Olcsó román vese izraelieknek
Vádat emeltek a Dél-afrikai Köztársaság legnagyobb, magántulajdonú egészségügyi csoportjának, a Netcare-nek az igazgatója és öt sebésze ellen, mert szegény sorsú braziloktól és románoktól vett veséket ültettek át jómódú izraeli betegeikbe. Ugyancsak eljárást indítottak a Netcare csoport vezette Sainte Augustine de Durban magánkórház ellen, mivel az helyet biztosított a 2001 és 2003 között levezényelt 109 műtétnek
„A veseátültetésre váró izraeliek Dél-Afrikába utaztak, ahol elvégezték rajtuk a sebészeti beavatkozást, ők pedig kifizették a szervadományozókat” – írta a The Times című újság a perjegyzőkönyvre hivatkozva. A veséket korábban izraeli donoroktól szerezték be, de kiderült, hogy a románok és a brazilok sokkal olcsóbban adják szerveiket.
Az izraelieknek vesénként 15 ezer eurót kellett fizetni, míg a brazilok és a románok mindössze 4600 eurót kértek érte. A dél-afrikai rendőrség 2005-ben nyomozást indított az izraeli Ilan Perri ellen, akit azzal gyanúsítottak, hogy a szervkereskedelem szellemi atyja volt. A férfi végül úgy döntött, hogy együttműködik az igazságszolgáltatással, így derült fény a Netcare szerepére. A Netcare közleményében határozottan tagadta a vádakat. Új Magyar Szó (Bukarest)

Román táblák magyar zsebből
Többéves jogi és politikai huzavona után Sepsiszentgyörgyön elhelyezték a Petőfi Sándorra és Mihai Eminescura emlékeztető utcanévtáblákat. A két új utca a város főútjának, az 1918. December 1. sugárút szakaszosítása révén jött létre.
Antal Árpád polgármester tegnap sajtótájékoztatón jelentette be, hogy helyére került Petőfi Sándor neve, és emléktáblát is kapott a költő, ezzel szinte egy időben otthonra talált a Mihai Eminescu utcatábla is.
A polgármester elmondta, a következőkben azt az elvet követik, hogy a magyar személyiségekről elnevezett utcák esetében első helyen a magyar felirat szerepel, utána következik a román és angol, míg a román személyiségekről elnevezett utcákban először az állam hivatalos nyelvén, utána pedig magyarul és angolul feliratoznak. „Úgy vélem, így helyes ez, a kiegyensúlyozott etnikai kapcsolatoknak megfelelően” – hangsúlyozta a polgármester.
Minden utcanévtábla alá egy emléktáblát is elhelyeznek, amelyen az illető képmása mellett méltatják a névadót, és egy-egy idézet is helyet kap. Petőfi Sándor emléktáblája a következő, Szendrey Júliának szóló idézetet tartalmazza: „Előbbeni levelemben írtam, hogy Csik-Szeredának és Kézdi-Vásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsi-Szentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék.”
Amint arról korábban beszámoltunk, az utcanévtáblákat magánadományból finanszírozzák: egy jótékonykodó 15 ezer eurót kimondottan a magyar utcanévtáblák és más irányítótáblák cseréjére szánt. Antal Árpád sajtótájékoztatóján bejelentette: az Eminescu utca, és más román személyiségekről elnevezett utcák tábláit saját forrásból, magánadományként készítteti el. A polgármester megnyugtatta az érdeklődőket, a két új nevet viselő utcában lakók számára az önkormányzat finanszírozza a kötelező okmánycserét.
Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

(Vezércikk)
Mai álom egy nem létező múltról
Barátot tarts közel, ellenséget még közelebb! A közismert népi bölcseletet tartja láthatóan szem előtt az új magyar kormány, amelynek a nyugat felé sokszor fityiszt mutató külpolitikája a szomszédsági és régiós kapcsolatok erősítését, meglévő régiós kötelékek megszilárdítását és újak létrehozását promoválja.
Mert miközben Orbán Viktor miniszterelnökkel az élén a Fidesz-kormány nagy merészen kitessékeli a Nemzetközi Valutaalap bankárait az országból, alaposan meghökkentve a nemzetközi közvéleményt, a magyar diplomácia vezetője egy hónap leforgása alatt kétszer látogat Bukarestbe, egyéb, balkáni célpontjait nem is említve. (És akkor még nem beszéltünk arról, hogy előreláthatólag egy hónap múlva Martonyi János ismét itt lesz a – tavaly elmaradt – román–magyar kormányülésen, valamennyi kormánybeli társával együtt.)
Orbán Viktorék alighanem ráhibáztak itt valamire. A gazdasági válság ugyanis valóban közelebb hozhatja egymáshoz az Európa kevésbé szerencsés felén született embereket, népeket. Antropológiából ismert tény, hogy amikor egy embercsoport bajba kerül, az egyedek közelebb húzódnak egymáshoz, így próbálják óvni magukat és egymást a veszedelemtől. Egy másik szinten a válság most olyan konjunktúra, amikor érdemes elővenni a fiókban porosodó régiós stratégiákat, terveket, és a történelemben sem árt egy kicsit visszamenni. Például Németh Lászlóig, aki – valamikor a harmincas években – egy akkor sem létező múltat álmodott hazájának, a Duna-medencei népek testvériségét. Tudatosan vagy sem, Budapest mostani szomszédságpolitkájában a dunai népek összefogásának Németh László-i gondolatának nyomai fedezhetők fel.
Az író nagy port kavart, a „Tanú”-ban megjelent, Magyarok Romániában című esszéjében azonban csalódottan állapítja meg, hogy a magyar nép nem áll készen arra, hogy egy ilyen nemes cél zászlóvivője legyen ebben a térségben. Akkor is, mint ahogyan most is, egy gazdasági világválság után-közben született meg az összefogás nemes gondolata, amely akkor is elbukott, és most is ugyanazon bukhat el: a felsőbbrendűségi komplexuson, a magyar rátartiságon.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Tájak, korok, (mű)emlékek
Csortán Ferenc építészettörténész szerint a jó kommunikáció kíváncsi és tiszteletteljes közeledést feltételez
Kolozsvári származású, hosszabb bukaresti tartózkodás után Marosvásárhelyen letelepedett beszélgetőtársunk úgy fogalmaz: otthon van a világban mindenütt, a természetben, az emberek között, falun és városon egyaránt, mert azt tartja, ha a környezet nem változtatható meg, az embernek kell megváltoznia ahhoz, hogy jól érezze magát. Mikes Kelemennel is rokon léleknek érzi magát, hiszen olténiai és dobrudzsai „száműzetésében” nem a saját nehéz helyzetén szomorkodott, hanem inkább felfedezte magának azt a világot, amelybe akaratán kívül került.
Hogyan lesz valakiből műemlékvédelmi szakember, mit kell ehhez tudnia?
Európának ezen a részén műemlékvédő szakemberré válik elsősorban az, aki nagyon szeretne ezzel foglalkozni. Az én korosztályomban még nem képeztek ilyen szakembereket,igaz, most sem egyből lesz valakiből ez. Most is más oklevéllel rendelkezők úgynevezett posztgraduális tanulmányok során válhatnak kompetens műemlékvédő szakemberré.
Tehát sokan vagyunk mérnökök, sokan még azok sem, és van, aki a műemlékek ügye iránti szeretetből lép erre a pályára, vagy olyan is, akit a véletlen sodor ide.
Az ideális műemlékvédő szakember ért az épület anyagához, szerkezetéhez, funkcionális lehetőségeihez, de történelmet is tud, azét a közösségét, amely annak idején az épületet igényelte és létrehozta, használta, netán mindmáig használja, de kell tudjon általános építészettörténetet, művészettörténetet, hogy megállapíthassa, egy épület barokk, gótikus vagy klasszicista, ismerje azt, hogy melyik korokban a társadalom milyen szinten állt, a tudása, anyaghasználata szempontjából és így tovább. Mindezt nekem nem oktatták, dilettánsok útján, amatőrként tanultam meg, szedtem össze életem során.
Miközben tudatosság is volt a dolgok alakulásában...
Kamaszkorban dőlnek el az ilyen választások, és már végzős gimnazista koromban sejtettem, hogy nekem ezzel kellene foglalkoznom. Persze, már akkor volt Romániában mind művészettörténész-, mind építészképzés, de mindkettő egyetlen egyetemen, Bukarestben, és annyira exkluzívak voltak emiatt, hogy ilyen vidéki plebejus igen kis eséllyel juthatott be oda. Felismerve, hogy az életem kényszerpálya lesz, fegyelmezetten és eléggé kínlódva elvégeztem a kolozsvári műszaki egyetemen az építőmérnöki szakot, és éveken át ipari építőtelepeken dolgoztam.
Az én sorsom más kollegákétól annyiban különbözött, hogy nem Erdélyben, hanem a Regátban kellett a mérnöki pályára lépnem, aminek megvoltak a maga nehézségei és persze a hasznai. Rossz évjáratba estem, amikor végeztem, a ’70-es évek elején, viszonylag nagyszámú regáti, főleg olténiai munkahely került a kolozsvári műegyetemhez, és Târgu Jiu-ba kerültem, ott három évet lehúztam. Ez a három év persze, hogy felejthetetlen, mert fiatal voltam, sikerült helytállnom és súlyos negatív következmények nélkül megéltem ezt.
Az ottaniak milyenek voltak? A barátok, a kollégák?
Kétfélék voltak: a barátok és kollégák, akik nagyrészt hozzám hasonló módon máshonnan kerültek oda, illetve további csoportosítási szempont szerint: erdélyiek és regátiak. A helyiekkel nem volt semmi baj, kézenfekvő összehasonlítani, hogy az erdélyiek ilyenek, az oltyánok olyanok. Ezek sztereotípiák, nagyjából érvényesek is, a lényeg az, hogy nagyon melegszívű, jó emberek voltak.
A kollégák, máshonnan odahelyezettek, hozzám hasonlóan fiatalok voltak, és osztoztunk mindannyian az élet felfedezésének kalandjaiban, tehát hozzájuk is baráti érzelmek kötnek, nagyritkán találkozunk, telefonon beszélünk, természetesen hazamentek a legtöbben a szülőhelyükre.
További nagyon érdekes szempont az, hogy az erdélyi civilizáció más múltra tekint vissza, mint a moldvai-havasalföldi, és ennek részesei, örökösei vagyunk, az erdélyiek mindannyian, magyarok, románok, szászok, és ha Erdélyben élve mi érzékeljük a feszültségeket, ott nagy élmény volt felismerni, hogy amazokkal szemben egy anyagból vagyunk gyúrva, és ott nagyon erős szolidaritások, testvéri kapcsolatok kötődtek, szintén erdélyi, de román fiúkkal, lányokkal, akikkel oda lekerültünk.
Tehát otthonosan érezte magát. Ennek mi a magyarázata, a titka?
Egyfelől bizonyára a családban kapott neveltetés, ahol persze, hogy minket az örökölt identitásunkban megerősítettek, de mégis nem kimondottan, mert erre nem volt alkalom, hogy a szánkba rágják a szüleink, mégis valószínűleg olyan légkörben nevelődtünk, hogy a Kárpátokon túlra kerülve, az idegen kulturális környezetben nem a különbségekre figyeltem, hanem arra, ami emberileg mindenkiben közös. Ugyanazon erkölcsi értékek érvényesek mindenütt, és hát mindenütt van kultúra, számomra nagyon izgalmas volt a Regátnak és azon belül Olténiának a hagyományos kultúrája, a népi kultúra, a népzene.
Ez egy archaikus, kevésbé urbanizálódott világ volt, éppen ezért sokkal tisztábban maradt meg ott sok kulturális jelenség. Úgyhogy eleve nyitottan kommunikáltam azokkal az emberekkel, akiknek pedig nem volt külön viselkedési kódja a máshonnan jöttek számára. Ha kívülről jön valaki, és a kód szerint helytáll, tisztességes, jó cimbora, satöbbi, akkor ugyanúgy befogadják, mint saját osztálytársukat vagy unokatestvérüket. És ez az erdélyi magyarnak meglepő, olyannyira, hogy volt, aki ettől annyira elvesztette a fejét, hogy hagyta magát beszippantani, beolvadni, ami emberileg végülis érthető.
Mert nagy az esélye annak, hogy bekövetkezik?
Ez technika kérdése is. Saját beilleszkedési technikám alakult ki, nem tudatosan, de egy-két év után felismertem, hiszen néhány év során egész más országrészekre is eljutottam. A gyakornoki éveimet Gorj megyében töltöttem, utána fél év katonaság következett, majd Dobrudzsába kerültem, ahol szinte két évet töltöttem. Aztán ismét Olténia, de már a műemlékvédelem keretében, egy másik régiójában. Utána elkerültem egy vízierőmű építőtelepére, tehát volt egy kis intermezzo a Bihari havasokban, de azután jött a rendszerváltás, és ismét Bukarestbe kerültem, a kulturális minisztériumba.
Tehát kiderült: ahhoz, hogy az ember ne veszítse el a fejét és az identitását, jó úgy hozzáállni a dolgokhoz, ahogyan végül is nálam ez kialakult, fontos, hogy legyen egy lakás, ahová bezárkózhatok, ott meglegyenek a könyveim és a zenéim. Ez a kettő nagyon fontos. Az első években megadatott az, ami később már nem, mert most már elönt az olvasnivaló, de akkoriban program szerint olvastam, például minden elérhető Illyés Gyulát, minden elérhető Vörösmartyt, néhány éven át futotta az időmből.
Ahogy megérkeztem valahová, nem tétováztam, hamar végigjártam a múzeumokat, a műemlékeiket, és pár hónap után jobban ismertem a régiót, mint ők maguk. Sohasem voltak identitászavaraim, és mindig magától értetődő volt, hogy én itt tulajdonképpen száműzetésben vagyok, mint Mikes. Ő akár lehetett volna minta is, de annyira nem ismertem akkor, utólag jöttem rá, hogy tulajdonképpen ugyanazon gondolkodásmód működött bennem is, mert ő, ha már Rodostóban kellett élnie, nem sopánkodott, hanem körülnézett, hogy hogyan is élnek azok az örmények, törökök, görögök. Minden jó kommunikációnak az a titka, hogy kíváncsian és tisztelettel közeledjünk egymáshoz.
Ön kolozsvári, mégis Vásárhelyen beszélgetünk.
A magyarázat az, hogy általában nem az történik, amit az ember tervez. Persze, fontos, hogy mit akarsz és mit szeretnél, végül is a végső cél, hogy jól érezd magad és ne szenvedéssel teljen az életed. Ha rosszul érzed magad, akkor vagy a körülményeken változtass vagy magadon.
Csortán Ferenc (1947, Kolozsvár)
Építészettörténész, műemlékvédelmi szakember. 1971-ben diplomázik a Kolozsvári Műszaki Egyetemen, ezt követően mérnökgyakornok Tg. Jiuban (1971–74), a Műemlékvédelmi Hivatal (1975–78), majd a krajovai Electroputere gyár beruházási osztályának munkatársa (1978–87), műszaki ellenőr a Dregan-völgyi vízierőmű építőtelepén (1987–90).
A rendszerváltás után 1990–95 között a Művelődésügyi Minisztérium Kisebbségi Igazgatóságának tanácsosa, majd igazgatója. Jelenleg a Maros megyei Művelődés-, Vallásügyi és Nemzeti Örökségvédelmi Igazgatóság műemlékvédelmi tanácsosa. Kutatási területe a közép-európai nemzeti kisebbségek művelődéstörténete, szociológiája, amelyhez kapcsolódóan számos írása jelent és jelenik meg hazai és külföldi lapokban, szakfolyóiratokban.
Kézenfekvő volt, hogy Kolozsvárról elindulva valaha Kolozsvárra érkezzem vissza, de akkor amikor családi okokból hirtelen sürgőssé vált eljönni Bukarestből, Maros megyébe jöttünk, a feleségemnek Szovátán ajánlottak fel állást, elfogadtuk, ott lakást vásároltunk, én Vásárhelyen találtam állást, ingáztam naponta, majd egy év után a feleségemnek új állást találtunk Marosvásárhelyen.
Nem nehezebb Vásárhelyre sem begyökerezni és beilleszkedni, mint máshová, nagyon érdekes kihívás, nem volt ismeretlen a számomra, de azért kiderült, hogy igen kevésbé ismertem és értettem, tehát ötödik-hatodik éve tanulom a várost, egyes dolgok vonzanak, mások taszítanak, a mérleg pozitív. Jól érzem magam a bőrömben és ebben a világban, amely, hála Istennek, kinyílt, és a kerítésen túl Bécs van és Strasbourg van.
Otthon vagyok a világban mindenütt, a természetben, mert szeretem a fákat, a virágokat, a bogarakat, a csillagokat a fejünk felett, és ugyanennyire otthon érzem magam az emberek között is, a falvak, városok, utak és épületek világában, amelyek mind emberek épületei, emberek igényelték és építették, laktak benne, és persze, hogy megállapítom, hogy ezt az épületet nem szeretik a mostani birtokosai, vagy a másiknak szerencséje volt, mert jó helyre született, figyel a tulajdonára.
Szinkrontolmácsként is ismert, sok helyre hívják.
A rendszerváltás után kiderült, hogy kellőképpen fel vagyok készülve a szinkrontolmácsolásra. Botcsinálta szinkrontolmácsként kezdtem, olyan helyzetbe jutottam, hogy magyarországi kortárs művészek kiállításának szervezésekor engem bíztak meg, hogy segítsek, legyek tolmácsuk, idegenvezetőjük, a kiállításmegnyitón is fordítottam, és nagyon jól végeztem ezt, azután egyre több ilyen alkalom volt.
Mind többször derült ki, hogy képes vagyok erre; az elején lámpalázzal, most már nagy rutinnal csinálom, angolból is, és néha, témától függően, még franciából is. Bátran kell csinálni, gyakorlat kell hozzá, a felismeréshez is, hogy mire kell a hangsúlyt fektetni, mert csak akkor lehet fordítani valamit, ha értem, amiről szó van. Nem elég egy általános szókincs, ha annak a szakmának nem ismerem a fogalmait.
Szerencsénkre a rendezvények zöménél elegendő egy olyan szókincs, mint egy jó napilapban megjelenő cikkben arról a témáról. Például amilyenek a Színképben vannak a mai csillagászat vívmányairól, klónozásról, erről-arról, világos, hogy a műveltebb olvasó számára. Tehát ezen a szinten, mondhatni, bármilyen témáról tudunk fordítani, ritka az, amikor a monetáris politika vagy az AIDS-kezelés a téma, ehhez valóban már olyan ember kellene, akinek ez a szakmája.
A szinkrontolmácskodást szeretem, mert tudom, hogy hasznos, mert sikerélményt nyújt és egy kicsi pénzt is hoz a házhoz. Ezen kívül információt kapok, nagyon gyakran olyanok a témák, amelyek aktuálisak, és nem árt, ha egy kicsit megfürdetem magam azokban az ismeretekben. Pláne most, hogy korosodom, kell használnom az agyamat, és ez agytorna is.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Feltűzték a kokárdát Pusztinán
Abból az alkalomból, hogy magyar a parlament megszavazta a kettős állampolgárságról szóló törvényt, a Csongrád megyei Mindszent város római katolikus hívei egy lourdes-i barlangot adományoztak a pusztinai Magyar Háznak, amit magyar mise keretében adtak át határon túli testvéreinknek. A misét Perlaki György, Mindszent egykori plébánosa celebrálta szeptember 12-én. Az ünnepen a falu apraja-nagyja feltűzte a kokárdát.
Pusztinán, hasonlóan a többi csángó településhez, az 1950-es években megszűnt a magyar nyelvű oktatás és a magyar nyelvű misézés. Dr. Nyisztor Tinka néprajzkutató 2006-ban Vatikánban a pápánál járt, aki áment mondott a magyar istentiszteletre, azonban a jászvásári püspökség továbbra sem járul hozzá. Jelenleg, olyan egyezség van érvényben, hogy csak akkor lehet magyarul misézni a településen, ha turisták érkeznek, és azok visznek magukkal papot.
Megtelt a Szent István tiszteletére felszentelt pusztinai templom azon a magyar nyelvű misén, amit Perlaki György szeged-tápéi pap szolgáltatott. Szinte mindenki kokárdát viselt, amit a mindszentiek vittek ki és adták minden jelenlévőnek a kezébe, akik maguknak tűzték fel a nemzetiszínű szalagot ruhájukra, ezzel fejezve ki magyarságukat.
A magyar nyelvű mise előtt Perlaki György találkozott a pusztinai pappal, Augusztin Benchea atyával, aki nagyon készségesen fogadta. Kiderült, ő is csángó-magyar, somoskai születésű. Perlaki atyának felajánlotta, kölcsön adja neki magyar nyelvű misekönyvét, amit a plébánián tárol, – hogy abból olvasson fel olvasmányt. Az istentisztelet előtt közel 20 pusztinai lakos gyónt magyarul a szegedi plébánosnál. A misére Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes küldött egy köszöntőt, amit felolvastak, és írásos formában megkapta a Magyar Ház igazgatója: Nyisztor Ilona, valamint a Szent István Egyesület elnöke: dr. Nyisztor Tinka.
„Szép ünnep a mai, hitünk megvallásáról és az összefogásról szól. Az itthoni és az otthoni magyarok összetartozását erősíti és fejezi ki a szobor formájában most átnyújtott lelki ajándék. Köszönet illet mindenkit, aki tett a mai ünnepért. Annál is inkább fontos, hogy Szűz Máriához kötődik az adomány, hiszem a Nagyboldogasszony – Szent István királyunk felajánlásával – mindannyiunk Nagyasszonya, pusztinaiaké, magyarországiaké, vagy a világ bármely vidékén élő magyar testvéreinké. Egy nemzet vagyunk, éljünk bármely szegletében a világnak” – írta Semjén Zsolt a levelében.
A mindszentiek, egykori papjukkal Pusztináról Lábnyikra utaztak, ahol Perlaki György atya találkozott a falu plébánosával, Compu Péterrel, aki Szegeden végezte a Hittudományi Főiskolát. A két pap 17 éve látta utoljára egymást.
A lábnyiki plébános és Perlaki György atya megállapodtak abban, hogy tavasszal egy hétig minden nap magyar misézés lesz a településen, amit György atya fog celebrálni. – thj – Erdély.ma

Kifüstölték a Kölcseyt
Ismét igaza lett Széchenyinek: ellenségeink nem tudnak annyit ártani, mint amennyit mi ártunk önmagunknak! A nagyhírű szatmári magyar iskola, a Kölcsey Főgimnázium az új tanévre végleg elhagyta évtizedeken át megszokott épületét.
Hiába volt minden tárgyalás, egyezkedés, halogatás, a helyi magyarság többségének érdekére való hivatkozás, távozott a nyolcszáz diák és a nyolcvan tanár!
Még szerencse, hogy a katolikus egyháznak akadt a közelben egy kevésbé kihasznált épületegyüttese, és felajánlotta azt. Ám a városvezetés és a szülők igyekezete ellenére, máig csak felét tudták rendbe tenni. A múlt héten a félig romos épületrész felújításának költségeiről tárgyalt a helyi tanács, s az egyik szocialista képviselő, Viorel Solschi tanár megdöbbenésének adott hangot, hogy egy olyan elit magyar iskolának, mint a Kölcsey, amelyre a románok is felnéznek, nincs végleges helye!
Az előzmény az ÚMSZ-ből is ismert. A történelem fintora: 1957-ben a Kölcsey, mint állami iskola, a kommunista hatalom által megszüntetett, több évszázados református gimnázium épületében jött létre. A politika széljárása miatt közben többször átnevezték, majd 89 után ismét Kölcsey lett. Kiváló teljesítménye okán letörölhetetlenül ez a név ragadt rá. Igazi rangot a legnehezebb kommunista években kapott, amikor teljes végzős osztályok „sétáltak be” innen a legjobb egyetemekre.
Nagyra szökött a remény, mikor látszott, hogy a Láncos-templom körül négy-öt iskolaépületet visszakap a református egyház. Tőkés püspök leutazott Szatmárnémetibe, és a helyi magyar vezetőkkel a Láncosban szándéknyilatkozatot írt alá, hogy nevezett épületekben egy református iskolaközpontot hoznak létre. Mára ez a terv füstbe ment. Ennek egyik oka az, hogy akkor szó sem volt a Kölcsey épületének kiürítéséről, hisz bőségesen jutott hely a Refinek.
Közben Tőkés László EP-képviselő lett, s már nem volt fontos a református központ, így azok élére állt, akik a Kölcsey távozását akarták, ami azért is furcsa, mert ide több református diák jár, mint a Refibe. (De hiába, ha az ügy olyan színezetet kapott, mintha a Kölcsey az RMDSZ líceuma lenne és szándékosan gátolná az újraindulása óta tébláboló református iskolát.)
Talán dacból, a kifüstölt Kölcsey nem a felkínált régi udvaron, hanem a filharmóniában tartotta tanévnyitóját. Az új igazgató, Pataki Enikő nagy tapsot kapott, amikor kijelentette: a Kölcsey erejét nem a falak adják, hanem szellemisége, tanárai és diákjai teljesítménye. S erre nagyon vigyáznak ezután is. Akárki ellenében.
Sike Lajos

Család, szerelem, gyerek, istenkeresés: tulajdonképpen minden
Saját bevallása szerint egy évtizeden át gyakorlatilag semmit nem írt, amit irodalomnak lehet nevezni, az utóbb időben azonban egymás után jelennek meg a verseskötetei. Igaz, hogy előbb „csupán” gyerekversek írásával hagyta föl a számára is érthetetlen sztrájkot, ezek írása ugyanis magától értetődőbb volt, könnyebb útja volt a fokozatos és óvatos visszatérésnek – derült ki Markó Béláról csütörtökön este a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiójában szervezett rendhagyó könyvbemutatón, ahol Markó ezúttal költői minőségében volt jelen. A költői estre a színház egy hosszabb sorozatának első állomásaként került sor, a rendezvényen Visky András dramaturg, Tompa Gábor rendező és Láng Zsolt író voltak a beszélgetőpartnerek, a Tulajdonképpen minden című szonettkötet szerzője mellett pedig a kiadványt megjelentető Bookart Könyvkiadó igazgatója, Hajdú Áron is az est vendége volt.
Ebben a tíz évben ugyan nem írt semmit, olvasni azonban olvasott, igaz, hogy csak verseket, rövidségüknél fogva, a regényolvasás már kivételes pillanatnak számított, vallotta be Markó. A beszélgetés alatt kiderült: dátumozta a szonettek születését, nem rejtette el, hogy ezek a versek pontosan mikor születtek. – Amit mi ebben a pillanatban művelünk bizonyos esztétikák szerint rendkívül szakszerűtlen, vagy irodalmiatlan, hogy így fogalmazzak, hiszen versek fejlődéstörténetéről, kontextusáról, a megszületés körülményeiről próbálunk beszélni, ama esztétikák szerint pedig ezt ki kellene vonni a műből. Bevallom, hogy valamikor pályám kezdetén én magam is így gondoltam, időközben rá kellett jönnöm azonban, hogy ez nem igaz. Ennek ellenére továbbra is hiszem, hogy egy szöveg vagy jó, vagy nem jó, de hogy honnan és milyen körülmények között születik, egyáltalán nem mellékes. Keltezem a verseimet, ilyen szempontból ez egy érdekes naplószerű könyv, 2009 júliusától 2010 februárjáig született szonetteket tartalmaz, szám szerint 114-et – magyarázta a költő.
Markó megjegyezte: a kötet tulajdonképpen egy grafomániának a tanúsága is lehet, hiszen valamivel több mint egy félév alatt született verseket tartalmaz, és azt is bevallotta, hogy azóta szinte ugyanennyi van a tarsolyában, időközben pedig szinte egy kötetnyi haiku is született, ez így együtt valóban grafománia.
Tagadhatatlanul érdekes kísérlet, mert amikor azt a tíz év alatt megszakadt fonalat újból megpróbáltam összebogozni, a megszólalást sokkal inkább viszonyítottam saját múltamhoz, mint az éppen domináló stílusáramlathoz. Utólag majd kiderül, hogy sikerült, vagy nem.
Arra a kérdésre, hogy miért éppen szonetteket írt, Markó Béla elmondta: a nyolcvanas években volt egy pillanat, amikor költői pályája során a szabad vers után–közben hirtelen szonettet kezdett írni, ami akkor újdonság volt az erdélyi magyar költészetben, olyan értelemben, hogy valaki egy többszáz esztendős formában véli meglelni a legjobb eszközét. Rájött, hogy van valami lényegi különbség a szonett és más versformák között. – Azért izgalmas a szonett, mert a kánonon belül nagyon keveset lehet elmozdulni. Kötöttséget jelent, ezért valamiképpen izgalmas életmodell is. Az is nagyon érdekes, hogy a kötöttségen belül valaki hogy képes önmagát felmutatni. A szonett viszi-e magával a szerzőt, vagy a szerző hajlítja magához a szonettet? Kiváló költők írtak szonettet, tökéletesek, pontosak, de látszik rajtuk, hogy a szonett gyűrte maga alá a költőt, és nem a költő a szonettet. Szabó Lőrinc egyike azon keveseknek, akik maguk alá tudták gyűrni a szonettet – magyarázta a költő.
Család, szerelem, gyerek, istenkeresés – így összegezte a kötet tartalmát a szerző, amely egyfajta naplónak is betudható.
A könyvbemutatón közreműködtek: Salat Lehel, Skovrán Tünde és Tordai Tekla színművészek. Hegedűn játszott Szép Gy. Bálint és Szőcs Márton.
Köllő Katalin. Szabadság (Kolozsvár)

Magyar kultúra – ami összeköti a Kárpát-medence magyarságát
Budapesten találkoztak a közművelődési kerekasztal szervezetei
„Hétre ma várom a Nemzetinél/ ott, ahol a hatos megáll!/ Este az EMKE cigánya zenél,/ ha nem jön el, szívem de fáj!” Ez a sokak által jól ismert és kedvelt sláger jutott eszembe, amikor néhány hete megkerestek a 125. születésnapját idén ünneplő Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) munkatársai, mondván: ha van kedvem, kísérjem el őket a szeptember 11-én Budapesten esedékes Kárpát-medencei Kulturális Napra. A közel másfél évtizede elindított, évente sorra kerülő rendezvény programpontjait szemlélve örömmel mondtam igent a felkérésnek. Hiszen filmvetítéseket, kézműves foglalkozásokat, zenei műsorokat ígértek a szervezők, a 2008 őszén megalakult Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal tagjai és a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, továbbá Kolozsvár múltjával és jelenével kapcsolatos fényképkiállítást, és több más mellett a Zurboló Táncegyüttes Postakert című előadásának beharangozóját is ott láttam a tervezetben...
Szombat délelőtt 10 óra, Budapest, Corvin tér 8. Az esős, borongós időjárás ellenére már javában gyülekeztek a résztvevők a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, a Hagyományok Háza, valamint a Magyar Állami Népi Együttes székházaként szolgáló Budai Vigadó épületében. – Különösen aktuális ma a mondás, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, reményeink szerint nagyon jól fogjuk érezni magunkat ezen a rendkívül színes napon – mondta Tóth Erzsébet, a házigazda Magyar Művelődési Intézet munkatársa, aki kollégájával, Kiss Lászlóval együtt szívélyesen üdvözölte a Kárpát-medence különböző régióiból – Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről, Drávaszögből és Muravidékről – érkezőket.
A körmönfonástól a könyvekig
Felnőttekre és gyerekekre egyaránt kacsintgattak a kézműves tevékenységek: Papp Emese, a kolozsvári Waldorf iskola tanítója a körmönfonás rejtelmeibe vezette be az érdeklődőket, a muravidékiek csuhéból készítettek különböző figurákat (kosarakat, babákat stb.), szalvétatartókat, valamint hímes tojást, természetesen a tájegység jellegzetes motívumaival ötvözve azokat. A Vajdaságból, Adáról érkező Balog József segítségével fából készíthettek különböző játékokat és dísztárgyakat a szemlélődők, ugyanakkor egy logikai, a gyermekek szem- és kézkoordinációját is fejlesztő próbába is bekapcsolódhattak.
Kulturális kvízben sem volt hiány, itt a vállalkozóbb kedvűeknek többek között azt kellett tudniuk, hogy milyen szarvasról szól a rege, kinek a címerében szerepelt a fekete holló, honnan származik a kürtőskalács, avagy milyen téren található a Budai Vigadó épülete.
Az egyik budapesti könyves nagykereskedés, a Xantusz képviseletében Bihari Józsefné a határon túli magyar kiadók köteteit kínálta: mint kiderült, a fia által vezetett üzlet szinte valamennyi felvidéki, erdélyi és vajdasági magyar könyvkiadóval partneri kapcsolatban áll, céljuk pedig, hogy az egyes régiókban megjelenő kiadványokat a Kárpát-medence más térségeibe is eljuttassák. Kizárólag az interneten működnek (www.xantusz.hu), ezért a mostanihoz hasonló rendezvények lehetőséget teremtenek számukra a kapcsolatteremtésre, valamint arra, hogy „közszájon forogjanak”. Bihari Józsefné ezúttal a kárpátaljaiakkal is elbeszélgetett, és reménykedik abban, hogy a jövőben velük is sikerül jó viszonyt kiépíteniük. S hogy milyen könyveket vásárolnak mostanság az emberek? Az elszármazottak többnyire az adott régióhoz kapcsolódó köteteket részesítik előnyben, de a történelmi, néprajzi és tudományos kötetek iránt is mutatkozik kereslet – magyarázta.
A lendvai székhelyű Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet munkatársai több tucat muravidéki magyar nyelvű kötetet hoztak el a kulturális napra, a tájszójegyzék mellett különböző verseskötetekbe, valamint a Lendváról szóló monográfiába is belelapozhattunk. Az EMKÉ-sek pedig eseménynaptárt kínáltak, valamint a Szabédi-napok alkalmával elhangzott előadásokat tartalmazó konferenciakötetüket, a Gondolat-kísérletek Szabédi László életművében című könyvet, ezeket ingyen vihették haza a résztvevők.
Filmjében és zenéjében is él a nemzet
Ritkán, vagy eddig még nem látott, a Kárpát-medencében készített rövidfilmek vetítésére is sor került a nap folyamán: a programban dokumentum- és ismeretterjesztő kisfilmek szerepeltek, olyanok, amelyek a szecessziós Szabadkát, a bácsi várat vagy éppen Bicskei István munkásságát mutatták be. Hat vajdasági (A szép Tisza és más, Még oda nem ér az idő, Szivárványkígyó, Testté lett alázat, A szecessziós Szabadka, A bácsi vár), egy muravidéki („Én hittel dolgozom”) és négy erdélyi (Visky Sámuel: Parttalan, Felméri Cecília: Mátyás Mátyás, Visky Ábel: Éjszaka földön, László József: Autóstop) produkciót tekinthettek meg az érdeklődők, ha pedig még nem tettük volna, a filmeket nézve most nyugodtan elkönyvelhettük magunkban: filmjében is él a nemzet.
Az esti gálára való bemelegítés gyanánt, a budapesti Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola drámatagozatos osztályának Hazafelé című mozgásszínházi előadása után a Kárpát-medence zenei terméséből kaptunk egy jókora csokorra valót a felvidéki Hunor Citerazenekar, a Muravidék Citera-együttes, a Triola+1 együttes műsora és a vajdasági B-terv zenekar koncertje révén.
Fotókiállítás, valamint táncegyüttes Kolozsvárról
A délutáni órákban, a kézműves tevékenységek helyszíneként szolgáló aulában került sor az Örökségünk Kolozsvár elnevezésű fényképkiállítás megnyitójára: az EMKE és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) által szervezett tárlatot 2002-ben már láthatta a kincses város közönsége, ezúttal, egy teljes hétig a magyar fővárosban élők is megcsodálhatták azt. Veress Ferenc képein a 19., László Miklós alkotásain pedig a 21. századi Kolozsvár épületei, műemlékei tárulnak a szemünk elé. Az erdélyi fényképészet úttörő mestereként emlegetett Veress Ferenc munkásságát, aki 1859-ben és 1860-ban készített félszáz felvételéből állította össze páratlan értékű Kolozsvár-albumát, Miklósi Sikes Csaba művészettörténész méltatta. Mint kiderült, 1881-ben Veress Ferenc elsőként próbálkozott színes fényképek előállításával, 1884-ben pedig már kielégítő levonatokat tudott készíteni színes diapozitívekről másolókeretben. Méltán emlegetik a magyar fényképészeti szaksajtó megteremtőjeként, a nevéhez fűződik a Fényképészeti Lapok című folyóirat elindítása is. – Veress Ferenc Kolozsváron született és hunyt el, 86 évet élt. Ő az a személy, akit számos tekintetben is úgy emlegethetünk: az első – értékelte a művészettörténész.
Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület történetével ismertette meg a népes hallgatóságot, a mostani Kárpát-medencei Kulturális Nap ugyanis egyúttal a megalapításának 125. évfordulóját ünneplő EMKÉ-t is köszöntötte. – Az alapító erdélyi magyar nemesség és polgárság tőkéjéből sikerült viszonylag gyorsan népiskolákat, népkönyvtárakat és dalkört létrehozni, ami jelentős mértékben megpezsdítette az erdélyi magyar közművelődési életet. Az EMKE sikeresen lépett az erdélyi gazdasági élet pozitív előrehaladásáért, a múlt század fordulójára pedig a magyarság legnagyobb intézményévé, társadalmi szervezetévé nőtte ki magát – mondta Dáné, majd a huszadik század jelentős eseményeinek, valamint az egyesület 1948 és 1990 közötti kényszerű beszüntetésének említése után az elmúlt húsz év megvalósításairól is szót ejtett. 1990-től napjainkig ugyanis az EMKÉ-nek sikerült kiépítenie egy saját közművelődési intézményhálózatot: az egyesület közreműködése révén jöhetett létre tavaly a Magyar Házak Hálózata, amelynek mára már több mint 30 tagja van.
Este 7 óra, színházterem. Az egésznapos gazdag program megkoronázásaként elkezdődött a gálaműsor: a Magyar Állami Népi Együttes, a kárpátaljai, eszenyi Ritmus Népi Táncegyüttes, a felvidéki Aranymetszés Duó és az Alsószeli Magyar Dalkör produkciója mellett a muravidéki Gaál Désire, a Kárpát-medencei versmondó verseny győztese is színpadra lépett. A verses műsor után népdalokat adott elő a vajdasági, bácskertesi Csizmadia Anna népdalénekes, a programot pedig a Zurboló Táncegyüttes Postakert című előadása zárta.
Igyekeznek odafigyelni a fiatalokra Muravidéken
Mialatt a különböző programok zajlottak, volt időm elbeszélgetni a Kárpát-medence különböző térségeiből érkezőkkel, így Kepe Lilivel, a lendvai székhelyű Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet (MNMI) igazgatójával is. A kulturális napon már a kezdetektől részt vesznek, és büszkén teszik ezt, annak ellenére, hogy a Muravidék az egyik legkisebb, magyarok által lakott régió. Intézetük 1994. január 1-je óta működik hivatalosan, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség alapította meg. – Igyekszünk úgy megszervezni magunkat, hogy az emberek megismerkedjenek velünk, ugyanakkor mindig örömmel tölt el, ha régi barátokkal, ismerősökkel találkozhatunk, akikkel valamilyen módon együtt műveljük a magyar kultúrát a Kárpát-medencében – fogalmazott Kepe Lili.
S hogy miként tehetnek otthon, Szlovéniában a magyar kultúra ápolása érdekében? Igyekeznek a hét-nyolcezres magyar közösség javát szolgáló programokat szervezni, minden olyan személyt „célközönségüknek” tekintenek, aki magyarnak érzi magát. – Persze, ezt önerőből nem tudnánk megvalósítani, a szlovén állam már több évtizede pozitív diszkriminációban részesíti mind a magyar, mind pedig az olasz őshonos kisebbséget. Ha nem kapnánk állami támogatást, nem számolhatnánk be ilyen eredményes munkáról – tette hozzá az intézet igazgatója.
Mesélt továbbá arról is, hogy az utóbbi években minden olyan megmozdulást prioritásként kezelnek, amely összefügg a fiatalokkal. A könyvkiadástól a műkedvelésen át a tudományos tevékenységekig, a turizmustól a nagyobb jellegű rendezvények megszervezéséig valamennyi kezdeményezést megpróbálják felkarolni. Ez ugyanis valamilyen szinten ellenpontozhatja, hogy Szlovéniában több mint ötven éve nem működnek magyar tannyelvű iskolák. – A mi esetünkben nem kis dolog, ha évente tíz nyári tábort szervezhetünk, és folyamatosan azon vagyunk, hogy a többi határontúli fiatal is bekapcsolódjon a programjainkba. A munkánk gyümölcsei később érnek majd be, ennek ellenére nap mint nap tennünk kell azért, hogy az egyetemes magyar kultúrának Muravidéken is legyen folytatása – összegezte Kepe Lili.
Országos és regionális rendezvények Felvidéken
Mézes Rudolf, a Csemadok Területi Választmányának országos alelnöke örömmel újságolta, hogy ezúttal közel harmincfős csoport érkezett a Felvidékről: többek mellett a Hunor Citerazenekar és az Alsószeli Magyar Dalkör tagjai, valamint verséneklők kísérték el a Csemadok küldöttségét. – Nálunk, a Felvidéken nagyon népszerű a verséneklés, már jó néhány esztendeje a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versenyen is összemérhetik tudásukat a verséneklők – hangsúlyozta. Mint kiderült, a vers- és prózamondó vetélkedő egyike azon megmérettetéseknek, amelyeket több más szervezettel közösen, évente szervez meg a Csemadok. Mézes Rudolf az országos rendezvények közül többek között a Falusi Színjátszó Csoportok Országos Fesztiválját, a Citerazenekarok Országos Seregszemléjét, a Verséneklő Együttesek Országos Fesztiválját, az Országos Népművészeti Fesztivált, a Duna Menti Tavasz Gyermek báb- és színjátszó csoportok országos seregszemléjét, valamint a Bíborpiros szép rózsa elnevezésű népzenei versenyt említette.
Emellett számos regionális programot szerveznek a térségben. – Igyekszünk úgy tevékenykedni, hogy ne csupán egyetlen központ fejlődjön, hanem legyenek rendezvények szerte az országban, olyanok, amelyek igazán közel állnak a szívünkhöz – magyarázta lelkesen. Többnyire pályázatokból próbálják finanszírozni ezeket, az országos támogatás ugyanis 1994-ben megszűnt.
Elégedettek a kárpátaljaiak és a budapestiek is
Zubánics László, a két évvel ezelőtt létrejött Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet elnöke szerint az ismerkedés mellett a Magyarországon és a többi határon túli régióban felmerülő igények megbeszélésére is lehetőséget biztosítanak a mostanihoz hasonló alkalmak. Elmondta: Kárpátalján számos nehézségbe ütköznek a magyar kultúra megőrzésén fáradozók, ennek ellenére szép számban vannak művelődési intézményeik, iskoláik és kultúrházaik. Derűlátóan vélekedett ugyanakkor az előkészületben lévő új ukrajnai nyelvtörvényről, amely a magyar nyelv használatát is támogatni kívánja.
Pozitívan értékelte a Kárpát-medencei Kulturális Nap idei kiadását Kiss László, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus munkatársa is: mint mondta, örömmel tölti el, hogy ily nagyszerű csoportok érkeztek Budapestre a Kárpát-medencéből, „nagyon jó barátok, akik többnyire már ismerik egymást, a viszontlátás öröme pedig mindig jóleső érzéssel tölti el”. – Ez az a nap, amikor megmutathatjuk egymásnak azokat az értékeket, amelyeket képviselünk, és az egyes területek színvonalas műsorait a többiek is megismerhetik. Az a cél, amelyet a kezdetekkor kitűztünk, hogy a Kárpát-medencei magyar kultúrát egységes, szerves egészként szemléljük, megvalósult, és az itt látott produkciók is, bár előadóik különböző régiókból érkeztek, az egyetemes magyar kultúra részét képezik – magyarázta Kiss László. Úgy véli, napjainkban, amikor a hétköznapok inkább a gazdaságról és a globális problémákról szólnak, kellő teret kell szentelni a kultúrának, ellenkező esetben ugyanis az könnyen elsorvadhat. – Ezen belül különösen oda kell figyelni a magyar kultúrára, ezért mi vagyunk felelősek. Legyünk büszkék mindarra, amit a magyar kultúra az elmúlt több mint ezer évben letett a világ kultúrájának asztalára! – hívta fel a figyelmet, ugyanakkor elismerően beszélt a megalapításának 125. évfordulóját idén ünneplő EMKE tevékenységéről.
A szívverésünk és az életünk, hogy kellő mértékben odafigyeljünk a Kárpát-medencei magyar kultúra alakulására, hiszen ez az a szál, amely összeköt bennünket, magyarokat – magyarázta a Magyar Művelődési Intézet képviseletében Hegedűs Kata, az egésznapos program egyik főszervezője. Annak kapcsán, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok megismerjék egymás kultúráját, a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal által szervezett filmes és irodalmi karaván sikerét említette, és reményét fejezte ki, hogy a közeljövőben is számos hasonló csereprogramra kerülhet sor.
EMKE: tartalommal megtölteni az együttműködést
Kolozsvár irányába tartva Dáné Tibor Kálmánt is arra kértem, értékelje az idei Kárpát-medencei Kulturális Napot, és ezen belül az erdélyiek szereplését: nem csalódtam, amikor a rendezvényről, a Zurboló Táncegyüttes produkciójáról, az Örökségünk Kolozsvár kiállításról, Papp Emese kézműves tevékenységéről és a Sapientia–EMTE fiatal filmeseinek alkotásairól egyaránt pozitívan vélekedett. A lehetőséget kihasználva az EMKE jelenlegi terveiről is érdeklődtem. Mint kiderült, a közeljövőben tartalommal kívánják megtölteni az idén márciusban, Sárospatakon létrejött Észak-magyarországi EMKE-képviselettel (élén Csatlósné Komáromi Katalinnal, a Művelődés Háza igazgatójával és Bordás Istvánnal, a Sárospataki Népfőiskolai Egyesület titkárával) való együttműködést. Az elmúlt fél évben Borsod-Abaúj-Zemplén megyei művelődésszervezők érkeztek Erdélybe, hogy megismerjék az itteni Magyar Házak működését, következő lépésként pedig egy itteni Magyar Ház vezetőjét küldik tanulmányútra Sárospatakra. A két város közötti kapcsolat további gyümölcsöztetése érdekében szakmai összejöveteleket is kívánnak szervezni, ezek egyikébe az EMKE társszervezete, a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület is bekapcsolódik. Jövő tavasszal kerül sor az Erdélyiek Sárospatakon elnevezésű rendezvényre, amelynek középpontjában a tervek szerint Cs. Szabó László élete és munkássága áll majd. – A másik nagy tervünk, amelynek a megvalósítása jelenleg is folyamatban van, az Erdélyi Magyar Közművelődésért Alapítvány bejegyzése lesz Magyarországon, amelynek segítségével megvalósulhat az EMKE társszervezeteinek célirányos támogatása – összegezte Dáné Tibor Kálmán.
„Az abrosz tarkabarka,/ és rajta jó kadarka,/és már az első csók után,/ meglátja, de jó lesz itt Óbudán!” Nos, kadarka és csók nem volt, ennek ellenére mindannyian jól éreztük magunkat szombaton a Budai Vigadó épületében. A Kárpát-medencei Kulturális Nap ugyanis ismét beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a kapcsolatteremtésre és a más régiókban élő, ám hozzánk hasonlóan magyarul beszélők kultúrájának megismerésére egyaránt volt lehetőség. Köszönet ezért elsősorban az EMKÉ-nek, valamint a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal más szervezeteinek. Reméljük, hogy a jövőben hasonlóan tartalmas programokról számolhatunk be lapunk hasábjain.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Székely képviselet Európában
Mentorát kereste és találta meg a Székely Nemzeti Tanács az anyaországi küldöttségben — miként kiderül a hírből, mely szerint a strasbourgi székhelyű Európa Tanácsban ezentúl a magyarországi képviselők fogják pártját az SZNT kezdeményezéseinek.
AZ ET parlamenti közgyűlése magyar küldöttségének vezetője, Braun Róbert fideszes képviselő hozta ezt a sajtó tudomására, s a gesztus a választások utáni új helyzetre is fényt vet. Az ET parlamenti közgyűlése az emberi jogok érvényesítésének fontos fóruma, a székelység nevében fellépő szervezetek előtt eddig sem volt ismeretlen az egész kontinensre kiterjedő szervezet jelentősége. Az ET nem véletlenül vált a kisebbségi szervezetek számára jogvédelmi harcuk színterévé, felépítése is arra predesztinálja, hogy a kontinens legfeszítőbb gondjai megoldásának eszközeként fungáljon. Az anyanemzetekről politikai határokkal leválasztott, más impérium alá került őshonos nemzeti közösségek sorsa mindenképp megoldásra váró kérdése az európai demokráciának. Az Európai Unió a regionális, szubnacionális szinten beindított folyamatok révén vett irányt a kérdés kezelésére, így az gazdasági dimenziók közé helyezve haladhat előre, adekvát voltát azonban sokan vitatják. A közösségi önrendelkezés eszmekörében mozgó megoldáskeresés az emberi jogok kollektív kiterjesztését tartja célszerűbbnek, és nem lehet vitás, hogy erről lemondani nem szabad. Eddig is az archaikus székely nemzetfogalom eredményes korszerűsítésének tanúi lehettünk az SZNT tevékenységében, mely íme, új kibontakozási teret keres. A székelység sajátos földrajzi helyzete folytán sem tartja indokolatlanul magát a nagyobb nemzettest kisebb másának, egyfajta kisebb tömbnek a határon túl. Ha az anyaország lép fel ezentúl képviseletében a kontinentális fórumokon, akkor tulajdonképpen egy természetes viszony lép jogaiba.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bevégeztetett
Nem illenék ilyen címet adni a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon utolsó ― kettős ― kötetének megjelenéséről szóló kis írásunknak, olvasván viszont Dávid Gyula, a lexikon főszerkesztőjének fülszövegét, mégis ez lett.
Kalandos, hosszú, avagy épp ellenkezőleg: rövid pályát futott be a kiadvány. Kalandosat, mert 1968-as kiötölésétől az 1981-ben megjelent első kötetig, s a sok cenzúrázás miatt 1983 után félretett, majd csak 1991-ben megjelent másodikig igen sok húzás-faragás áldozata lett, hosszat, mert közel negyven esztendőnek kellett eltelnie az elsőtől az utolsó kötet megjelenéséig ― és rövidet, mert a munkát újra és újra elölről lehetne-kellene kezdeni. Hiszen így egy adott állapotot rögzít, az új, a kimaradt, a kihúzott szócikkek állandó hiányának érzését hagyva. És mindezek ellenére mégis értékes kiadvány az immár bevégeztetett Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. Megvásárolható Sepsiszentgyörgyön a Corvina könyvesboltban.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

“A templom, az nagy dolog. Olyan, mint a vár”
Ünnepel vasárnap a csíkszeredai református gyülekezet: tíz éve áll a templomuk. A templomépítésről, a templom fontosságáról a gyülekezet életében, illetve az évforduló tiszteletére szervezett ünnepség előtti gondolatairól is kérdeztük Hegyi István templomépítő nyugalmazott lelkipásztort.
Lépjünk vissza az időben úgy 20 évnyit. Miért vágott neki a templomépítésnek? – Azért, mert a gyülekezet megkeresett, hogy templomot kell építeni. Én azelőtt bő három évvel, 1986 decemberében jöttem lelkésznek Csíkszeredába. Akkor már voltak lappangó beszélgetések, hogy templom kellene, hogy kicsi az imaház. Mondtam, hagyjanak békén engem, emberek, ez a nagy lendület úgyis alábbhagy. De nem hagyott alább. Én csak óvatoskodtam, mondtam, ide valami aláírások kellenének, hogy a többi hívek is akarják. Rövid idő múlva hoztak 3000 aláírást. Igaz, hogy aláírta azt református, nem református, a vállalatoknál is gyűjtötték az aláírásokat. Így indultunk el.
– Miért próbálta hárítani ezt a feladatot? Túl nagy fának tűnt? – Sosem voltam az a túlbuzgó, aki valami hősiességet akart volna véghezvinni. Elvégeztem az én papi dolgomat, és kész. Ráadásul tudtam, hogy egy építkezés annyi bajjal jár. Tusnádfürdőn csak egy imaházat javítottunk, állandóan jöttek reánk, hogy milyen engedéllyel, hogy s mint zajlanak a munkálatok? Pénz nem volt, én voltam a malterhordó, egy atyánkfia volt a munkás, szóval jól tudtam, hogy sok baj van az egyházi építkezésekkel. Különösképpen, ha templomot akarunk építeni. Azzal még több van. Gondoltam, könnyebb lesz az életem, ha nem építünk.
– De végül nem volt kiút, muszáj volt nekivágni...
– Édesapámtól azt láttam, hogy ha a gyülekezet valamit kér a lelkipásztorától, és olyant kér, ami a gyülekezet javát szolgálja, akkor oda kell állni, azt a lelkipásztornak kutya kötelessége megtenni. Akkor is csinálnia kell, ha az nincs a kedvére vagy fáradtságot, nehézséget okoz számára, mert nagy dolog, ha a gyülekezet jó kedvvel és örömmel veszi a szolgálatát a lelkipásztornak.
– Az építkezéshez hol talált támogatókat?
– Nagy kételyeim voltak az elején, hogy lesz pénzünk templomépítésre, de végül is ment minden magától. Volt egy összegünk, de ki kellett fizessük a telekkisajátítást, így azt a pénzt odaadtuk. Amikor az alapot kiástuk, kisült, hogy tőzeg van ott, le kell cölöpölni. Az is egy csomó pénzbe került. De amíg a munkálatot elvégezték, a pénz is előkerült. Kaptuk a szállítmányokat Hollandiából – nem egyházi vonalon, hanem egy város lakossága segített –, ezeket értékesítettük az imaház udvarán, és biza ebből elég sok pénzt elő tudtunk teremteni. Körülbelül az építkezéshez szükséges összeg felét. A másik felét pedig a hívek adták össze. Jöttek tehetősebb emberek, ennyit hoztak, annyit hoztak, volt olyan ember, aki azt mondta, tiszteletes úr, én a tanügyben dolgoztam, nem tartoztam az egyházhoz, de most úgy gondoltam, hogy egy bizonyos összeggel támogatom a templomépítést. És egy nagyobb összeget adott. De ott voltak az özvegyasszonyok, akik az összekuporgatott pénzüket hozták örömmel. És amikor látták, hogy kezd épülni a templom, jöttek az emberek, és adakoztak. Emlékszem, egyszer el voltam keseredve, ültem ott az építőtelepen, és egy ügyes falusi bácsi odajött, hogy ugye, el van keseredve, tiszteletes úr? Hát nem olyan öröm itt építkezni most, amikor tudom, hogy mennyit kell fizetni, mondtam neki. Azt mondta: ide figyeljen! Maga ne búsuljon, amit elkezdünk, az úgyis felépül. Az Isten megsegíti az embereket, ne törődjön, mi is imádkozunk azért, hogy magának sikere legyen itt. Pedig ez az ember nem is tartozott a gyülekezetünkhöz, azt sem tudom, ki volt, csak azt tudom, hogy egy ügyes falusi ember volt, aki ismert engem, talán az alcsíki szolgálatomból.
– Volt olyan pillanat az építkezés során, amikor úgy érezte, hogy nincs tovább, nem lehet folytatni?
– Nem volt. Amikor elindult a munka, és az alap már elkészült, azután már olyan volt, mint egy játék. Jött minden magától. Úgy örvendtem! Persze volt olyan, hogy összetűztünk, hogy ez miért így, vagy miért úgy, de én nem fáradtam bele az építkezésbe. Mintha nem is én kellett volna csináljam az egészet, hanem Isten akarja, hogy építsük a templomot, és mondaná, hogy te ne törődj, te csak legyél ott. Én így voltam ezzel a templomépítéssel.
– Tíz éve áll a templom. Milyen érzésekkel megy el a vasárnapi ünnepségre?
– Hát, ejsze úgy, mint minden vasárnap. Olyan különös érzésem nincsen. Nekem élmény volt minden vasárnap odamenni, újra látni a híveket, együtt ülni, énekelni, imádkozni. Amikor jöttünk ki, látni azt a sok ragyogó szemet, hogy miként néznek rám, pedig kicsit gyengélkedek, és nem tudok az emberekkel úgy álldogálni és beszélgetni. Ennek ellenére jóleső érzés volt mindig ott lenni. Én nem szeretem a nagy ünnepségeket. Jóleső érzés, persze, hogyne volna jó érzés, mikor az embernek azt mondják, hogy ügyes fiú, templomot épített, hát ember vagyok én is. De nekem jólesik az is, amikor ránézek a templomra, vagy ha vasárnap elmegyek a templomba. Az ünnep mindennap meglehetne, hiszen templomunk van. És ez a fontos. Mert a templom nagy dolog. Az olyan, mint a vár. Az Ószövetségben azt olvassuk, hogy amikor a nép megérkezett valahová, az első dolguk az volt Mózes idejében, hogy sátrat húztak. Később az, hogy templomot építettek. Mikor a templom megvolt, várat építettek. A templom megvédte a bűntől, a vár megvédte a külső bajoktól. A gyülekezetnek is nagy öröm a templom. Mert sokan voltak úgy, hogy mindig arra emlékeztek, hogy hej, nálunk, otthon a faluban a templom ilyen volt, meg olyan volt. De most már ez a templom az övék. Most már azt mondják, hogy nálunk, Csíkszeredában, a templomunkban.
Forró-Erős Gyöngyi. Hargita Népe (Csíkszereda)

A tizedik tanévét kezdte a Sapientia
Magyarország legjelentősebb határon túli beruházásának tartják Székelyföldön a magyar kormány finanszírozásával alapított és fenntartott Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet.
A 10. jubileumi tanévben több mint 800 elsőéves hallgató kezdte meg egyetemi tanulmányait Csíkszeredában, Kolozsváron és Marosvásárhelyen.
Beteljesedett. Van akkreditált egyetemünk! A tíz év története egy mondatban azt hiszem, hogy ennyit jelentene. Van lehetősége a fiataloknak, hogy tovább tanuljanak – fogalmazott a Híradónak Dávid László rektor.
Méghozzá a szülőföldön, magyar anyanyelven és szakmai akkreditációval rendelkező egyetemen. A végleges akkreditációhoz még a politikai döntés, a törvénytervezet kidolgozása és parlamenti elfogadás is szükséges. Jakab István, az Országgyűlés alelnöke azt mondta: a magyar kormány a határokon átívelő egységes oktatási rendszer kialakítását tűzte ki célul.
Természetesen rövid, közép és hosszú távon egy szoros együttműködésben, egymásért felelősséget vállalva dolgozik a határon túli és az anyaországbeli magyarság. Minden feltételben segíteni kívánjuk a határon túli magyar fiatalokat – jelentette ki Jakab István.
A budapesti Corvinus Egyetemmel közösen már idéntől mesterképzést is indítottak Csíkszeredában. Csúcs Mária
Duna Televízió. Erdély.ma

A Tatros Forrásánál Csángófesztivál Gyimesközéplokon – idén házavatóval
Idén immár 34 éves a Tatros Forrásánál Csángófesztivál, amelyet gyimesközéploki intézmények és szervezetek rendeznek Hargita Megye Tanácsával és a Hargita Megyei Kulturális Központtal együttműködve szeptember 25–26-án. Az idei rendezvény kiemelt programpontja a Csángó Hagyományőrző Ház avatója Gyimesközéplokon.
A RENDEZVÉNY PROGRAMJA:
Szeptember 25., szombat
11.00 A Csángó Hagyományőrző Ház avatója, Gyimesközéplok-Megálló - Gyimesi életképek, archív fotók a budapesti Néprajzi Múzeum gyűjteményéből és Ádám Gyula gyimesi zenészekről készült képei - Népi mesterségek bemutatója, csipkekötés, hímzés, szövés 20.00 Csángó bál a gyimesközéploki Központi Kultúrotthonban
Szeptember 26., vasárnap 10.00 Vendégfogadás a Megállói Kultúrházban 11.00 Ünnepi szentmise 12.30 A hagyományőrző csoportok felvonulása 13.30 Ünnepi előadás a szabadtéri színpadon (rossz idő esetén a gyimesközéploki Központi Kultúrotthonban. Erdély.ma

A magyar kormány támogatja az autonómia-törekvéseket
(MTI) – A határon túli magyarság autonómia-törekvéseinek támogatását és a nemzet egyesítésének történelmi lehetőségét hangsúlyozták a kormánypárti felszólalók szeptember 18-án a Budapesten rendezett autonómia-konferencián.
Balsai István, a Fidesz frakcióvezető-helyettese ígéretet tett a határon túli és anyaországi hallgatóság előtt, hogy soha nem fogják az autonómia ügyét elfelejteni, mellékvágányra terelni. Minden erőt annak szentelünk majd, hogy az erről szóló döntések – amelyek nem Budapesten születnek majd – olyanok legyenek, amilyet a határon túli magyarok szeretnének – fogalmazott.
A kormánypárti politikus ugyanakkor megjegyezte: az autonómia kérdése Nyugat-Európában is napirenden van, nem tipikusan magyar vagy kelet-európai kérdésről van szó.
Balsai István, felidézve az egyszerűsített honosításról szóló jogszabály elfogadását, a döntést a ciklus meghatározó lépésének nevezte.
Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke azt mondta, hogy a kettős állampolgárságnak akkor lesz jótékony hatása a nemzet jövőjére, biztonságára, ha a magyarországi állampolgárság a létbiztonságot, az emberi élet egészséges feltételeinek megteremtését jelenti.
A politikus azon véleményének adott hangot, hogy az autonómia ügyében jó esély van illúziók nélkül számon kérhető feladatokat meghatározni a tudománynak, a politikának és a népképviseletnek egyaránt. Az európai példák, ellenpéldák, eredmények és kudarcok feltérképezése bőven ad lehetőséget és feladatot – mondta, hozzátéve: „ami tény, hogy Trianon óta folyamatos, nemzetgyilkos, a Kárpát-medence valamennyi területére kiterjedő etnikai tisztogatás áldozatai vagyunk”.
Szász Jenő, az erdélyi Magyar Polgári Párt elnöke arról beszélt, hogy a politikai rendszerváltás végrehajtására van szükség határon túl is. Ha egységes nemzetről beszélünk, egységes cselekvésre van szükség – jelentette ki, hozzátéve: ki kell iktatni a kettős mércét, ha magyar ügyekről van szó.
Duray Miklós felvidéki író, politikus azt mondta, ő megrögzött autonómiapárti, az ugyanis a demokrácia szerves része, és a határon túli magyarság jövőjét általa lehet bebiztosítani.
Ugyanakkor megállapította, hogy sem Romániában, sem Ukrajnában, sem a mai Szlovákiában nem igazán sikerült előrelépni a nyelvhasználaton és az oktatáson túl bármilyen jogi rendezés érdekében. Mint kifejtette: borúsan látja a helyzetet, a felvidéki magyarok szerinte feladták az autonómiát. Oda sem tudtak eljutni, hogy azon a szinten kerüljenek túl, amit 1919-ben, az első világháború után meghatároztak. Ez a veszélyes – fogalmazott.
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke azt mondta, az előrehaladás első lépése nem a többség jó szándéka és nyitottsága, hanem az, hogy a saját közösségen belül szót váltsanak és szót értsenek egymással. Amíg ezen nem tudnak túllépni, sehol nem lesz autonómia, ebben egészen biztos – tette hozzá.
Meggyőződése, hogy az autonómia ügye nem Budapesten dől el. Sok a tévhit ugyanakkor az autonómiával kapcsolatban – vélte, hozzátéve: sokan álomként élik meg. Hozzáfűzte: számára az autonómia nem cél, hanem eszköz, megvalósítása nem „meseszerű”. Az autonómia és megvalósulása hosszadalmas folyamat, annak a jogrend részévé kell válnia. A kisebbségi politika ezt úgy tudja elérni, ha a többségnél kellő támogatást tud szerezni – fejtette ki. Népújság (Marosvásárhely)

A 20 éves Calepinus ünnepe
Az 1990-ben alapított Calepinus nyelviskolában tízezren tanultak idegen nyelvet, s több mint ezer azoknak a száma, akik nemzetközileg elismert nyelvvizsgákon sikeresen szerepeltek.
Ezek a számok támasztják alá az intézmény létjogosultságát, azt a tényt, hogy az Európához való felzárkózás elképzelhetetlen idegen nyelvek ismerete nélkül. Ezt a követelményt és igényt ismerte fel ezelőtt 20 évvel Fülöp G. Dénes néhai vártemplomi lelkipásztor, aki nem csak álmodni mert, hanem valóra is váltotta azt. A tegnapi ünnepi istentiszteleten Ötvös József esperes hirdetett igét, Fülöp Géza, az alapítvány elnöke az iskola történetét ismertette.
A sok nyelv közösségében
Olyan faluban születtem, ahol a föld volt az érték. Aki tehette, összekuporgatta a pénzét és földet vásárolt, ez volt a felemelkedés egyetlen útja. Házunkban három könyv volt. A Biblia, az Énekeskönyv és a Kalendárium. Amikor olvasni tanultam, nekem a Biblia jutott. A mi generációnk az anyanyelvvel együtt tanulta meg: Jézus az úr! A felaprózódott Római Birodalom kisebb államaiban az őskeresztyének ugyanezt vallották, s vallják ma is, hiszen Európa e hitvallás talaján épült fel. A sok nyelvben van tehát egy közös. Azonban a nyelvi korlátokat csak egymás nyelvének a megismerésével tudjuk leküzdeni – mondta Ötvös József esperes, aki hozzátette, húsz év távlatából beigazolódott: az igazi álmok valóra válnak, amit lelkipásztor elődje megálmodott, ma élő valóság.
Van ok az ünneplésre
Fülöp Géza, a Calepinus Népfőiskolát működtető alapítvány elnöke – aki 17 évig igazgatója volt az intézménynek – az iskola történetét ismertette, visszatekintett az alapításra, amikor Ian Goodrick angol orvos segítségével 500 "tanulóval" elindították az első nyelvtanfolyamokat. Két évre rá már francia nyelvet is oktattak, majd egy év múlva a németen volt a sor. Később holland, magyar és román nyelvoktatást is beiktattak. Érdeklődés hiányában ez utóbbiak megszűntek.
Az órákat a Bolyai Farkas Líceumban helyi tanárok és külföldi partnerszervezetek, mint a Scottish Churches World Exchange, az amerikai Christian Reformed World Mission vagy a franciaországi Alliance et Partage önkéntesei tartották, tartják.
A tanfolyamok mellett 1994-től nemzetközi elismertségű nyelvvizsgákra szerveznek felkészítőket. A nyelviskolába 20 év alatt több mint tízezer hallgató iratkozott be és több mint ezren tettek nyelvvizsgát. A nyelvoktatás mellett létrehozták még a Calepinus idegen nyelvű könyvtárat, amely ma több mint 6300 kötetével az egyetlen idegen nyelvű könyvtár a megyében.
– Van okunk az ünneplésre. De a kudarcainkról is beszélni kell. Arról, hogy a népfőiskola számára próbáltuk megszerezni a Vártemplom mögötti romos épületet, amelyet dr. Szekeres Gerő tervei alapján szerettünk volna felújítani. A város nem adta nekünk. Aztán a volt leányiskola épületébe szerettünk volna beköltözni, ide szerettük volna átköltöztetni a könyvtárat. A terv megszületett, a tíz marosvásáhelyi református egyházközség kuratóriuma letiltotta. Azt mondták: anyagi hasznot hozó épületté akarják átalakítani. Így iskolánk és könyvtárunk a Bolyai utca 8 szám alá költözött – mondta a kuratórium elnöke.
Művészi műsor és kitüntetések
Fülöp G. Miklós, a Calepinus Népfőiskola igazgatója köszöntötte mindazokat, akik hozzájárultak a népfőiskola támogatásához, működtetéséhez. Tanároknak, támogatóknak Hunyadi László szobrászművész által készített plaketteket nyújtott át.
Az ünnepi műsor része volt a Vártemplom vegyes karának, a Psalmusnak a fellépése Kovács András karnagy vezetésével. Grosz Imola tanárnő diákjai angol nyelvű előadással léptek fel, Grosz Sára fuvolán Mozart- és Händel-műveket játszott. Végezetül a Tiberius vonósnégyest hallgatta a gyülekezet.
Az ünnepi műsort követő állófogadás után a Teleki Tékában Sebestyén Spielmann Mihály történész, fő- könyvtáros bemutatta a Calepinus szótárat.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

Az EMKE és a BMC is tagja a magyarság szellemi múzeumának
Magyar Örökség-díjakat adtak át Kolozsváron
Rangos hazai és határon túli személyiségek jelenlétében adták át hétvégén a Magyar Örökség- díjakat Kolozsváron: a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért Bírálóbizottság hatvanadik döntése értelmében ezúttal hét erdélyi személy és intézmény érdemelte ki az 1995-ben, a Magyarországért Alapítvány által létrehozott „magyarság szellemi becsületrendjét”. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében szeptember 18-án tartott ünnepségen Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, Hajdó István főesperes, Kilyén Ilka színművész, Korniss Péter fotóművész, az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés, a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Barabás Miklós Céh részesült az erkölcsi elismerésben, és lett tagja a magyarság láthatatlan szellemi múzeumának. A rendezvény keretében a Gaal György tanár, irodalomtörténész és Gránitz Miklós fotóművész által összeállított Örök Házsongárd című kötetet is megismerhették a résztvevők.
„Soha irodalomra és tudományra (kultúrára) olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat” – idézte Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1920-as írását bevezetőjében Hámori József agykutató, a Magyar Örökség-díj Bírálóbizottságának elnöke. Mint mondta, szükségszerű, hogy a Magyar Örökség-díjak átadására ezúttal Erdély fővárosában, Kolozsváron került sor. – A magyarságnak és kultúrájának megmaradását jelentős mértékben köszönhetjük az évszázadokon át független erdélyi fejedelemségnek. Erdélyből és a Partiumból származó kiválóságok, intézmények eddig is szerepeltek az évi díjazottak között, ma azonban mind a hét kitüntetett közvetve és közvetlenül is az erdélyi magyarság soraiból kerül ki – magyarázta Hámori, majd a díjról szólt néhány szót.
Megtudtuk: a Magyar Örökség-díj megalapítói 1995-ben a klebelsbergi gondolatok szellemében határozták meg a kitüntetés misszióját. Úgy látták, „az elmúlt negyven-ötven évben a magyar történelemnek olyan alkotó személyiségei merültek feledésbe, és kerültek ki ezáltal a nemzeti emlékezetből”, akik alapvetően meghatározták a 19. és a 20. századi Magyarország fejlődési irányát. – Ezeket a személyiségeket, életműveket szinte elő kell bányászni a feledés mélységeiből, hogy példaként lehessen őket a mai nemzedék elé állítani: íme, ők voltak azok, akik a magyar 20. századot megcsinálták. Ez az oka, ha úgy tetszik, történelmi oka annak, hogy bizottságunk számos esetben jutalmaz Magyar Örökség-díjjal már nem élő személyeket vagy egykor működött intézményeket – hangsúlyozta Hámori, majd hozzátette: ezek a személyek és intézmények óriások voltak a maguk idejében, a személyek közül nem egy a zseni kategóriájába sorolható. Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Lajtha Lászlót, Reményik Sándort, Dsida Jenőt és Nagy Imrét említette többek között példaként, mintegy bizonyítva: a díj odaítélésének fő szempontja az életmű minősége. Az intézmények közül többek között a több mint háromszáz éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Nagybányai Művésztelep részesült eddig a díjban.
Ablonczy László megfogalmazása szerint a Magyar Örökség-díj a „magyarság szellemi becsületrendje”, nem jár pénzjutalommal, sem más anyagi elismeréssel: a kitüntetettek egy oklevelet kapnak, valamint egy jelvényt, amely a magyar Szent Koronát ábrázolja – fejtette ki Hámori József, majd Poprády Géza könyvtárosnak, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökének, a Bírálóbizottság tagjának adta át a szót. A Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre kezdeményezésére, a Magyarországért Alapítvány Kuratóriumának tevékeny közreműködése révén létrejött Magyar Örökség-díj kapcsán elmondta: a kitüntetettek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén alapszik, ugyanis a Bírálóbizottság az állampolgárok által érdemesnek tartott személyek, együttesek, intézmények, teljesítmények közül választja ki a díjazandókat. Évente négy alkalommal hét-hét díjat osztanak ki a mostanihoz hasonló kulturális műsor keretében. Mint kiderült, a díj gondozását 2003. márciusában a Magyar Örökség és Európa Egyesület vállalta fel.
A folytatásban Schulek Ágoston, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke mutatta be a Bírálóbizottság tagjait: Hámori József akadémikust, a Bírálóbizottság elnökét, Poprády Gézát és Zelényi Kovács Annamáriát, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökeit, Juhász Judit szóvivőt, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettesét, Bakos István tanárt, művelődéskutatót, Benkő Samu művelődéstörténészt, esszéistát, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, Kelemenné Farkas Márta nyelvészt, egyetemi oktatót, Boda László tanárt, művelődéstörténészt, Pázmándi Gyula vegyészmérnököt, közgazdászt, Rókusfalvy Pál pszichológust, Takács József biológust, agykutatót, Tóth-Pál József zenetanárt, kultúrakutatót, valamint Veres-Kovács Attila nagyváradi református lelkészt.
Magyar Örökség-díjban részesült, nevét az Aranykönyv őrzi és szombat óta a magyar szellem láthatatlan múzeumához tartozik: az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés (az elismerést Rezi Elek, Adorjáni Zoltán és Benkőné Zonda Tímea vette át, laudált Kozma Zsolt kolozsvári teológiai tanár), Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, múltfeltáró nemzetszolgálatáért (laudált Benkő Samu művelődéstörténész), Hajdó István főesperes, lélekmentő szolgálatáért (laudált Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános), Kilyén Ilka színművész, kulturális missziójáért (laudált Medgyessy Éva marosvásárhelyi író, újságíró), Korniss Péter, fotográfusi alkotóművészetéért (laudált Sára Sándor operatőr, rendező), a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (az elismerést Dáné Tibor Kálmán, Dávid Gyula és Kötő József vette át, laudált Filep Antal budapesti néprajzkutató) és a Barabás Miklós Céh, az erdélyi magyar képzőművészetet felélesztő és megtartó szolgálatáért (az elismerést Kolozsi Tibor szobrászművész és Németh Júlia műkritikus vette át, laudált Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező).
A díjazottak nevében Hajdó István főesperes mondott köszönetet, majd a Bolyai János Alapítvány Kuratóriuma által odaítélt Bolyai-pályadíjjal tüntették ki Benkő Samu akadémikust az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésében és vezetésében kifejtett kiemelkedő közszereplői tevékenységéért, valamint Bolyai János marosvásárhelyi kéziratainak gyűjteményes kiadásáért, őt Nagy Ferenc méltatta. Az ünnepség keretében közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula kórusa, Majó Julianna karnagy vezetésével, valamint Kilyén Ilka és a pusztinai Kovács Krisztián.
Rövid szünet után az Örök Házsongárd című, a budapesti székhelyű Pharma Press kiadónál megjelent kötetet ismerhették meg a résztvevők, Sipos Gábor EME-elnök méltatását Köllő Katalin, lapunk munkatársa tolmácsolta. Elhangzott: „a régi metszetek, archív felvételek, új fényképek a míves szöveggel összefonódva igazán és legjobban a minőségi papíron, kiváló nyomdatechnikával hatásosak, ráadásul szép kötésben, igényes védőborítóval – ezt a szépség-együttest forgathatjuk most a Pharma Press könyvkiadó jóvoltából. Dr. Gaal György kolozsvári tanár, irodalomtörténész, a kincses város múltjának avatott kutatója és Gránitz Miklós budapesti fotóművész több mint három évi kitartó munkájának eredménye kerül most az olvasó kezébe”. Az immár kétkötetes kiadvány létrejöttéért köszönetet mondott továbbá Gránitzné Demel Editnek, Gergelyné Tőkés Erzsébetnek, a Házsongárd Alapítvány „legfőbb munkásának”, aki a helyszíni munka feltételeinek biztosításában vállalt oroszlánrészt, valamint Dávid Ferencnek, a kiadó ügyvezető igazgatójának és az album külalakját elkészítő Árgyélus Grafikai Stúdiónak. A két szerző a kötetek megszületésének körülményeiről szólt, majd a rendezvény dedikálással zárult.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Országos tanévnyitót tartottak Kolozsváron
Az erdélyi református kollégiumok országos tanévnyitó ünnepségére került sor a hét végén Kolozsváron. A kétnapos rendezvény változatos programja közül megemlítendő az első világháborúban elesett kollégiumi tanárok és diákok emlékét őrző, a kommunizmusban megsemmisített tábla hasonmásának szombati leleplezése, valamint az eseményen részt vevő kollégiumi igazgatók és iskolalelkészek konferenciája, míg vasárnap Farkas Ferenc, a Kézdivásárhelyi Református Kollégium igazgatója vehette át a munkáját elismerő Bethlen Díjat Kató Béla főjegyzőtől. Ex Libris Díjakat és annak alapító oklevelét adta át a kilenc református kollégium és gimnázium képviselőinek a Magyar Művészetért Díj alapítója, Gubcsi Lajos, aki szerint kevés olyan valós, egységes szellemi egység van, mint a kilenc református iskola.
A Farkas utcai templomban megtartott istentisztelettel kezdődött a református kollégiumok országos megnyitó ünnepsége szombat délután. Kovács Tibor iskolalelkész igehirdetésekor kifejtette: „Ma rengeteg támadás éri a felekezeti oktatást, ám tudnunk kell, hogy amikor tanítunk és nevelünk, hitvallásos kötelezettségünknek teszünk eleget. Minden ránk bízott gyermeket úgy kell nevelnünk, hogy az Isten dicsőségét szolgálja. Legnagyobb ellenségünk az érdektelenség és a népbutítás, ám vannak jelek, miszerint Isten megáldja munkánkat, és ez folytatásra sarkall”.
Ezelőtt húsz évvel, 1990. október 1-jén szomorúan állt a kollégium akkori tantestülete és diákjai a Farkas utcai templom előtt, és néztük az ókollégium épületét, ahova nem mehettünk be. A templom és az iskola erős szövetséget kötött, amelyet Isten pecsételt meg! – vélekedett Székely Árpád, a kollégium igazgatója. Székely József nyugalmazott lelkipásztor, a kollégium első megbízott igazgatója úgy vélte: a Kolozsvári Református Kollégium most új starthoz érkezett, és ehhez kívánt kitartást.
Lauer Edit asszony a kollégium amerikai támogatói nevében beszélt. – Az amerikai támogatók által lefolytatott keresztszülő- program nem csak anyagilag támogatta a résztvevő diákokat, hanem megerősítette az iskolát és az amerikai magyarok identitástudatát is – hangsúlyozta.
Kónya-Hamar Sándor volt megyei RMDSZ-elnök üzenetét Kovács Tibor iskolalelkész olvasta fel. „A húsz éve föltámadt Kolozsvári Református Kollégium az erdélyi református közösséget építi megalkuvás nélkül, kitartással”, hangzott el. Somogyi Botond a szülői bizottság elnöke pedig arra buzdította a kollégium tantestületét, hogy olyan emberekké formálják növendékeiket, akik a közösségért élnek, hiszen a felekezeti oktatás ezt biztosítja. Pataki Adorján és Szi lágyi János, a Kolozsvári Magyar Opera művészei, volt kollégisták, egy-egy áriát énekeltek el.
Bogdán Zsolt esperes, véndiák beszédében azt hangsúlyozta, hogy a református nevelésnek és oktatásnak ma is van létjogosultsága, még ha ellenvélemények is fogalmazódnak meg ezzel kapcsolatban. Bogdán örömmel tudatta, hogy a Zilahi Református Kollégiumban idén indítottak először első osztályt.
Rácz Melinda magyartanár a kollégium ez alkalomra készített emlékkönyvét mutatta be, majd kiemelte: Székely Árpád végigküzdötte az elmúlt húsz év minden megpróbáltatását, s az igazgató elszánt céltudatossága nélkül nem jött volna létre ez a kiadvány. Bíró Krisztina volt kollégista, színművészetis hallgató egy Reményik-verset szavalt. Keresztes Attila, a szatmárnémeti színház igazgatója kiemelte: megköszöni élete legfontosabb két évét, amelyet a kollégium diákjaként Kolozsváron töltött el. „Örvendek, hogy gyermekem ide jár óvodába”, hangsúlyozta a művész.
A templomi beszédek után a jelenlévők átvonultak a kollégium udvarára, ahol Kolozsvári József, az 1943-as tanévben végzett véndiák leleplezte az első világháborúban elesett kollégiumi tanárok és diákok emléktáblájának hasonmását. – Az 1915-ben végzett évfolyam 1930-ban elhatározta, hogy az első világháborúban elesett tanároknak és diákoknak emléktáblát állít. Erre csakis az 1940-es évek első felében kerülhetett sor. A tábla majd négy évtizeden át állt ezen a helyen, ám 1980-ban az akkori iskola román igazgatója parancsára a táblát leverték és darabokra törték. Az odasiető református lelkésznek azt sem engedték meg, hogy a darabokat összeszedje, és magával vihesse.
Most Bartha-Szallós Levente adományozó révén, továbbá Bartha István és Oltyán István magyarvistai kőfaragó mestereknek köszönhetően leleplezhetjük az egykori tábla hasonmását – hangsúlyozta Kolozsvári József, majd leleplezte a három tanár és tíz diák nevét tartalmazó emléktáblát.
Ezt követően Bogya Katalin és Ősz Előd tanárok városlátogatást szerveztek a nem kolozsvári diákok számára. Este Némethy Zsuzsanna és Nagy Csongor- Zsolt színművészek, továbbá Rigmányi József énekes lépett fel a díszteremben. Az ünnepséget a Rekita Rozália színművész által betanított csapat előadása zárta a tornateremben.
Az iskolaigazgatók és iskolalelkészek tanácskozásán a tanintézetek új vezetőtanácsának összetételéről volt szó. Ábrám Tibor, a miskolci Lévay József Református Gimnázium igazgatója tudomása szerint Magyarországon létre kívánnak hozni egy református közoktatási alapot, amellyel az anyaország határán kívüli református kollégiumokat támogatnák, továbbá megbeszélték az egyházi iskolák idei közös eseménynaptárát, tudtuk meg Kovács Tibor iskolalelkésztől.
Bethlen Díj és Ex Libris Díjak átadása
Vasárnap a különböző kollégiumokból érkezett lobogók gyülekezésével folytatódott a Református Kollégiumok idei tanévének országos megnyitója és a Kolozsvári Református Kollégium újraindulásának 20 éves évfordulója alkalmából szervezett programsorozat. A Farkas utcai református templombeli ünnepi istentiszteleten Kató Béla az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője hirdetett igét. Prédikációjában kiemelte a folyamatos fejlődés fontosságát. – Emellett Isten arra biztat mindenkit, hogy ne csak kegyelemben, hanem Jézus tanításának ismeretében gyarapodjon – magyarázta az igét a lelkész. – Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az értékeket lassú, türelmes munkával lehet megteremteni – figyelmeztetett a főjegyző, majd reflektált az aktuális tanügyi problémákra. Székely Árpád iskolaigazgató felemelő eseménynek nevezte a kilenc református tanintézmény közös ünnepét. Elmondta: minden rendezvény, amelynek együtt tudunk örülni, közösséget teremt, reményt ad a további munkához. Felidézte azt a kort, amikor egykori egyházi vezetőink ragaszkodtak ahhoz, hogy neveljék a gyermekeket, majd hozzátette: az állam még mindig furcsának tartja, hogy az egyház vállalta az oktatás terhét.
Számos hiányosság és nehézség felsorolása mellett Székely Árpád a legfontosabbnak egy stabil tanügyi törvény kidolgozását tartja, ami az iskolák autonómiájára alapozna. Ami pedig a Kolozsvári Református Kollégium által nyújtott többletet illeti, az intézményvezető kiemelte a hitvallásos nevelés fontosságát, valamint az egyházi értékek elsajátítását.
Kató Levente az egyházkerület tanügyi tanácsosa beszédében Józsué szavait idézte, aki tömören megfogalmazta a vallásszabadság lényegét. Hangsúlyozta: a kilenc református kollégium az évek során kis létszámú iskolából többszintű, fejlett iskolává nőtte ki magát. A tanácsos a tanintézmények pozitívumaként említette meg az ösztöndíjrendszert, a tehetséggondozást és a keresztszülőprogramot is, de beszéde nyomán képet alkothattunk a kollégiumi tevékenységekről és a jövőbeli tervekről is.
Péter Tünde főtanfelügyelőhelyettes kifejtette: mindig különös varázsa van az ilyen ünnepnapoknak, viszont ez a kollégiumi megnyitó töblettel rendelkezik. – Nem csak dolga után szétszaladó emberek ülnek itt, hanem gyülekezet vagyunk – mondta. Hozzátette: ma már nem csak a város, de az ország határain túl is ismerik a református kollégiumot. – Azok a szülők, akik ide iratták be gyermekeiket, jól választottak, hiszen a tanintézményben kiváló pedagógusok dolgoznak – méltatta a kollégiumban dolgozó tanárok munkáját, eredményekben és áldásokban gazdag tanévet kívánva.
Kötő József képviselő szerint a felekezeti iskoláknak hármas küldetésük van: megmaradni a transzilván értékek világában, a hitből élő igaz ember formálása, illetve a közösségépítés. Az országos évnyitó keretén belül adták át a Bethlen Díjat, amelyet 2004-ben alapítottak és egy maradandó szellemi értéket teremtő pedagógusnak ítélik oda. Idén Farkas Ferenc, a Kézdivásárhelyi Református Kollégium igazgatója vehette át a munkáját elismerő díjat Kató Béla főjegyzőtől. Ruszka Sándor József kézdivásárhelyi református lelkész laudációjából kiderült, hogy a történelem szakos igazgató 1963-ban született unitárius családban és 2001-ben vette át a kézdivásárhelyi tanintézmény igazgatását. Munkájának, kitartásának, jó szervezőképességének eredménye, hogy az iskola új épületbe költözhetett. Az intézményvezetőre jellemző a kitartás, a következetesség, a pontosság és az egyházi iskola iránti elkötelezettség.
Ezt követően az Ex Libris Díjakat és annak alapító oklevelét adta át a kilenc református kollégium és gimnázium kéviselőinek a Magyar Művészetért Díj alapítója, Gubcsi Lajos, aki szerint kevés olyan valós, egységes szellemi egység van, mint a kilenc református iskola. A hatkötetes, Kárpát-medencei örökös létünket bizonyító könyvcsomagot átvehették a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Líceumból, a kézdivásárhelyi Református Kollégiumból, a Királyhágómelléki Lórántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumból, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumból, a Marosvásárhelyi Református Kollégiumból, a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumból, a Szatmárnémeti Református Kollégiumból és a Sepsiszentgyörgyi Református Kollégiumból érkezett vendégek. A kétnapos rendezvénysorozatot az iskola kórusának rövid bizonyságtétele
DÉZSI ILDIKÓ, NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Restaurálták a Bethlen-táblát Nagyváradon
A Kulturális Örökség Napján, szombaton leplezték le a nagyváradi vár egyik bástyáján azt a restaurált és kiegészített 400 éves kőtáblát, melyet Bethlen Gábor erdélyi fejedelem dicsőségére helyeztek el. A bástya építtetését 1618-ban fejezte be Bethlen Gábor. A tábla latin szövege nehezen ültethető át magyarra: nemcsak mitológiai metaforákkal tűzdelt emelkedett stílusa miatt, hanem mert egyes szavak nem az elfogadott latin helyesírással íródtak, sok helyütt szándékosan olyan betűket használtak bennük, amelyek szóképszerűen évszámokká állnak össze.
A tábla szövegének hozzávetőleges fordítása: „Pannónia Gábrielje, Herkules ivadéka emelte hazaszeretetből e gigantikus erősségű falakat, melyek még a nagy mitológiai háborúk sorsát is képesek volnának megfordítani: Tróját, Tarpeia szikláját, Babilont. Az egek visszhangozzák érdemeit, isteni nevét csillagokból fogja megörökíteni az égbolt.”
Mivel az 1627-ben elkészült és kihelyezett emléktáblát ágyúgolyó-találat érte, a későbbi korokban pedig senki nem foglalkozott helyreállításával, több rész is hiányzik belőle. A szöveget tehát levéltári kutatások révén sikerült rekonstruálni – magyarázta el Sárközi Zoltán városi tanácsos, aki az önkormányzat műemlékvédő alapítványának soros elnöki tisztjét veszi át hamarosan. A szemerkélő esőben a bástya tövénél megtartott rövid rendezvényt szándékosan szervezték a Kulturális Örökség Napján, mondta el Angela Lupşea alapítványi igazgató, s hozzátette, a jövőben évente szeretnék valamilyen különleges eseménnyel megünnepelni a jeles dátumot.
Biró Rozália alpolgármester elmesélte: Jakabffy László váradi mérnök már hét évvel ezelőtt felhívta a figyelmét arra, hogy a tábla állaga folyamatosan romlik. A restaurálási folyamat másfél éve gyorsult fel, az önkormányzathoz tartozó műemlékvédelmi alapítvány segítségével sikerült kőfaragó restaurátorokat keríteni, akik aztán nem egészen két hónap alatt helyreállították a táblát, és kipótolták a hiányzó részeket. Emődi Tamás építész, a munka vezetője elmagyarázta: az ötágú csillag alakú erődítmény többi bástyáján is állhatott hasonló tábla, hiszen akkoriban szokás volt emléket állítani egy ekkora építkezés befejezésének, de az utolsóként épült, Bethlenről elnevezett bástya feliratán kívül csak az Arany-bástyán maradt meg egy, már helyreállíthatatlan darab.
A tábla fölött, a levéltári adatok alapján, több címer is állt, de dokumentáció és bármilyen képi emlék híján csak a Bethlen családéról tudjuk, hogyan nézett ki. Ezt Keresztúri József kanonok 19. század eleji leírását alapul véve készítette el bronzból Fekete Tibor képzőművész. A tábla az épp restaurálás alatt álló vár főbejáratától jobbra eső bástya falán látható, alatta négynyelvű (román, magyar, angol, német) információs pannóról olvasható le a szöveg és fordítása, illetve az ide tartozó történelmi adatok.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)

„Szokatlan” szonettek
Régi új szerepben jelent meg ismét Markó Béla a nagyközönség előtt, amikor tíz éves szünet után újra költőként mutatkozott be. Tulajdonképpen minden című szonettkötetét csütörtökön a kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében mutatták be.
Elsősorban költő
Az est házigazdája, Visky András író, dramaturg a meghívottak, Tompa Gábor, a színház igazgatója, Hajdú Áron, a Bookart kiadó igazgatója és Láng Zsolt költő, publicista nevében is szólva kijelentette: ők Markó Bélát költőként ismerték meg és elsősorban most is, mint költőt tartják számon.
„A nyolcvanas években izgalmas volt Markó Béla verseit, szonettjeit olvasni, szokatlan hangvételűnek számítottak akkor az erdélyi magyar irodalomban. Én személy szerint nyomon követtem a költői pályafutását és most, hogy ismét versekkel, egy új kötettel jelzi a szépirodalomi berkekbe való visszatérését, azt kell tapasztalnom, hogy ismét szokatlannak számít a szövegeinek hangvétele” – mondta el Visky András, Markó Béla verseit méltatva. Mint fogalmazott, a költő egy évtizednyi „emigrációba vonulása” után egy érlelődött költői nyelvezettel tér ismét vissza az irodalmi életbe.
„Körülbelül egy évtizede hagytam abba a versírást, akkor kellőképpen sok pátosz, de legalább ugyanannyi irónia is volt a szövegekben. Most úgy látom, fogyatkozóban a pátosz és több az irónia ezekben a versekben”– mondta el Markó a verseiről.
A közélettel összeolvasva
A költő ebben a kötetben 2009 és 2010 közötti, több mint egy féléves irodalmi termés eredményét gyűjtötte egybe, úgy, hogy közben minden egyes szonettnek megjelölte a keletkezési dátumát. A kötetlenné váló beszélgetés folyamán Visky András egy szokatlan olvasatot javasolt, „amennyiben az olvasó megfordítja a könyvet és csak a keletkezési dátumokat figyeli, azután pedig utánanéz a sajtóban, hogy épp aznap a politikus Markó Bélával mi történt, ezután pedig összeolvassa azt a szonettekkel, úgy egy érdekes, naplószerű szépirodalmi alkotást fog olvasni.
„Hátborzongató olvasata ez a könyvnek”– fogalmazott Visky. Markó Béla erre úgy válaszolt vannak olyan esztétikák, amelyek a verset és egyáltalán a szépirodalmi szöveget önmagában vizsgálják és kizárják a vers keletkezési körülményeit, irodalmi pályája kezdetén ő maga is így közelítette meg az irodalmat.
„Ma már úgy gondolom, hogy a vers, az irodalmi szöveg lehet jó, lehet rossz, de egyáltalán nem mellékes az a körülmény ahonnan jön, ahol létrejön”– fogalmazott Markó. Láng Zsolt szerint a Visky ajánlotta olvasatban a könyv akár politikai versek gyűjteményének is tekinthető.
A beszélgetésben pedig óhatatlanul felmerült a kérdés, miért éppen a szonett vált Markó költészetének legkifejezőbb formájává? „A szonett attól izgalmas, attól kihívás, hogy a többi versformával ellentétben itt minden adott, minden szigorú szabályok szerint épül fel. Keveset lehet elmozdulni benne és így egyfajta életmodell is.
Itt az a kihívás, hogy a kötöttségben a költő képes-e magát felmutatni, vagy a szonett formája fogja dominálni az alkotást”– fejtette ki a költő. A szerzői estet Szőcs Márton és Szép Bálint hegedűjátéka valamint a kolozsvári Állami Magyar Színház művészeinek szavalata tette még gazdagabbá. Mint megtudtuk Markó Béla szerzői estje a kolozsvári Magyar Színház idei szerzői estjei sorozatának első kiadása volt.
Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest)

„MÚRE-zsúr” Szárhegyen
Díjakat osztott és szocializált a romániai magyar újságírószervezet
Miután a tavaly Csibi Márti gyergyószentmiklósi újságíró vehette át az Új Magyar Szóban Riportok zöld szemmel címmel megjelent cikksorozatáért a tényfeltáró újságírói munkáért adományozott Oltyán László-emlékdíjat, idén a csíkszeredai Daczó Dénes és Daczó Katalin érdemelte ki a Pro Novum Kulturális Egyesület és Oltyán László családja által alapított kitüntetést.
A díjat a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) hétvégi, gyergyószárhegyi konferenciáján adták át.
Taroltak a kolozsváriak
A díjkiosztó gálán egyébként a kolozsvári újságíróknak termett a legtöbb babér. Az idén ismét kiosztott Sebesi Imre-díjat Csatári Melinda kapta. Ezzel a díjjal tüntették ki ugyanakkor Romeo Couţit, a Román Televízió Kolozsvári Stúdiójának igazgatóját is, elismerve a magyar és a nemzetiségi adások fennmaradásáért tett erőfeszítéseit. A pályakezdő rádiósoknak járó Tomcsányi Tibor-emlékdíjat Ambrus István, a Kolozsvári Rádió fiatal munkatársa kapta.
A MÚRE Nívódíját Puskel Péter, az aradi Nyugati Jelen munkatársa kapta, az elektronikus média kategóriájában pedig Oláh Gál Elvira munkáját ismerték el: a Marosvásárhelyi Rádiónak illetve a magyarországi Kossuth Rádiónak készített tudósításaiért tüntették ki.
A Hargita Megyei Önkormányzat és a Gyergyószárhegyi Művésztelep évek óta díjazza a legjobb kulturális újságírót. A díj Bogdán László, a Háromszék című napilap munkatársát illette, de idén rendhagyó módon ugyanezzel a díjjal ismerték el Garzó Ferenc, a Magyar Távirati Iroda bukaresti tudósítójának munkáját, „aki közel nyolc éve népszerűsíti a Székelyföld kulturális értékeit”.
Stratégiák és technikák
A kétnapos konferencia központi témájaként a médiastratégiák és túlélési technikák szerepeltek. A résztvevők arra keresték a választ, hogy hogyan élhetik túl az elkövetkező időszakot mind gazdasági, mind pedig a szakmai téren – megőrizve a minőségi, magyar nyelvű újságírást úgy Románia területén, mint a Kárpát-medence más magyarlakta vidékein. A magyarországi újságírók mellett jelen voltak a kárpátaljai és vajdasági újságírók is.
Szó volt a megszorító gazdasági intézkedésekről is – előadásában erről beszélt többek között Kelemen Hunor, a román kulturális tárca vezetője is. „A sajtóban felröppent, különböző médiumokat érintő várható törvénykezési szigorításokat (a sajtó fokozottabb ellenőrzése, illetve az a törvénytervezet, amely az Országos Audiovizuális Tanács ellenőrzése alá vonná az írott sajtót is – szerk. megj.) nem csak hogy nem támogatjuk, hanem igyekszünk megakadályozni, hogy ilyenszerű törvények szülessenek” – jelentette ki a miniszter.
„Ezek a tanácskozások azért is nagyon fontosak, mert a magyarországi kapcsolataink is erősödnek” – hangsúlyozta lapunknak Karácsonyi Zsigmond MÚRE-elnök. Az újságírószervezet gyergyószárhegyi konferenciáján részt vett Havasi János, a Magyar Televízió közéleti igazgatója és Csermák Zoltán, a magyar köztévé kiemelt szerkesztője is, akik a határon túli kisebbségi műsorokról beszéltek.
A két tévés ígéretet tett arra, hogy nemcsak a határon túliakról szóló műsorokban (például Kárpát Expressz) kapnak publicitást az erdélyi események, hanem megpróbálják integrálni azokat a napi műsorfolyamba is.
F. I. Új Magyar Szó (Bukarest)

Két alma mennyi szőlő?
Mindenekelőtt a fogalomzavarok miatt nem kellett volna csatlakoznia a tervezethez.
Végre mifelénk is nem egy mű- vagy álvita a médiáról. Ambrus Attila (Betű és lélek, ÚMSZ, szeptember 15.) a demokrácia védelmében a cenzúra bevezetésének szándékával vádolja Máté András Levente RMDSZ képviselőt, mivel csatlakozott Silviu Prigoană törvénytervezetéhez, miszerint a nyomtatott, valamint az online médiát is az Országos Audiovizuális Tanácsnak (CNA) kellene ellenőriznie.
Az ügyvéd-politikus vagy politikus-ügyvéd viszont megmagyarázza, (Az önmérséklet nem cenzúra, ÚMSZ, szeptember 17.) hogy csupán az alapvető emberi jogokat sértő sajtómagatartást büntetné, és nem is az CNA, hanem a törvényerőre emelt, de a szakma által összeállított etikai kódexek segítségével, és ugyanakkor bízik abban, hogy parlamenti vita során a szóbanforgó kezdeményezés átalakítható.
Én abban bízom, hogy egyáltalán nem lesz parlamenti vita. Prigoană törvénytervezete ugyanis súlyos fogalmi zavarokban szenved, és egy kis hétköznapi párhuzammal szólva voltaképpen arra alapoz: hogyha az almát is fogyasztjuk és a szőlőt sem vetjük meg, akkor ezt is meg amazt is ugyanazon szabályok szerint lehet termeszteni, mivel mindkettő gyümölcs. Egészen röviden: Prigoană a hazai audiovizuális törvény néhány cikkelyének módosításával azt szeretné elérni, hogy a nyomtatott és az internetes újságok megjelentetését is működési engedélyhez kössék.
Amennyiben pedig a tájékoztató sajtó – így nevezi a szerző munkájának tárgyát – félretájékoztat vagy rágalmaz, akkor ezeket a hét évre megadott engedélyeket különböző időtartamokra fel lehet függeszteni, a nyomtatott újságok nem jelenhetnek meg, önálló vagy internetes változatukat pedig a szerver-tulajdonosok szedik majd le a tárhelyekként szolgáló számítógépekről.
Az indítványozó mindennek szükségességét az újságíró-szakma pontos szabályzatokba foglalásának hiányával magyarázza. Mivel a médiamunkásoknak nincsen olyan szakmai-munkaköri leírásuk mint az orvosoknak, ügyvédeknek, színészeknek és így tovább, akkor ennek hiányát valamiféle más szabályozással kell helyettesíteni.
Prigoană voltaképpen ugyanabba a hibába esik mint azok az innen-onnan - és főként a médiából - csipegető politikusok, akik úgy érzik, hogy mindenhez értenek: ma az árvízvédelemhez, holnap a biztosításokhoz, holnapután pedig a szilvalekvár főzéshez , a szépségversenyekhez és a felnőttoktatáshoz. Miközben nem veszik azt a fáradtságot, hogy tisztában legyenek egy-egy tevékenységi terület fogalomrendszerével. A szólás- és sajtószabadságnak – a kettő nem ugyanaz – világszerte könyvtárnyi irodalma van, aki tájékozódni óhajt, a világhálón is kalandozhat. És közben rájöhet arra, hogy a médiajog is – tudomány. Amelynek tanulmányozásából kiderül, hogy a demokratikus társadalmakban miért van szükség az audiovizuális média szabályozására, és miért nem lehet akár egyetlen tőmondatból álló engedélyhez is kötni az újságok megjelentetését. És közben azt is észreveszi – hogyan is fogalmazzak? –, hogy a szerverek nem nemzet-, hanem piacgazdaság-központúak; az internetes média oly nehezen kialakuló jogi háttere nemzetközi.
A jogász RMDSZ-képviselőnek mindenekelőtt a fogalomzavarok miatt nem kellett volna csatlakoznia a tervezethez. Ráadásul írásában olyan szakmai szabályozásokért emel szót, amelyek már léteznek, mind a Román Sajtóklub, mind a MÚRE meg- vagy társfogalmazásában. Viszont ezek az etikai kódexek éppúgy nem emelhetők törvényerőre, ahogyan pusztán az orvoskollégiumok működési leírásaiból sem lesz egészségügyi törvény. A polgári jog és a büntető jog azonban itthon is, másutt is közbelép adott fokú veszélyeztettség esetén.
Minderről persze jó, ha beszélünk. És minél többet. Hogy eljussunk addig a pontig, amikor bárki rádöbben: az erdélyi magyar társadalom önállósága elképzelhetetlen a nyilvánosság szabályozó erejével még mindig csak adott feltételrendszerben élő romániai magyar média nélkül. Sem a politikusok, sem az újságírók nem mindentudók: az igazság kulcsa nem a kinyilatkoztatásokban, hanem a különböző vélemények összevetésében rejlik.
De az sem baj, ha több van belőle, mert akkor elvesztése után nem kell betörni az ajtót...
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

A Dalai Láma Budapesten találkozott Tőkés Lászlóval
2010. szeptember 17-20. között került sor a XIV. Dalai Láma – polgári nevén Tendzin Gyaco – hetedik magyarországi látogatására.
Budapesti látogatása rendjén Őszentsége két előadást tartott a Papp László Sportarénában, melyre – a programszervező bizottság tájékoztatása szerint – rendkívül sokan érkeztekErdélyből. A kulturális és szellemi hagyományok megőrzéséért, az erkölcsi felelősségtudat egyetemességének hirdetéséért, a békéért és az erőszakmentes megoldásokért folytatott munkássága elismeréseképpen Budapest díszpolgári címét adták át a XIV. Dalai Lámának.
Ma délelőtt Őszentsége programja az Országházban folytatódott, ahol 10 órától országgyűlési képviselők és meghívott vendégek – közöttük Tőkés László püspök, az Európai Parlament alelnöke –, fogadták a Felsőházi teremben. A tibeti vallási vezetőt a jelenlévők nevében Ékes József képviselő, a Magyar-Tibeti Baráti Társaság elnöke köszöntötte. A Dalai Láma rövid beszédében felidézte, hogy 1956-ban, amikor brutálisan vérbe fojtották a magyarok szabadságharcát, bár fizikai értelemben messze, Tibetben volt, „erős aggodalmat” érzett Magyarország iránt. Kijelentette: elkötelezetten minden lehetséges alkalommal szót emel az alapvető emberi jogok védelmében, és az „emberi jóság” eszményét népszerűsíti. „Tudatosítanunk kell, hogy az emberi jóság a belső béke forrása” – mondotta, és hozzátette, hogy a belső béke megteremti azt a – szeretetre és kölcsönös tiszteletre épülő – (fele)baráti viszonyulást, amelyet az emberek egymástól elvárnak. Amiképpen azt a világvallások is hirdetik, mindenkor ilyen baráti viszonyulásra kell törekednünk. Kína Tibet-politikáját merevnek minősítette, de a kínai vezetők reálpolitikai szemléletváltozását tükröző „kapitalista kommunizmus” intézményesülésének összefüggésében optimizmusának adott hangot: reménye szerint valamikor visszatérhet majd Tibetbe, és kínai útlevele lesz.
Ezt követően került sor a Dalai Láma és Tőkés László püspök, európai parlamenti alelnök személyes találkozójára. A mintegy negyven perces megbeszélés nyitányaképpen erdélyi képviselőnk egy, a székely származású Kőrösi Csoma Sándort ábrázoló rézplakettet ajándékozott Őszentségének. Tőkés László hangsúlyozta: erdélyi közösségünk mindenkor büszkén gondol arra, hogy Kőrösi Csoma Sándor, aki annakidején angol-tibeti szótárával elősegítette Tibet egyedülálló kultúrájának megismerését a nyugati világ számára, közülünk való volt. Hozzátette, hogy többek között ezért is tekint a legmélyebb együttérzéssel erdélyi magyarságunk a Tibetben zajló kegyetlen elnyomásra. Tőkés László alelnök Joseph Daul, az Európai Néppárt EP-frakciója elnökének alkalmi levelét is átadta Őszentségének, melyben a néppárti képviselőcsoport nevében az elnök nagyrabecsülésükről és támogatásukról biztosította a követendő mintaképpé nőtt tibeti vallási és politikai vezetőt.
Erdélyi képviselőnk az Európai Parlament kultúrák közötti és vallási közösségekkel folytatandó párbeszédért felelős alelnöki minőségében méltatta a Dalai Láma – Maha Atma Ghandiéhoz hasonló – erőszakmentes, de rendíthetetlen küzdelmét, amelyet hosszú évtizedek óta folytat az emberi jogok tiszteletben tartásáért és a valódi szabadság megvalósulásáért. Az emberiség szolgálatában álló világvallások összefogásának, illetve a – keresztény – szeretetparancs európai és globális meghonosításának szükségszerűségéről szólva az EP-alelnök XVI. Benedek pápa ez irányú törekvéseit is ide kapcsolta. Tőkés László támogatásáról biztosította a Dalai Lámát, hiszen, mint rámutatott, a kínai kommunista diktatúra továbbra is brutális eszközökkel igyekszik megtörni a tibeti nép szabadságvágyát, a kormány teljes tibeti befolyásra és tökéletes hírzárlatra törekszik.
Őszentsége tömör áttekintést nyújtott a tibeti helyzetről, és arra kérte Tőkés Lászlót, hogy lehetőségei szerint tegyen lépéseket egy európai parlamenti tényfeltáró bizottság tibeti látogatásáért, amennyiben a totalitárius rendszerek elleni leghatékonyabb fegyver – amiképpen az 1989-ben a Ceauşescu-rendszer elleni küzdelemben is megmutatkozott – a nyilvánosság és az átláthatóság. A megbeszélés rendjén Tőkés László ismét meghívta Erdélybe Őszentségét, és sajnálatának adott hangot, hogy idén nem láthattuk vendégül Kőrösi Csoma Sándor szülőhazájában. Őszentsége is sajnálatosnak nevezte a román diplomácia Kína-szervilis, elutasító magatartását, és arról biztosította Tőkés Lászlót, hogy örömmel eleget tesz meghívásának, amint a román kormány szívesen látja.
A megbeszélések végén a Dalai LámaA vallások közötti testvériség felé vezető úton című dedikált könyvét ajándékozta Tőkés Lászlónak.
A 75 esztendős buddhista főpap 1935-ben született Északkelet-Tibetben. A dalai lámát az elhunyt láma halála napján született csecsemők közül választják ki: a XIII. Dalai Láma reinkarnációjaként kétéves korában találtak rá Tenzin Gyaco-ra, akit 1940. február 22-én be is iktattak tisztségébe. A dalai láma és a tibeti buddhista szerzetes állam székhelye hagyományosan Lhásza városa volt. Mao Ce-tung hatalomra kerülésekor Kínában a kommunista rendszer azonnal bejelentette igényét a tibeti papi államra. A Kínai Vörös Hadsereg alakulatai 1950-ben vonultak be Tibetbe és 1951-re teljesen ellenőrzésük alá vonták az országot. A velük együttműködő pancsen lámára bízták a helyi „autonómia” irányítását. A dalai láma a kínai hatalomátvétel idején Indiába menekült, azóta emigrációban él.
A XIV. Dalai Láma a világ első számú buddhista vezetőjeként rengeteget utazik, az ökumenikus egyetértést, a szeretetet és megértést hirdeti, Tibet és a világbéke érdekében. Erőszakmentes ellenállási stratégiája, valamint a tibeti nép autonómiájáért folytatandó párbeszédkísérlete a kínai hatóságok egyértelmű elzárkózása miatt folyamatosan zátonyra fut. Márpedig ha a párbeszéd nem vezet eredményre, az nemcsak a tibeti nép számára jelent tragédiát: ha az erőszakmentesség nem vezet célra, és a szövetségi autonómia nem valósulhat meg Tibetben, a másfélmilliárd kínai állampolgár demokráciához való joga, valamint az emberiség békevágya is súlyos károkat szenved. Őszentsége a Dalai Láma a legelismertebb békeharcos, a tibeti nép szabadságvágyát megtestesítő önfeláldozó és békés küzdelmét Nobel Békedíjjal is jutalmazták 1989-ben. erdon.ro

Bihari kultúrkavalkád Budapesten
Nagyvárad/Budapest- Vasárnap Nagyvárad, illetve Bihar megye volt a budapesti Művészetek Palotája Hetedhéd ország című rendezvényének meghívottja. Az ötórás programkavaldád a kultúra valamennyi szegletét lefedte.
A budapesti Művészetek Palotájában vasárnaponként látogatható népszerű Hetedhét országelnevezésű rendezvény keretében a látogatók ízelítőt kapnak egész Magyarország kulturális életéből. Megtiszteltetés volt a nagyváradiak és a Bihar megyeiek számára, hogy a határon túli települések, illetve térségek közül elsőként ők kaptak lehetőséget a bemutatkozásra. Ennek megfelelően többen már egy nappal korábban, szombaton elutaztak a magyar fővárosba, hogy minden rendben legyen, s ne az utolsó pillanatokban kelljen például a kiállított képek feltevésével foglalatoskodni. Várkonyi Attilától, az intézmény egyik vezetőjétől megtudtuk: egy átlagos vasárnapon körülbelül 2500-3000-en vesznek részt a MŰPA programjain, nagyjából ennyien jelentek meg az elmúlt hétvégén is. Többségük a szórakoztató és a gyermeknek szánt események (kézművesfoglalkozások, könnyűzenei számok stb.) iránt érdeklődött, az irodalmi jellegű és az olyan típusú műsorblokkok, melyek Várad művelődési életével, történelmével voltak kapcsolatosak, szinte észrevétlenek maradtak. Jó példa erre, hogy amikor Biró Rozália alpolgármester Szent Lászlóról próbált mesélni a gyermeknek, kiderült: fogalmuk sincs róla, hogy kiről van szó, amikor pedig a Francisc Hubic Művészeti Iskola énekesei után a Szigligeti Társulat négy tagja Ady-emlékműsorral lépett fel (Temetetlenül címmel), a közönség tagjainak hirtelen egyéb elfoglaltsága akadt, s alig néhányan maradtak a színpad előtt. Arról nem is beszélve, hogy az Irodalmi kávéházban a váradi írók és költők jobb híján egymást szórakoztatták…
Dinamikus és statikus
Dinamikus és statikus programok egyaránt voltak, rövid nyitóbeszédet Biró Rozália mondott, aki ezt követően átadta Várkonyi Attilának Vassy Erzsébet festőművésznek a nagyváradi várat ábrázoló képét, mely a MÜPA állandó kiállításán kapott helyet. A Lilliput Társulat bábelőadása sajnos az egyik művész egészségügyi problémája miatt elmaradt, helyette később interaktív produkcióval próbálták kárpótolni a csalódott gyermekeket. Nagy sikert aratott az érsemjéni Ezüstperje és az érmihályfalviNyiló Akác néptánccsoportoknak az előadása, mely gyermektáncházba “torkollott”. Hasonló elismerés illette az érmihályfalvi Bartók Béla Citerazenekart is, Csűri Katalin énekelt szólót. Eközben a földszinti és az emeleti részen kézművesfoglalkozások zajlottak, Biró Böske textilműves, nemezkészítő, Szilágyi Károly kaskötő és Fazekas Károly gyékényfonó közreműködésével. Zenei koncertekre is sor került, köszönetet érte Kristófi Lászlónak (orgona), Marian Boboianak (bariton), az Intermezzo vonósnégyesnek és Sotto-Voce Énekegyüttesnek. Utóbbinak a repertoárja a reneszánsz madrigáloktól a kortárs zenén át a könnyűzene-swing-dzsessz feldolgozásig terjedt. Nagyszerű vízuális élményt nyújtott ugyanakkor a Tibor Ernő Galéria alkotóközösségének, a Francisc Hubic Művészeti Iskola tanárainak és diákjainak, a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészeti tanszéke hallgatóinak és a Tavirózsa Fotóklubnak a tárlata.
A több mint ötórás együttlét során ismét bebizonyosodott: Nagyvárad és Bihar megye gazdag kulturális hagyományokkal rendelkezik, ami pedig a művelődést és az örökségvédelmet illeti, inkább az anyaországi testvéreink vehetnének rólunk példát.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Autonómia-fórum, emlékműavatás
Szeptember 19-én délelőtt Nagykárolyban, a Károli Gáspár református templom kertjében Trianon-emlékművet avattak „Összetartozunk. A kő megmarad.” felirattal. Az ünnepség szónoka dr. Raffay Ernő történész volt. Délután autonómia-fórumot tartottak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésében. Mivel az érdeklődők a Belvárosi Református Egyházközség gyülekezeti termében nem fértek el, a rendezvény a templomban kapott helyet. Az egybegyűlteket az EMNT Szatmár megyei szervezetének elnöke, Veres-Kupán Enikő, a fórum házigazdája köszöntötte. Rózsa Albert és Csobot Adél szavalata után a Károli Gáspár Kórus lépett fel, majd Csobot Adél énekelt egy népdalt. Ezt követően Tőkés László, az Európai Parlament alenöke, az EMNT elnöke tartott beszédet, kifejtve, hogy a fórumsorozat (melyet néhány hónappal ezelőtt Érmihályfalván kezdtek) egyik fő célja az, hogy a partiumi régió magyar nemzetiségű lakóiban is felébresszék az autonómia iránti igényt. Tőkés szerint az önrendelkezést a románokkal való megegyezés révén, nemzetközi segítséggel, a törvények tiszteletben tartásával kell megvalósítani.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke hangsúlyozta: az autonómia semmiképp nem jelentene hátrányt a régióban élő románság számára, hiszen az önrendelkezés soha nem kizárólagos, mindig integratív jellegű, és a többségével azonos jogokat biztosít a kisebbségek számára. Ezt Dél-Tirol és Katalónia példájával támasztotta alá. Ugyanis Dél-Tirolban az ott élő olaszok számára is előnyöket biztosít az autonómia, a spanyolok pedig előszeretettel vándorolnak be a Katalán Autonóm Tartományba, hisz ez számít az ország legfejlettebb régiójának. Tőkés László figyelmeztetett: az idő sürget, hisz a romániai magyarság beolvadása az utóbbi húsz évben is folytatódott, és ugyanez várható a jövőben is, ha nem harcoljuk ki magunknak az önrendelkezést. Beszédét követően az EP-alelnök elnézést kért és távozott, ugyanis még a tegnapi nap során el kellett érnie Budapestre, ahol mára a dalai lámával egyeztetett találkozót. A következő szónok Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke volt, aki kifejtette: a kisebbségben élő magyarságnak két országgal kell közjogi viszonyát rendeznie – Magyarországgal, illetve azzal az országgal, melynek önhibájukon kívül váltak polgáraivá. Mindezt az utóbbi 90 év során nem sikerült kielégítő módon megoldani. Toró szerint Magyarországgal való viszonyunk rendezésének tekintetében a kettős állampolgárság intézménye nagy megvalósítást jelent, hisz lehetőséget ad arra, hogy szülőföldünkön maradva válhassunk az ország polgáraivá. Romániával való viszonyunk pedig az autonómia révén válhatna kielégítővé, mely a szóban forgó (Szatmárnémeti, Zilah és Nagyvárad által közrefogott) partiumi régióban egy eléggé összetett kérdés. A Székelyfölddel ellentétben ugyanis itt a magyar lakosság aránya nem mutat egyenletes eloszlást, ezért „egy sajátos autonómia-konstrukciót” kell kidolgozni és elfogadtatni a térségben. A partiumi autonómia-tervezetről Szilágyi Ferenc, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa tartott előadást, Csomortányi István pedig a nyelvi jogokról beszélt. Előbbi az Érmihályfalván tartott fórum keretében megválasztott autonómia-munkacsoport elnöke, utóbbi pedig a testület alelnöke.
Babos Krisztina. Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Ezer hallgató a Sapientián
Köszönet a támogatóknak
Jubileumi ünnepséggel nyitotta meg kapuját tegnap délelőtt a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem Marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kara, ahol a tizedik tanévben 340 elsőéves és összesen közel ezer hallgató tanul. A nyitóünnepség végén az egyetem aulájában emléktáblát avattak a magyar tannyelvű felsőoktatási intézmény legjelesebb támogatóinak tiszteletére.
A legfantasztikusabb az, hogy a világnak, s benne a Sapientia Egyetemnek bizonyára van értelme – hangzott el a nagy fizikus, Einstein szavait parafrazálva dr. Dávid László rektor beszédében, aki a Magyar Felsőoktatási Tanács elnökétől vett szavakkal szőtte tovább a mondanivalóját. „Ha valaki azt mondja, hogy az oktatás sokba kerül, akkor nézze meg, hogy mennyibe kerül a tudatlanság” – hangzott el az idézet, majd arra biztatta a fiatalokat, hogy válasszák az egyetlen elérhető utat, azt, hogy továbbtanuljanak. Ennek a lehetőségét a marosvásárhelyi karon egy olyan közösség biztosítja, amelyet az egyetemalapítás viszontagságos évei kötnek össze, jobban bármilyen fonalnál. Ezekre az évekre emlékezett vissza a rektor, majd az Emeritus professzor címmel kitüntetett dr. Hollanda Dénes érdemeit méltatta, aki a kezdetektől kilenc éven át vezette a marosvásárhelyi kart és konok kitartással álmodta meg és harcolta ki, hogy a mai korszerű épület megvalósuljon.
Az ünnepségen beszédet mondott Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövete, aki Schmitt Pál államfő ígéretét tolmácsolta az egyetem további támogatására a nemzet gyarapodása érdekében. Miközben a nagykövet „kisebbségmentes magyarságot” kívánt a résztvevőknek, hozzátette, hogy jó lenne a százéves évfordulón a Hollanda Dénes professzorról elnevezett campusban találkozni. S hogy ennek gondolata nem is olyan valószínűtlen, erről dr. Székely Gyula dékán szavai győzték meg a hallgatóságot, aki az egyetem által vállalt feladatok ismertetése (oktatás, kutatás, nemzettudat erősítése) mellett bejelentette a legközelebbi fejlesztési terveket: hamarosan megindul egy kutatóközpont építése, megkezdődik a tangazdaság kiépítése, a jövő évben pedig valószínűleg a kollégium építése is. Oktatási téren az akkreditáció megszavazása nyomán a következő egyetemi évben a mesteri képzés is beindulhat.
A városi valamint a megyei tanács támogatásáról (vízvezetés, csatornázás, a közszállítás vonalának meghosszabbítása, ingyenes szállítás) Csegzi Sándor alpolgármester számolt be, aki felidézte, hogy az akkreditációs bizottság látogatásakor a munkáltatók és a volt hallgatók milyen elismeréssel beszéltek az egyetemről.
A Hallgatói Önkormányzat nevében Gábor Balázs, a HÖK elnöke biztatta az elsőéveseket, akik fogadalmat tettek.
Az alapító történelmi egyházak képviseletében Ötvös József református esperes, Oláh Dénes római katolikus főesperes, Kecskés Csaba unitárius esperes és Papp Noémi evangélikus lelkész mondott áldást az új tanévre.
Az ünnepség végén dr. Hollanda Dénes egyetemi tanár, a korábbi dékán mondott köszönetet a támogatóknak, akik lehetővé tették, hogy a semmiből egy új világot teremtsenek az elmúlt tíz év során. Nevüket a tegnap leleplezett emléktábla őrzi. Első helyen a 2001-ben egyetemet alapító és azóta is támogató Magyar Köztársaság kormánya szerepel, amely a magyar adófizetők pénzéből évente kétmilliárd forintot biztosít a Sapientia Tudományegyetem működtetésére. Kiemelt támogatók a holland Karmel nemzetközi alapítvány, amely a legnehezebb pillanatban hozott jelentős felszerelést. Az emléktáblán feltüntették a New York-i Emberjogi Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia, a budapesti Bolyai Alapítvány, valamint a Sapientia Hungariae Alapítvány, a Cleveland Hungarian Development Panel, a New Yorki-i George Kellner Alapítvány, a tokiói Tchnológiai Intézet, a torontói Orbán Balázs Társaság, Koronka Község Polgármesteri Hivatala, a michigani Ferber Miklós, a clevelandi Zala F. László, a marosvásárhelyi Evoline és Caro Comp Kft-k, az aranyosgyéresi Agrosel Kft. valamint a kecskeméti Alföldi Főiskolások Egyesületének nevét. A Himnusz eléneklése után pedig megkezdődött a 2010-11-es egyetemi év.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Nőszövetségi konferencia és ifjúsági találkozó Magyarbükkösön
2010. szeptember negyedikén Magyarbükkösön került sor az immár hagyományossá váló Malozsa-völgyi nőszövetségi találkozóra. A Communitas Alapítvány által támogatott rendezvényen a szomszédos négy falu nőszövetségeinek tagjai szép számban vettek részt. A helyi lelkész köszöntőjét közös éneklés, majd Szövérffi Melinda, a megyei nőszövetség elnöknője által tartott áhítat követte, aki a Kolossébeliekhez írt levél 3:12 fényében rávilágított, hogy nemcsak a testünket szükséges ápolnunk, gondoznunk, hanem az is létfontosságú, hogy lelkünket is naponta felöltöztessük Isten "ruháiba". A magyarbükkösi nőszövetség rövid műsorát Becsky Borbála pszichológus gondolatébresztő elmélkedései követték. Szó esett a generációk közötti konfliktusokról, szerepeink, feladataink egyediségéről és az együtt töltött minőségi idő, valamint a közösség fontosságáról. Ezután az elhangzottak megbeszélése, énektanulás és ebéd következett.
Dr. Kurjatkó Tamás főorvos, családorvos beszélt a magas vérnyomásról, majd gyakorlati tanácsokkal is szolgált. Hisszük, hogy Isten megáldotta ezt az eseményt, és hogy mindannyian lelkiekben gazdagodtunk általa.
Szeptember 11-én Magyarbükkös adott otthont az immár harmadik alkalommal megszervezett Malozsa-völgyi ifjúsági találkozónak. A házigazda-lelkész által tartott áhítat után Papp Benjámin, a marosvásárhelyi cserealjai gyülekezet lelkipásztora beszélt arról, hogy mit jelent trendinek lenni és ezzel ellentétben Istennek tetsző életet élni, majd kiscsoportos beszélgetés következett. A zenei aláfestésről Póra Zoltán és zarándokcsapata gondoskodott. A délutáni program vetélkedőkkel, focival és csapatjátékokkal elegyítve zajlott. A találkozás tábortűzzel ért véget, rendezvényünket a Communitas Alapítvány támogatta.
Urbán Rudolf lelkipásztor, szervező
Népújság (Marosvásárhely)

Vajna: áldozat voltam, nem besúgó
A pszichés terror nyomására jelentett külföldi egyetemista társairól – ismerte el lapunknak adott interjújában Vajna Imre. A MPP udvarhelyi szervezetének elnöke, megyei tanácsosa a Volt Titkosszolgálat Levéltárát Átvilágító Országos Bizottság jelentése szerint együttműködött a Securitateval. – Ugorjunk vissza az időbe, egészen 1974-ig.
– Én még visszamennék húsz évet: az ötvenes évek elején szüleimet meghurcolták, ezért a család érthető módon nem szerette sem a rendszert, sem annak kiszolgálóit. Nagyapám halála előtt feleskette fiait, hogy soha ne legyenek tagjai a kommunista pártnak, édesapám ugyanezt a mentalitást adta át nekünk. Családunkban soha senki nem volt párttag. 1971-ben kerültem szülővárosom, Marosvásárhely orvosi egyetemére. Ifjúként eléggé szabadszájú voltam – sajnos maradtam is –, gyakran voltak meggondolatlan kijelentéseim.
– Például?
– 1974-ben történt. Akkoriban a szebbik nem képviselői is berukkoltak, s én egyszer egy bájos barna lánynak négyszemközt megjegyeztem, hogyan ölthet magára egy szép lány ilyen mocsok egyenruhát, hogyan szolgálhat egy ilyen államot. Két hét múlva értem jött az egyetemre két úr. Kocsiba ültettek, elvittek. Még viccelődtem is velük, mondván, csak akkor megyek, ha az ablaknál ülhetek. Szigorú ábrázattal adták értésemre: mindjárt elillan a humorérzékem. El is illant: a pokolba kerültem. Bevittek az állambiztonságra, elém tettek egy papírt, én meg váltig hangoztattam, nem tettem semmit, nem mondtam, nem láttam semmit. Amikor magamra maradtam, azon gondolkodtam, bárcsak ne lennének rácsok az ablakon, hogy kiugorhassak... Többen is vallattak, éjjel kettőkor pedig közölték: megyünk házkutatásra. Felzaklatták a családot, hajnalig dúltak a házban. Egyvalamibe tudtak belekötni: naplómba azt írtam, egynapi sorbaállás után harminc deka rizs homoknak tűnik a fogunk között. Hajnalban visszavittek, vallattak tovább, még a vécére is velem jöttek.
– Verték is?
– A házkutatás során rászóltam az öcsémre: mit mondtam neked, te hülye gyermek, ne válaszolj, ha ezek a szarok kérdeznek! Erre kaptam egy hatalmas szájpuskát. Fenyegettek, hogy kirúgnak az egyetemről, de soha nem vertek. A kihallgatások során rendszerint a külföldi diákokról kérdezgettek. Én csak azt mondtam róluk, amit pletykaszinten hallottam.
– Papírra is vetette ezeket a pletykákat?
– Igen, elém toltak egy papírt vagy egy diktafont, s amit imitt-amott hallottam, azt leírtam, elmondtam. Ez négyszer, ötször, talán hatszor ismétlődött meg. Általában behívattak, vagy az egyetemen vonultunk félre egy külön szobába. Hiába mondtam, semmi garancia arra, hogy valósak az információim, azt válaszolták, bízzam rájuk, ők tudják, mit csinálnak. Az egyetem elvégzése után soha nem kerestek fel.
– Az egyetemen tudták egymásról, hogy ki van beszervezve?
– Nem tudtuk. Én sem voltam beszervezve, nem írtam alá semmilyen egyezséget, szerződést velük, nem kaptam pénzt, nem származott semmilyen előnyöm, még útlevelet se adtak. Emlékszem, mindannyiunkat megrázott, amikor hat év orvosi egyetem elvégzése után egy kollégánk felakasztotta magát – valószínűleg nem bírta idegekkel a pszichés terrort. Nem féltem a fizikai fenyítéstől, nem féltem az esetleges bebörtönzéstől, csupán egyvalamitől rettegtem: hogy kettétörik a karrieremet.
– Húsz év alatt miért nem beszélt nyilvánosság előtt is múltjáról, főként, hogy hat évvel ezelőtt politikai pályára is lépett?
– Miért mondtam volna el, hogy nyaggattak, hogy a rendszer áldozata voltam? Nem akartam glóriát a fejem fölé, nem akarom tisztára mosni magam. Nem vagyok sáros, nem tettem semmi rosszat olyan személynek, aki jelen pillanatban Romániában él.
– Szakmájából kifolyólag nap mint nap meg kell tegye: nyugodt lelkiismerettel tud az emberek szemébe nézni?
– Abszolút. Mindenkinek a szemébe merek nézni. Nem besúgó voltam, hanem áldozat.
Jakab Árpád
Hargita Népe (Csíkszereda)

Verestóy az árvizek okozója?
A Maros Megyei Vízügyi Hatóság igazgatója szerint a Hargita megyei szenátor is felelős az utóbbi évek felelőtlen erdőirtásaiért. Verestóy erre úgy reagált, Giurgea valószínűleg nem veszi be időben a gyógyszereit.
Hargita megye árvizeinek első számú okozójaként jelölte meg Verestóy Attila szenátort Teodor Giurgea, a Maros Megyei Vízügyi Hatóság igazgatója tegnap tartott sajtótájékoztatóján. A vízügyi szakember szerint az árvizek fő oka az elmúlt évek felelőtlenül véghezvitt erdőirtása, amelynek a hátterében Giurgea állításai szerint az RMDSZ szenátora áll. „Felhívnám a figyelmet az erdőtulajdonosok részéről – élükön Verestóy Attila szenátorral – mutatkozó felelőtlen magatartásra, amelyet a környezettel és árvízvédelemmel szemben tanúsítanak. Az említettek csúfot űznek mindkettőből” – nyilatkozta Giurgea, aki a vízügyi ha óságnál betöltött igazgatói funkciója mellett a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) színeiben megválasztott Maros megyei tanácsos is.
Verestóy válasza nem késett, nyersen válaszolta meg az ellene felhozott vádakat: „Azt hiszem, hogy az illető információ- és gyógyszerhiányban szenved. Sze¬gény feltehetően nem olvas, nem tájékozódik, fölöslegesen beszél és nem veszi be idejében a gyógyszereit. Bátran ellenőrizheti az összes eddigi mezőgazdasági, környezetvédelmi és erdészeti minisztérium nyilvántartását, hogy soha nem volt közöm a felelőtlen erdőirtáshoz. Mindössze a székelyudvarhelyi bútorgyárban van tulajdonrészem, nem vagyok erdőkitermelő, és soha nem is leszek” – vágott vissza élesen Verestóy a Mediafax országos hírügynökségnek adott nyilatkozatában. Hargita Népe (Csíkszereda)

Aláírásgyűjtés Bákai Magdolnáért
Kopacz Katalin, a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének elnöke szólított fel minden könyvtárost, kulturális szakembert és kultúrapártolót, aláírásukkal támogassák, hogy a korábbi gyergyószentmiklósi könyvtárigazgató állását visszakaphassa. Mezei János polgármester mint mondja, ennek csak örvendeni tud.
„Bákai Magdolna a Hargita Megyei Művelődési és Nemzeti Örökség Igazgatóságnál betöltött menedzseri szerződése idejére kérte a könyvtárigazgatói tisztségből való felfüggesztését, eközben munkaviszonya a Városi Könyvtárral nem szűnt meg, a helyi tanács pedig ideiglenesen nevezte ki helyettesét. Ezért értetlenül állok azon tény előtt, hogy visszahelyezési kérelmét a Polgármester úr elutasítja. Annál kevésbé értem ezt a hozzáállást, mivel Bákai Magdolna személyében egy lelkes, odaadó könyvtárost és könyvtárvezetőt ismertünk meg, akinek szívügye a könyvtár, számos rendezvényt szervezett, tevékenysége ideje alatt pezsgett az élet a gyergyói könyvtárban; mindannyian csodáltuk rengeteg energiája miatt” – áll Kopacz Katalin, a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének elnöke által fogalmazott felhívásban. Mint már olvashattak róla, a könyvtárigazgató 2009 nyarától a Hargita Megyei Kulturális Igazgatóság igazgatója lett, könyvtárigazgatói állásából felfüggesztették, helyettesét pedig az ő távollétének időszakára nevezték ki, ami a papírforma szerint 2012 júniusáig tartott volna. Bákai Magdolna munkaviszonya azonban a vártnál hamarább szűnt meg a kulturális igazgatóságnál, így visszaülne a könyvtári székbe. Az ügy már a prefektúrát is megjárta, tanácsülésen is terítékre került, a polgármester akkor azt ígérte, jogászok segítségével keres megoldást, hisz a helyettessel kötött szerződés érvényes. Ez mostanáig nem sikerült, a sürgetését pedig immár aláírásgyűjtéssel próbálják nyomatékosítani, és több mint 200 támogató került ehhez.
„Bákai Magdolna mindig fontosnak tartotta a továbbtanulást, a képzéseken vagy személyes tapasztalat által szerzett tudást maximálisan alkalmazta és hasznosította munkájában. Biztos vagyok abban, hogy a Megyei Művelődési Igazgatóság vezetőjeként szerzett tapasztalataival a gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár és Gyergyószentmiklós város kulturális életének fejlődését szolgálja majd. Ezért kérem, hogy helyezzék őt vissza tisztségébe, és kérek minden romániai és határon túli könyvtárost, kulturális szakembert és kultúrapártolót, hogy amennyiben egyetért az itt megfogalmazott véleménnyel, írja alá a beadványt” – olvasható a felszólításban.
Mezei János ennek kapcsán lapunknak rövid választ adott: „Levélben válaszoltunk Bákai Magdolnának: keressük a megoldást. Nagyon örvendek, hogy ennyire foglalkoztatja Gyergyószentmiklós sorsa a könyvtárosok szövetségének vezetőségét, és hogy ennyien szívükön viselik kollégájuk karrierjét, lehetőségét. Örvendek, és ebben a törekvésben én is szeretnék segíteni nekik.”
Balázs Katalin. Hargita Népe (Csíkszereda)

Utánuk nyúlt a Szeku keze?
„Bánt, hogy mai napig nem tudok megszabadulni ettől, pedig áldozat voltam, zsaroltak és pszichikai terrorban tartottak” – nyilatkozta az ÚMSZ-nek Vajna Imre, akiről a napokban a Szekuritáté Levéltárát Vizsgáló Országos Tanácsnak (CNSAS) vizsgálatai nyomán kiderült, hogy a múlt rendszerben együttműködött a Szekuritátéval. S bár Vajna a kommunista titkosszolgálat áldozatának tartja magát, és méltánytalannak nevezi a CNSAS elmarasztalását, az MPP politikusa hajlandó lemondani a székelyudvarhelyi szervezet éléről és a megyei tanácsban betöltött tisztségéről.
„Nem akarom, hogy a múltam beárnyékolja, besározza a körülöttem lévőket, ezért úgy láttam tisztességesnek, ha lemondok az MPP székelyudvarhelyi szervezetében betöltött vezetői tisztségemről. Ők miután megtárgyalták, majd elhatározzák, hogy elfogadják-e vagy sem a kérésemet, a döntésre úgy gondolom, hogy a közeljövőben sor kerül” – mondta Vajna Imre lapunknak. Közölte azt is, hogy a másik politikai posztjáról, a Hargita Megyei Tanácsban betöltött tanácsosi tisztségéről is lemond, igaz, erről nem föltétlenül a kirobbant ügy miatt, hanem munkája érdekében.
„Számomra nem fontos a politikai pályafutás, nekem van egy hivatásom, egy szakmám, aminek mindig is éltem és ezen túl is ennek szeretném szentelni magam” – fogalmazott Vajna, és leszögezte, gondoljon ki mit akar, ő sem az ismerőseiről, sem a munkatársairól, sem a barátairól nem mondott semmit, igaz a Szekuritáté nem is rájuk, hanem az orvosi egyetemen tanuló külföldi diákokkal kapcsolatos dolgokra volt kíváncsi.
Vajna Imre mellett Bondor István RMDSZ-es Hargita megyei tanácstag is szerepel a lebukottak listáján. Bondor az elmúlt évek alatt több, igen magas beosztású tisztséget töltött be, volt iskolaigazgató, tanfelügyelő, majd főtanfelügyelő.
„Az igaz, hogy a Szekuritáté engem is kerülgetett, pontosabban nem a titkosszolgálat, hanem az iskola igazgatója, ahová jártam, mondta azt, hogy ha államellenes cselekedetről tudunk, akkor azt jelentsük neki, persze azt sejtem, hogy a mi faggatásunkat ő is feladatként kapta. Tizedikes diák koromtól kezdve öt éven keresztül, egészen 1967-ig próbálgattak rábírni az együttműködésre, de kijelentem, és nyugodt szívvel állíthatom, hogy nem voltam kollaboránsuk, a lapom tiszta. »Használhatatlan és nem megfelelő«– ezt tartalmazza a rólam írt jelentés, ami a Szekuritáté nyilvántartásában található, és 1967 után, miután munkába álltam, már semmilyen bejegyzés nincs rólam, nem kaptak további adatokat, ezt a CNSAS is leírta” – szögezte le lapunknak Bondor István.
Hozzátette, mindig becsülettel és lelkiismerettel töltötte be a rábízott feladatokat, tisztségeket. Az ő ügyében egyébként még nem született döntés.
Idén egyébként majdnem 300 dossziét állított össze a CNSAS: 88 személyt együttműködés vádjával perelnek, 199 személy esetében pedig az a gyanú, hogy a titkosszolgálat alkalmazásában álltak.
Baloga-Tamás Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)