, Csíkszentmihályról, Sepsiillyefalváról, Sepsiszentgyörgyről, Uzonból és Zágonból jelentkeztek csapatok a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Alapítvány és a Tanulók Háza által meghirdetett Székelység története – Kádár Gyula Emlékversenyre, amelynek idei témája a kiegyezéstől napjainkig tartó időszak.
A vetélkedőre a Székelység története kézikönyvből készül a harminc diákcsapat, a jelentkezők elektronikus postán kapják meg az első forduló feladatlapjait, amelyek megoldását a Tanulók Háza postacímére kell visszaküldeniük március 31-ig. Bővebb tájékoztatás a szekelysegvetelkedo@gmail.com címen kérhető. (r.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Táncolók és táncoltatók (Beszélgetés Csáky Zoltán televíziós személyiséggel)
Megjárt mennyet és poklot, televíziós személyiségként előbb a bukaresti magyar adás, majd a Duna Televízió egyik meghatározó arcaként vált milliók kedvencévé. Csáky Zoltánnal a távolba szakadt ember véleményformálási jogáról és az erdélyi magyar életről is beszélgettünk.
– A marosvásárhelyi magyarok többnyire a Bolyai-líceum mindenekfelettiségével hozakodnak elő. Ön is?
– Persze. Nagyon jó tanáraim voltak, műveltségem alapjai, az erkölcsi tartás, minden onnan származik. Egész életemben kísért az emlék, amikor 1962-ben, a ballagás előtt néhány nappal hívattak az igazgatói irodába. Kozma Béla, a legendás igazgató fogadott, társaságában két, számomra ismeretlen férfi. – Az elvtársak a pártbizottságtól jöttek, szeretnék, ha románul búcsúztatnád az évfolyamot. Hajlandó vagy-e, fiam? – kérdezte. – Igazgató elvtárs, mondtam, itt évtizedek óta magyarul búcsúzunk, én is magyarul mondom el a beszédemet. – Hallották az elvtársak? – fordult feléjük. És ezzel vége volt. 
– Milyen volt az akkori Vásárhely?
– In floribus! Nagy színészgenerációk nőttek ki, a kilencven százalékban magyar játékosokból álló ASA futballcsapata virágkorát élte. A Bolyai igazi magyar sziget volt, a romántanárnőnk már akkor mondogatta: vigyázzatok, mert csak Székelykocsárdig tudtok érvényesülni a magyar nyelvvel. Persze, nem zárkóztunk el a román kultúrától sem, a Székely Színház sztanyiszlavszkijos világa után igazi nagy reveláció volt az akkoriban alapított román tagozat frissessége, új, a mozgástechnikát felértékelő stílusa. – A mai városról is hajlandó véleményt mondani?
– Azt tartom, hogy messzire távozott ember ne ítélkezzék. Bár az is igaz, hogy másfél évtizeden át tévésként havonta jártam vissza. A Duna Televízióval végrehajtott egyik legnagyobb médiatettünk az erdélyi március 15-i ünnepségek közvetítése volt, ezek során éreztem igazán a változást. A Postaréten ünneplő marosvásárhelyiek egyre megfáradtabb közösséget alkottak, míg Székelyföldön beljebb haladva nőtt az ünnep jó értelemben vett harsánysága, életereje. Marosvásárhely megváltozása elsősorban a Markó Béla, Frunda György, Borbély László triász nagy bűne, riporterként, a Heti Hírmondó főszerkesztőjeként éveken át követhettem a politikai habitus változásait.
– A kívülálló számára a bukaresti televíziós pálya egészen kivételes státusnak számított a hetvenes években. Belülről nézve is az volt?
– Életem egyik legjobb döntése volt, hogy eleget tettem Bodor Pál hívásának. Az egyetem után, 1969-ben a Vörös Zászlónál kezdtem dolgozni színikritikusként. Ebben a minőségemben 1971-ben kritikát írtam a bukaresti televízió magyar adásáról. Miután a lapszám a Bodor kezébe került, felhívott, és azt mondta: ha minket bírálsz, gyere és csináld. Remek idők voltak, akkoriban még lehetett az erdélyi magyarságot szolgáló, nézhető műsort készíteni. Lehetővé tette ezt szakmai felkészülésünk, de Bodor „széles háta”, azaz az apósa, a központi bizottsági tag, Gere Mihály is. Torockóról, Székről készítettünk riportokat, portrékat erdélyi szellemóriásokról. És olyan igazi közösségteremtő műsorokat is, mint a Zenés karaván, a Kaláka, amelynek például az volt a jelszava: Jobb, ha mi táncolunk, mint ha minket táncoltatnak. Gyorsan mozgalommá vált, hólabdaszerűen nőtt, ugyanakkor egyre veszélyesebbé vált a hatalom szemében.
– Szekusdossziéja hogyan „emlékszik” ezekre az időkre?
– Sok érdekes dolog derült ki belőle, de én semmit sem érzékeltem az egészből. Az első jelzés az akkori feleségemtől, Sikó Ildikótól érkezett, aki kisírt szemmel érkezett haza Vásárhelyre egy bukaresti fejtágítóról. Kincses Előd ügyvéd figyelmeztette: vigyázz, mert Zolit megfigyelik. Az utolsó rólam szóló jelentés 1988-ból származik, ráadásul egy kalákás jelentett, Jakabffy Attila. Illetve az 1989. februári, Budapestre való áttelepedésünk után is született még egy jelentés az első interjúról, amelyet a Kossuth rádiónak adtam, Nadia Comăneci szökése ügyében szólaltattak meg mint „szakértőt”. – Tévésként soha nem kényszerült utólag nehezen magyarázható helyzetbe?
– Kivételezettnek tarthatom magam, mert Bodor engem soha nem bízott meg politikai tárgyú műsorokkal, se tévés publicisztikával. Nem is emlékszem, ki kellett-e mondanom valaha a képernyőn Ceaușescu nevét. Kalákáztam, kollégiumoztam, portrékat készítettem. Bodor távol tartott engem – s talán még Boros Zoltánt – az aktuálpolitikától, így utólag nem is lehetek eléggé hálás neki ezért.
– Fel sem tűnt, hogy közben mások vergődnek a pártos sajtó béklyójában?
– A magyar adásról nemrég megjelent könyv egyik bemutatóján „vallomásoztunk”, emlékeket idéztünk. Akkor mondta el Máthé Éva, hogy ő sajnos nem tud csupa szépre emlékezni. Vele csináltatták meg ugyanis az adás első negyedóráját, amely kizárólag a nagy vezető dicsőítéséről szólt. Név és arc nélkül ugyan, de akkor is.
– Ha ilyen burokban élt, mi érlelte meg önben a Magyarországra telepedés gondolatát? – Két keserű dátum van az életemben: 1985. január 11. és 2015. január 11. Az első egy borzasztóan hideg hétfői nap, Vásárhelyről repültem Bukarestbe, a szerkesztőségben pedig azzal fogadtak: miért jöttél, nincs adás. Hogyhogy nincs adás? Te semmit sem tudsz? Nem. Előtte való pénteken szó szerint adás közben húzták ki a dugaszból a német nyelvű műsort. Szélnek eresztettek bennünket. Bodor 1983-as távozása után ugyan egyre inkább éreztük a megszorításokat, de ezt a drasztikus megoldást semmi sem vetítette elő. Én a bukaresti rádió erdélyi tudósítója lettem, termelési riportokat készítettem. A második feleségemet, Emőkét gyerekgyógyászként Romanba helyezték, néha hazajött, néha én mentem a Trabantommal, Zselyke lányunk a nagymamánál nevelkedett. Ez így nem élet, mondogatta a nejem, aztán egyszer csak biztatni kezdett, hogy adjam be a kitelepedési kérelmet. Mivel Magyarországon születtem, ennek elvileg könnyebbséget kellett jelentenie. Beadtam, nyilván rögtön kirúgtak a rádiótól. Akkor már nem volt visszaút, eljöttünk.
– A rövidesen bekövetkező változások nyomán nem merült fel önben, hogy itthon kezdjen újra mindent? – Bodor Pál a tanúm, hogy 1990 februárjában haza akartam jönni. Októbertől a magyar rádiónál dolgoztam a határon túli műsor szerkesztőségében. Januárban a tévé megbízásából már újra otthon voltam, Jelentés Erdélyből címmel készítettem egy háromrészes riportsorozatot. Jelen voltam például Tőkés László első szabad istentiszteletén, a templom előtt még katona vigyázott rá. A februári vásárhelyi gyertyás tüntetés után – bár akkor már nagyon készültem haza – Bodor azt mondta: várj még. A fekete március aztán mindent eldöntött.
– Milyen eseményhez kötődik a másik cezúra, 2015. január 11-e?
– Az a budapesti tévés életem végének időpontja. Újabb hétfői nap, mentem be a Duna Televízió Kívánságkosár című műsorába, amikor rohan utánam az adásszerkesztő. Jól vagy, Zoli? Jól, persze. De van egy kis gond: nem vezetheted a műsort. Nem írták alá a szerződésedet. Szó nélkül megfordultam, összeszedtem a személyes dolgaimat, és eljöttem. A nagy tévés leépítési hullám engem is elsodort. Jólesett viszont, hogy a nézőknek a világ minden részéről és a kollégáknak is nagyon hiányoztam.
– Most, bő egy év után hogy érzi magát? Még inkább fáj? Vagy szűnőben van?
– Az tart némileg karban, hogy mindenhonnan hívogatnak. Megjelent két kötetem, keresik a filmjeimet, bemutatókra járok. Az emberek ragaszkodása megindító: egy éve nem vagyok a képernyőn, és még mindig nem akarnak elfelejteni. Persze, jó lenne valami új kihívás, mert azért fáj a szakmai megbecsülés hiánya. Nem kaptam választ az Erdély kifosztásáról szóló, Zöld arany című filmtervem szinopszisára. Az utolsó arcél című dokumentumfilm-tervem azonban most megvalósulni látszik. A jugoszláv hadsereg egykori alezredeséről, Sutus Józsefről szól, aki feleségét követve ma Macedóniában él. Első világháborús honvédsírokat tárt fel Szkopjében, ahol a régi temetőt magyar temetőnek hívják. Ő a szkopjei magyarok vezetője, tevékenysége nyomán a városban emléktáblát helyeztek el, négy utcát magyar személyiségekről neveztek el. Erős hiányérzetként él viszont bennem, hogy nem tudtam folytatni az ortodoxia erdélyi térhódításával foglalkozó Hagymakupolás honfoglalás című filmemet. 
– Merre szerette volna továbbvinni ezt a nagy visszhangot kiváltó történetet?
– A katolikus egyház irányába. Jakubinyi György érsek annak idején nem nyilatkozott nekem, de megváltozott az optikája, mióta a pápa Romániában járt, Erdélybe viszont nem látogatott el. Úgy gondolom, a székelységnek, Székelyföldnek gyakrabban kellene pozitív impulzusokat, üzeneteket küldenie magáról a nagyvilágnak. A csíksomlyói búcsú, az összmagyarság legnagyobb ünnepe közvetítésekor gyakran megfordult a fejemben: mi lenne, ha a ferences atyák felkérésére a somlyói nyeregben összegyűlő ötszáz-hatszázezer székely-magyar-csángó zarándok aláírásával hitelesítenének egy, a Szentatyához címzett meghívót? 2017-ben, a négyszázötvenedik jubileumi évben Ferenc pápa látogatása aktuális lehetne. És akkor Őszentsége szembesülhetne a ténnyel: az ortodoxia hiába potyogtatta tele Székelyföldet hagymakupolákkal, így próbálva jelezni, hogy ősi román föld, ott bizony félmillió katolikus hívő előtt misézhet.
CSÁKY ZOLTÁN
Sümegen született 1945-ben. Nős, három gyermek apja, egy unoka nagyapja. Gödöllőn él. Tanulmányait Marosvásárhelyen a Bolyai Líceumban, majd Kolozsvárott a BBTE bölcsészeti karán végezte. 1971-től az RTV magyar szerkesztőségének tagja, a Kaláka és a Kollégium című műsorok szerkesztője, műsorvezetője. 1989-ben családjával Magyarországra telepedett. A Kossuth rádió munkatársaként dolgozott, majd a Duna Televízió alapító tagjaként a Heti Hírmondó főszerkesztője és műsorvezetője, dokumentumfilmek szerzője. Hagymakupolás honfoglalás című filmjét levetítették a University London East European Studies karán. 2010 és 2014 között az MTVA műsorvezetője, az Arcélek portrésorozat szerzője. Kötetei: Hagymakupolás honfoglalás (2004), A jóisten politikája (2010). Díjak, kitüntetések: Pethő Sándor-díj, Julianus-díj.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vezényelt történelem (Gazda József rendhagyó regénye )
Rendhagyó mű Gazda József legutóbb megjelent*, több mint hétszáz oldalas könyve. Műnemét tekintve is az. Néhol a regény műfaji sajátosságai dominálnak, melyeket megrázó lírai vallomások váltanak, hogy aztán a szociográfia ténykimondó stílusa vegye át a helyét.
Van, amikor családi legendáriumok elevenednek meg, van, amikor költői metaforákban gazdag esszévé változik. De találhatók benne történelmi reflexiók vagy éppen tömény történelemfilozófia is. Szinte észrevétlenül csúszik át egyik műfaj a másikba. De bármelyiket használja is a szerző, mindenütt keserű. Pontosabban: megkeseredett. Ami feltételezi más, valamikori jobb állapotok elmúltát.  A szerző több műfaj eszközét használja fel, veti be, hogy feleletet találjon a kínzó kérdésre: miként és miért kerülhetett a székelység a mostani állapotába? Mi juttatta ide, és hogyan hatott rá? Miként élte ezt át és éli meg ma is?
Mi is hát Gazda József könyve? Történelmi detektívregény, amely egy nép közelmúltját nyomozza? Sok-sok székely ember prózában megírt tragikus balladája? Oknyomozó történelmi megariport? Egyvalaminek semmiképpen nem nevezhető: mesének. Mivel hiányzik belőle az, amivel a mesék végződni szoktak: a kizökkent idő helyretolásának, az alapjaiból kifordult világ helyrebillentésének mozzanata. Ez még várat magára. A valóságban is. Egyelőre csak a szerencsétlen áldozat értetlenkedése kiált az égre: kirablója ráadásként miért rúg újra és újra belé? A kötet alcíme: Sorsregény. De nem egy bizonyos szereplő életének történetéről szól, hanem a székelység legutóbbi százvalahány évének szomorú, kollektív sorsregénye. Remélhetőleg nem végzetregénye.  A könyvnek van ugyan egy Géza nevű főszereplője – aki mintha a szerző alteregója volna –, de az ő személye csak közbe-közbe, nagy szünetekkel jelenik meg, nem tolakszik előtérbe. Egyéni boldogságát is az őt körülvevő közösség sorsának alakulása határozza meg: „Más emberek fájdalma ugyanúgy fájt neki, mint a saját fájdalmai, vagy talán még jobban, a maga pici öröme ellenében ott lüktetett benne a milliók fájdalma, s az igazi boldogságról így csak álmodozott.” Az egész könyv azt sugallja, arra figyelmeztet, hogy legyen bár sajátos, különleges az egyes ember személyisége, élete, végeredményben sajátos, különleges is csak a nyelvét, tudatát, egész valóját születésétől kezdve formáló közösség ráhatásával, segítségével tud lenni: „…a te egyéni lépteid csak látszólag egyéniek, vagy úgy egyéniek, úgy tudnak egyéniek lenni, ahogyan az a sodrás, áramlás alakított, formált”. És: „ritka az az egyén, aki közössége sorsától függetleníteni tudja az ő egyéni sorsát”.
A könyv a székelység XX. századi kalamitásainak krónikája. 
Gazda József évtizedekig gyűjtötte a Székelyföld (a könyvben: Sóhajd) különböző vidékein élő, különböző korú és foglalkozású emberek visszaemlékezéseit az általuk megélt történelemről. Az egyes emberek számára a közelmúlt történelme nem elvont fogalom, saját bőrükön tapasztalták, szenvedték meg, vagy közvetlen felmenőik meséltek az általuk átéltekről. Sok ilyen visszaemlékezés közbeiktatása gazdagítja, teszi hitelessé a könyvet. A valóság megrázóbb, fájdalmasabb minden kitalációnál. Gazda József könyvében minden rész annyi más résszel függ össze, annyi minden kapcsolódik és kapcsolható hozzá − akár más olvasmányélmények, akár saját élettapasztalatok mentén −, hogy az olvasóban újabb és újabb kérdések és tisztáznivalók fogalmazódnak meg közössége múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Olyan ez a könyv, mint egy motívumokban bővelkedő textília: külön-külön is izgalmasak az egyes elemek, még inkább összességükben. Olyan ez a könyv, hogy mindenik alfejezetéből külön-külön is regényeket lehetne írni. Együtt az egész szinte emberfeletti vállalkozás. Aminek a szerző emberül megfelelt. 
Molnár Vilmos
* Gazda József: Vezényelt történelem. Sorsregény. Budapest, 2014, Hét Krajcár Kiadó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Széltörésben
Vári Attila Marosvásárhelyen
Vári Attila József Attila-díjas írót és költőt, a Lassított lónézés, a Változatok ütő és védekező hangszerekre, illetve több, máig népszerű verseskötet, novelláskötet, regény szerzőjét ünnepelte szépszámú közönség szerdán délután a Bernády Házban. Az irodalmi estet kettős eseményként harangozták be a szervezők: egyrészt a szerző hetvenedik születésnapját ünnepelték, másrészt ekkor mutatták be legutóbbi, Széltörésben című verseskötetét, amely a Mentor Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg.
Az egybegyűlteket az estet szervező kiadó igazgatója, Káli Király István üdvözölte.
– Kettős eseményen veszünk részt, egyrészt az új verseskötet bemutatóján, másrészt a város megtért gyermekét üdvözölhetjük hetvenedik születésnapján. Vári Attilának ez már a hatodik kötete a Mentornál, gyakorlatilag háziszerzőnkké lépett elő. Barátomként szeretem, a közeli régmúltból azt tudom, ami közös az életünkben. Egy párnaháborúra emlékszem és arra a vagonra, amelyben tizenhárom évesen a mumpsz foglya voltam, és ő vigasztalásnyira mellettem maradt. Sem akkor nem értékeltem igazán, amit értem vállalt, sem tizenhárom évvel később, amikor összetalálkoztunk Vásárhely főterén, és elolvasta, majd eljuttatta zsenge és értéktelen irományaimat oda, ahol íróvá avattak. Fölöttem járt két osztállyal, és utóbbi találkozásunkkor már kétkötetes szerző volt, én pedig minden betűjét szentírásként faltam, nyeltem. Egyetlen kijelentését nem tudtam akkor sem elhinni, azt, hogy számára vége az emlékeknek. Most, több mint 40 év távlatából állíthatom, hogy álságosan játszotta a felnőttet, hiszen egy életen át az örökölt és maga teremtette mítoszok között élt. Erre volt szüksége, hogy átélhesse a világ viszontagságait. Életemet szebbé, jobbá tették meséi, történetei, mert hinni tudtam, akartam bennük – az életre hangolódás között is meggyőződhetünk arról, hogy vannak csodák – mondta Káli Király István, majd az új verseskötetet méltató Kovács András Ferenc szólt a közönséghez.
– Vári Attila szeretetre és olvasásra méltó ember. Nagyon fontos a jelenléte az irodalomban. Már akkor is fontos volt, amikor még alig tudtunk róla. E kötetben 35 vers van, és ezek a versek nagyon pontosan tagolódnak, szövésük felszabadítóan groteszk, utána pedig felszabadítóan keserű. Az első részben az Önarckép cikluscím szerepel, ez családi portrésorozat. Az emlékszilánkok, a legbelső történetek valahol az elhallgatás cseles határán vannak. Mennyi keserű szeretet, fanyar humor van ezekben a versekben! Groteszk lábjegyzetek, névjegyzetek, farsangi csujjogatók. Két verse a hetvenes, nyolcvanas évekből való, a többi bárhol keletkezhetett a huszadik és huszonegyedik század árnyékában. A félkeserű gyerekszáj kiszól a képből. A nagy mesélő az életrajzi mozzanataiban nem adós nekünk, de a líra egy fél szájhúzást, metaforát könnyebben elárul, mint a próza. Ezek nagyon jelen idejű emlékek. Élesen felvillantott és félhomályban is maradó portrék tetőznek a versekben, amelyek Kormos Istvánt juttatják eszembe. Groteszk, burleszk, félfanyar, központozás nélküli versek, dallamok szerepelnek a kötetben – a vers legalább hajlítható, ha a világ merev. A Sancho Panza-verseket követően lassú sötétedés következik, e szint pedig megmarad és emelkedik a második, Forgószélben című ciklus alatt. Megrázó és könyörtelen versek is helyet kaptak a kötetben, alkotásainak nagy erőssége a játékos billegetés: mosolya egy kisfiúé és magányos farkasé egyszerre. Szürrealisztikusan tud láttatni dolgokat, el tudja emelni a sorokat, akár a nyelvtől is. A víziók és tündérálmok között állandó mozgásban van az akarat és az én. Mindig dalszerű volt, itt a meg-megakasztó, szándékos ritmustörések a kételyt fejezik ki, az érzést, amikor beleszakad az ember hátába a fájdalom. Sokféle verset ír, rímes verset, szabad verset egyaránt. Hosszan, szuggesztíven és kívülről el tudja mondani a verseit, szívből szavalja őket – mondta KAF számos sztorival gazdagított méltatóbeszédében, majd az est végén a szerző osztotta meg emlékeit a közönséggel, illetve olvasott fel legutóbbi verseskötetéből.
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Mindennek eljön az ideje…
Húsz éve hunyt el dr. Kós Károly (1919–1996) néprajzkutató
Húsz éve, 1996. február 29-én hunyt el dr. Kós Károly néprajzkutató, muzeológus, egyetemi oktató, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, Kós Károly (1883–1977) író, építész fia.
Dr. Kós Károly a kalotaszegi Sztánán született 1919. augusztus 31-én. 1931-ben a kolozsvári Református Kollégium diákja volt, de 1935-ben édesapja – a tanárokkal támadt nézeteltérése miatt – átíratta a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba, ahol Csutak Vilmos volt az igazgató. 1939-ben egy évig református teológiai hallgató volt Kolozsváron, majd ’40-ben, amikor újraindult a néprajz szak az egyetemen, átiratkozott. 1943-ban egyéves ösztöndíjat nyert, és Budapesten tanult, ahol Viski Károly volt a tanára. Történelemből, földrajzból és bölcsészetből szerzett oklevelet. Doktori disszertációját néprajz témakörben írta meg 1944-ben, Viski Károly és Gunda Béla irányítása alatt.
1944-ben egyetemi tanársegédként maradt vissza a kolozsvári egyetemen, ahol történelmet és néprajzot oktatott. Közben az Erdélyi Múzeum Egyesület néprajztárát és az Erdélyi Kárpát Egyesület fényképtárát gondozza.
1951–56 között az Erdélyi Néprajzi Múzeum munkatársa, osztályvezetője és igazgatóhelyettese volt. 1955–59 között, a két kolozsvári egyetem egyesítéséig akadémiai kutatóként a kolozsvári magyar egyetem néprajzi tanszékének előadótanára volt.
1976-ban Faragó Józseffel beindítja a Népismereti Dolgozatokat, amelynek alapító szerkesztője volt. Ez halála előtt két évvel szűnt meg, 1994-ben.
1979-ben nyugdíjazták, de sosem vonult vissza, élete végéig dolgozott. Kutatási területe: az erdélyi és moldvai magyarság tárgyi kultúrája és az interetnikus kapcsolatok egymásra gyakorolt kölcsönhatásai. Legismertebb témakörei: népi vadfogás, fazekasság, kőfaragás, ekés földművelés, bivalytartás, árucsere, vásárok, népi építészet, fejfák, népviseletek, festett bútorok.
Szentimrei Judittal és Nagy Jenővel megírták azt a hatalmas szellemi értéket hordozó öt tájmonográfiát (Kászon, Szilágyság, Kis-Küküllő, Moldva, Torockó), amelyek az erdélyi népművészetben az ember és táj, ember és ember közötti kapcsolatok legszebb bizonyítékai.
Ezenkívül vannak a nagy ívű "egyéni vállalkozásai": Tájak, falvak, hagyományok (Kriterion, 1976), Eszköz, munka, néphagyomány (Kriterion, 1979). Halála után jelent meg a monumentális, kétkötetes Mezőség néprajza (Mentor, 2000) és a többszerzős Torockói népművészet (Kriterion, 2002).
***
Dr. Kós Károllyal 1984 kora tavaszán találkoztam Kolozsváron, amikor meglátogattam Györgyfalva negyedbeli lakásán. Látogatásomat koráb-  bi, levélben küldött meghívására "terveztem" be, amikor túl voltunk már az 1983-as Néprajzi Dolgozatokban lehozott népi vadriasztás megjelenésén. Akkor gyűjtöttem az anyagot a Halálozás, temetés, temető Vadasdon c. dolgozatomhoz. Magammal vittem az addig összeállt anyag nyers változatát, amit tételről tételre gondosan átnézett, tanácsokkal látott el, szakmai útmutatásokkal vértezett fel. Tudta, érezte: az ND szerzői gárdájának java része úgy verbuválódott össze, legtöbbje nem a néprajz terén szerzett diplomát (akkor már nem létezett, azaz: korábban megszűnt a néprajzi oktatás egyetemi szinten), hozzáállásunkat a népi kultúra iránti értékmentő VONZALOM és az akarat fémjelezte, semmint a szakmai felkészültség…
Az a nap, amit ott töltöttem a Scarisoara utcai lakásában – dr. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor lakása közelében – felér egy egyetemi évvel!
Erre a találkozóra magammal vittem lelki jó barátom, a vadasdi származású Molnár Dénes e témakörben készített rajzait, akinek munkáit látva fölöttébb el volt ragadtatva. Szívből örült annak, hogy apadó magyar képzőművészeink egyre bokrosodó tanári- művészi elfoglaltságuk közepette időt szakítanak a néprajzra is… Aztán beszélt a vonalas rajz fontosságáról a néprajzkutatásban, ami hitelesebbé, értékesebbé és vizualitásában gazdagabbá teszi a leírt néprajzi szokást – jelen esetben a halálozás, a temető néphagyományait.
Mikor elköszöntem – a délutáni órákban –, meg kellett ígérjem: sohasem fogok lemondani a "néprajz felé hajló szerelmemről", s még a nyár beállta előtt postázom "halottas" dolgozatomat, hogy benne legyen a következő ND-ben…
Néhány hónap múlva postáztam, amelyre az alábbi válasz érkezett.
Székely Ferenc
Vadasd
Kolozsvár, 1984. június 26.
Kedves Ferenc!
Az egyik szemem nevet, a másik sír. Nyugtázom a te 29+6 oldal szövegből álló dolgozatodat (Halálozás, temetés, temető Vadasdon) és Molnár Dénes dolgozatát (Sírjelek) – 27 oldal szöveg + 12 lap tusrajz, melyeket a napokban (még Csíkszereda-Sepsiszentgyörgy körúton voltam) hozott a posta. Öröm látni az újragépelt (tökéletesített) kéziratodat és a témát jól kiegészítő Molnár Dénes-kéziratot (bár ehhez még nem szólhatok hozzá, mert csak átlapoztam) és szép képanyagot. Öröm látni az ilyen szép képanyagot, de az immár véglegesnek tekinthető (föltehetően már csak szerkesztői adjusztálást igénylő) tanulmányszöveget meg éppen, hiszen ez az a téma és vidék, amiről s ahonnan oly régóta várunk valamit, minél többet, ez kell a Népismereti Dolgozatoknak!
Ugyanakkor viszont a másik szemem sír, hiszen ’84 helyett – mint évtizedünk elején szó volt az évenkénti megjelenésről – az ND legközelebbi kötete csak 86-ban jelenhet meg ("legjobb esetben" – mint a Kriterion főszerkesztője írta) s e kötetre már kétszeres anyag van (hál’ Istennek – mondja a nevető szem). A "legjobb eset" pedig arra vonatkozik, hogy jelenleg (3 hónapja) egy brigád a Kriterion eddigi tevékenységét és jövendő profilját igyekszik meghatározni s úgy tűnik, hogy e kiadónak vissza kell térnie a korábbi szépirodalmi kiadó profilhoz s ami nem szépirodalom, azt mind az Editura Academiei, Albatros, Sport- Turism, Meridiane, Creanga stb. kiadókhoz kell átadni elbírálásra, hogy vállalják-e kiadásukat ilyen vagy olyan nyelven. Több éve már a példányszámokat sem a Kriterion határozza meg, s ugyanakkor a papírral és festékkel is problémák vannak. Egyszóval pillanatnyilag alig tudná valaki megmondani, hogy mi lesz a sorsa pl. a ND-nek, vagy akár az én és mások már ott levő kész kéziratainak, melyek szerződés alapján készültek el évekkel ezelőtt.
Nem alkalmas e papiros arra, hogy minden részletre kitérjek, minden fentiekkel kapcsolatos gondolatot kifejtsek stb. Ami fő mondanivalóm van a magam és minden szeretett, becsült munkatársam számára, az ebben foglalható össze: mivel jelenleg senki sem sürget, senki sem kap írásaink után, senki sem szorít, hogy hamar-hamar adjuk a kéziratot, az 1950-es, 60-as évekhez hasonlóan nyugodtan dolgozhatunk, alapos munkára van időnk, s ha már mi nem is, de utódaink bizonyára kapnak kiadót munkáinknak. Persze, meglehet, hogy akár pár év múlva kapósak lesznek kézirataink, hiszen a már "változó valóság" korában, mikor úgy rohan, alakul minden, közelebbről is előállhat olyan helyzet, hogy nem csak az olvasók, de a kiadók is igényelni fogják írásainkat, csak legyenek kész formában. Ebben a reményben folytatom én is a munkámat s biztatlak Téged is a további hasznos munkálkodásra. Mindennek eljön az ideje, érdemes dolgozni!
Barátsággal köszönt
K Károly bátyád
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Kiértékelő, baráti beszélgetés a Mosóczy-telepen
Megkeresni a közösségtől elszakadt magyarokat
Szerdán 18 órától a Mosóczy-telepi református gyülekezet imatermében tartotta az RMDSZ tisztségviselők munkájának a kiértékelő gyűlését a kerületbeli szervezet. Az egybegyűlt húsznál több embert, illetve Bognár Levente alpolgármestert, Cziszter Kálmán városi tanácsost, valamint a házigazdát, nt. Sipos András lelkipásztort Farkas Viktória elnök köszöntötte. Ugyanakkor köszönetet mondott a mindenkori támogatásért a felesége társaságában jelen volt nt. Józsa Ferencz nyugalmazott lelkipásztornak is.
A napirend első pontja értelmében megválasztották a megyei rangsoroló küldöttgyűlésen a helybeli szervezetet képviselő küldötteket Kocsik Éva, Csécsi Károly, Hamernyik Etelka, Timiş Erzsébet és Kiss Mihály személyében.
A továbbiakban Bognár Levente, az RMDSZ aradi szervezetének az elnöke, alpolgármester, városi tanácsos a végére járó mandátumban Cziszter Kálmán tanácsos-társával végzett munkát ismertette. A 23 tagú városi tanácsban a magyarság érdekében hozott határozatokhoz a maguk 2 szavazata mellé további 10 támogatót is rendszeresen találniuk kellett. Az érdekképviselethez szükségük volt maguk mögött tudni a helybeli magyarság támogatását. Velük megpróbálták rendszeresen tartani a kapcsolatot, hogy megtudhassák, milyen gondokkal küszködnek, hol segíthetnek. Munkájuk három pilléren nyugszik: az anyanyelvű oktatás, az egyházak, az anyanyelvű kultúránk. Nagyon fontos volt odafigyelni anyanyelvű oktatásunk megtartására az óvodától a középiskoláig. Fő célkitűzés az ott tanuló gyermekeknek a legjobb feltételek biztosítása. A Csiky Gergely Főgimnáziumon az utóbbi időben végzett bővítési, korszerűsítési munkálatok mellett kitért a Mosóczy-telepi napközis csoporttal is működő óvoda, illetve az elemi iskola támogatására is. A továbbiakban az egyházaknak, köztük a helybeli katolikus és református templomoknak nyújtott, idén is betervezett támogatásokat érintve köszönetet mondott az egyházak képviselőinek is a folyamatos erkölcsi támogatásért. Ugyanakkor kitért a városszerte az Aradi Kamaraszínházzal, a Kölcsey Egyesülettel és a Szabadság-szobor Egyesülettel közösen szervezett kulturális rendezvényekre, köztük az Ereklyemúzeum állandó kiállítására. Mindehhez szintén a városi tanács anyagi és erkölcsi támogatása szükséges, amit a koalíciós partnerrel folytatott sorozatos tárgyalások eredményeként sikerült megszerezni.
Beszámolójában Cziszter Kálmán alátámasztotta tanácsos-kollégájának állításait, kipótolva: a Kamaraszínház folyamatos tevékenységével Arad újra bekerült az erdélyi magyar színjátszás vérkeringésébe. Nem az eredményekkel kívánnak kirukkolni, amelyekre sok román kollégájuk is rácsodálkozik, hanem kiemelte a jelenlegi időszak fontosságát: folyamatos szervezkedéssel, június 5-én összefogva lehetőleg 3 tanácsost kell bejuttatni az aradi önkormányzatba. Ott továbbra is szükségünk van az alpolgármesteri tisztségre, ezért parancsoló kötelesség továbbra is biztosítani az elért eredmények megtartását, sőt továbbiak elérését is.
Kerületi gondok
Farkas Viktória elnök, kiemelve a városi tanácsosok munkájának eredményeit, vázolta a szavazásra való mozgósítás lehetőségeit, módszereit. Vagyis embertől emberig eljutva, mindenkit szavazásra kell mozgósítani, közös érdekünkben.
Bognár Levente ismertette a Mosóczy-telepen folyó korszerűsítési munkálatokat, köztük a kultúrháznak a felújítását, a mellékutcák járdái egy részének térkővel történt burkolását, egy közösségi rendőrőrs kihelyezését, ami sokat javított a közbiztonságon. Ugyanakkor sajnálatának adott hangot, amiért a város felöli bejáratnál lévő jókora lakatlan ház helyzetén a tulajdonviszony miatt nem lehetett változtatni.
A továbbiakban kialakult közvetlen, baráti beszélgetés során Timiş Erzsébet amiatt emelt szót, hogy a magyar diákokat nem a románokkal, hanem az anyaországi magyar diákokkal versenyeztetik, tehát nem készítik fel őket kellőképpen az itt- és megmaradásra. Barta Ernő egyes közlekedési táblák és lámpák kaotikus elhelyezésére, működésére hívta fel a figyelmet. Csécsi Károly az időseknek a választásokra történő mozgósítás lehetőségeit, a mozgóurna házhoz szállításának a szükségességét taglalta. Többen szót emeltek egy, a Mosóczy-telepen szükséges fedett piaccsarnok létrehozása mellett, mások a kerületben működő villamosjárat hiányosságaira, illetve a főutca járdáinak térkővel történő burkolásának a szükségességére hívták fel a figyelmet.
Bognár Levente e közügynek számító hiányosságokból nem kíván magyar ügyet képezni, ezért amellett, hogy teljes támogatásukról biztosítják az orvoslásukat, arra is felkérték a jelen lévőket, hogy a kampányban a helyszínre érkező politikusoknak, akár a polgármesternek is a román lakossággal együtt vessék fel a gondokat.
Abban egyértelműen egyetértettek a szerdai találkozó résztvevői, hogy a környezetükben élő, a templomokból, a magyar rendezvényekről hiányzó, esetleg magányos magyarokat is meg kell keresni, segíteni kell nekik visszatalálni a közösséghez, mert csak közös fellépéssel, együtt lehetünk hatékonyak, erősek.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

Került pénz a Gyógyszerészeti Múzeum megvásárlására
Támogatja a regionális sürgősségi kórház építését a kormány
Több létesítményt meglátogatott tegnapi kolozsvári tartózkodása alatt Dacian Cioloş kormányfő, aki délben a Donát negyedi Izotóp és Molekuláris Technológia Kutatási Fejlesztési Intézetében állt a sajtó rendelkezésére – a bejelentett időpontnál közel egy órával később.
A miniszterelnök kifejtette: az országban három regionális sürgősségi kórház építését finanszírozzák, közülük az egyik Kolozsvár mellett lesz. Erre a célra összesen 150 millió euró uniós pénzalap áll a kormány rendelkezésére. Ugyanakkor jó hír a kolozsváriaknak, hogy Emil Boc polgármester bejelentette: van pénz a Gyógyszerészeti Múzeum megvásárlására. Közben Vlad Alexandrescu művelődésügyi miniszter Facebook-oldalán közölte: az ingatlan megvásárlásához szükséges pénzt a helyi önkormányzat biztosítja, de azt a tárcának alárendelt Kolozs Megyei Művelődésügyi Igazgatóság venné meg, élve a törvény által biztosított elővásárlási joggal. Szabadság (Kolozsvár)

Elmarad az RMDSZ–EMNP összeborulás
– Lezárult az RMDSZ és a néppárt tárgyalási időszaka – jelentette be tegnap a sajtónak Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Kolozs megyei elnöke.
Elmondta: a helyhatósági választások előtti összefogás lehetőségeire tett javaslataikat az RMDSZ csütörtökön elutasította. Három lehetőséget fogalmaztak meg a szövetség helyi képviselőihez címzett levelükben: koalíciós lista, közös (koalíciós vagy független) polgármesterjelölt, arányosan összeállított önkormányzati lista. Az EMNP az ötödik, bizonytalannak számító helyet kérte az esetleges közös listán. Ebből többet már nem engedhettek, magyarázta Soós Sándor.
Azzal, hogy Gergely Balázs az RMDSZ-lista második helyezettje, nem lehet „kipipáltnak” tekinteni a magyar–magyar összefogást, mivel ő nem a néppárt, hanem az egyházak részéről vállalta el a megmérettetést, ilyenformán elsősorban az egyházak elvárásainak kell megfelelnie – mondta Soós Sándor. Kifejtette: egy tanácsosi mandátumhoz kb. 5500-6000 szavazat szükséges. Úgy értékelte: 2012-ben nagyon sok magyar választó maradt távol az urnáktól, a jelenlegi romániai magyarellenes hangulatban még nagyobb szükség lett volna az összefogásra, ezért különösen sajnálatos az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének visszautasító döntése – vélekedett. – Nem kívánunk ellenséges hangulatot generálni, hiszen az a legfontosabb, hogy minél több magyar szavazó járuljon az urnákhoz június 5-én – hangsúlyozta.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Tisztelgés Arany János emléke előtt
Arany János szülővárosában, Nagyszalontán népes ünneplő gyülekezet emlékezett a költő-óriás születésének 199. évfordulóján, március 2-án.
A református templomban tartott ünnepségen Mikló Ferenc esperes-lelkipásztor hirdette Isten Igéjét a Zsidókhoz írt levél 13. részének 7. verse alapján: „Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, akik szólották néktek az Istennek beszédét, és figyeljetek az ő életük végére, kövessétek hitüket.”
Az igehirdető szólt arról, hogy a nagy költő-előd is a mindennapi életben cselekedeteivel és írásaival hirdette Isten beszédét. Egész életművét elpecsételte az Ige. Miért fontos, és miért kell minden évben emlékeznünk Arany János születéséről és haláláról? Ezt is az Igéből vett tanulsággal támasztotta álá a prédikátor: a költő olyan elődje a mai magyar népnek, akihez méltónak kellene, hogy legyen minden magyar kortársunk. A nyelv művelésének olyan magaslatait hódította meg, szókincse gazdagságának varázslatosságával elévülhetetlen érdemeket szerzett magyar kultúránk történetében. Ezért óriás a magyar művelődés örökségében. Már gyermekkorától járt a templomba szüleivel együtt, megharcolt hitében elfogadta Isten kiválasztó kegyelmét. Növekedett az emberi ismeretek adta bölcsességben, sőt Isten akarata szerint próbált járni. Ezt a szép örökséget hagyta fiára is, amikor – verse tanúsága szerint – imádkozni tanította őt. Lánya elvesztése fölötti gyászát a legnagyobb alázattal viselte, Isten akaratában megbékélt. Ugyanezzel a lekiséggel és méltósággal gyászolta az 1848/49-es szabadságharc elvesztését. A mai ember „odafigyelhet” erre a magatartásra, minden vesztes személyes csatája végén.
„Kövessétek hitüket”, – szólítja meg a mai emlékezőket az Ige, azaz a nagyszalontaiakat, és kérdezi: ma hogyan követik a költő példaadó, személyes küzdelmek között megedzett hitét? Arany életműve üzeni: kitartással és hittel fussuk meg életpályánkat. Szól ez a költő nevéről elnevezett Elméleti Líceum tanárainak, diákjainak, a város lakosainak és minden emlékezőnek is.
Igehirdetést követően az Arany János Líceum diákjainak műsora következett. A hetedik osztályosok adták elő a Toldi – Előhang című verses, zenés összeállítást. Zsorda Dorottya A költő hazája című verset, a Honnan és hová című költeményből pedik Bagi Nóra adott elő részletet. Máthé Júlia Angyalka az Egykori tanítványom emlékkönyvébe című verset, Darvasi Hajnalka pedig a A hajótörött címűt mondta el. Az Intés című verset Bódi Benjámin, az Alkalmi versből pedig Farkas Johanna és Fenesi Alexandra énekelt Kádár Gergő, Dorbosel Dávid és Balogh Roland gitárkíséretével.
Nemzeti imádságunk eléneklése után az ünnepi gyülekezet kivonult a költőnek az emlékparkban található szobrához. Az emlékezés virágainak elhelyezése előtt az Arany János Líceum kórusa énekelte a Toborzót, Negrau Mónika tanárnő felkészítésében. Ezután Tráier Balázs a Hoc erat in votis című verset mondta el. Ünnepi beszéddel emlékezett a költőre Pelok Gabriella nyugalmazott tanárnő. Szépen összeszedett gondolatai a tőle megszokott gördülékenységgel ecsetelték azt a hatalmas örökséget, melyet a nagyszalontaiak szívébe és értelmébe helyezett a Mindenható, és amely büszkeséggel, de mindenkori elkötelezettséggel kell, hogy eltöltse a szülőhely melegének őrzőit. Mintegy válaszként szólt Györgypál Gergő előadásában a Visszatekintés című vers. A műsort az iskolakórus Süvegemen nemzetiszín rózsa… című műdala zárta. Ezt követően helyezték el koszorúikat a szobor talapzatán az Arany János Elméleti Líceum, a Nagyszalontai Református Egyházközség, a Polgármesteri Hivatal, a helyi RMDSZ, az Erdélyi Magyar Néppárt, a Romániai Magyar Nyugdíjas Szövetség és a Midesz képviselői. A Szózat eléneklésével zárult az ünnepség. erdon.ro

Tőkés László csillaga
Erdély és a Részek román megszállása óta Bukarest elsőrendű politikai célja a megszerzett területek megtartásának biztosítása örök időkre. E cél megvalósításának egyik legfőbb eszköze a magyarság elüldözése, megfélemlítése és/vagy asszimilálása.
Az első világháborút lezáró nemzetközi jogi diktátumok célja nem a kontinens békéjének megteremtése, hanem a legyőzöttek megalázása és kifosztása volt, így kódoltan magukban hordozták a második világégést, melynek csak időpontja volt kérdéses.  Az azóta eltelt közel száz esztendő óta a román fennhatóság alatt álló területeken megannyi politikai rendszer uralkodott, monarchikus parancsuralmi látszatdemokrácia, királyi diktatúra, sztálini totalitarizmus, puha majd egyre keményedő ceausiszta nacionál-szocializmus, el egészen a mai „eredeti demokráciáig”. Ha magyar szempontból értékeljük azt a száz esztendőt, mely az első, 1916-os román betörés óta eltelt, azt láthatjuk, hogy a román politikai rendszer lehántható formameghatározottság a magyarellenességhez, Erdély magyartalanításának alkotmányszinten rögzített célprogramjához képest. Teljesen mindegy, hogy milyen politikai garnitúra milyen alkotmányjogi rendszer játékszabályai szerint uralkodott, a magyarság eltüntetése ősi földjéről konstans törekvése Bukarestnek.
E tények fényében kell értékelni Tőkés László érdemrendjének minap történt visszavonását.
Tőkés László mindig is szálka volt a román politikum szemében (leszámítva azt a maroknyi európai gondolkodású román értelmiségit, aki közösséget vállalt Vele). Nemcsak az volt a bűne, hogy magyarként halálmegvető bátorságával, konok és céltudatos helytállásával hozzájárult a temesvári népfelkelés kirobbanásához. Ez persze önmagában is súlyos vétek azok szemében, akik románnak tekintenek minden magyart, aki a jelenlegi román államhatárokon belül született (különösen akkor, ha az illetők dicsőséget hozhatnak az országra,) sőt, visszamenően is románná montírozzák Mátyás királyt, Kinizsi Pált, Dózsa Györgyöt vagy Kőrösi Csoma Sándort.
Tőkés Lászlónak fő bűne az, hogy nem elégedett meg a forradalmi ikonszereppel, hanem az új rendszer hatalmasainak is szemébe merte mondani az igazságot, belföldön és külföldön, éhségsztrájkot hirdetett az új rendszer magyarellenessége elleni tiltakozásképpen, az RMDSZ Bukaresti domesztikálása és kormányrúdhoz való odasimulása után pedig kemény és szókimondó állásfoglalásokban, interjúkban leplezte le az erdélyi magyar közösség bőrére menő bukaresti kéz kezet mos játékot, amit a román és magyar vezetők folytattak.
S végül tette mindezt úgy, hogy lényegében támadhatatlan maradt, még a globális világhatalom álságos normái szerint is megőrizte szalonképességét. Ismételgethetik imamalomszerűen a román médiában, hogy Tőkés „extremista”, szélsőséges, romángyűlölő, náci vagy fasiszta, akkor sem tudnak egyetlen gesztust, egyetlen nyilatkozatot, egyetlen tényt felhozni rágalmaik alátámasztására. 
Most visszavonták a Románia csillaga érdemrendet Tőle. 
Ennyire tellett a sovén román államhatalom képviselőtől, a megfelelési kényszer alatt álló szászból lett újromán elnöktől. Lelke rajta. Ettől Tőkés László történelmi érdemei egy fikarcnyit sem csökkentek. Sem az 1989 előttiek, sem az 1989 utániak.
Egyébként, mint köztudott, a kitüntetést Tőkés László már jó ideje átadta temesvári híveinek, annak a bizottságnak, mely az egykori ellenállók meg élő tagjaiból áll. Őszinte kíváncsisággal várom, miként veszik majd el tőlük a román államelnök emberei azt, ami jogosan megilleti őket. Ha netán így is történik, az erkölcsi győzelem mindenképpen azoké, akik ma is őrzik a temesvári népfelkelés eszmei lángját.
Borbély Zsolt Attila

Hargita Megye Tanácsa jól kommunikál, viszont nem mindenre válaszol
Az összes olyan téren, amelyre a közérdekű információkhoz való hozzáférést szavatoló 2001/544-es törvény vonatkozik, Hargita Megye Tanácsa jól teljesített – derül ki abból a felmérésből, amelyet a Civil Párbeszéd és Közvita Minisztériuma készített januárban a megyei tanácsokról. Az eredményről a megyei tanács sajtószolgálata is beszámolt.
„Hargita Megye Tanácsa azon néhány megyei tanács közé tartozik, amely maradéktalanul eleget tett az 544-es törvény által megszabott kötelezettségeinek. Minden programunknál, stratégiánknál előzetesen is konzultálunk, folyamatosan a széles nyilvánosság elérésére törekszünk, mivel amellett, hogy be kell tartani a törvényes előírásokat, csakis így dolgozhatunk ki a lakosság számára hasznos programokat” – kommentálta a felmérés eredményét Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke.
Habár a sajtószolgálat erre nem tért ki, a szerkesztőségünkkel is megosztott kimutatásból kiderül, Hargita megye tanácsa mellett további tizenhárom megyei önkormányzat ért el megfelelő minősítést, tehát a megyei tanácsok 34 százalékát a hargitaihoz hasonlóan értékeltek.
Egyébként lapcsaládunk tavaly november óta sem kapott hivatalos magyarázatot arra, hogy miért tűnt el a székely lobogó a megyeháza homlokzatáról. Borboly Csaba az általunk felvetett kérdésre azt ígérte az MPP frakciónak, hogy választ ad az eltávolítás miértjére. A zászló időközben visszakerült, Borboly Csaba viszont továbbra sem tartotta fontosnak választ adni arra, hogy a román nemzeti ünnep előtt miért kellett eltüntetni a székely zászlót. Székelyhon.ro

Megnyílt Gaál András jubileumi kiállítása
Gaál András közel háromszáz tisztelője, barátja, alkotótársa gyűlt össze szombat délután a Csíki Székely Múzeumban a nyolcvan éves művész jubileumi kiállításának megnyitóján.
A szombaton megnyílt kiállítás nemcsak a válogatás szempontjai miatt érdekes, hanem önmagában is egyedülálló, hiszen az öt teremben megtekinthető mintegy 108 alkotást maga a művész sem látta ez idáig egymás mellett. Ez tehát az eddigi legnagyobb kiállítása, amelynek a Csíki Székely Múzeum nagy szeretettel és odafigyeléssel ad otthont – fogalmazott a megnyitón Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója. „A gyergyóditrói születésű, de hosszú évtizedek alatt csíkivá érlelődött, jelenleg Pannonhalmán élő festőművész felé törleszteni valója van intézményünknek, hiszen a teljes életpályája alatt mindössze két alkalommal, 1964-ben és 1986-ban került sor múzeumi kiállításra.”
A Gaál Andrással való találkozás mindig élmény – mutatott rá Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere. „Itt Csíkszeredában, az eltöltött négy évtized alatt teljesedett ki Gaál András művészként, értelmiségiként, művészetpedagógusként, táborszervezőként. Mi csíkszeredaiként tartjuk számon, így vagyunk büszkék személyére, munkásságára.”
A kiállítást Banner Zoltán művészettörténész nyitotta meg és beszélt a művész pályájának állomásairól. Rámutatott, Gaál András a konzisztens színsíkokra lebontott szántókban, hegyvonulatokban, településeken, házakban tulajdonképpen szinte elementáris erővel érzékeltette annak a szépségeit, ami a székely népnek a lényege, ember és természet ezer éves küzdelmének a monumentalitását. „A teremtés a Teremtő kiváltsága. Ezt a teremteni akarást és tudást adja át, kölcsönzi oda a teremtő az alkotó embernek. (...) És ez óriási felelősséget jelent. Az alkotó embernek meg kell hallania a Teremtő szavát, és tudni kell követni a szándékát. (…) . Nem ez a művészet hivatása, hogy felemelje fejünket, arcunkat a földi lét káoszából? A világmindenség jelenségeit összetartó törvények, a rend világába. Ez a művész feladata, és ezt az egyetlen, de megtalált pályát járja, leheli képeire a művész, amely a teremtés óta létezik, de a Teremtő őrá bízta, hogy avassa láthatóvá és lakhatóvá.”
Gaál András 80
Az ünnepségen bemutatták a Csíkszereda Kiadó Gondozásában megjelent, Székedi Ferenc által szerkesztett Gaál András 80 című kötetet, amely a művész 80 reprodukcióját és egy Székedi által készített életútinterjút tartalmaz. Ebből olvasott fel részleteket Pap Tibor színész. Ezt követően a művészt egy gyergyóditrói küldöttség is köszöntötte, majd Gaál András köszönte meg a lehetőséget, hogy a Mikó-vár termeiben kiállíthatta munkáit.
Péter Beáta. Székelyhon.ro

Segítséget nyújtanak a Diakónia Keresztény Alapítvány udvarhelyi kirendeltségén
A Diakónia Keresztyén Alapítvány (DKA), az Erdélyi Református Egyházkerület szeretetszolgálata Székelyudvarhelyen nyitotta meg legújabb fiókszervezetét. Vasárnap a nyolc régiós fiókszervezet képviselői, lelkipásztorok és számos résztvevő adott hálát érte a belvárosi református templomban az istentiszteleten, majd ünnepélyes szalagvágás után megtekintették a Márton Áron tér 6. szám alatti székhelyet.
Az udvarhelyi fiókszervezet munkatársai, önkéntesei is a szenvedés enyhítését, a kiszolgáltatottság csökkentését, a betegeknek, az időseknek, a rászorulóknak a saját otthonukban való egészségügyi, lelki, szociális szempontból történő segítését vállalta, illetve, hogy csökkentsék a gondozottak felügyeleti igényét, szakszerűen tehermentesítve ezáltal az ápoltak családtagjait.
Erdélyben 168 településén van jelen a szeretetszolgálat. Tavaly négy új munkapontot hoztak létre, köztük a székelyudvarhelyit – mondta el dr. Hegedűs Lajos koordinációs igazgató. A nem kormányzati és nem profitorientált szervezet tevékenységi köre egyfelől a különböző szociális projektek megvalósítására terjed ki, másfelől nemre, korra, vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül kíván segítséget nyújtani szociális illetve egészségügyi problémákkal küszködő személyek és családok számára. A szeretetszolgálat udvarhelyi székhelyét az Erdélyi Református Egyházkerület biztosítja – tudtuk meg Papp Csilla fiókigazgatótól.
Az istentiszteleten Szegedi László generális direktor hirdette az igét. Az ünnepségen közreműködött a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium kórusa Szakács Annamária vezényletével. Köszöntő beszédet mondott Kántor Csaba, a Székelyudvarhelyi Református Egyházmegye esperese, püspökhelyettes, aki egyben a DKA egyházkerületi elnöke is. Vallja: szervezetük a Szeretet meghosszabbított keze. Nem vetélytársa, kiegészítője a jól működő Gyulafehérvári Caritasnak. Célja, hogy abból adjon, amit mindannyian kaptunk: a szeretetből.
Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere az ünnepségen elmondta: mint az egyéb szociális feladatvállaló szervezeteknek, a Diakóniának is partnere lesz az önkormányzat.
Molnár Melinda. Székelyhon.ro

Örömmel lenni irgalmasnak
A Nagyváradi Római Katolikus Egyetemi Lelkészség szervezésében múlt szombaton immár negyedik alkalommal szervezték meg a Bihar megyei magyar nyelvű nevelőotthonok találkozóját a PKE-n.
„Aki irgalmasságot gyakorol, tegye örömmel (Róm 12,21)”- ezzel a mottóval rendezte meg immár negyedik alkalommal múlt szombaton a Partiumi Keresztény Egyetemen a Bihar megyei magyar nyelvű nevelőotthonok találkozóját a Nagyváradi Római Katolikus Egyetemi Lelkészség. Öt településről- Várad, Gálospetri, Székelyhíd, Nagyszalonta és Szentjobb- érkeztek résztvevők, körülbelül 150 vendég, akik közül 130-an voltak gyermekek. A szervező egyetemisták tésztával és ásványvízzel fogadták az érkezőket, akik hamarosan birtokukba vették a dísztermet.
Valószínűleg kevés rendező örül annak, ha a hivatalos program már az elején felborul, ez esetben azonban nemhogy bosszankodtak volna a házigazdák, hanem kifejezetten jó néven vették ezt, hisz végső soron nem a formalitásról, vagy a beszédek tartásáról szólt ez az összejövetel, hanem arról, hogy a megjelentek találkozzanak egymással, jól érezzék magukat, minél jobban megismerjék egymást, ők legyenek a középpontban. Így senki se vette zokon azt, amikor a hangszórókból hallatszó dalok hatására a gyermekek spontán módon táncolni kezdtek, majd Szerafina nővér és egy bohóc irányításával körbeálltak, vidáman mozogtak, ugrabugráltak és vonatoztak a székek közt. Lazán, felszabadultan, és pozitívan értelem vett gátlás mentesen.
Dezsőke
Az egybegyűlteket aztán Pék Sándor várad-újvárosi esperes-plébános köszöntötte hivatalos formában, arra kérve őket, hogy mondjanak közösen egy rövid imát, hiszen együtt imádkozni is jobb. Megható pillanata volt a találkozónak amikor az őt felköszöntő gyerekek felállva énekelték Szántó Ildikó gyermekvédőnek Halász Judit Boldog születésnapot című dalát, majd előkerült a jövőre már 18. születésnapját ünneplő „Dezsőke”, aki az elmúlt években az összejövetel arcává vált, nélküle talán nem is volna érdemes lebonyolítani ezt a találkozót. Ezután egymás után egy-egy műsorral kedveskedtek egymásnak a gyermekotthonokban nevelkedők, szellemi meglepetés gyanánt, ajándékként pedig a Libavonat zenekar zakatolt.
„Mindig szívesen és boldogan készülök erre a rendezvényre, annyira jó itt lenni”- nyilatkozta az Erdély Online-nak Diósi Mária, a váradi Szent Angéla-ház 15 éves lakója.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Oktatás határhelyzetben
Ezzel az áthallásos, többjelentéses címmel rendeztek tudományos konferenciát a Partiumi Keresztény Egyetem Bölcsészettudományi Karának Nevelés- és Kultúratudományi Tanszéke szervezésében március 4-én Nagyváradon.
A rendezvényre erdélyi és magyarországi szakembereket vártak, nemcsak egyetemi oktatókat és kutatókat, hanem gyakorló pedagógusokat is, de a PKE több diákja is ott ült a hallgatóság soraiban. A konferencia nyitóbeszédét Pálfi József megbízott rektor tartotta, átadva az egyetem Alapítók Tanácsa elnökének, Tőkés László EP-képviselőnek az üdvözletét is. Rövid szólt a részvevőkhöz Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettes és Magyari Sára adjunktus, a PKE Tanárképző Intézetének vezetője.
Plenáris előadásokat Pusztai Gabriella, a Debreceni Egyetem professzora és Balázs Géza, az ELTE és a PKE professzora tartottak, előbbi Az egyházi intézmények hozzájárulása az oktatási rendszerek teljesítményéhez, utóbbi Az emberi viselkedéskomplexum és a kommunikáció – A humánetológia és a nyelvészet kapcsolata címmel.
A szekcióülések a következő témák mentén zajlottak: Alternatívák az oktatásban, Személyiség és társadalom, A művészeti oktatás jelenkori perspektívái, Nevelésfilozófia, Pedagógusképzés és -továbbképzés, pedagóguskutatások, Kétnyelvűség és nyelvi szocializáció, Oktatás és kisebbségi nyelvhasználat, Szakmódszertani kutatások. Csak néhány érdekesebb témájú előadást emelünk ki a több tucatnyi közül, amelyek a szekcióüléseken hangzottak el: Tanítás az online-offline határán; Digitális történetmesélés „kiterjesztett valóság” (AR) alkalmazások segítségével; Stressz és konfliktuskezelés a bölcsődei szakemberképzésben; Esztétikai nevelés – mi végre?; Reneszánsz lantdarabok a modern gitár pedagógiájában; A fegyelem képe a romániai magyar oktatásban; Az iskolai intézmény humanizáltsága; A tanár személyisége; Perspektíva vagy zsákutca? A romániai zeneoktatás aktuális problémái a közoktatásban; A beszédhang-differenciálás részképessége kétnyelvű alsó tagozatos gyermekeknél; Oktatás kettős kisebbségi létben – nyelvi és hitéleti képzések tekintetében; Ellenállás a változással szemben – Az oktatás „elszenvedőinek” válasza egy hirtelen jött reformra; Szeretem! Nem szeretem! – A kémiatanárok lehetőségei a kémia megszerettetésére; Romániai tankönyvreform – A román nyelv oktatásának új lehetőségei?; Az érmelléki magyar tanulók pályaválasztási aspirációi; Külföldi tanulás határhelyzetben – Partiumi pedagógushallgatók részvétele a nemzetközi hallgatói mobilitásban. http://itthon.ma/civilifi

A szomszédok érzékenysége
A problémákat most kell tisztázni, most kell megoldásokat keresni, nem később, amikor a két ország kapcsolata sikertörténet lesz. Mert attól tartok, hogy akkorra már mi is csak annyian leszünk Romániában, mint a szászok és svábok.
Kezembe került a minap egy 1971-ben kiadott gyűjteményes Babits-kötet, belelapoztam az utószóba, és ugyanúgy megakadt a szemem egy mondaton, mint amikor a hetvenes években először olvastam: „Gyűjteményünk nem tartalmazza a költő néhány olyan versét, amely irredenta hangjával sértené a szomszéd népek nemzeti érzését". Teljes egészében hiányzott ebből a kiadásból öt vers, és hármat megcsonkítva adott közre a kiadó. Valamivel később, 1977-ben az újabb „összesből" már csak három költemény maradt ki egészen, egynek a címét kellett megváltoztatni, és a három megcsonkított versből kettő már úgymond nem annyira csonka.
Hogy milyen sorokat hagytak ki?
A Hazám című vers harmadik strófája így hangzik: „Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat! /Enyhe dombsor, lankatag magyar föld!/S az a róna túl már a Nagy-Alföld/szemhatártól, ahol a nap támad./Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat!/Szemhatártól szemhatárig, s újra/merre emléked, a halk selyempók/vonja szálát, szállj a rónán túlra/,s át hol állnak a bolond sorompók:/és akármit ír a kard a rögre, /lankád mellől el ne bocsásd bérced:/ha hazád volt, az marad örökre;/senkisem bíró, csak ahogy érzed!" Előbb a teljes strófát, aztán már csak az utolsó öt sorát törölték, és ezt az egészet utólag akár happeningnek is gondolhatnánk, jó heccnek, hiszen a hiány pontosan arra hívta fel a figyelmet, amit el akartak hallgatni.
Aki vette magának a fáradságot, egyébként is hozzájuthatott a hiányzó szövegekhez. De nem hecc volt nyilván, hanem szomorú bizonyítéka annak, hogy a magyar kultúrpolitika – tulajdonképpen: a magyar külpolitika – éppen csak bocsánatot nem kért a „szomszéd népektől" azért, hogy eszünkbe mert jutni, mondjuk, Trianon. A kihagyott versek nem feltétlenül remekművek, de az 1940-es keltezésű Erdély nagyon szép, benne van az egykor Fogarason tanárkodó költő őszinte fájdalma és nosztalgiája is. Az idén lesz halálának hetvenötödik évfordulója. Szegény Babits Mihály, sohasem politizált olyan direkt módon, mint Ady Endre, sőt időnként meg is vádolták, hogy nem igazán közéleti érdeklődésű. Ennek ellenére 1915-ben egy szerelmes versének háborúellenességéért, valamivel később istenkáromlásért fogták perbe, aztán a kommunizmus idején, már halála után persze, jött a fejcsóváló irredentázás, egy kis ejnye-bejnye a szomszéd népek sértegetéséért.
Valóban nem kell sértegetni a szomszédainkat, én is azt gondolom. Csak az a kérdés, ki mit tekint sértésnek.
Elmondtam számos esetben nyilvánosan, a román parlamentben is, hogy elsősorban azt kellene keresnünk a történelmünkben, ami összeköt és nem azt, ami elválaszt. Kár volt például 1918. december 1-jét választani román nemzeti ünnepnek, mert arról nekünk egészen más véleményünk van, de ha már így történt, tiszteletben tartjuk a románok érzelmeit, viszont elvárjuk, hogy ők is így viszonyuljanak a mi ünnepeinkhez, akár március 15-ről van szó, akár más évfordulókról. Tehát szó sincs róla, hogy valaha is egyetértettem volna a „csakazértis odamondani", „csakazértis a képükbe vágni" politikával, hiszen végül is egymásra vagyunk utalva, számos kérdést csakis együtt tudunk megoldani, többek közt a határon túli magyar közösségek helyzetét sem lehet mélyrehatóan rendezni a Romániával, Szlovákiával, Ukrajnával vagy Szerbiával való együttműködés nélkül.
Csakhogy a partneri együttműködéstől nagyon messze van az a hajdani külpolitikai koncepció, amikor nagy költőink egyik-másik versének közzétételét is sértésnek gondolták a magyar vezetők, és tragikomikus erőfeszítéssel egy mind agresszívebb, mind nacionalistább utódállami magatartással próbálták szembeszegezni a feltétlen toleranciát, vagyis tulajdonképpen az elhallgatást. Az akkoriban a világ nyugati felén éppen divatos flower power különös paródiája volt ez.
De ez már a múlt, mondhatná valaki. Mi dolgunk vele? Nincsen ma már cenzúra, különben is ez a Babits-történet már akkor is aberráció volt, hiszen igazi humanista-pacifista költőnkről van szó. Így van, de mindezt nem az irodalomtörténeti tisztázás végett hánytorgattam fel.
Sokkal általánosabb, sokkal keservesebb nyavalyánk, hogy egy-egy kivételes pillanattól eltekintve immár lassan száz esztendeje nem tud egyensúlyba kerülni a magyar külpolitika, mert nem képes kialakítani egy olyan Kárpát-medencei stratégiát, amely úgy dialóguspárti, hogy közben nem engedi szőnyeg alá söpörni a vitás kérdéseket, illetve nem fogadja el, hogy a megoldatlan problémák kendőzetlen fölvetése casus belli lenne két ország kapcsolatában. Holott az alternatíva nem az, hogy vagy összeveszünk, vagy nem beszélünk a kényes kérdésekről. A kettő között van még valami: a kölcsönös érdekeken alapuló megoldáskeresés, és senki ne mondja nekem, hogy ebbe nem tartozik bele az etnikumközi viszony további rendezése. Csak fel kell mutatni hozzá azokat a bizonyos kölcsönös érdekeket, ami valóban nem könnyű.
Hiszen például az emberi és kisebbségjogi ügyekben a kilencvenes években még nagyon is segítőkész amerikai diplomácia ma Bukarestben abba is beleszól ugyan, kit miért tartóztatnak le vagy sem a napi korrupciós szappanoperában, de arról nincsen véleményük, hogy mostanában nemcsak a már létező, alkotmányba és törvénybe foglalt anyanyelv-használati rendelkezéseket nem hajtják végre az ilyen-olyan hatóságok, hanem a parlamentben szinte naponta jelennek meg jogfosztó szándékú törvénykezdeményezések. Újabban pedig, a júniusi helyhatósági választásokra készülve, számos polgármesterünk és önkormányzati képviselőnk azon töpreng, érdemes-e ismét vásárra vinnie a bőrét, miután több RMDSZ-es kollégája ellen is bűnvádi eljárás folyik, ugyanis a közbeszerzési törvények olyan cseppfolyósak, hogy soha nem lehet tudni, az ügyészség szerint ki mit szegett meg éppen.
Washington nem szól, Brüsszel nem szól, ezt tudjuk, nem először nehezményezem én sem. De Budapest vajon szól-e? Látszólag igen, hiszen a jelenlegi magyar kormányról Erdélyben is, Bukarestben is az a közvélekedés, hogy „nemzeti elkötelezettségű". Ha a külhoni magyarokkal foglalkozó különféle nemzetstratégiai vagy nemzetpolitikai intézmények elszaporodását nézem, akkor talán még egyet is érthetnék ezzel. Csakhogy engem ennél sokkal jobban foglalkoztat, hogy a lázas magyar-magyar együttműködésen túl a kétoldali kapcsolatokban mikor hogyan képes nekünk Budapest segíteni.
Mikor hogyan tudunk néhány év stagnálás – és a visszalépés állandó veszélye – után végre ismét előrelépni jogaink kiterjesztésében, oktatási és önkormányzati intézményeink bővítésében? Mert bárki bármit mondjon is, erdélyi megmaradásunk elsősorban ezen múlik, ez tarthatja itthon vagy taszíthatja idegenbe a fiataljainkat. Januárban Bukarestbe látogatott a magyar külgazdasági és külügyminiszter, és ez nagyon rendben van. Ahhoz képest, hogy hosszú évek óta nincsen igazi munkakapcsolat a két kormány és a két külügyminisztérium között, már maga a látogatás ténye is eredmény. Elvétve volt ugyan egy-egy találkozó, de hol van vajon az egykori, sokat ajnározott „stratégiai partnerség", hol vannak a közös kormányülések? Azt se firtassuk, hogy ki a hibás az egyre vérszegényebb kapcsolatokért, legfeljebb annyit mondanék, hogy bármennyire jólesne is egyeseknek, én bizony nem tudok egyoldalúan a románokra mutogatni, mert a magyar fél legalább annyira ludas ebben vagy talán még inkább.
A lényeg: jó, hogy volt egy ilyen találkozó. Az viszont egyáltalán nem jó, hogy bár szóba hozta a kisebbségi problémákat is, az MTI szerint a magyar külgazdasági és külügyminiszter (istenem, micsoda nyelvfacsarmány ez az elnevezés) valamiféle sorrendet állított fel a jó viszony, a sikeres együttműködés és majdan a kisebbségi kérdések megoldása között: „A külgazdasági és külügyminiszter elismerte, hogy sok megoldatlan kérdés terheli a kisebbségi területen a magyar–román együttműködést, azonban úgy vélte, az új román kormánnyal megkezdett higgadt, pragmatikus párbeszéd elvezethet a legkényesebb kérdések megoldásához is. Ehhez közös sikertörténetre, higgadtságra és egymás kölcsönös tiszteletére van szükség – hangsúlyozta Szijjártó Péter."
Nem tehetek róla, az jutott eszembe, hogy hányszor meg hányszor mondták nekünk a románok a kilencvenes évek elején, várjunk türelemmel, építsük fel először az általános demokráciát, aztán majd a sajátos jogokra is sort kerítünk.
Hát nem! Általános demokrácia nem lehetséges, ahol egyes közösségek továbbra is jogfosztottak, ez volt akkor is a válaszom.
Most is csak azt mondhatom, hogy nem lehetséges sikertörténet magyar–román viszonylatban, ha közben a romániai magyarok helyzete romlik vagy legalábbis nem javul. Ilyen körülmények között várhatjuk, míg a világ, hogy a két ország relációja újabb és újabb csúcsokra hágjon, és valahol majd a magasban sor kerüljön ránk is.
Nyilvánvalóan nem ez a megoldás. A vitás kérdéseket fel kell vetni. Tudom, egy olyan országban élünk, amely német államelnököt választott magának nemrég, ékesen bizonyítva, hogy nálunk aztán az etnikai viszonyok igazán rózsaszínűek, miközben a politikusok – és nem csak – gonoszabbnál gonoszabb magyarellenes kezdeményezésekkel próbálják ezt a nagy nemzeti megalkuvást kompenzálni. Erről nem hallgathat a magyar kormány, még akkor sem, ha sikerült odajutni, hogy a nemzetközi közvélemény szemében éppen Románia a jó tanuló, nem Magyarország. Igaz, nem lehet mindent egyik napról a másikra rendezni, de a problémákat most kell tisztázni, most kell megoldásokat keresni, nem később, amikor a két ország kapcsolata sikertörténet lesz. Mert attól tartok, hogy akkorra már mi is csak annyian leszünk Romániában, mint a szászok és svábok, és talán még egy államelnökkel is vigasztalódhatunk.
De minek?
Markó Béla. Népszabadság

Egy nép szimbóluma, amely fellázadt egy diktatúra ellen
Tételezzük fel, hogy van egy személy, akit kedvelek, tisztelek és csodálok. Ennek az embernek a segítsége nélkül, életem egy adott szakaszában nem sikerült volna véghezvigyek egy bizonyos nagy megvalósítást és azzá váljak, ami most vagyok.
És aztán később adódik egy lehetőség, amikor én is tehetek érte valamit. Talán nem ugyanolyan nagy dolgot, de kifejezem ezzel azt, hogy ő sokat jelentett és jelent számomra. Kap tőlem, mondjuk egy ajándékot, vagy akár csak egy gesztusban részesül, amely számára kifejezi elismerésem – írja Florina Vaipan a corbiialbi.ro nevű internetes oldalon.
Egy idő után a viszonyunk elhidegül. Ezért talán én is hibás vagyok, mert nem kommunikáltam vele megfelelően, vagy éppen azért, mert útjaink elkerülhetetlenül szét kellett váljanak, mivel elveink és érzelmeink különböznek. Na de, hogy kérjem vissza ettől az embertől azt, amit én neki adtam? Hogyan lehetnék én ennyire alávaló és kicsinyes, hogy ilyent tegyek? Undorodom még akkor is, ha csak erre is gondolok.
Nos, Tőkés Lászlóval is ez a helyzet. Ami most vele történt, az engem csak szégyennel és kínos érzéssel tölt el. 
Nem, nem vagyok és Tőkés rajongója. Neki is, mint mindenki másnak vannak jó és kevésbé jó oldalai.  Az azonban vitathatatlan, hogy Tőkés László ’89 decemberének szimbóluma volt és az is marad. A nép szimbóluma, amely fellázadt egy diktatúra ellen. Nem a magyarok, nem a református egyházé, nem a revizionisták szimbóluma, hanem a románok szimbóluma. Mert a lázadás tőle indult. De úgy látszik, erről egyesek szándékosan és szégyenletesen megfeledkeztek – jegyzi Florina Vaipan a corbiialbi.ro-n. Erdély.ma

Bölön évszázadairól ezernyi oldalon
Napjaink legjelentősebb Erdővidék-kutatója, Fehér János újabb, A bölöni unitárius templomvár címet viselő, levéltári adatokkal és illusztrációkkal gazdagon ellátott tanulmánykötettel jelentkezett. A Dobó-Valál Egyesület és a Bölöni Unitárius Egyházközség kiadásában megjelent, kétrészesre tervezett munka első kötetét péntek délután Baróton a Rózsa vendéglőben mutatták be.
A Dobó-Valál Egyesület elnöke, Derzsi Sámuel bevezetőként vállalt munkájukról szólt: Erdővidéki Történelmi Adatok-sorozatukban szeretnék a helytörténetünk iránt érdeklődők elé tárni azokat a levéltárak mélyéről előásott, összegezett értékeket, melyeket elődeink teremtettek. Gyöngyössy János történeti grafikus, a könyv lektorálását végző szakíró elmondta, a fiatal erdővidéki szakember személyében olyan társra lelt, akinek szívesen adja át a szakmai stafétát (Gyöngyössynek Székely templomerődök címen jelent meg kötete, amelyben a bölöni templomvárral is foglalkozik – szerk. megj.) és örömmel segíti rekonstrukciós rajzaival és illusztrációkkal munkáját. „Fehér János nem az a típusú történész, aki tíz munkát elolvas, s megír belőlük egy tizenegyediket. Fehér János maga a követendő példa: nemcsak témájának fő csapását követi, de levéltári kutakodásának és szorgalmának hála, az összegyűjtött – néha nagyon szétszórt, s ezért igazán figyelmes szemre van szükség jelentőségük felismerésére – adatokból a mellékösvényeket is feltérképezi, s nyújt átfogó képet” – mondotta.
Fehér János a könyv késése miatt szabadkozott: igaz, augusztus végére ígérte bemutatását, ám időközben olyan adatokra lelt, melyeket nem szabadott kihagynia – könyve terjedelme is kétszeresére  nőtt. A kötet első része a régi templommal foglalkozik: a legjelentősebb fogódzókat a levéltárakban és az egyházi iratokban fellelt leltárakban, építkezési és javítási szerződésekben, számadó gondnokok jelentéseinek adatai szolgáltatták, de rengeteget köszönhet a helyszíni vizsgálatai során talált faragvány- és freskótechnikával készült rajztöredékeknek is, melyek segítségével a rekonstrukciós rajzok elkészülhettek, s úgy nemcsak szóban, de képileg is sok mindent szemléltethettek. A második részben a templomvár történetét követi végig a XVI. század elejétől napjainkig. „A templomvárnak célja volt, hiszen a bölöniek itt, az erődített részben őrizték ételtartalékaikat és jelentősebb értékeiket, ha fenyegetést éreztek, falai közé menekültek, de a közösség ereje és gazdagságai is tetten érhetőek bástyáin, díszítőelemein, feliratain.”
A kötet harmadik részében Fehér János könyve az új templommal foglalkozik. Az építésnek gazdag irodalma van – mondotta a könyv szerzője –: a tehetős egyházközség helyzete lehetővé tette, hogy a XIX. század végének jelentősebb tervezőivel vegyék fel a kapcsolatot, időközben négy-öt tervrajz is napvilágot látott, míg Pákey Lajos különleges, egyesek által törökösnek mondott, ám valójában csak az unitárius valláshoz „igazodva” a szószéket és az úrvacsoraasztalt középpontba állító, s azt mindenhonnan láthatóvá tevő épület elkészült.
Az Erdővidéki Történelmi Adatok következő, várhatóan másfél-két év múlva megjelenő kötetében Bölön egyházi és középületeiről, iskolájáról és társadalmi életéről lesz szó – ígérték a Dobó-Valál Egyesületet igazgatók.
Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Készíthet árnyékjelentést az RMDSZ
A kisebbségi szervezeteket – a romániai magyarság esetében az RMDSZ-t – az Európa Tanács (ET) Tanácsadó Testülete kéri, hogy vegyenek részt az országjelentés alakításában. Aki ennek ellenkezőjét gondolja, az nem ismeri az ET hatályos rendelkezéseit. Ez önmagában még nem baj, csak akkor az illető szervezet ne foglaljon állást európai jogvédelmi kérdésekben – fogalmazott Vincze Lóránt, az RMDSZ külügyi titkára, a FUEN alelnöke a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) azon nyilatkozatával kapcsolatosan, amely a szövetség szerepét firtatja a kisebbségi keretegyezmény monitorizálásában.
Vincze Lóránt úgy véli, ha már beleártja magát ebbe a kérdéskörbe, a CEMO-nak tudnia kellene, hogy a Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelmére és a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájára vonatkozó országjelentést nem az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala nyújtja be, hanem a Külügyminisztérium mint Románia kétoldalú és nemzetközi szervezetekben viselt tagságából adódó hivatalos fél. „Egyetlen szervezetnek és intézménynek sincsen ráhatása arra, hogy a Külügyminisztérium milyen verziót küld el a Keretegyezményről vagy a Chartáról az Európa Tanácsnak” – fogalmazott a külügyi titkár.
Vincze Lóránt kifejtette, hogy az ET Tanácsadó Testületének a kisebbségi keretegyezményre vonatkozó érdek-képviseleti naptára pontosan leírja, hogy a szervezettel való viszonyban ki és hogyan vehet részt a kisebbségi érdekérvényesítés folyamatában. 
A dokumentum szerint az érintett kisebbség képviselőit az ET Tanácsadó Testülete bátorítja, hogy magától értetődő aktív szerepet vállaljanak az ország monitorizálásában. A leírás szerint a monitorizálás azt az időszakot jelenti, amely minden ciklusban az országjelentés hivatalos benyújtásával kezdődik és a Miniszteri Bizottság által megfogalmazott ajánlásokkal ér véget. A menetrend szerint a Tanácsadó Testület a tagállamban találkozik a kisebbség képviselőivel, hogy ismertessék a saját helyzetükre vonatkozó álláspontjukat. Ugyanakkor a kisebbségi civil szervezeteknek számos lehetőségük van, hogy szerepet vállaljanak a monitorizálási ciklusban. „Külügyi munkája során az RMDSZ a monitorizálási időszakon kívül is folyamatos kapcsolatban van az ET testületeivel és az EBESZ kisebbségügyi főbiztosával, kérdezés nélkül is elmondjuk álláspontunkat a jogsértésekről és a kisebbségi kérdés sajnos, negatív irányú romániai alakulásáról. Ezt a munkát folytatjuk az árnyékjelentés elkészítésével” – összegzett Vincze Lóránt. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

RMDSZ–RMGE- találkozó
Pénteken, március 4-én a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, Kelemen Hunor kolozsvári irodájában fogadta a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete elnökségének küldöttségét.
A megbeszélésre azt követően került sor, hogy az RMGE néhány napja egyeztetést kezdeményezett az erdélyi magyar politikai pártokkal és szervezetekkel annak érdekében, hogy a 2016. évi választásokat követően a gazdák megfelelő képviselettel rendelkezzenek a helyi és megyei önkormányzatokban, hogy a helyi közösségeket érintő döntések előkészítésébe és meghozatalába bevonják a gazdaszervezetek képviselőit.
A Romániai Magyar Gazdák Egyesülete felkérésére először az RMDSZ szövetségi elnöke, Kelemen Hunor részéről érkezett pozitív visszajelzés.
Miután röviden elemezték az erdélyi mezőgazdaság és vidék helyzetét, a közös agrárpolitika hazai alkalmazásának következményeit, a gazdaszervezetek hozzájárulásának lehetőségeit a vidéki közösségeink boldogulásához, az utóbbi évek legnehezebb időszakát élő termelők helyzetének javításához, az erdélyi magyar érdek érvényesítéséhez, megállapodtak, hogy rövid időn belül egyeztetik az agráriumra és a falura vonatkozó programjaikat, a konzultációt kiterjesztik az RMDSZ és az RMGE megyei/területi szervezeteire is.
Ezek után újból találkoznak a további együttműködési lehetőségek megtárgyalására.
RMGE. Népújság (Marosvásárhely)

A Bekecs és a nyárádmenti táncmozgalom
Nyolcszáz gyermek és fiatal kapcsolódott be
Amikor rázendítenek a zenészek, s elődeink népviseletébe öltözött derék fiatalok vonulnak a színpadra, kisimul az arcunk, elillan a lelkünk mélyén szunnyadó szomorúság, s valami őserejű vidámság lesz úrrá rajtunk. Ez az érzés kerít hatalmába, amikor a Bekecs néptáncegyüttes elkezd táncolni. Népszerűségük nemcsak Maros megyében, hanem Erdély-szerte töretlen. A Felszállott a páva televíziós népzenei és néptánc-tehetségkutató verseny hozott számukra még nagyobb hírnevet és ismertséget a Kárpát-medence tánckedvelői körében. Az együttest Benő Barna vezeti, vele beszélgettünk a Bekecsről, a néptáncról s a néptáncoktatás mozgalmáról, amelyet az egész Nyárádmentén felvállaltak. Munkájuk révén e térségben 800 gyermek tanulja a néptáncot és élteti a hagyományt.
– Tízéves koromtól táncolok, negyedik osztályos voltam, amikor Füzesi Alberttel a Napsugár néptáncegyüttesnél elkezdődött a táncoskarrierem. A Napsugárnál hét évig táncoltam, aztán tizenhét éves koromban a Maros Művészegyütteshez szegődtem, ahol öt évig voltam alkalmazott. Ezzel belekerültem a táncos "körforgásba". Már a napsugaras időszakban hívtak tanítani, három-négy évig tanítottam a Folk Center által működtetett marosvásárhelyi táncházban, akkoriban a művészeti líceummal szemben, ami jelenleg a dzsesszklubban működik. Abban az időben már majdnem minden táncoskolléga foglalkozott néptánctanítással. Ennek is köszönhető, hogy azóta több táncház létesült Marosvásárhelyen. Először Mezőbergenyében volt csoportom, utána Marosugrán rövid időre, azt követően kerültem Nyárádszeredába. A Bekecsnél Szabó Erikával kezdtük, akinek a férje nyárádszeredai volt.
– A Bekecs néptáncegyüttes már létezett akkoriban.
– Igen, a Bekecs együttest 1998-ban Veress Kálmán hozta létre. 2002-ig működött az ő vezetése alatt, utána Farkas Sándor vette át, aztán különböző okok miatt megszűnt a tevékenység, és 2007-től kezdtük újra az oktatást. Először a Bocskai István Elméleti Líceum tánccsoportjaként, a líceum diákjai táncoltak benne, a helyiek és a környékbeliek, egyesek lemorzsolódtak, mások bekapcsolódtak. A Bekecs nevet 2008- ban vettük fel. Felhívtam telefonon Veress Kálmánt, megkérdeztem, hogy beleegyezik-e, merthogy ezt a nevet ő találta ki. Beleegyezett. Az új Bekecs együttesnek nagyon kevés köze volt az előzőhöz, tulajdonképpen egy teljesen megfiatalított együttes jött létre ugyanazzal a névvel. Az együttesben jelenleg nyárádszeredai és környékebeli, marosvásárhelyi, sőt még gyergyói fiatalok is táncolnak.
– Bekecs néptáncegyüttesről beszélünk, amelyben több csoport, több generáció táncol.
– Jelenleg öt generáció táncol Nyárádszeredában, kétévente igyekeztünk újabb táncosnemzedéket indítani. Van egy játszóházunk, oda óvodáskorú gyermekek járnak, egy Morzsa-Bekecsünk, amely a harmadik–hetedik osztályosok generációját fogja át, van egy Apró-Bekecsünk, amelyben a hetedik–tizedik osztályosok, a Kis-Bekecsünk, amelyben a tizenegy–tizenkettedik osztályosok és elsőéves egyetemisták, és van a Nagy Bekecs, amelyben a "vének", a 18-30 év közötti korosztály táncol, s amelyben én vagyok a legidősebb.
– Adatközlő hagyományőrzők táncolnak-e a Bekecsben?
– Nem sikerült őket bevonni. Azonban meg kell említenem, hogy a felsoroltakon kívül még van három csoportunk Nyárádszeredában. Kezdő tánccsoportokat indítottunk a líceumban és van egy felnőttcsoportunk is. Oda vártuk vissza a fiatal házasokat. Több-kevesebb sikerrel működik ez a csoport, ugyanis a családosok hobbiszinten művelik a táncot, nem profi együttesről van szó. Viszont a Nagy Bekecsben hivatásszerűen űzzük a táncot. Jelenleg 12 fiú és 13 lány tagja az együttesnek.
– Rengeteg tánccsoportot említettél, jelenleg hányan kapcsolódtak be ebbe a mozgalomba?
– Nyárádszeredában 170-en táncolnak az említett csoportokban, ehhez hozzáadódnak a környékbeliek is, pontosabban – egy község kivételével – az egész Nyárádmente. Ezeken a településeken a Nagy Bekecs 16 táncosa oktat néptáncot. Minden községben van legalább egy tánccsoportunk. Az is előfordul, hogy egy községben három tánccsoport működik, mert a községet életerős, nagyobb falvak alkotják. Ákosfalván például a községközpontban, Harasztkeréken és Székelyvajában van csoportunk. A község kilenc falujából ebbe a három faluba hozzák be a gyermekeket. Dózsa György községben két tánccsoport, Karácsonfalva községben három, Gálfalva községben két, Nyárádszeredában hét, Székelyberében két, Nyárádmagyaróson egy, Csíkfalva községben két, Nyárádremetén két, Koronkában két tánccsoport működik. Jedden, sajnos, már nincs akit oktatni. A Nyárádmentén összesen 800 gyermek részese a néptáncoktatásnak.
– Kizárólag a néptáncoktatást vállalta fel a Bekecs, vagy a népi kultúra más szeletét is?
– Nyárádszeredában nagyon fiatal, zsenge korú fiataloknak indítottunk népi hangszeres oktatást, a gyermekek hegedűn, citerán és furulyán tanulnak játszani. A furulyásokat brácsára és bőgőre szeretnénk "áthangolni". Úgy gondoljuk, hogy egy ilyen nagyszabású mozgalomnak saját zenekarra is szüksége van, legalább házi használatra. Valahol el kell kezdeni a népzeneoktatást is. Ebből Bartis Zoltán, a prímásunk veszi ki a részét, aki szárhegyi származású, de Vásárhelyre nősült, s az Üver zenekart vezeti. Ezzel a zenekarral léptünk fel a Felszállott a páva vetélkedőn is, ahol a legjobb határon túli előadó különdíjjal illettek.
– Ha már a Pávánál tartunk, melyek voltak a Bekecs legemlékezetesebb és legnagyobb sikerei?
– Móron volt egy olyan szabadtéri előadásunk, ahol tízezernél is többen voltak a közönség soraiban. Itt a Csík zenekarnak voltunk az "előzenekara". Számomra a Bekeccsel ez volt a legnagyobb élmény, hiszen óriási közönségnek táncolhattunk. A Páván tudtuk, hogy több mint egymillió ember néz a Duna tévében, de a teremben csak 200-an voltak. Az élő előadások nyújtják a legkiemelkedőbb élményt. Tavaly augusztus elsején is volt egy élménydús előadásunk, amikor a nyárádszeredai kistérségi napokon az Attila Fiai társulattal az István, a király című rockoperából adtunk elő részleteket. Egyedi élmény volt. Jó hír, hogy május 27-ére Szovátára hívták meg őket, s ott is lesz közös előadásunk. Élőben hallani a nagy slágereket az eredeti előadókkal s az előadás részesének lenni nagyon intenzív, nagy élmény.
– Évente hány kiszállást, turnét, fellépést vállal az együttes?
– Tavaly nyolcvan előadásunk volt. Ahogy telnek az évek, egyre több előadásunk van. A Páva előtt körülbelül 65 volt, viszont az ott elért sikernek köszönhetően még tíz előadásunk volt. Azt gondolom, hogy a népszerűségünk inkább annak köszönhető, hogy sohasem csalódott bennünk a közönség, s emiatt hívnak vissza. Lépésről lépésre építettük ezt az együttest, s kialakítottuk a kapcsolatrendszerünket. Az együttesnek hat saját nagy műsora született. A Hamupipőke előadásunkkal megfordultunk Budapesten a Hagyományok Házában, Kolozsváron a Magyar Operában, Marosvásárhelyen a Nemzeti Színházban és több kisebb településen is Maros megyében. Marosvásárhelyen március 30- án 10 órától láthatja a közönség az utolsó előadást a Maros Művészegyüttes termében. A Hagyatékok folklórműsorunk több mint 100 előadást ért meg, amit Erdélyben és Magyarországon színházakban, szabadtéri színpadokon és kisebb művelődési házakban adtunk elő.
– Mit táncol szívesen a Bekecs?
– Néptáncot. Olyan tág a paletta! Minden táncnak megvan a maga szépsége és különlegessége. Minél jobban belemélyülünk, minél részletesebben tanuljuk meg, annál inkább rájövünk, hogy mit miért és hogyan kell táncolni. A néptánckutatás olyan szakaszba jutott, hogy egy táncról nem azt jelentjük ki, hogy ez kalotaszegi tánc, hanem megnevezzük a falut és az adatközlőt. Például Bogártelkéről a Poncsa tánca. A készülő új műsorunkban a táncosok stílusát, karakterét mutatjuk be, s próbálunk rájönni az összefüggésekre, mitől is egyedi az adatközlő tánca. Nem imitációról van szó, hanem a táncfolyamat miértjeit próbáljuk megérteni. Sokan kiemelik a gesztusokat, de ezen túlmenően sok olyan apróság van, amire érdemes odafigyelni. A színpadi néptánc fejlődésének folyamata végig követhető, ez letisztulóban van, s ebben próbáljuk mélyebbre ásni magunkat. Itt tart a néptáncvilág. Vannak, akik nem ezt művelik, a román együttesek teljesen másként táncolnak, mint mi.
– Ejtsünk szót az együttesek finanszírozásáról. Ki támogatja a Bekecs együttest?
– 2009-ben létrehoztuk a Bekecs Táncegyesületet, jogilag ez a működési keretünk. Próbálunk több lábon állni. Biztos támogatónk a nyárádszeredai önkormányzat, a költségvetésünk 15 százalékát biztosítja. A többi kialakul. A nyárádmenti polgármesteri hivatalok pártfogolnak még, velük szerződést kötöttünk a táncoktatásra vonatkozóan, ez részleges támogatás. Ezenkívül vannak a pályázatok. Leveleket is írunk, tavaly a magyarországi nemzetpolitikáért felelős államtitkárságnak és a kultúráért felelős államtitkárságnak írtunk. Pozitív volt a válaszuk, segítettek bennünket. Nagy álom válna valóra, ha biztosítanák a költségvetésünket. Hosszú távon ez lenne a jövő. El kellene különítsük az oktatási programunkat a Nagy Bekecsétől. Ez utóbbi valószínűleg hamarosan különálló intézmény lesz, az ügyintézés folyamatban van. Az oktatási rész további támogatására is nagy szükség lenne. Ezért kéréssel fordultam a megyéhez, de a törvények nem teszik lehetővé a támogatást. A román tanügyi törvény szerint csak heti egy órában oktathatunk néptáncot, s azt is csak hetedik osztályig. Heti egy órában nem lehet minőségi művészeti oktatást végezni. Minden egyes új szakág bevezetéséért nagy harcot kell vívni. Azt próbáljuk, hogy a harminc csoporttal működő oktatási rendszerünk működtetését a magyarországi oktatási rendszer mintájára szervezzük meg. Azt szeretnénk, ha az egész átlátható lenne, leszögeznénk, mit tanítunk, hogy tanítjuk, és milyen módszer szerint.
– Most is kiszállásra készül az együttes…
– Igen, Dubajba, fesztiválra. De erről majd akkor beszélünk, amikor hazaérkeztünk.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

A romániai magyar pártok egyöntetűen bírálják az érdemrend-visszavonást
A romániai magyar politikai szervezetek vezetői egyöntetűen elítélték Klaus Johannis államfő csütörtöki döntését, amellyel visszavonta Tőkés László európai parlamenti képviselőtől, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnökétől az 1989-es forradalom kirobbantásában játszott szerepéért 2009-ben kapott Románia Csillaga érdemrendet.
Tőkés a kitüntetést 2013-ban átadta megőrzésre az egykori temesvári harcostársaiból alakult forradalmi emlékbizottságnak
„Tőkés László az 1989-es forradalomban betöltött szerepéért kapott állami érdemrendet. Elfogadhatatlannak tartom, hogy bármilyen ürüggyel vissza lehet vonni tőle ezt az elismerést. 26 évvel később is ugyanolyan értékük van a teljes hazai társadalom számára az akkori bátor tetteknek. Mindannyiunk történelmét nem lehet ilyen módon átírni, újrafogalmazni. Ezért sem értek egyet az érdemrend visszavonásával" – fogalmazott Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke pénteki Facebook-bejegyzésében.
Tőkés László szerint a neki adományozott román állami kitüntetés visszavonásával Klaus Johannis államfő és a visszavonást javasoló becsületbíróság megkérdőjelezte Románia jogát, hogy felléphet a határon túli románok védelmében.
Elfogadhatatlan gesztusnak tartja az érdemrend visszavonását Kovács Péter is. Az RMDSZ ügyvezető elnöke lapunknak kifejtette, Tőkés megkérdőjelezhetetlen érdemeket szerzett az 1989-es forradalomban, elfogadhatatlan, hogy későbbi álláspontjáért, véleményéért visszaveszik a kitüntetést.
Másrészt rámutatott, hogy az államelnök-választások második fordulójában, amikor Victor Ponta és Klaus Johannis mérkőztek meg a választópolgárok szavazataiért, a szövetség jelezte, hogy a romániai magyarok számára ezúttal nincs jó döntés. „Ahogy telik az idő, egyre több elégedetlenség fogalmazódik meg Klaus Johannisszal kapcsolatban, az hogy Tőkés László érdemrendjét visszavette, csak rontja a megítélését a romániai magyarság körében" – szögezte le az ügyvezető elnök.
Bírálta az államfő döntését a Krónikának nyilatkozva Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke is. „Johannisnak lett volna politikai és jogi lehetősége arra, hogy a Szociáldemokrata Párt által erőltetett becsületbírósági eljárás elől elhajoljon. Ehelyett ő is az évtizedes romániai nemzetpolitikát követve olyan döntést hozott, amely nem csupán Tőkés Lászlóról, hanem a szólásszabadságról is szól" – ecsetelte Szilágyi.
„Johannis óriási nemzetpolitikai öngólt lőtt, hiszen Tőkés László 2013-ban, amikor védhatalmi szerepet kért Magyarországtól, azt olyan európai kontextusban tette, hogy Ausztria ilyen szerepet vállal a dél-tiroli németek kapcsán, és Románia is kivívta magának ezt a szerepet az ukrajnai és a szerbiai románok kapcsán. Ezek után viszont Bukarestnek nincs többé erkölcsi és politikai joga fellépni a határon túli románok érdekében abban az esetben, ha Románia megtiltja ennek a gondolatnak a hangoztatását a magyarok vonatkozásában" – szögezte le az EMNP elnöke, aki szerint Klaus Johannis a temesvári forradalom célkitűzéseivel ellentétesen döntött.
Hasonlóan vélekedik Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke is, aki szerint abban a hangulatban, ami az utóbbi időszakban jellemzi a romániai belpolitikát, összevetve azzal, hogy választási kampány küszöbén állunk, borítékolható volt a döntés. „Nagyon sajnálom, hogy Johannis nem tud felnőni ahhoz a feladathoz, amit köztársasági elnökként el kell látnia. Próbálta ugyan indokolni a döntését, de félresikerült magyarázatot adott. Neki minden román állampolgár elnökének kéne lennie, ez a döntés viszont nem ezt tükrözi" – nyilatkozta lapunknak Biró.
A Tőkés által elnökölt EMNT közleményben reagált a történtekre. A szervezet elnöksége felháborítónak és elfogadhatatlannak tartja az államfő döntését. „E lépéssel Románia elnöke és az általa képviselt országvezetés újfent bebizonyította, hogy a demokratikus alapértékek – úgy mint a szólásszabadság és a szabad véleménynyilvánítás – csak akkor védhetők, ha az éppen időszerű államérdek úgy kívánja. Másképpen viszont igyekezni kell megfélemlíteni, elhallgattatni, elbizonytalanítani, lejáratni – vagy éppen bíróságon meghurcolni – azokat, akik szavukat emelik egy nemzeti közösség alapvető jogaiért" – szögezte le a szervezet.
Balogh Levente, Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Basarabia e România! Besszarábia Romániáé!
Vannak olyan logikai ellentmondások, amelyek megállapításához nem szükséges egyetemi oklevél, sőt még érettségi bizonyítvány sem. 
Kedvenc politikai „bukfencem”: az egymással vitázó két román csúcspolitikus egyike azt állítja, hogy néhány napja telefonon beszéltek egymással, miközben a másik tagadja a telefonhívást. Nyilvánvaló, egyikük nem mond igazat. Amennyiben tudattalanul teszi, Alzheimer-kór gyanújával orvoshoz kellene fordulnia, amennyiben tudatosan, nem lenne helye a népképviseletben. Erkölcsileg megbukott ugyan, jogilag viszont minden rendben van. Miközben a választópolgár azzal szórakozhat, hogy melyik felére esik a levegőbe röpített érme.
A fentihez hasonló logikai ellentmondás: miközben az Európai Unió a határok tiszteletét hirdeti, és nézeteinek az alkalmazását megköveteli a tagországoktól, Románia tele van festve „Basarabia e România!” (Besszarábia Romániáé!) felirattal. A húsz évig tartó nagyromán álom nosztalgiáját és a határmódosítás vágyát kifejező jelmondattal. Nemzeti színekkel díszítve vagy anélkül. Aki még egyetlen hasonló feliratot sem látott, nem ebben az országban él, vagy sürgősen szemészhez kell fordulnia. Bukarest egyik sugárútját Bulevard Basarabia névre keresztelték.
Eddig rendjén. A Brassó–Bukarest–Konstanca-autóút egy-egy részét Besszarábia 1, 2, 3, ..., n útszakaszként kellene feltüntetni a jól látható és hivalkodó feliratok miatt. Ez is rendjén volna? Vajon ki festette őket közterületre? Vagy a műút korlátjai, a vasút melletti betonfalak, a felüljárók és a hidak Romániában magántulajdonban lennének? És ha közterületen az Európai Unió szellemiségével ellentétes feliratok vannak, akkor a tagország hivatalnokainak nem lenne-e feladatuk eltüntetni azokat? Az Unió korifeusai és farizeusai fikciók helyett miért nem amiatt tiltakoznak, ami szemmel látható, kézzel tapintható?
A téma iránt mégis érzékenyeknek öt perces pihenőt ajánlok Buşteni-hegyvidéki település Brassó felőli bejáratánál. Az autóút mentén jobbra-balra parkolóhely, eldobott szemét és megszokott rendezetlenség. Ám már első látásra feltűnő a motorjától megszabadított PH 12 KOU rendszámú teherautó látványa. Két oldalán messziről is jól olvasható feliratokkal: „Fără compromisuri (piros-sárga-kék) Basarabia e România!” (Kompromisszumok nélkül Besszarábia Romániáé!), illetve „1918 România 1918”. A nacionalista érzelmeikkel túlhevített hőbörgők még azt is ráírták, hogy „Muie Petrolul!” (Szopd meg a Petrolult!).
A rövidítésekből ítélve hasonló minősítést kapott a marosvásárhelyi focicsapat és a bukaresti bajnokcsapat is. Az utóbbi feliratok viszont nem az elhagyottsága és nemzeti telítettsége miatt immár muzeális értékű gázolajszállító roncsra, hanem egy elhanyagolt épületmaradványra kerültek. Az egykori vasúti őrház környékén európai uniós román szemét. A tíz méterre fekvő sínek mögött legalább ötven méter hosszú betonfal, másfél tucatnyi felirattal és köztük helyenként nemzeti színekkel. A „Basarabia e România!” alapmotívum mellett olyanokat is olvashatunk, akár több példányban, mint: „Unitate naţională! Jos hotarul de la Prut! Limba română unica stăpână! Unirea face puterea! Unire!” (Nemzeti egység! Le a határral a Prutnál! A román nyelv az egyedüli úr! Az egyesülés erőt ad! Egyesülést!) Úgy tűnik, az Európai Unión kívülre kerültem...
Behunyom a szemem, képzelődöm. A Magyar Gárda emberei a Bécsbe vezető M7-es autópálya mentén legalább százszor lefestették, hogy „Erdély Magyarországé!”, mire másnap az Európai Parlamentben megleckéztették a fasiszta-horthysta-orbanista magyarokat. Németország autópályáin mérnökien pontos beosztás szerint váltják egymást a feliratok: Ausztria Németországé! Elzász-Lotharingia Németországé! Morvaország Németországé! Danzig Németországé! Königsberg Németországé! Riga Németországé! Tallinn Németországé! és a többi. Berlinben, az Unter den Lindenen migránsok tízezrei ropják az örömtáncot: Egyesült Európai-Arab Uniót akarunk! Kinyitom a szemem. Az egyik bukaresti stoptáblára ragasztott matricán lekoptak a betűk, így az olvasható, hogy: „Arabia e România” (Arábia Romániáé!). Istenem, vajon mit hoz a jövő?
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Ábrám Zoltán. Krónika (Kolozsvár)

Veszélyben a nagybányai művésztelep
A több mint egy évszázada a magyar állam által felépített nagybányai művésztelep túlélte ugyan a két világháborút, de az idők folyamán bizony igencsak megrongálódott, ezért többször is javításra szorult.
Ezt azonban – mivel időközben Erdélyt és a Partiumot is Romániához csatolták – már a román állam, azaz a Romániai Képzőművészek Szövetsége (UAP) és a helyi nagybányai illetékes szervek, a városgazdálkodási vállalat (IGO) végezték. Mi tagadás, kisebb-nagyobb javítási munkálatokra valóban szükség volt, de még az 1972-ben a bukaresti UAP által felépített két, tömbházszerű műterem épületekre is, mert jött az újabb művészgeneráció, a művészek sokasodtak, tehát műtermekre szükség volt. (Azelőtt „csak” tizenöt művész volt a városban.)
Szerintem azonban ezeket a műtermeket – akár jóval többet is, szépeket, moderneket – nem a művésztelepen, hanem máshol kellett volna felépíteni. Üres hely akkor ugyanis még volt bőven. Ezt a régit pedig restaurálni és megőrizni kellett volna eredeti formájában, mint egy letűnt kor műemlék épületét. És így lehetséges lett volna a román illetékes szerveknek arra hivatkozni, hogy megőrzik és ápolják a területükön élő nemzetiségek templomait, műemlék épületeit, gyakorolhatják hagyományaikat, kultúrájukat és élhetnek a többség számára szavatolt valamennyi joggal. Így azonban ezirányú hivatkozásaik enyhén szólva, nem hitelesek...
Törő-zúzó „szakemberek”
Rátérve azonban a művésztelepen az ötvenes években történt javítási munkálatokra, valójában az történt, hogy még a művészeti középiskola bezárása előtt egy évvel – amely akkor ugyancsak a művésztelepen működött –, 1953–54-ben egy építő-javító kőművesgárdát küldtek Bukarestből Nagybányára a telep épületeinek javítása végett, teljes körű felújítás („reparaţii capitale” – szerk. megj.) címszóval. Egy építészmérnök – egyesek szerint technikus – is érkezett a munkásokkal. Tény, hogy a telepen akkor műteremmel rendelkező művészeknek – Agricola Lídia, Weit László, Thormáné Kiss Margit, Makkai Piroska és Balla József – kénytelen-kelletlen, de mindannyiuknak be kellett költözniük a 21-es épület nagytermébe. Kivéve Csikós Antóniát, aki ezalatt végleg hazaköltözött a Veresvízen lévő szülői házába.
Viszont a bukaresti UAP által ide küldött építészigárda itt-tartózkodása kb. másfél éve alatt a romboláson kívül lényegében nem csinált semmit. Az építési anyagokkal együtt (cement, deszka stb., melyet rendre eladogattak) befészkelték magukat a művészek műtermeibe és azok közepén tüzet raktak, ettek-ittak, dorbézoltak, mulattak. Pláne miután a vezetőjük néhány nap elteltével visszament Bukarestbe. Amihez csak nyúltak, szinte mindent szétvertek, darabokra zúztak, minden éghető anyagot elégettek. Jókedvüket nyilván az is fokozta, hogy ételben-italban nem szenvedtek hiányt. Bár fizetésük – mert az is járt a rombolásért – mindig hamar elfogyott, ez sem okozott nekik gondot.
A teleppel átellenben, a Festők utca sarkán (most 33 a neve) lévő élelmiszer- és italüzlet (később mészárszék) tulajdonosa, egy bizonyos Fischer nevű úr – aki, amint mondják, nagyon rendes ember volt a maga módján – pénz nélkül is kiszolgálta őket. Pláne miután a bizalmába férkőztek. Hitelbe, azaz kontóra megelőlegezte nekik a kívánt árut, feljegyezte a nevüket, ki miből és mennyit vásárolt, és a hónap végén fizettek. Igen ám, de ittlétük vége felé már csak ógva-mógva, külön instállásra, 2-3 havonként törlesztették adósságaikat. Azt is inkább úgy, hogy értéktárgyaikat – gyűrűt, órát, láncot, már amelyiknek volt ilyesmi – adták oda zálogként.
Nem tudom, „szegény” Fischer úr hova tette az eszét, amikor ilyen embereknek előlegezett bizalmat! Mert, amint várható volt, ezek „munkaviszonya” nem tarthatott sokáig. A képzőművészek helyi szövetsége ugyanis az elején, amíg inkább csak a felmérések történtek, elnézte ezek dorbézolásait, amelyek mindig késő éjszakába nyúltak. De amikor már látták (több mint egy év elteltével), hogy ezek inkább csak rombolnak, több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hajtanak, mindent elégetnek és felperzselnek, füsttel, bűzzel és kosszal töltik meg a műtermeket, szabályosan visszatessékelték őket Bukarestbe, ahonnan jöttek. Az üzlettulajdonos Fischer úr pedig maradt a feljegyzett és ki nem fizetett listával, mert ezek az utolsó egy-két hónapban az elfogyasztott ételért-italért nem fizettek szinte semmit.
Bontás, rombolás
Ezután a nagybányai UAP – okulván a saját kárán – előbb a Construcţii vállalattal, aztán az IGO-val kötött szerződést és a javítási munkálatok 1956 őszén úgy-ahogy be is fejeződtek. A művészek pedig több mint két év után a nagyteremből visszaköltözhettek saját műtermeikbe. Az 1960-as években a művésztelepen ismét elkezdődtek a javítási, azaz inkább építési, bontási és átépítési munkálatok. Mert az 1960-as években az UAP országos, azaz bukaresti vezetősége már nem elégedett meg azzal, hogy csak javításokat végeztessen, mint az ötvenes években – amelyekre valóban szükség volt –, hanem építési, és a 21-es főépület szinte teljes átépítési munkálataiba kezdett. Ami nyilván nem kevés bontással és rombolással is együtt járt.
Nemcsak, hogy lebontották a kiállítóterem kiváló üveg tetőszerkezetét, amely addig soha be nem ázott, és kb. 170 centiméterrel megemelték a kiállítóterem falait, mert túl alacsonynak tartották, hanem mindkét oldalán melléképületeket is építettek – méghozzá emelettel! Azelőtt csak az irodahelyiség volt emeletes és horganyzott lemezzel volt befedve. A két első műterem pedig eredetileg cseréppel volt fedve és csak később került emelet föléjük is. Persze amint az már lenni szokott, a kiállítóterem kiváló üvegfalainak és üveg tetőszerkezetének bontása, rontása közben az üvegcserepek nagy részét „sikerült” összetörniük. A maradék pedig – mivel már úgysem lett volna elég – szőrén-szálán eltűnt, ezért új tetőszerkezetet hozattak és építettek a régi (jó) helyébe, ami aztán az esős időszakokban mindig beázott... A terrakottákat, azaz a cserépkályhákat azután hozatták állítólag Szatmárról, és építették fel a termekben. Azelőtt hatalmas öntvénykályhák voltak, amelyekben szénnel és fával fűtöttek...
Amint az akkor élő és alkotó művészek elmondták, óriási költségekbe került a főépület részbeni lebontása, rontása és a hozzá, azaz mellé és fölé toldott-foldott, emelettel is ellátott melléktermek, valamint az új, de mégsem jó tetőszerkezet felépítése. Talán többe, mint a kicsit később, 1970–1972-ben felépített két, tömbházszerű műteremlakás együttvéve. Amint mondták – román és magyar művészek egyaránt –, kevesebb költséggel jár és jobb lett volna, ha a főépületet meghagyják eredeti formájában és a rá költött pénzből új műtermeket építettek volna máshol, vagy akár a művésztelep hátsó szélén, annak nagy, szabad terein.
Sajnos viszont akkor sem, és most, 2016-ban sem az a szándék, hogy lehetőleg kevés költséggel sok új és modern, a mai követelményeknek is megfelelő műtermet építsenek, amelyeket aztán aránylag elfogadható áron bérbe adhassanak. Lehetőleg csak olyan művészeknek, akik ezt szakmai alapon meg is érdemlik! Hanem az a cél, hogy valami „hipermodern”, de a régi nagybányai művésztelep környezetébe – legalábbis az internetre feltöltött illusztratív képekből megítélve – egyáltalán nem illő épületcsoportot, azaz egy új nagybányai művészeti központot építsenek, amelyet aztán a művészi vezetés kegyeltjeinek bérbe adhassanak...
Román nemzetpolitikai szándék?
Persze a több mint egy évszázados nagybányai művésztelep nagy részének lebontására és átépítésére okokat is próbálnak (ki)találni. Hallottam olyasmiket is például – méghozzá művésztől –, hogy a művésztelepet azért kell lebontani és átépíteni, mert annak idején egy mocsárra építették, mégpedig minden alap, azaz fundamentum nélkül. Ezért az idők folyamán megcsúszott, tehát életveszélyes! Ezt még a statikusok is megállapították... Ezek a (rém)híresztelések azonban inkább csak azért történnek, hogy a művésztelep önkényesen történő részbeni lebontására és néhány ember kénye-kedve szerint való átépítésére valamelyest elfogadható mentségeket találjanak. Nos ennek kapcsán kérdem én: el tudja-e valaki azt ép ésszel képzelni, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idejében – amikor még törvény volt a törvény – hagytak volna felépíteni egy jeles építészek által tervezett és kivitelezett művészeti központot csak úgy a puszta földre – méghozzá egy mocsárra! – minden talapzat, fundamentum nélkül?! Szerintem nem.
Különben nem szükséges föltétlenül építésznek vagy statikusnak lenni, akár egyszerű ember is megállapíthatja, van-e egy épületnek talapzata, avagy nincsen. Csak oda kell menni, és láthatja bárki, hogy – a híresztelésekkel ellentétben – a nagybányai művésztelep épületei masszív, kemény kövekből faragott talapzaton állnak... De nem is ez a gond. A probléma az – legalábbis egyeseknek –, hogy még állnak! A cél pedig továbbra is az – és ezt a régi óhajukat az „illetékesek” most látják kivitelezhetőnek –, hogy ennek a hipermodern új művészeti központnak a felépítése ürügyén a régi művésztelepet szinte teljesen lebontsák és megsemmisítsék, ezáltal pedig eltüntessék magyar jellegét, magyar szellemiségét...
Sajnos a jelenleg kialakult viszonyok következtében ezt – legalábbis szerintem – már megállítani nem lehet. Ez ugyanis egy Bukarestből irányított és helyileg támogatott, régóta áhított, román nemzetpolitikai szándék...
Kása Dávid
A szerző nagybányai szobrászművész. Krónika (Kolozsvár)

Két világháborúban harcolt
„Édesapámék utolsóként hagyták el Nyujtódot” 
Csütörtökön a 87 éves, nyujtódi születésű Dani Béla kereste fel szerkesztőségünket, hogy megossza olvasóinkkal édesapja hadifogságának történetét. Mint mondta, az ötlet egy régebbi lapszámunkban közölt, veteránokról szóló cikk olvasása közben merült fel benne, Dani János ugyanis mindkét világháborúban hadifogoly volt.
Dani Bélát, az 1995 óta a magyarországi Vecsésen élő nyugalmazott történelemtanárt, volt iskolaigazgatót elmondása szerint évente három–négyszer „hazahozza Nyujtódra a honvágy”. Beszélgetésünkkor a Magyar Nemzet tíz évvel ezelőtti példányát szorongatta, benne egy 1945 februárjában készült, magyar fogoly honvédeket és civileket ábrázoló fotóval, amelyen édesapjára, Dani János honvédre ismert, akinek háborús kalandjait 2006-ban megosztotta a neves magyarországi napilap olvasóival. Most elérkezettnek találta az időt, hogy a háromszékiek is megismerjék ezt a történetet.
Fogság, katonaság, munkaszolgálat
– Édesapám mindkét világháborúban hadifogságba került. Első ízben 1916-ban, amikor a románok a betörést követően falunkat, Nyujtódot is megszállták. A magyar hadsereg visszavonulásra kényszerítette őket, de apámat, aki akkor 14 éves volt, és egy földbirtokosnál szolgált, a visszavonuló román katonák muníciószállításra kényszerítették a földbirtokos elkobzott ökörszekerével – ecsetelte. 
Dani János Moldva fővárosában, Jászvásárban került fogolytáborba, ahonnan hamarosan megszökött, de mivel nem tudott a Kárpátokban húzódó fronton keresztül hazajutni, egy gazdag moldvai juhásznál szolgált 1921-ig, amikor végre hazatérhetett. Hamarosan háromévi szolgálat következett a román hadseregben.
– Mivel ismerte a román nyelvet, hónapokig őrt állt a román hadügyminiszter, Averescu tábornok irodája előtt, ő keresett a tábornoknak Nyujtódról főszakácsot – részletezte Dani Béla.
1939–1940-ben, a Károly-féle román királyi diktatúra alatt munkaszolgálatot teljesített, tankcsapdákat mélyítettek a Besszarábia–Oroszország vonalon, mígnem 1940-ben az oroszok hazakergették őket.
A nyujtódi hatok
Miután Észak-Erdély 1940-ben felszabadult, a nyujtódi Dani János, Csiki Mihály, Jakabos András, Jakabos György, Kádár Gáspár, Máté László pótcsendőröket 1942-ben kéthónapos átképzésre hívták Ungvárra, ahonnan egy részüket a 2. hadseregbe osztották be, a többieket hazaküldték. A front közeledtekor, 1944 nyarán végül őket is mozgósították Bereck–Ojtoz védelmére. Részt vettek az ojtozi és a berecki–lemhényi harcokban, a beszivárgott partizánok felszámolásában. Máté László Ojtoznál életét vesztette, míg parancsnokuk, a vitézül harcoló Fekete János csendőr alezredes Bereck mellett esett el.
1944. szeptember 8-án, feladva Háromszéket, a nyujtódiak Pest felé vonultak, miközben többször is összecsapásokba keveredtek. Nyujtódot utolsóként hagyták el 1944. szeptember 8-án 10 órakor. 
– 11 órakor már az orosz előőrs géppuskával és egy ló vontatta páncéltörő ágyúval a kapunk előtt állt meg. Apámék szakaszából – habár megvolt erre a lehetőség – senki sem szökött meg – mesélte a honvéd fia.
Peches sorban állás
1944 decemberében Budapestre vezényelték őket, karácsonykor az oroszok gyűrűjébe kerültek. Előbb a pesti, majd a budai oldalon védték a fővárost, aztán 1945. február 7-én, a Sashegy oldalában lévő épületet körülzárva, az oroszok foglyul ejtették őket. Mindannyian a Farkasréti temetőbeli fogolygyűjtőbe kerültek, ahol a szovjet tiszti küldöttség felszólította őket, álljanak át a szovjet hadsereg oldalára, és felfegyverzetten járuljanak hozzá Budapest felszabadításához a német fasiszták és nyilas magyar ellenállók uralma alól, majd hazabocsátják őket.
– Édesapám nem volt azok között, akik rövid gondolkodási idő után a szovjetek oldalára álltak, sőt erélyesen rákiáltott a falujabeli Jakabos Lajos hivatásos csendőr őrmesterre, hogy ne tegyen ilyet.
Nem talált meghallgatásra, Jakabos részt vett az egy hétig tartó orosz ostromban. Ennek ellenére később egy kaukázusi útépítő fogolytáborban találkoztak, ugyanis, amint azt Jakabos 1950-ben Nyujtódon elmesélte egykori bajtársának, a budai harcok befejezése után az oroszok lefegyverezték és belökték őket is a német és magyar foglyok közé, így öt évig Jereván mellett, a Kaukázusban törte a követ.
– 1947-ben kivitték az állomásra azzal, hogy hazaviszik. Felsorakoztatták őket, és édesapám épp maga elé állította a gyomorbajos Csiki Misit, hogy együtt szálljanak fel a vonatra, amikor megjelent egy terepjáró, amelyből kiugrott egy orosz tiszt, aki Csiki háta mögött »elvágta a sort«. Előbbieket felterelték a vonatra, apám meg még egy évet fogságban maradt, 1948-ban engedték csak haza” – fejezte be a történetet Béla bácsi. 
Dani János 1902-ben született Nyujtódon. Mindössze tíznaposan veszítette el édesanyját, miután az asszonyt húsvéti locsolkodáskor a szomszéd a kút melletti vályúba dobta, és a tüdőgyulladás három nap alatt végzett vele. Mostohája elűzte otthonról, egy cigányasszony szoptatta. Tizenketten voltak testvérek, minden jussából kisemmizték, ingatlan javait csak a fogságból való hazakerülését követően, 1949-ben kaphatta meg. Három gyereket nevelt és taníttatott. 1967-ben, 65 évesen, bélcsavarodásban halt meg szülőfalujában.
Daczó H. Barna. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Megfilmesítették Szabó T. Anna és Lackfi János verspárbaját
Igen nagy népszerűségre tett szert a Facebookon indult ártatlan verspárbaj Szabó T. Anna és Lackfi János között, olyannyira, hogy könyv is született, és egy 1 perc 58 másodperces film is készült belőle.
Amint azt korábban megírtuk, a két József Attila-díjas költő előbb a negyvenes korosztály nehézségeiről, majd a férfi és nő társadalmi szerepvállalásairól, -kényszereiről verselt hol komolyan, hol fricskát vetve – a „versengésbe” aztán bekapcsolódott több neves írótárs és sok laikus poéta is. 
A párbajból válogatott kötet februárban jelent meg az Athenaeum Kiadónál Verslavina. A nő meg a férfi címen. A kisfilmet a Duna Televízió készítette, a nézők a Ridikül című műsor bejátszójaként láthatták. Rendező: Baranyi Gábor Benő. maszol.ro