[ánélé], [fénéi], [pénélé], [pérémé]
Magyarul van ez így? Bizony, nem. Mint ahogy az NVA, nálunk FMI, mint [féméi] vagy IMF, mint [ájemef], ING, mint [ájendzsi] stb. sem. Az egyesületek, pártok, szervezetek nevét az első, teljes említés után, rövidítve írjuk. Ezek az ún. mozaikszavak. Ami a pártok nevét illeti, a hazai magyar tömegtájékoztatásban a román pártok magyar nevét használjuk. Így pl. a Partidul Naţional Liberal magyarul Nemzeti Liberális Párt.
A hazai magyar lapok, a magyarországiakat utánozva, néhány éve, fölöttébb sajnálatos módon, áttértek arra, hogy a teljes név után a magyar rövidítés, mozaikszó helyett következetesen a román mozaikszót közlik. Így a fenti párt esetében a PNL-t. Ez önmagában véve nem volna baj. Csakhogy nálunk a román nyelv lépten-nyomon hat nyelvünkre, és ezzel a megoldással a magyar nyelvű lapok, mondhatni gépiesen, a mozaikszó román kiejtését sugallják, erre is ráveszik az olvasót. Annyira, hogy a magyar helyett mindenki a román betűzést követi. Senki sem mondja a PNL-t [pé-en-el]-nek, a PSD-t [pé-esz-dé], netán [pé-es-dé-]-nek, már csak azért sem, mert ezeket lapjaink, hogy teljes legyen az átvétel, kizárólag a román kiejtéshez csatolt raggal közlik: PNL-vel, PRM-vel.
Ugyanígy ANL-vel (pl. Krónika, 2010. XII. 17–19., első és hetedik oldal). Magyarul a [pé-en-el-vel], [pé-er-em-vel], [á-né-lé-vel] betűzés meglehetősen furcsán hangzik. Idegenül. Mintha a magyar nyelvben századok óta bekövetkezett mássalhangzó-hasonulás nem történt volna meg. Vagy ismeretlenné vált volna. Persze ezeket senki sem így, hanem, magyar szöveg ide meg oda, „magától értetődően”, csakis románul olvassa: [pé-né-lé-vel], [pé-ré-mé-vel], [á-né-lé-vel].
Vajon újságíróink gondoltak-e, gondolnak-e arra, hogy ez a megoldás egyáltalán nem tollforgatókhoz méltó? Nem lépten-nyomon sárba taposott nyelvünk védelmét, ápolását szolgálja? Hozzá kell tennünk, hogy e magyartalanság terjesztésében politikusaink is élen járnak. Az ő szájukból, magyar szövegben, csakis a román kiejtés hallható.
Ez az írásmód, kiejtés több szempontból is kifogásolható:
1. A magyar nyelvben a mássalhangzók kiejtése más, mint a románban. Természetszerűleg, hiszen a két nyelv nem azonos. A romántól eltérően, az f, l, m, n, r, s, sz kiejtését a magyarban nem a mássalhangzó utáni -é könnyíti meg ([fé], [lé], [mé], [né], [ré], [sé], [szé]), hanem az előtte ejtett e- ([ef], [el], [em], [en], [er], [es], [esz]). Ebből következik, hogy az ilyen betűvel kezdődő mozaikszók elé nem a, hanem az határozott névelőt kell tennünk, az ilyen betűvel végződő mozaikszók után pedig nem hasonulatlan mássalhangzóval kezdődő -val, -vel határozóragot.
2. Mivel a pártok mozaikszava a románban p-vel kezdődik, ez elé csakis a határozott névelő kerül. Ez, meg a román rövidítés a többi betű román kiejtését is maga után vonja: a PNL tehát nem [pé-en-el], hanem [pé-né-lé], a PRM nem [pé-er-em], hanem [pé-ré-mé], az ANL nem [á-en-el], hanem [á-né-lé] lesz. Vagyis az olvasó a román kiejtést követi.
3. Egyáltalán mi az értelme, a célja a párt magyar neve utáni román rövidítésnek? Mert ez ellentmondásos. Következetes használata talán emlékeztető akar lenni arra, hogy ne feledjük, Romániában élünk? És ennek a mozaikszavak román betűzésének a nyakunkba varrásával kell járnia? Tréfálni persze lehet, de ez nem egyéb, mint a román mozaikszavak román kiejtésének a magyar olvasóba való sulykolása. Ami nyelvünk sajátosságának figyelmen kívül hagyásával, tovább rontja nyelvi öntudatunkat.
4. Politikusaink, újságíróink a magyarországi példát követik. Ott pl. a németországi Kereszténydemokrata Pártot a német név rövidítése szerint csakis CDU-nak írják, a romániai Nemzeti Liberális Pártot PNL-nek, a Nagy-Románia Pártot PRM-nek. De nyilvánvaló, hogy ezeket magyarul is mondják: [cé-dé-u], [pé-en-el], [pé-er-em]. És nem románul.
Természetesen arra kell törekednünk, hogy a magyar nyelv egységét megőrizzük. De a nyelvi egységhez ennek semmi köze. Nálunk ugyanis, a magyarországival ellentétben, rendkívül erős román hatás éri a nyelvet. Ezért minden olyan lehetőséget, ami nyelvi romlást idéz, idézhet elő, ki kell küszöbölnünk. A román betűzés hatására pl. az RMDSZ-t egyesek [ré-mé-dé-szé]-nek, mások, ugyancsak magyarok, egyenesen [u-dé-mé-ré]-nek mondják.
5. Ha meggondoljuk, a más nyelvet beszélők sem ejtik ki a magyar mozaikszavakat magyarosan. Például a Magyar Távirati Iroda rövidítését, az MTI-t, románul [mé-té-i]-nek, angolul [em-ti-áj]-nak mondják. Ki-ki a maga nyelvén.
A Nemzetközi Valutaalap magyar rövidítése NVA, angolul IMF (International Monetary Fund). Nálunk viszont, anélkül, hogy teljes román neve megjelenne, mondhatni következetesen, román mozaikszava lát napvilágot: FMI (Fondul Monetar Internaţional). A nemzetközi pénzintézet román nevének átvétele szükségtelen, hiszen magyarul is írhatjuk. A román névnek „természetesen” a román kiejtését is sugallják: az FMI helyett a FMI-t írnak, sőt, mondanak is. De szükségtelen az eredeti angol név, az IMF átvétele is, ahogyan ez Magyarországon történik, és ahol ezt a magyar [i-em-ef] helyett teljesen fölöslegesen, [áj-em-ef]-nek mondják. A nálunk is fiókot nyitott egyik bank, az ING nevét, az angol kiejtést majmolók nyomban [áj-en-dzsi]-nek kezdték mondani. Pedig ez magyarul egyszerűen [ing].
Asztalos Lajos
A szerző kolozsvári műfordító, helytörténész. Krónika (Kolozsvár)

Magyar történelem Románián keresztül
Erdélyi magyarok körében komoly érdeklődésre számot tartó könyvvel (Balkáni birodalom – Nagy-Románia megteremtése 1866–1920) jelentkezett az ismert magyarországi történész, Raffay Ernő, akinek A vajdaságoktól a birodalomig című, a nyolcvanas évek második felében írt művének átdolgozott verzióját adták ki a Nagy-Magyarország könyvek sorozatban. A történész az előszóban hangsúlyozza, hogy könyve a jelenkori történelmünkben oly fontos szerepet játszó nép és ország történelmébe kíván bevezetni, mert ahhoz, hogy a változatlanul létező magyarkérdés valamikor nyugvópontra jusson, ismerni kell a szomszédos népek múltját, politikai, nemzeti törekvéseit.
Csakhogy a szomszéd nép megismertetése meglehetősen egyoldalúra sikeredett, ami jobbára Raffay azon prekoncepciójának köszönhető, miszerint a románok terjeszkedő politikája tulajdonképpen a dákoromán kontinuitáselméletének elterjedésére vezethető vissza. Szerinte ez az oka annak, hogy „a román külpolitika legfőbb célja 1918 előtt a megszerzés: a románlakta területek, a népesség és a gazdasági potenciál bekebelezése volt.
A belpolitika (a nemzeti propaganda, az irredenta, a fegyverkezés), a nemzetiségi politika (a moldvai magyarok és 1878 után a dobrudzsai nemzetiségek románosítása, a dobrudzsai falutelepítések, a nem román egyházak elleni eredményes támadások) e célokat szolgálta.” (11. oldal) Raffay pusztító hatásúnak nevezi a kontinuitás-elméletet, csakhogy a románok szempontjából éppen ez az elmélet lett a legkifizetődőbb gondolat. Ugyancsak ennek az eredetmondának a térnyerésére fogja Raffay azt is, hogy kialakult Romániában az idegengyűlölet és az antiszemitizmus, márpedig ebben a korban ezek egy cseppet sem számítottak román specialitásnak, hiszen azoknál a népeknél is erőteljesen jelentkeztek, amelyek nem a dákoromán kontinuitáshoz fordultak önigazolásért. Raffay úgy állítja be a román területszerző vágyat, mintha az egy teljesen sajátságos vadhajtása lenne egy olyan népnek, mely elrugaszkodott a realitásoktól, holott egész Európát átjárta abban a korszakban az imperializmus és a harcos nacionalizmus eszméje. Mivel a szerző ebből az alapállásból tanulmányozza a románok történelmének 1866–1920 közötti időszakát, nem is éri meglepetésként az értőt, hogy nem kap teljesen pontos képet arról, aminek bemutatására Raffay vállalkozott.
Zanza történelem
Az előszó után Raffay belecsap Cuza fejedelem lemondatásának történetébe, és a könyv első részében végiggaloppozik a román történelmen, egészen az első világháború hajnaláig. Itt, valamint a második rész első harmadában bemutatja a jelentős romániai pártokat és a legbefolyásosabb politikusokat, a királyválasztás okait és szempontjait, adatokat közöl az erdélyi románok masszív telekvásárlásairól, de az 1907-es parasztlázadás és annak kíméletlen leverése is szóba kerül. Raffay leírásából lényegében semmivel sem tudunk meg többet annál, mint amennyit az iskolában tanultunk, hacsak nem említjük azt, hogy a történész olyan idézetekkel fűszerezi múltidézését, melyek egy román történelem tankönyvbe aligha kerülnének be. Nekem, már csak időszerűsége miatt is, a következő Caragiale-mondat a kedvencem: „Romániában hagyományokra, régi és új osztályérdekekre, elvekre támaszkodó, vagyis európai értelemben vett politikai pártok nincsenek. A két, úgynevezett történelmi párt, amely egymást követi az uralmon, alapjában véve nem más, mint két párttöredék, amely tagok helyett ügyfelekkel rendelkezik”. (62. o.) De ez se rossz, szintén Caragialétól, szintén a romániai politikai elitre vonatkoztatva: „Ennek a gyülevész oligarchiának a bizánci önkénye elviselhetetlen.” (64. o.)
Aránytévesztés
Noha Raffay könyve is azok közé tartozik, amelyekben az idézetek a legérdekesebbek, ám szerzőnk itt is túllő a célon, amikor a román történelem tárgyalt korszakának vázlatos ismertetése után Tisza István nemzetiségpolitikai koncepcióját, és ezen belül az ún. románkérdést taglalja kimerítő részletességgel, ennek a kérdéskörnek a tárgyalása ugyanis a könyvnek mintegy negyedét teszi ki. Bőséges és hosszú idézeteket találunk Tiszának a nemzetiségi kérdésről tartott többórás parlamenti beszédéből (1910. július 12.), és bár a kormányfő koncepciója érdekes és tanulságos, mégis túl sok teret foglal el egy olyan kiadványban, amely Románia történelméről kellene hogy szóljon a jelzett időszakban. Vagy ha ez ilyen, akkor ugyanilyen részletekbe menően kellett volna tárgyalni a romániai politikai folyamatokat is, legalább Románia függetlenné válásától a világháborúig. Ebben a kontextusban szívesen olvastam volna forrásokkal, nyilatkozatokkal, dokumentumokkal alátámasztott beszámolót a regáti politikai életről, különösen arról a folyamatról, ahogy a német orientáltságot felváltja az antantorientáltság, és az erdélyi románok szervezkedéseibe is mélyebb bepillantást igényeltem volna. A hiányérzet mellett tehát az aránytévesztés benyomása is feltámadt bennem azok után, hogy egy Románia történelméről szóló könyvben hosszú oldalakon keresztül azt bizonygatja a szerző, hogy Tisza István mekkora politikus volt. Ráadásul miközben dicséri Tisza politikáját, aki a megegyezés őszinte szándékával különböző engedményeket kíván tenni az erdélyi románoknak, Raffay ellentétbe kerül az egykori magyar miniszterelnökkel, amikor így fogalmaz: „a magyar liberalizmus éppen az ilyen, látszólag kis dolgokkal erősítette Magyarországon a magyarellenes politika megnövekedését, ahelyett, hogy csírájában elfojtotta volna.” (144–145. o.) A szerző beleesik abba a csapdába, amelyet, úgy látszik, sok magyar Trianon-történész nem tud kikerülni: a magyar politikában keresi a kudarc legfőbb okait, az érzelmi megközelítés miatt nem tud megfelelően mérlegelni a történelmi mozgatórugók fontosságát illetően. Az ideológiai bűnbakkeresés során Raffay ujjal mutogat a liberalizmusra, amellyel a mai Magyarország aktuálpolitikájában érdekeltek szoktak érvelni, ha történelemről van szó. Pedig Raffay maga is kimondja a könyv első részében: „a térségben (a Balkánon – szerk. megj.) érdekelt nagyhatalmak kizárólag saját érdekeikért léptek föl, s csak akkor támogatták a balkáni népeket, amikor érdekazonosság keletkezett közöttük.” (33. o.) Márpedig a nagyhatalmak érdekeit sem liberalizmussal, sem egyéb ideológiával nem lehetett féken tartani. A Tisza-hódolat után a második rész utolsó három fejezete az 1914–1920 közötti időszakkal foglalkozik, majd ezt a részt az oktatásról, művelődésről szóló fejezet zárja. A könyv utolsó, harmadik tartalmi egysége túlnyomórészt statisztikai táblázatokra épül, amelyekhez a szerző fűz magyarázatokat. Adatokat találunk itt Románia kereskedelmére, iparára, mezőgazdaságára stb. vonatkozólag. Ez kevésbé olvasmányos része a könyvnek, bár kétségtelen, hogy Románia fejlődésének érdekes részleteire világít rá.
Párhuzamok
Az eddig leírtak alapján megállapítható, de a szerző neve is garancia arra, hogy a könyv sem hangvételében, sem szerkezetében nem akar Románia történetének objektív bemutatása lenni, annál inkább fáradozik Raffay azon, hogy kifehérítse a dualista Magyarországról, főként a korabeli magyarellenes hangulatkeltés miatt kialakult sötét képet, hiszen az ismeretes, hogy Trianon előtt a nemzetiségek nyugati propagandája nyomán Magyarország a népek börtönének volt kikiáltva. Ehhez képest a történész igen elgondolkodtató adatokat közöl: például azt, hogy a dualizmus fél évszázada alatt Kelet-Magyarországon körülbelül 300 magyar település románosodott el. A szám megdöbbentő; kérdés, hogy valóban hiteles-e. A könyvben az is írva áll, hogy a kiegyezés utáni Magyarországon több román nyelvű iskola működött (2756), mint a Regátban (2505), ahol egyébként – legalábbis Raffay könyve szerint – egyetlen nemzetiségi iskola sem létezett. És a hírhedt Lex Apponyi is csupán arról szólt, hogy bevezesse a magyar nyelv oktatását a nem állami nemzetiségi népiskolákban, amit a románok azonnal erőszakos magyarosításnak neveztek, és a román történetírás azóta is úgy említi ezt a törvényt, mint a magyar asszimilációs szándék bizonyítékát. Ehhez csak annyit tegyünk hozzá, hogy a Lex Apponyi után több mint száz évvel az európai uniós Romániában sokáig arról folyt a vita, hogy a kisebbségi gyerekek tanulhatják-e anyanyelvükön Románia földrajzát és történelmét...
Raffay emlékeztet arra, hogy a központi hatalmakkal megkötött különbéke után a románok elfoglalják az akkor Oroszországhoz tartozó Besszarábiát, annak ellenére, hogy az orosz csapatok vállvetve harcoltak a románokkal az ojtozi csatában, aminek köszönhetően Románia megmenekült a kapitulációtól, és emlékeztet arra is, hogy Románia a világháború befejezése után támadja meg Magyarországot (188. o.). A felsorolt tényeket érdemes párhuzamba állítani azzal, amit Spiru Haret román közoktatási miniszter fogalmazott meg követelményként egy 1897. április 22-én keltezett körrendeletében, melyben felszólította a romániai néptanítókat: „Legyetek rajta, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint más nemzetekét (...), higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzetek között. Ne féljenek attól, hogy túlzásokba esnek, sőt mentől tovább mennek, annál jobb lesz” (Raffay idézi Spiru Haretet, 200. o.). Ez a felszólítás és ez a párhuzam a Nagy-Románia megvalósításáról szóló román közbeszéd és történelemnarratíva során ragyogóan kisötétlik.
Revízió
A történelem folyamán birodalmak születtek, birodalmak hullottak szét, de ha tudjuk a történelmet némileg objektíven tekinteni, akkor ma már azt sem fogadjuk felháborodva, hogy a románok a kedvező konjunktúrát kihasználva onnan szereztek területeket, ahonnan tudtak. Minket, magyarokat az bánthat joggal, hogy a román közgondolkodás Erdély megszerzését minden politikai, ideológiai, áltörténelmi, áltudományos eszközzel a világtörténelem lehető legigazságosabb eseményeként igyekszik feltüntetni, és a románok ezt a célkitűzésüket többek között úgy kívánták elérni, hogy Magyarország rossz hírét keltették. Kilencven évvel Trianon után érdemes lenne megtisztítani a történelmet és a magyarságképet az ideológiai lerakódásoktól. Mert a revízióra igényt tartunk. Ha területire nem is, de erkölcsire mindenképpen. És ebben a vonatkozásban Raffay Ernő könyve, a szerző elfogultsága, esetleges túlzásai ellenére mégiscsak hasznunkra van.
Raffay Ernő: Balkáni birodalom – Nagy-Románia megteremtése 1866–1920; Nagy-Magyarország könyvek, Magyar Menedék Könyvesház, Budapest, 2010
Pap István, Krónika (Kolozsvár)

A Hit Gyülekezetétől tart az EMI
A Hit Gyülekezetének erőszakos térfoglalásától tart az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) nagyváradi szervezete. Csomortányi István elnökségi tag csütörtöki sajtótájékoztatóján elmondta, félő, hogy a kezdeti visszautasítás után a magyarországi székhelyű neoprotestáns egyház újfent megpróbálja majd megszerezni a város egyik, jelenleg elhagyatott épületét, a volt huszárlaktanyához tartozó lovardát.
A nagyváradi önkormányzat képviselő-testülete november 30-ai ülésén tűzte napirendre azt a határozattervezetet, amelynek alapján a lovardát, illetve a körülötte lévő csaknem 3000 négyzetméteres telket a Hit Gyülekezete kapta volna meg harmincéves használatra. A tervezet 14 igen és 7 nem szavazattal, illetve 6 tartózkodással elbukott.
Csomortányi István azonban gyanúsnak tartja, hogy a magyarországi pünkösdi-karizmatikus gyülekezet kéréséből egyáltalán határozattervezet születhetett, és biztos benne, hogy a Hit Gyülekezete az önkormányzat tagjaitól kaphatott támogatást. Úgy véli, nem elrugaszkodott ötlet azt gondolni, hogy magyar szervezetről lévén szó az RMDSZ-frakció biztosíthatta a hátszelet a számára – a szervezet tanácsosai ugyanis igennel szavaztak az indítványra. Csomortányi elmagyarázta: A Hit Gyülekezete 1979-ben alakult Magyarországon, és tudvalevő, hogy erős SZDSZ-es kapcsolatokkal rendelkezik, illetve többször keveredett adócsalás gyanújába. „A legrosszabb, hogy folyamatosan gyalázza a történelmi egyházakat, és onnan szipkázza el a híveket” – fogalmazott az elnökségi tag.
Delorean Gyula RMDSZ-es tanácsos azonban visszautasítja a politikai lobbi vádját. Mint a Krónikának elmondta, a közérdeket és a magyar érdekeket szolgálva bármikor hajlandó segíteni egy törvényesen bejegyzett egyesületnek elérni a célját, azonban nincs tudomása arról, hogy a Hit Gyülekezete milyen ideológia híve, de a bírósági bejegyzést nem kérdőjelezheti meg. Mint mondta, a határozatot azért támogatták, mert látták, hogy a kérelmező egyesület magyarokból áll.
Nagy Orsolya, Krónika (Kolozsvár)

Júliusban avatják boldoggá Scheffler János szatmári vértanú püspököt
Bogdánffy Szilárd nagyváradi vértanú püspök boldoggá avatása után idén újabb nagyszabású egyházi eseményen vehetnek részt az erdélyi és partiumi katolikusok: július 3-án avatják boldoggá Scheffler János szatmári püspököt és nagyváradi apostoli kormányzót.
Szatmári Római Katolikus Egyházmegye idei legfontosabb ünnepei között szerepel az a július 3-ára kitűzött szertartás, amelyen boldoggá avatják Scheffler János szatmári püspököt és nagyváradi apostoli kormányzót. A Szentszék elismerte a kálmándi születésű, szent életű egyházfi vértanúságát, így a ceremónia előkészítésének már semmilyen akadálya nincsen. „Őszentsége XVI. Benedek pápa tavaly július elsején hagyta jóvá azt a dokumentumot, melyben elismeri Scheffler János szatmári püspök és nagyváradi apostoli kormányzó vértanúságát. Ennek nyomán megkezdtük az előkészületeket a boldoggá avatáshoz. Kidolgoztuk az éves lelkipásztori tervünket, és a programokat tartalmazó füzet már eljutott a kedves hívekhez” – olvasható Schönberger Jenő szatmári megyés püspök közleményében.
A püspökség egyébként 2010 adventjének első vasárnapján ünnepélyesen is megnyitotta a Szeretetszolgálat Évét, és az adventi vasárnapok szentbeszédeiben már meghirdették az eseményt. „Az esemény időpontja 2011. július 3., az egyházmegye Jézus szíve búcsújának ünnepi szentmiséje lesz. A boldoggá avatást a szentatya személyes megbízottjaként Angelo Amato bíboros-érsek, a Szentté Avatási Ügyek Kongregációjának prefektusa végzi majd, a szentmisét pedig Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek vezeti” – részletezte a püspök, hangsúlyozva, nagy öröm a szatmáriak számára, és kimondottan büszkék rá, hogy a boldogok között tisztelhetnek egy közülük való személyt. Schönberger úgy véli, a vértanú püspököt nemcsak a Szatmár megyei kálmándiak érzik magukénak, ahol született és nevelkedett, de a nagyváradiak is, ahol tanított, valamint a váradi egyházmegye hívei, ahol apostoli kormányzóként tevékenykedett. Továbbá büszkén emlékeznek rá a kolozsváriak, ahol tanárkodott, valamint az egyházmegye elcsatolt részeinek hívei, akik ma a debrecen–nyíregyházi, a munkácsi vagy a kassai egyházmegyében élnek, és természetesen a szatmári egyházmegye hívei, akiknek egykor püspöke volt. Emellett sváb származása miatt magukénak érzik őt a határon innen és túl élő német katolikusok is. „Örüljetek, testvérek velünk, és segítsetek, hogy jól felkészülhessünk erre a rendkívüli eseményre! Szeretettel kérek mindenkit, kapcsolódjunk be tevékenyen a lelkipásztori programokba és imádkozzunk, hogy sok lelki hasznot meríthessünk, és Isten kegyelme megújíthasson minket és szeretett egyházmegyénket” – üzeni az egyházi vezető.
Scheffler János – akinek a boldoggá avatási perét több mint tíz éve készítik elő a szatmáriak – 1887. október 29-én született a Szatmár megyei Kálmándon, és 1952. december 6-án halt vértanúhalált a jilavai börtönben. Koporsó nélkül, jeltelen sírba temették, ám a börtön akkori ortodox lelkésze megjegyezte a sírhelyet. Csontjait titokban, útitáskájában vitte haza Galambos Ferenc nagyprépost 1965 őszén. Végső nyughelyet a szatmárnémeti székesegyház kriptájában, Hám János mellett találtak számára. Boldoggá avatásának aktáit Márton Áron ügyével együtt 1996. december 6-án nyújtották be a Szentté Avatási Kongregációhoz.
Végh Balázs, Krónika (Kolozsvár)

Markó: módosítani kell a választási törvényt
Még az idén meg kell változtatni a választási törvényt, de az alkotmány módosítására 2012 előtt nincs esély – jelentette ki pénteken, Kolozsváron tartott sajtótájékoztatóján az RMDSZ elnöke. Markó Béla szerint az RMDSZ addig nem folytathat párbeszédet az ellenzéki pártokkal, amíg azok nem tisztázzák nacionalista álláspontjukat az oktatási törvény kapcsán. Markó az anyanyelvű oktatásért folytatott huszonegy éves küzdelem mérföldkövének nevezte az oktatási törvényt.
A jelenlegi parlamenti rendszer rosszul működik, ezért meg kell változtatni – szögezte le Markó, aki szerint az alkotmány módosítása – amire egyébként szükség van – kivitelezhetetlen a mostani parlamentben, ahol elképzelhetetlen a kétharmados többség. A szövetségi elnök úgy véli, sürgősen, még az idén módosítani kell a választási rendszert: meg kell tartani az egyéni választókerületeket, de egyfordulós választást kell tartani, amelynek eredményeképpen a legtöbb szavazatot megszerző jelölt jutna a parlamentbe. Az országos listát is megtartaná Markó, amellyel szerinte biztosítható lenne a választási eredmények egyensúlya, továbbá – mint mondta – az öt százalékos parlamenti küszöböt sem módosítaná.
Markó: Kelemen Hunor alkalmas RMDSZ-elnöknek
Kelemen Hunor nagyon alkalmas az RMDSZ elnöki tisztségére – szögezte le Markó Béla. „Kelement támogatom, ő áll hozzám a legközelebb. Ez nem azt jelenti, hogy ő az egyetlen, aki az RMDSZ elnöke lehet, de kétségtelenül nagyon alkalmas erre a tisztségre. Egyesek a szemére vetik, hogy túl közel állt hozzám, de azt hiszem, ez előnyére szolgál, mivel megtanulhatta mindazt, amit én az elmúlt húsz évben tanultam, átadhattam neki a tapasztalataimat” – fogalmazott Markó.
„Támogatjuk a nemzetállamra vonatkozó rész törlését az alaptörvényből, de nem hiszem, hogy egyhamar módosítani lehetne az alkotmányt. Azt hiszem, a 2012-es választásokig az alaptörvény módosítása kivitelezhetetlen” – fogalmazott.
Az RMDSZ számára komoly elégtételt jelent az oktatási törvény elfogadása, ez ugyanis nemcsak az elmúlt hónapok politikai küzdelmeinek, hanem gyakorlatilag az anyanyelvű oktatásért folytatott huszonegy éves küzdelemnek a mérföldköve is – mondta Markó.
Az oktatási törvény ugyanakkor a koalíciós együttműködés tesztje is volt – mutatott rá Markó Béla, aki úgy vélekedett, hogy a jogszabály elfogadása erősítette a koalíciós szolidaritást, és ezzel egyidőben az RMDSZ távolabbra került az ellenzéktől. Az elnök egyébként ismételten élesen bírálta az ellenzéki pártokat, amelyek az elmúlt időszakban hangsúlyosan magyarellenes magatartást tanúsítottak, és minden eszközzel azon voltak, hogy megbuktassák az oktatási törvényt. Álláspontja szerint az ellenzék rendkívül felelőtlen módon, gyakorlatilag önös érdekek miatt és politikai megfontolásokból akadályozták a jogszabályt, ennek érdekében akár az etnikumközi kapcsolatokat, az együttélést is beáldozták volna. „Az ellenzék felelőtlen, magyarellenes magatartása azt mutatja, hogy nem érkezett még el a Kánaán, pontosabban, hogy a Kánaán sohasem érkezik el: lényegében az etnikumközi viszonyt, a román-magyar viszonyt csak akkor tudjuk megfelelő módon kezelni, ha politikailag erősek vagyunk, és erősek leszünk. A történelem nem visszafordíthatatlan, csak akkor, ha vigyázunk” – hangsúlyozta az elnök.
Markó Béla szerint az ellenék kisebbségellenes vehemenciája mögött kétségtelenül az az elgondolás is húzódott, hogy amennyiben sikerül megbuktatni az oktatási törvényt, ez akár a koalíció végét is jelentené. –„A jogszabály elfogadása közelebb hozta az RMDSZ-t a PDL-hez, és eltávolította a PNL-, illetve a PSD-től. Nem látom, miért kellene most az RMDSZ-nek más koalíciós képletben gondolkodnia” – mondta a Szövetség elnöke.
Az ország gazdasági helyzetéről szólva Markó kifejtette: a kormánynak az idei évben ösztönöznie kell a gazdaságot és fejlesztenie kell az infrastruktúrát. A megszorításokra szükség volt, de ezek nem elegendőek ahhoz, hogy az ország kilábaljon a nehéz helyzetből. Kiemelte, hogy a decentralizációt az egészségügy után a tanügyben is végre kell hajtani, ezt pedig lehetővé teszi az új oktatási törvény alkalmazása. Krónika (Kolozsvár)

Felmérték a kulturális igényeket Sepsiszentgyörgyön
Csütörtökön ismertették azt a kulturális igényeket felmérő tanulmányt, amelyet a sepsiszentgyörgyi önkormányzat tavaly novemberben rendelt egy bukaresti szakcégtől.
Carmen Croitoru kulturális menedzser tegnap az önkormányzat művelődési bizottságának, majd a sajtó képviselőinek is bemutatta a több mint százoldalas tanulmány kivonatát. A felmérés készítői közel ezer sepsiszentgyörgyit kérdeztek meg, a válaszadók többsége 15 és 45 év közötti. „A felmérés arra derített fényt, hogy Sepsiszentgyörgyön jól elkülöníthető rétegek vannak a kulturális fogyasztói szokások tekintetében” – mondta Croitoru. „Van egy kemény mag, az állandó és hűséges közönség, amely minden kulturális megmozdulásra nyitott, ám ez a réteg a lakosságnak csupán 4–8 százaléka. A potenciális közönség 19–28 százalék, ők vevők lennének a kultúrára, de nem találják vonzónak a kínálatot. A többség – mintegy 70 százalék – nem ismeri a kínálatot, de nem is érdekli őket. Croitoru szerint jellemző a városra, hogy aki ismeri a művelődési intézményeket, az ajánlatokat, programokat, az nagyon jól ismeri, ám sok sepsiszentgyörgyihez egyáltalán nem jutnak el ezek az információk.
„A kemény mag nagyon kifinomult ízlésű és nagyon magasra helyezi a mércét. A városban működő kulturális intézmények a legmagasabb minőséget nyújtják, ajánlatuk elitista, és ez a népszerűségük rovására megy” – mondta a szakember. A zenei ízlés is az elitizmust mutatja, 9 százaléknak van igénye szimfonikus zenére, és mindössze 3 százalék kedveli a manelét, mindkét mutató jelentősen eltér az országos átlagtól. A város legismertebb művelődési intézménye a Tamási Áron Színház. Amikor valamilyen kulturális terméket, előadót kellett megnevezni, a megkérdezettek legtöbbje a színház előadásait, művészeit említette, viszont a megkérdezettek 90 százaléka nem válaszolt semmit. A legnépszerűbb kulturális eseménynek a városnapok és a március 15-éhez kötődő rendezvények.
A tanulmányból kiderült, hogy a sepsiszentgyörgyi önkormányzat országos szinten a legtöbbet költ kultúrára, a költségvetése 17,7 százalékát fordítja erre a célra, és lakosonként évi 302 lejt. A kulturálisvitalitás-mutató is nagyon magas, Sepsiszentgyörgy az országos harmadik, erre a helyre néhány év alatt a 22. helyről tornászta fel magát. Ugyanakkor fejletlen az infrastruktúra, nincsenek megfelelő terek, a meglevők nincsenek jól kihasználva és nincs filmszínház.
A felmérést elemző szakember szerint a művelődési intézmények és a helyi hatóságok feladata, hogy megszólítsák a potenciális közönséget, a kultúra népszerűsítésére törekedjenek, nagyobb hangsúlyt fektessenek a jó minőségű szórakoztatásra. Sztakics Éva alpolgármester kifejtette, a tanulmány is bizonyítja, hogy a válság ellenére a lehető legtöbbet fordítják a kultúrára. Reméli, idén sikerül befejezni az épülő stúdiótermet és megszerezni a mozi épületét, a városközpontban több szabadtéri kulturális rendezvényt kellene szervezni, és nagyobb hangsúlyt fektetni a városnapok és a március 15-i rendezvények kulturális ajánlatára.
Keresztély Irma főtanfelügyelő, a kulturális bizottság vezetője elmondta: hamarosan össze kell állítani egy csapatot, hogy kidolgozzák a kulturális stratégiát. A tanulmányt figyelembe veszik a színházi vezetők menedzseri szerződésének meghosszabbításakor is. A két színház igazgatója, Bocsárdi László és Horaţiu Mihaiu részt vettek a tanulmány bemutatásán, de egyelőre nem nyilatkoztak róla.
Bíró Blanka, Krónika (Kolozsvár)

A nyelv akkor szép, ha beszélik
„Szerintem az embereket egy dologra kell megtanítani: szeretni a nyelvet. Ha az ember szereti a nyelvet, ha a magáénak érzi, akkor a nyelvére vigyáz, gondot fordít rá, és a stílusa, a beszéde is sokkal jobb lesz. Aki szépen és jól beszél magyarul, akinek szép az anyanyelve, aki műveli magát az irodalom és a sajtó révén, az megmarad a nemzetének” - interjú Murádin László kolozsvári nyelvésszel, nyelvjáráskutatóval.? (Nyelvész, nyelvjáráskutató, nyelvművelő. 1930. november 29-én született az aranyosszéki Harasztoson. Középiskolai tanulmányait a gyulafehérvári Majláth-gimnáziumban, Kolozsváron a Piarista Főgimnáziumban és a marosvásárhelyi Bolyai-gimnáziumban végezte; a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát 1954-ben. Már harmadéves korában gyakornokként alkalmazta a BBTE, majd két évet tanársegédként dolgozott. 1958 óta a Kolozsvári Nyelvtudományi Intézet tudományos kutatója. 1964-ben főkutató, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztője. Kutatási területe a magyar nyelvjárások nyelvföldrajzi vonatkozásai, fő műve a tizenegy kötetes Romániai magyar nyelvjárások atlasza, ő gyűjtötte össze a nyelvföldrajzi adatokat, és ő is szerkesztette a nyelvatlaszt. Életműve példátlanul gazdag, a Magyar Nyelvtudományi Társaság Csűry Bálint-emlékéremmel tüntette ki.);;;?Nemrég töltötte be nyolcvanadik életévét, és ez idő alatt olyan sok írása, könyve jelent meg, hogy szinte lehetetlen felsorolni. Hogyan esett a választása a nyelvészpályára, miként vált nyelvművelővé?
– Nyolcvanévesnek lenni nem nagy öröm, csak olyan értelemben, ha az ember még tud dolgozni, gondolkozni, írni, és nem beteg, nem fekszik az ágyban. Persze jobb lenne negyvenévesnek lenni, de a kor mégis alkalmas számot adni életünk folyásáról. Már a gimnáziumban szerettem az irodalmat, azért jöttem egyetemre, hogy irodalmár legyek, de úgy alakult, hogy megkedveltem a nyelvészetet, és úgy éreztem, talán a nyelvtudomány konkrétabb, nem annyira sokoldalú, nem annyira sokféleképpen megközelíthető, mint az irodalom. Elsősorban a nyelvtörténethez vonzódtam – jó tanáraim voltak, például Szabó T. Attila, Gálffy Mózes –, olyannyira, hogy harmadéves koromban kineveztek a nyelvészeti tanszék gyakornokává. Miután elvégeztem a szakot, a tanszéken maradtam, ahol négy évet töltöttem el, kettőt gyakornokként, kettőt pedig tanársegédként. Szemináriumokat tartottam nyelvtörténetből, magyar nyelvtanból és nyelvjárástanból. Tulajdonképpen ez a négy év az én nyelvészi formálódásomnak a kora, mert az egyetem négy éve nem nagyon elég ahhoz, hogy kiforrott nyelvész legyen valakiből. Kiváló kollégám, Szabó Zoltán ott volt tanársegéd, a tanszéknek rendkívül jól felszerelt könyvtára volt Szabó T. Attila tevékenységének köszönhetően. Ott maradtunk a tanszéken esténként tízig, és mindent elolvastam, amit ebbe az időbe be tudtam szorítani.
– Mi áll közelebb a szívéhez, a nyelvjárástan vagy a nyelvművelés? Hogyan kezdett hozzá a romániai magyar nyelvjárásokat feltérképező atlaszok elkészítéséhez?
– Elsősorban nyelvjárástannal foglalkoztam, és másodsorban nyelvműveléssel. Nyelvjárástannal azért, mert az egész tanszék a nyelvatlaszkészítés lázában élt. Akkor készült el a csángó nyelvjárás hétkötetes atlasza, amelyet végül 1991-ben adtak ki, ebben tevékenyen részt vettem, főleg az ellenőrzés, kiegészítés munkájában. Ekkor kezdődött a székely nyelvjárás felmérése is, amely sajnos a mai napig nem látott napvilágot, bár úgynevezett mutatványlapok készültek belőle. Márton Gyula igyekezett minden fiatal kutatót bevonni ebbe a munkába, és szűkebb szülőhazájának falvait osztotta ki. Én Aranyosszéket kaptam, pontosabban az Aranyos-vidék nyelvjárását. A nyelvművelés nem sajátosan az én területem volt. Elsősorban Gálffy Mózes, de Gyimesi Éva is könyvet jelentetett meg nyelvművelődési témában, és lényegében minden nyelvész érezte, hogy a romániai viszonyok között a formálódó sajtóban, közbeszédben és a mozgalmi nyelvben olyan feladatok vannak, amelyeket szóvá tenni, segíteni, ajánlatokat tenni szükséges. Nincs a romániai magyar nyelvészek között olyan, aki ne foglalkozott volna nyelvműveléssel is. Ezt jól mutatja, hogy, ha jól emlékszem, a hetvenes évek végén megjelent a Kriterion Könyvkiadónál Anyanyelvünk művelése címmel egy olyan könyv, amelybe lényegében valamennyi erdélyi nyelvész cikket írt Gálffy Mózes és az én szerkesztésemben. Négy év után átkerültem a Kolozsvári Nyelvtudományi Intézetbe, ahol a nyelvföldrajzi kutatások intenzíven folytak. Kettéváltak a munkálatok részint a Márton Gyula, részint a Szabó T. Attila vezetésével. Márton Gyula véleménye szerint minden magyarlakta településen gyűjteni kell kis (800 címszavas) kérdőívvel. Az általános nagy atlasz sokkal kevesebb kutatóponttal, de 3400 címszóval készült. Ez egymásnak nem mond ellent, sőt kiegészíti egymást. Az egyik mélyfúrást végez, a másik összefüggéseket, a nyelvjárási határok megrajzolását segíti elő. Bihartól Moldváig, Máramarostól a szerb határszélig kb. 25 kilométernyire egy-egy falut jelöltünk ki, ami persze függött az egyes vidékek nemzetiségi megoszlásától is. A szilágyságit 8, a székelyföldit 56, a mezőségi nyelvjárást 48 kutatóközponton gyűjtöttük össze. Szabó T. Attila, aki maximalista volt, 2250 falura tervezte az atlaszt, de így 136 falu lett, ami lefedi a területet.
– Mennyire korlátozta a kommunista hatalom a nyelvészek tevékenységét?
– A nyelvtudományi intézetben 1955-ben, 1956-ban alakult egy nyelvjárás-kutatói csoport, amelynek vezetője Szabó T. Attila volt. Két főkutatót neveztek ki, Gazda Ferencet és Nagy Jenőt. Mire a kérdőív elkészült, politikai okokból Gazda Ferenc kikerült az intézetből, tulajdonképpen bezárták. Én besegítettem egy darabig. Aztán Szabó Attila kérte, hogy menjek át a nyelvkutató intézetből a nyelvtudományi intézetbe, mert hallás tekintetében kiváló dialektológiai lejegyző vagyok, míg a nagyatlasz két személyre kiosztva elkészült. Át is kerültem 1958 novemberében, de alig dolgoztam együtt Nagy Jenővel fél évig, ő is kikerült az intézetből, szintén politikai okokból. 1958-nál tartunk, amikor az ’56-os forradalom megtorlása épp divat volt. Volt neki egy nyelvtankönyve, amelynek óriási szójegyzékében, ha az ember felülről lefelé olvasta, egymás után következett Gorkij és a gorilla. Egy év vizsgálati fogság után kiengedték.
– Gondolom, a rezsim Önt is megfigyelte.
– A Nagy Jenő helyét nem töltötték be, így rám maradt mind a 3400 kérdés, ami egy-egy falut felölelő kutatóponton körülbelül 3-4 napi munkát jelentett. Emberfeletti munkát igényelt, mert figyelni kellett, meg kellett keresni a megfelelő embert, kérdéseket feltenni, fonetikusan lejegyezni mindent, ráadásul teljesen ismeretlen terepen. Közben Szabó T. Attilának is megszűnt az állása, s egyedül maradtam az atlasszal. Úgy alakult, hogy eljött hozzánk az intézetbe Bakos Ferenc magyarországi nyelvész – ő készítette az idegen szavak szótárát, és megírta a magyar nyelv román kölcsönszavainak történetét –, előgyakorlati összefoglalót adott, a mi anyagunkat jegyzetelte. Nem volt ez ellen semmi kifogásunk, bár Márton Gyulának igen, mert ő is hasonló jellegű könyvet írt a munkatársaival. Szerintem egy kicsit hangosan beszéltünk a nyelvészeti tanszéken, amire rögtön felfigyeltek az állambiztonsági szervek. Azután állandó megfigyelés alá kerültem: hová megyek, kinél alszom, mit csinálok, mikor lesz atlasz. Az intézet igazgatói nem akadályozták a munkámat, de többször feljelentettek, hogy terepezés során a papnál aludtam, amit a párttitkár egyszer mosolyogva közölt is velem. Végül megúsztam, mert nem velem volt bajuk, hanem azzal, hogy miként lehet összehozni egy olyan nyelvatlaszt, amelyben tulajdonképpen fel van tüntetve, hogy a magyarság hol, milyen vidéken, mennyire él tömbben. Ez azt is jelentette, hogy amikor már elkészítettem az egész atlaszt, és hozzá kellett volna kezdeni a térképek megrajzolásához, akkor már lekerült napirendről a magyar nyelvatlasz az intézetben. Nem bántottak engem, de az atlasz kiadásáról szó sem lehetett. Gondolkodtam, hogy ezt hogyan tudnám valamiképpen hasznosítani. Arra gondoltam, írok egy adattárat, amely tulajdonképpen felsorakoztatja a térképlapok adatait.
Végül jött a rendszerváltás, és az atlaszt a Budapesti Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadta. Eddig tíz kötet jelent meg, háromszáz térképlap minden kötetben, az utolsó várhatóan a következő két hónapban fog megjelenni, és ezzel ez a munka befejeződik.
– A nyelvjáráskutatás mellett miként maradt ideje a nyelvművelésre is?
– Egy erdélyi magyar nyelvésznek több mindennel kell foglalkoznia. Köztem és a többi nyelvész között az a különbség, hogy a többiek is közölnek egy-két nyelvművelő cikket itt-ott, de senki nem tart ki, megunják az emberek. Szilágyi N. Sándornak is rovata volt az Új Életben, egy évig csinálta, majd átadta nekem. Másoknak is volt nyelvművelő rovatuk, de általában tizenöt-húsz cikk után megunták, és inkább a szűkebb szakmájukkal foglalkoztak. Én eléggé csökönyös ember vagyok, és a nyelvjáráskutatással párhuzamosan kitartottam a nyelvművelés mellett is. A nagyközönség nem olvassa el a nyelvjárásokról szóló írásokat, az inkább a szakmának szól. Annak köszönhetően, hogy népszerűsítő és olykor bíráló cikkeket is írok, a nagyközönséggel sokkal jobb a kapcsolatom, mint a kollégáimnak. A cikkek válogatásából pedig időnként könyvek születnek, körülbelül hat nyelvművelő jellegű könyvem jelent meg, az utolsó ezelőtt két éve Mitől szép egy szó? címmel. Talán azért is szerettek engem a lapszerkesztők, mert nem voltam az a típusú nyelvművelő, aki lát egy hibát egy lapban, és azzal dörgedelmesen kioktatja a szerzőt, hogy márpedig ez így van. Nyelvművelő cikkeimet tulajdonképpen olvasmánynak szánom. Hiába mondja meg az ember, hogy ezt így kell írni, azt meg úgy, vagy ezt nem szabad használni... Szerintem az embereket egy dologra kell megtanítani: szeretni a nyelvet. Ha az ember szereti a nyelvet, ha a magáénak érzi, akkor a nyelvére vigyáz, akkor a nyelvére gondot fordít és a stílusa, a beszéde is sokkal jobb lesz.
– Egyik tanulmányában vitatkozik azokkal a nyelvészekkel, akik szerint a nyelv folyamatosan változik, ezért nem kell beavatkozni a nyelv demokratikus folyamataiba.
– Azzal persze egyetértek, hogy a nyelv változik. Ami ma hibának számít, lehet, hogy száz év múlva nem lesz az. Én csak azzal nem értek egyet, ha valahol nem figyelnek a nyelvhelyességre, nem művelik a nyelvet. Azt vallom: mindenki beszélhet úgy, ahogy akar, de ennek határt kell szabni. Elvileg nagyon szép, hogy a nyelvművelő leírhatja mindenről, ha nem jó, de nem ez a nyelvművelés útja. A nyelvművelés útja az anyanyelv ismeretének a gyarapítása, az anyanyelv szeretete. Az anyanyelv kötelezettségvállalás, az én nyelvem kifejezhet mindent, amit el akarok mondani. Vannak olyanok a nyelvészet berkeiben, akik teljesen feleslegesnek tartják a nyelvművelő, nyelvvédő munkát. Van egy másik irányzat, amelynek az a neve, hogy „határtalanul”. Szerintük nem igaz, hogy az anyaországiak beszélnek helyesen, hanem mindenki helyesen beszél, aki a magyar nyelvet használja. Azt viszont nem lehet megengedni, hogy egy szóra, fogalomra hatféle változat legyen. A második világháború óta a nyelvfejlődés nem egy irányba, az egységesülés felé, hanem az elkülönülés felé halad. Minden nyelvre hat a másik nyelv, el kell ismerni, hogy a magyar nyelvre a környezeti és az európai nyelvek hatottak. A magyar nyelv elég egyedi, de a körülötte levő indoeurópai nyelvek hatása teljesen megfigyelhető. Nem lehet elkerülni, hogy egy másik nyelvből ne vegyünk át szavakat, csak vigyázni kell, hogy mit, mikor, hogyan és miért.
– Hogyan vélekedik az erdélyi magyar sajtó nyelvhasználatáról?
– Sokaknak rossz véleménye van a sajtó nyelvéről, ami szerintem igazságtalan. Lehetne jobb, nem eléggé gondos, de nem igaz, hogy rossz a sajtó nyelve. Persze könnyű annak, aki folyóiratot szerkeszt, amelyből két szám jelenik meg egy évben, így könnyebb csiszolni a szöveget. Más viszont az, ha délután ötre le kell adnom az anyagot. De tudja, mi a baj? Valahol elsikkad az ellenőrzés. Nem tudom, most hogy működik, de régebben öt ember olvasott el egy szöveget, márpedig ebben az esetben nagy marhaság nem maradhat benne.
– Mit gondol a kortárs magyar irodalomról, a napjainkban használt nyelvről, illetve az elharapódzó vulgaritásról? Hol a határ, amelyen túl a vulgáris nyelvhasználat is hiteltelenné válik?
– Ez eléggé kérdéses a mai színházi, drámai irodalomban. Én mérlegelnék, és egyfajta középutat tartok jónak. Mert akik gyakorta használnak vulgáris szavakat, azok azt mondják: kérem, én ezzel jellemeztem azt a szereplőt, aki beszél. Minden fél mondata végén ott a bazd meg. Ebben természetesen van valami, az ember jellemét visszaadja a beszéde is, de azért arra vigyázni kell, hogy az olyan mértékkel történjék, amellyel csak épp érzékeltesse. Én jobban szeretek Mikszáthot olvasni, mint Spiró Györgyöt, de ez nem jelenti azt, hogy nem tartom őt nagy írónak.
– Ön szerint önmagában, szakmailag vagy a társadalom egésze szempontjából fontos a nyelv művelése?
– Erre nehéz válaszolni. A hibás nyelv a társadalom számára is hibás, nemzeti identitásvesztéshez vezet. Aki szépen és jól beszél magyarul, akinek szép az anyanyelve, aki műveli magát az irodalom és a sajtó révén, az megmarad a nemzetének. Belső identitás kell ahhoz, hogy tudjam, ki vagyok. Engem rettenetesen bosszant például, hogy ha becsengetek valakihez, akiről tudom, hogy magyar, úgy válaszol nekem: „cine?” Szóvá is szoktam tenni. Saját magunk alatt vágjuk a fát, ha nem beszéljük a nyelvünket, hiszen a nyelv akkor szép, ha beszélik.
Kiss-Előd Gergely. Krónika (Kolozsvár)

A cenzúra a legjobb stiliszta
Ha úgy tetszik, a beszédmód, a stílus, a szellemi színvonal kérdése ez az egész.
„Aki az ideológiai normákhoz nem tud alkalmazkodni, az fogalmazzon úgy, hogy ne vevődjék észre, mert már Goethe megmondta: a cenzúra a legjobb stiliszta.” Kitűnő kollégám és barátom, Láng Gusztáv bírálta így az egyetemi jegyzetemet 1983-ban, egy olyan tanszéki értekezleten, amelyről minden bizonnyal egy másik kéztől származó, menetrendszerű beszámoló is ment az ilyen „ideológiai” ügyekben illetékes „szervekhez”.
A pannon magyar értelmiségnek ajánlom
Ha nekem nem is, de kollégámnak éppenséggel akkor nagyon vigyáznia kellett, hogy megfelel-e az elvárásoknak, mert másképpen nem kap kivándorlási útlevelet. Elhangzott mástól is ilyen irányú kritika, az viszont már kielégítette az állítólag Goethétől származó szentencia imperatívuszát, mert az elméletekben jártas másik férfiú idevágó mondatában az öncenzúra ügyesen működött, valahogy így: „A szóban forgó irodalomelméleti jegyzetben a sajátos szellem fénye időnként nem a legmegfelelőbb helyeken villan fel.”
Csodák csodája, minden óvatoskodó változtatás nélkül jelent meg aztán nyomtatásban a kézirat Teremtett világ címmel a Kriterionnál, valószínűleg azért, mert a közvetlen szerkesztőt (Szilágyi N. Sándor kollégát) kivéve, a szolgálatos fülek közül senki nem értette, cenzorunk pedig meg se parittyázta az ontológiai, ismeretelméleti, esztétikai és nyelvfilozófiai hátteret, ami a marxista esztétikákkal szemben „villant fel” a könyvben, eléggé következetesen.
Elnézést, hogy ezzel a személyes emlékkel hozakodom elő, de még sorolhatnám azokat a filozófiai és elméleti tárgyú könyveket, amelyek akkoriban szintén átcsúsztak a szigorú réseken: Tamás Gáspár Miklós, Egyed Péter, Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos, Szilágyi N. Sándor tanulmányaira gondolok legfőképpen, a Bretter-iskola markáns csoportjára. Számbavéve, milyen kompromisszumokra kényszerítettek egykor a publikálási körülmények, a nyilvánosság folytonos állami kontrollja, és újraolvasva különböző műfajú szövegeinket, úgy gondolom, minden múltbeli gondolatunkat és kifejezésünket nyugodtan vállalhatjuk.
Most nem beszélek olyan nyilvánvaló veszteségekről, amelyekben többünknek része volt, mint például a letiltottság állapota, mondjuk, 1986-ban, vagy egy-egy kézirat kiadásának időbeli eltolódása, esetenként a Szekuritáté általi elkobzása is a házkutatások törvénytelen aktusai során, mert nem siránkozni, hanem bátorítani akarok.
Közben nálunk igazi kunszt lett úgy megírni a mondanivalót, hogy a folyóiratokban, heti- és napilapokban kötelező, zsarnokunkhoz intézett dicshimnuszok túloldalán lehessen valami olvasnivaló is azok számára, akik nem a címlapon megjelenő ideológiai szószra voltak kíváncsiak. Az ilyesmikért felelős szerkesztőkkel olykor alkuk is köttettek, hogy például Láng Gusztáv távozása után, nagy sikerű sorozata, a Kiskatedra megszűntével, az ő műfajához hasonló, legszűkebben szakmaira redukált, önkorlátozó stílusú rovat jelenjék meg Bölcsészkedjünk címmel.
És mindezt az ember nem úgy művelte már, hogy közben a Reményik Sándor képviselte Ahogy lehet rezignációját éreztük és éreztettük folytonosan az olvasókkal is, hanem olykor a cirkuszi mutatványos mosolyával, amint hajlékonyan átbújik azon a bizonyos karikán. Nem tartom becstelen dolognak, hogy rendszeresen publikáltunk egy olyan rezsimben, amikor jogos lett volna minden tiltakozás, de az a sztrájk, amit a fogalmazni és publikálni képes erdélyi értelmiség vezetett volna be, ha nyíltan ellenáll, az erdélyi magyar nyelvhasználat és irodalmi vagy tudományos értékteremtés mindennapi kis tetteinek feladását jelentette volna, a szellemi táplálék megvonását azoktól, akik mégis csak megtanulhattak anyanyelvükön olvasni.
Nos, ha úgy tetszik, a beszédmód, a stílus, a szellemi színvonal kérdése ez az egész. Nem néztem utána, hol is állította volt a szellemóriás német író ezt a ragyogó jellemzését a hatalom egyik eszközének, legtöbbször eléggé iskolázatlan lakájának, vagyis a cenzúrának, sokkal jobban bízom egykori kollégám, Láng Gusztáv memóriájában, mert ez a gondolat megér… egy meditációt, testvéreim.
Cs. Gyimesi Éva, Új Magyar Szó (Bukarest)

Kinek fütyöl?
Sajnos a tévé- és filmterméssel lassan úgy vagyok, mint a könyvekkel, ami szórakoztat, az nem felel meg az ízlésemnek, ami meg megüti a színvonalat az én mértékemmel, az untat. A Megasztár meg köztes kategória, se nem szórakoztat, se nem tartom színvonalasnak. Nem követtem az adásokat, mégis van véleményem arról a zűrzavarról, amit Tolvai Renáta győzelme itt kiváltott.
Sajnos a tévé- és filmterméssel lassan úgy vagyok, mint a könyvekkel, ami szórakoztat, az nem felel meg az ízlésemnek, ami meg megüti a színvonalat az én mértékemmel, az untat. A Megasztár meg köztes kategória, se nem szórakoztat, se nem tartom színvonalasnak. Nem követtem az adásokat, mégis van véleményem arról a zűrzavarról, amit Tolvai Renáta győzelme itt kiváltott.
A román állampolgárságú magyar kislány már korábban megnyert egy hasonló vetélkedőt Romániában, miközben nem igazán átütő tehetség. Most internetes fórumokon és lapok hasábjain (meg a fejekben) gyarapodik a zűrzavar. Összefoglalva a vitázókat ingerlő lényeget: magyar leány nyerte meg a román megasztárt, vagy román leány nyerte meg a magyart? Leszámítva azok népes táborát, akik csak vagy-vagyokban képesek gondolkodni, s érvelésük második szavától az anyázás szókincsébe csapnak, meg azokat, akik a nemzetpolitikák aktuális szólamait ismétlik, észre kellene venni az ügy kapcsán jelenségeket, folyamatokat, pozitív vagy negatív irányú tendenciákat.
Van egy kettős identitású személy a tizenötperces világhír középpontjában. Nyilván hibátlan románsággal nyilatkozik, ha a román televízió mikrofonját dugják az orra alá, és amikor magyarul kérdezik, akkor szép nagyváradi lokális ízeket hallunk idehaza. Ott fogja megcsinálni a zenei karrierjét, ahol jobb feltételeket kínálnak neki, ügyesebben sztárolják, profibb menedzsert állítanak mellé. Ahogy az építőmunkás is mobilis ma már, és oda megy, ahol jobb fizetést ígérnek a munkájáért. S körülötte őrjöng az összes elvakult, nehogy elorozzák azok a mi fényes ígéretünket.
Összes Trianonozásunkon és hazafias fogalmainkon messze túl alakul az élet a maga törvényei szerint. Vitáink – különösen a szélsőséges megnyilatkozások – egy száz-kétszáz évvel ezelőtti szókincsrendszerben értelmezik a haza, a szülőföld meg a nemzet fogalmát. Büszkélkedünk Bartókkal, Nobel-díjasokkal, akiket akkoriban a hivatalos politika késztetett távozásra innen, s lerománozzuk, leszlovákozzuk azt, aki kicsit is tájékozottabb annak az országnak a tömegkultúrájában, amelyben élnie adatott.
Mindeközben a Megasztárban egy harmadik nyelven, angolul, énekelnek javarészt a szereplők, a Youtube-on nézheti vissza mindenki, aki nem bírja a kereskedelmi adók időhúzó praktikáit, természetesen kínai gyártmányú számítógép monitora előtt ülve. És a megvalósult sajtó- és szólásszabadság természetes jogával élve névtelenül kurvanyázhatja a másikat, akinek övétől eltérő a véleménye.
Krebsz János, Új Magyar Szó (Bukarest)

Irodalmi mozgások színpadán
Kovács András Ferenc költő úgy véli, főszerkesztői munkáját addig végezné, amíg legjobb tudása szerint teszi
Kossuth-díjas beszélgetőtársunk, a jeles marosvásárhelyi költő, műfordító magán- és szakmai életében kerek évfordulók voltak az utóbbi időben: 2009-ben ünnepelte ötvenedik születésnapját, 2010-ben lett húszéves az általa főszerkesztett, rangos szépirodalmi folyóirat, a Látó. Beszélgetésünk ezt a két síkot, illetve a személyes mindennapok tekintetében összefonódásukat világítja meg, tervek és beteljesülések, gondok és örömök időtengelyén, vásárhelyi és szélesebb kitekintésben.
Hogyan helyezhető el a Látó a magyar kulturális sajtópalettán, a közönség opcióit is figyelembe véve?
– A Látó olvasottságáról igazán felmérés nem készült, mindazonáltal azt hiszem, különféle visszajelzésekből ítélve, amelyek közé természetesen beletartozik a honlapunk nézettsége és az ilyen jellegű felmértsége is az adatoknak, hogy sokan olvassák, honlapon elsősorban. Tehát a honlapon a lap megjelenése után olyan egy- másfél héttel felkerül a lapszám teljes anyaga.
Megjegyezném, hogy a Látó honlapján most már visszamenőleg a Látó-bibliográfia is olvasható Kuszálik Eszternek köszönhetően, ugyanakkor teljes a feldolgozottsága a Látó anyagának, ’90-től kezdve elérhetőek az anyagok. Ebben nagy szerepet játszott a Jakabffy Alapítvány és a Teleki Alapítvány. Tehát a Látóról mindaz, ami a húsz év alatt történt, a pillanatok nem, de a lényeges dokumentumok elérhetőek a neten. Lényegében ez az, ami számunkra nagyon fontos.
Mint minden más folyóirat, nyilvánvalóan terjesztési nehézségekkel küszködünk, mert a lapterjesztők olyanok, amilyenek, romániai színvonaluk és minőségük közismert. Segítenek, mondjuk, ebben a terjesztésben a különféle könyvesboltok, könyvterjesztő hálózatok.
Ugyanakkor azt hiszem, a nehézségek ellenére, ezen volna a legtöbb javítanivaló, csak ez a javítási szándék nem kimondottan a szerkesztőségeken múlik, hanem a partnerségeken. Másrészt pedig túlzott illúziókkal nincs miért viseltetni ezen a téren, mert az írott sajtó mintha regresszióban volna, nyilvánvalóan nem a nagy napilapokra és hetilapokra gondolok, hanem a kulturális sajtóra, nevezzük annak, lévén szó egy havi szépirodalmi folyóiratról, ami mindenütt nehezebben eladható.
Miben látja az okát ennek?
– Ezek már nem azok a társadalmi helyzetek, amelyek, mondjuk, ’89 előtt így vagy úgy meghatározták az irodalomolvasást vagy a szépirodalmi sajtó olvasását, sajnos, már nem is azok, amelyek, mondjuk, ’95-ig meghatározták, mert akkor még a nóvum erejével hatottak, annyi minden nem történt, nem jött még be, hogy talán még jobban odafigyeltek a Látóra. Nos, a Látó ettől függetlenül, a visszajelzésekből ítélve, jól áll ilyen szempontból – és, mondom, a visszajelzések nagyon egyszerűen mérhetők, a nézettségi indexével, amivel Szabó Róbert Csaba főszerkesztő-helyettes kollégám foglalkozik.
Olyan hat-hét ezer az állandó nézettség. Ez lesz a jövő útja szerintem, akarjuk, nem akarjuk. Ettől függetlenül a Látónak a külalakjára mindig is adott a mindenkori szerkesztőség, 2008 óta teljesen megújított, érdekes külalakkal jelenünk meg, amit a drága jó, néhai Irsai Zsoltnak és Birtalan Kölök Zsoltnak köszönhetünk. Tehát ezzel nagyon sok érdeklődőt „fogtunk”.
Lehet egy csomó negatívumot mondani, de lehet legalább annyi pozitívumot is, vagy talán még többet is, ugyanis a Látó belső berkeiről azt mondanám, hogy óriási a sorban állás és rengeteg közül lehet válogatni, nincs olyan, hogy kézirat miatt fennakadna a megjelenés, mert nincs kézirat vagy mert nem küldenek, tehát ilyesmi nincs, rengeteg van, amiből lehet válogatni, ami jó a szerkesztőség szempontjából, mert elosztható, hogy minden hónapra minél érdekesebb lapszámokat találhatunk ki.
Nagy hozadékot jelentenek a Látó rendszeres író-olvasó találkozói, az úgynevezett irodalmi színpadai.
– Több helyszínen vagyunk jelen ezzel, elsősorban a Művészeti Egyetem stúdiótermében, ha sikerül, aztán a Bernády Ház nagytermében is szoktunk lenni, hála Gabi Cadariunak a bábszínházba mindig beengednek, az egy jó kis hely, nagyon meghitt, vagy a Kultúrpalota kistermében. Ezek a Látó irodalmi színpadok is lassanként húsz éve tartanak, ezek nagy dolgok nekem. Legalább akkora dolog, mint a Látó irodalmi díjak átadása, ami ’91-től tart.
Az első év olyan szempontból volt még érdekes, hogy nemcsak szépirodalomra lehetett adni díjat, akkor még létezett olyan projekt, hogy adhattunk a romániai magyar szellemi élet vagy a média kimagasló műhelyeinek, vagy újságírói életművekre, de azután a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete vette át ezt a feladatot, illetőleg aztán nem kaptunk annyit, hogy ezt már tudjuk felvállalni.
Érdekességként mondható, hogy megjelent ez az antológia, A hibátlanság vágya, amit Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor szerkesztett. Ebbe, mivel vannak többszörös Látó-díjasok is, mindenkitől egy szöveg került be, tehát olyanoktól, akik közöltek effektíve, és szépirodalmat közöltek a Látóban. Holott az első időben, érdemes megjegyezni, mert magából az antológiából ezek így kimaradtak, egy intézményről van szó, az első évben például díjat kapott a Balogh Edgár vezette munkacsoport, amely a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont szerkesztette, vagy az újraindult Marosvásárhelyi Rádió kulturális adása, ezt a díjat Jászberényi Emese vette át, ő annak idején nagyon-nagyon sokat dolgozott ebben, illetve a harmadikat, a publicisztikai tevékenységért, Makkai János, a Népújság akkori főszerkesztője kapta.
Nyilvánvaló, hogy őket az antológiában nem lehett leképezni igazán, mert nem a Látóban közöltek, tehát ez lett volna a másik irányvonala a Látó-díjaknak, és ezt nekünk nem sikerült továbbvinnünk. Viszont ami sikerült, az évről évre látszik, nagyon sok felfedezett is van, díjat adunk, van széppróza, vers, esszé kategória, sőt még a kezdet kezdetén arra is gondoltunk, hogy nevesítjük ezeket a díjakat Gálfalvi Györggyel és Markó Bélával, aki még haza-hazajárt annak idején. Nagy dolog a Látó irodalmi színpada maga, hogy majdnem mindenkit vagy nagyon sok mindenkit, mindenféle műhelyt, különálló szerzőket és szerkesztőségeket is idehívtunk.
Van előre elkészített terv?
– Mindig van egy elképzelés, mindig van egy megszerkesztett terv, már volt olyan, hogy kétszer-háromszor visszatértek meghívottak, tehát tulajdonképpen azért álltunk át az utóbbi két-három évben fokozottabban arra, hogy egy-egy embert hívunk beszélgetőpartnernek, mert a műhelyeken egy kicsit most már túl vagyunk, a kiadókon, mert könyvkiadók is voltak, szintén egy kicsit túl, így külön embereket hívunk.
Namármost, ennek a látogatottsága, szerintem, meghatározó, negyven-negyvenöt ember bárhol megirigyelhető, mondjuk, még Budapesten is. Viszont azt kell mondanom, hogy egy magára valamit is és vehemens gőggel adó városban, kultúrára adó városban, mondjuk, ez nem olyan sok ... engedtessék meg, hogy bennem a nosztalgia még működjön. Előfordul, hogy néha sokan vannak, mondjuk, az Esterházy-koncerten, mert az egy koncert volt januárban Dés Lászlóval, amit a sepsiszentgyörgyi könyvtárral és az ottani magyar kulturális intézettel együtt csináltunk, de közben olyan hangokat is lehetett hallani, hogy megint Esterházy, ez miért jön ide, satöbbi. Ez megint Vásárhely.
Vásárhely nagyon sokféle, az egyik utcasarok okosabb a másiknál. Tehát mindenki mindent jobban tud, minden bizonnyal nálunk is jobban tudják, hogy milyen kell legyen egy irodalmi lap, de szerencsére ez kimondottan szépirodalmi lap, és ezt szeretném is kihangsúlyozni. És ez a szépirodalmi lap, bár lehetséges, hogy egy adott vásárhelyi, úgynevezett értelmiségi réteg nem szereti elfogadni, meg kell mondanom, egyik nevezetessége ennek a városnak.
Kovács András Ferenc (1959, Szatmárnémeti)
Költő, műfordító, szerkesztő. 1978-ban érettségizett szülővárosában, a Kölcsey Ferenc Líceumban, 1984-ben végzett a kolozsvári egyetem magyar–francia szakán. 1984–1991 között tanár Szentábrahámon, Siménfalván és Székelykeresztúron. 1990-től a Látó szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője. 1991–2002 között a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem dramaturgiatanára. 1997-ben a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának igazgatója. 2008-tól a Látó főszerkesztője.
Verseket 1977-től, gyermekverseket 1981-től közöl. Elsősorban románból és franciából fordít, emellett esszéket, irodalmi tanulmányokat ír. Verseiből angol, bolgár, cseh, észt, francia, horvát, lengyel, német, olasz, orosz, román, svéd és szlovén fordítások készültek. Költészetének a mai magyar irodalomban szinte példa nélküli formagazdagságát a következetes részletességgel felépített költői maszkok, alakmások (Jack Cole, Lázáry René Sándor stb.) is erősítik.
Számos rangos irodalmi elismerés, illetve a Magyar Köztársaság Babérkoszorús Költője Díj (2006) és a Kossuth-díj (2010) kitüntetettje. (A Digitális Irodalmi Akadémia adatai nyomán)
– Hozott anyagból dolgozunk, én azt szeretném, hogy olyan korszerű, jól olvasható, szépirodalmilag jól olvasható, a kortárs irodalmi mozgásokat tükröző lap legyen, amely bármelyik vidéki, magyarországi vagy akár budapesti lappal felveszi a versenyt, és meg kell mondanom azt, amire szintén nem figyelnek Vásárhelyen, hogy a vezető szépirodalmi lapok között említik a marosvásárhelyi Látót Budapesten is, ami, azt hiszem, nagy dolog.
A főszerkesztői munka sok lemondással jár? Hátráltatja, mondjuk, a versírást, vagy arra még marad idő?
– Nagyon sok munkám maradt abba, maradt félig-meddig torzóban. Azelőtt versrovatszerkesztőként dolgoztam, most már több mint húsz éve itt vagyok, utánam jött Láng Zsolt, Vida Gábor, úgyhogy így épült, ahogy mentek el nyugdíjba, utoljára Gálfalvi György barátom. Tehát a versrovatot szerkesztettem, aztán voltam főszerkesztő-helyettes, 2008-tól én vagyok a főszerkesztő.
Nyomasztó felelősségtudattal tölt el ez a dolog, nagy boldogsággal azonban, mint gyakorló írót és rendszeresen írni szerető embert, nem tölt el, sem ma, sem holnap, sem holnapután. Ameddig a legjobb tudásom szerint tudom ezt csinálni, addig csinálom. Hátráltat, hogyne hátráltatna, főszerkesztőnek ideális esetben egy kiváló tanárembernek kellene lennie. Nem igazán hosszan elvonuló regényírónak vagy kiváltképpen nem egy alanyi költőnek.
Adminisztratíve szerencsére olyan a szerkesztőség, hogy ezt leveszi a vállamról, meg kell dicsérjem a kollegákat, és külön kiemelném Szabó Róbert Csabát is, aki mozgékony, nálam fiatalabb főszerkesztő-helyettes, ez nagyon fontos, mindent megbeszélek vele, és kétségtelen, hogy egészen más, még ha nem is teljesen más látásmódot képvisel, hanem frissebb a szeme, frissebb dolgokra hívja fel az én kiöregedő tekintetemet, a szemem figyelmét, és ez így nagyon jó.
A közelmúltban ön új kötetet tett az olvasók asztalára. Ezt mikor írta?
– Most nagyon sok minden abbamaradt, úgy jött 2008-tól az összes változás, ami azóta rám hullott, kicsit felkészületlenül talált, befejezetlen könyvek vannak. Most nem dolgozom semmin, mert leadtam egy könyvet a csíkszeredai Bookart kiadónak, amely december közepén meg is jelent. Ebben egyrészt 14 régebbi vers van, és 45 új vers is van benne. A címe Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka.
Volt egy ilyen kitalációm annak idején, amikor ’94–’95-ben Alekszej Asztrov verseit Baka István barátom vigasztalására írtam, vagy vele párhuzamosan, ugyanis neki volt egy ilyen orosz alteregója, a Sztyepan Pehotnij, ami saját nevének a fordítása, Sztyepan Pehotnij testamentuma, és akkor még élt Pista, főleg a Tiszatájban közöltem ezeket, hogy érezze a kollegialitást, akkor már nagyon beteg volt.
Tehát ezt a 14 verset vettem, nem nyúltam hozzájuk, és úgy döntöttem augusztus 18-án, hogy még írok ehhez néhány verset, írok egy történetet is, nevezzük egyelőre alakmásnak, de nem alakmás, egy érdekes könyv lett. Nagyon fáradtra dolgoztam magam, ez az igazság, de augusztus 18-tól december 8-ig sikerült befejeznem.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

Aláírásokat gyűjt az RMDSZ
Szerkesztőségünket is riadóztatták érmelléki olvasóink arról, hogy az RMDSZ aktivistái házról házra járva aláírásokat gyűjtenek egy olyan ívre, amelyen egyetlen mondat áll, mégpedig: „Kérem, hogy az RMDSZ Bihar megyei szervezete, úgy mint eddig, tájékoztasson, illetve tájékoztathasson a kettős állampolgárságról”. Ehhez kérik a polgárok nevét, lakcímét, személyi igazolványának számát és aláírását. Az emberek elsődlegesen riadalmukat és bizalmatlanságukat osztották meg velünk, mivel rossz emlékeket és érzéseket kelt bennük a hatalom képviselőinek akciózása, sokan nem értik, hogy miért kérik el az adataikat és mihez kérik az aláírásukat. Volt, aki azon háborgott, hogy mi lehet a kérdés mögött, mivel az azt sugallja, hogy az RMDSZ-nek valaki megtiltotta, hogy tájékoztassa a romániai magyarokat a kedvezményes honosításról. A román vagy a magyar hatóságok, netán az unió tiltotta meg a kisebbik román kormánypártnak ezt? – kérdezik, mivel nem hallottak-olvastak erről. Kifogásolják, a kérdőívvel házalók nem képesek elmagyarázni a lakosoknak, mit kell támogatniuk.
Mire az akció híre eljutott hozzánk és megkérdezhettük a kezdeményezőket a hátteréről, a Kolozsváron megjelenő Krónikának már magyarázattal is szolgált Szabó Ödön, a bihari RMDSZ ügyvezető elnöke, aki lapunknak tegnap megerősítette az ott megjelenteket. (Az más kérdés, hogy a találgatásoknak és értetlenkedéseknek elejét vehette volna a párt azzal, ha még az aláírásgyűjtés megindítása előtt tájékoztatja a közvéleményt akár a helyi sajtó révén is.) A Bihar megyei RMDSZ 2004 decemberében harmincezer aláírást gyűjtött a határon túli magyarok honosításáért – emlékeztetett Szabó –, ezzel pedig felelősséggel tartoznak azok felé, akik annak idején támogatták ezt a kezdeményezést. Felidézte, hogy nemrég tájékoztató füzetet is kiadtak, illetve felvilágosító körutat szerveztek a megyében. A füzetet több ezer példányban nyomtatták ki, erre pénzt áldoztak. A mostani adatlap egy felmérés is egyben, hogy a szervezet lássa, nagyjából hány ember részére kell tájékoztatást nyújtaniuk az elkövetkezendőkben, és erre mennyi pénzt kellene áldozniuk. Ugyanakkor e sok ezer aláírással szeretnék bizonyítani a magyar kormányzat előtt, hogy a szövetség eddig is partner volt a kettős állampolgárság kérdésében és ezután is az kíván lenni, persze ehhez anyagi támogatást is igényelne. Szabó szerint nem az EMNT demokráciaközpontjai az egyedüli jogosultak felvilágosítást és eligazítást adni a romániai magyaroknak, mivel a szükséges információkkal és készséggel az RMDSZ emberei és irodái is rendelkeznek. Ugyanakkor minden, az adatvédelemmel kapcsolatos aggályt eloszlatna, hiszen a személyi igazolvány (CI) száma nem azonos a személyi számmal (CNP), az előbbivel szerinte nem lehet visszaélni. Reggeli Újság (Nagyvárad)

A Hit Gyülekezetétől félti az EMI a volt lovardát
Már nem szokatlan, hogy az Erdélyi Magyar Ifjak nagyváradi szervezete szabadtéri sajtóértekezleten nyilvánít véleményt, tegnap is ezt tette Csomortányi István elnökségi tag megyeszékhelyünkön, a váradújvárosi Kaszárnya téren, a hajdani huszárlaktanya és lovarda romjainak közelében. A telek és a II B műemléki besorolású ingatlanok önkormányzati tulajdonban vannak, a rácsos kaput lakat zárta előlünk. Az EMI szószólója azt kifogásolta, hogy a helyhatóság döntéshozó testülete a november 30-ai ülésen egy olyan határozati javaslatot tárgyalt, amelynek értelmében a Hit Gyülekezetének adták volna át 30 évre ingyenes használatba a lovardát és a hozzá tartozó telket, hogy ott konferenciaközpontot alakítson ki a Csomortányi által pénzügyi szektának nevezett vallási szervezet („asociaţie religioasă”). Az 1700-as évek végén épült lovarda 1181 négyzetméter alapterületű, ehhez 1827 négyzetméternyi udvar átadása szerepelt a tervezetben. Az épület évtizedekig használaton kívül állt, egy időben a Dinamo nevű sportterem működött benne, aztán raktárként szolgált, a romlás csak fokozódott, végül 1999-ben leégett a teteje. A falakon belül azóta fák sarjadnak, az udvari homlokzatot bádograktárak, színek takarják el.
Csomortányi szerint a magyarországi balliberális, főleg SZDSZ-es politikusok által támogatott szekta már másfél éve kinézte az ingatlant magának, valószínűleg önkormányzati segítséggel elő-megvalósíthatósági tanulmányt készíttetett, holott nem juthatott volna be a városi tulajdonú telekre. „A szekta a történelmi magyar egyházaktól szipkázza el a híveit, és ennek akarja átjátszani gyaníthatóan az RMDSZ az ingatlant. Valljon színt az RMDSZ, miért támogatja a szélsőségesen magyarellenes pénzügyi szektát!” A szövetség az EMI-s vezető szerint már eddig is beleszólt a történelmi magyar egyházak életébe.
Az RMDSZ-es támogatást egyébként csak feltételezi Csomortányi abból kiindulva, hogy bizonyára a szövetség frakciójának tagjai szavaztak az átadási határozat mellett. Az ominózus határozat viszont – a városházi honlap tanúsága szerint – 14 igen szavazattal, 7 ellenében és 6 tartózkodás mellett elbukott. Csomortányi viszont meg van győződve róla, hogy a Hit Gyülekezete újra próbálkozni fog, mert úgymond „sok munkát fektetett az előkészítésbe”. Mint mondta, az nem érv, hogy inkább adjuk oda akárkinek az ingatlant, mintsem hagyjuk összeomlani. Úgy véli, a városkasszában kell hogy legyen pénz a felújításra. „Ugyanaz a városvezetőség, amely bünteti a nem karbantartott házakban lakó polgárokat, tulajdonosként miért nem ilyen igényes?” – tette fel a kérdést. „Ne adjon köztulajdont a szektának a város” – foglalta össze az EMI álláspontját. Elismerte ugyanakkor, hogy sem a szervezet, sem ő nem fordult ezzel közvetlenül az önkormányzathoz.
Megkérdeztük Biró Rozália alpolgármestert az önkormányzat álláspontjáról, illetve az érintett városi RMDSZ-szervezet elnökeként is. Utóbbi minőségében elhárította a véleménynyilvánítást azzal, hogy a szervezetben testületileg határoznak majd, reagálnak-e a vádakra. A helyhatóság nevében közölte, hogy a város szívében lévő, sajnos romos műemléket építészeti sajátosságait megőrizve szeretnék felújíttatni, és ehhez évek óta keresnek befektetőt. Sajnos nem állnak sorban a nyolcszázezer eurót ajánlók – tette hozzá. „Továbbra is nyitottak minden ajánlatra, akár más egyházakéra is, de eddig csak a Hit Gyülekezete jelentkezett” – mondta. A környékbeliek is örülnének, ha felszámolnák ott a patkányfészket – tette hozzá. Várják az olyan jelentkezőket, akiknek a tervéhez megvan a regionális műemlékfelügyelet jóváhagyása is. (A Hit Gyülekezete tavaly júliusban megkapta az övéhez a hatóság elvi beleegyezését.) A tanács elé terjesztik a határozati javaslatot, és az dönti el, adják-e és kinek az ingatlant – magyarázta a folyamatot az alpolgármester. Máté Zsófia, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Közös székelyföldi megemlékezés (Madéfalvi veszedelem)
Piros-fehér-zöld zászló díszített tegnap majdminden csíkmadéfalvi portát, hiszen az 1764. január 7-i vérengzés évfordulója volt. Hagyomány szerint méltó megemlékezést tartottak a székely gyásznapon. Ezúttal nem sereglett a szomszédos falvak népe az emlékoszlophoz, ám a rendezvény mégis különleges volt, hisz egész Székelyföld területéről eljöttek a közösségek képviselői, mindhárom megyei tanács elnöke részt vett és beszédet mondott a megemlékezésen.
Mínusz 20 Celsius-fokos hidegben mentek a helybeli székely harisnyás férfiak, ünneplőbe öltözött helyiek és vendégek a felcsíki falu római katolikus templomába, ahol emlékező misét tartottak, közreműködtek a Zöld Péter Általános Iskola tanulói. Innen már ,,csak" -15 Celsius-fokban vonult fel szép rendben a gyülekezet az emlékoszlophoz. Elöl a gidófalvi és uzoni huszárok, igaz, csak gyalogosan, majd alcsíki kollégáik már lóháton, a csíki határőr gyalogezred hagyományőrzői, a helybeli rezesbanda, aztán a vörösével kirívó népviseletbe öltözött csángó asszonyok, s folytatódott a sor a megemlékezők sokaságával. Az obeliszknél a székely himnusz eléneklésével kezdődött, nemzeti imánkéval végződött a megemlékezés. Az egybegyűlteket Szentes Csaba házigazda polgármester köszöntötte, kiemelve, a székely gyásznap üzenete az, hogy nekünk, székelyeknek mindvégig össze kell fognunk. Kelemen Hunor művelődési miniszter kifejtette, a népirtás tanulsága kettős: szabadságunkért, értékeinkért, önazonosságunkért nem szabad semmiféle kompromisszumot kötnünk. A másik az, hogy nem szabad engednünk annak a csábító erőnek, mely egymás ellen akarja fordítani közösségünk tagjait. Ezt csak együtt tehetjük meg sikeresen. Hozzátette, nem szabad elfelednünk a csángók iránti felelősségünket. Balogh György, a Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulátusának ügyvezető konzulja a madéfalvi vérengzés kapcsán elmondta, a szabad székelyek, akik a később megszülető magyar nemzet előképét hordozták, a nemzetpusztulásra kiadott parancsra kimondták azt a szót, hogy NEM, amely szó bukásban is legyőz minden fegyvert. Tamás Sándor, a háromszéki önkormányzat elnöke kifejtette, ezer esztendő alatt egyik kezünkkel védtük, másikkal építettük ezt a tájhazát. Székelyföld közös alkotás, mindannyiunk tulajdona, azoké, akik megdolgoznak, megküzdenek, és áldozatokat hoznak érte. Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke emlékeztetett, székely történelmünk ismétli önmagát, az autonómia, a szerzett közösségi jogok visszaállítása ma éppoly aktuális követelésünk, mint volt az elmúlt évszázadokban. A megemlékezésen koszorút helyezett el többek között az erdővidéki önkormányzatok nevében Bölön, Nagyjta és Vargyas polgármestere, valamint Réty és Illyefalva elöljárója, közreműködött Nyisztor Ilona csángó énekes és a pusztinai Házépítő Egyesület női kara. Imát mondott ft. Csintalan László címzetes kanonok, főesperes.
Szekeres Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Acta Siculica, 2010
Hagyomány szerint múlt esztendő végére megjelent a Székely Nemzeti Múzeum évkönyve, az Acta Siculica, mely negyedik éve új alakban kerül az érdeklődők kezébe, borítóját a kiadó intézmény Keöpeczi Sebestyén József által rajzolt pecsétje díszíti.
A Kinda István, Boér Hunor, Kocs Irén, Szőcsné Gazda Enikő, Bordi Zsigmod Loránd, Méder Lóránt László, Sztáncsuj Sándor József, Csáki Árpád és Demeter Lajos által szerkesztett kiadvány Vargha Mihály igazgatói jelentésével kezdődik. Annak ellenére, hogy gazdaságilag gyengébb évet zárt a múzeum, új egységgel, a Magma Kiállítótérrel gyarapodott, 2010-ben hazaérkezett az Apor-kódex, melynek az Országos Széchényi Könyvtárban történt restaurálásáról Tóth Zsuzsanna számol be. A vaskos kötetben az alábbi, Háromszékhez kötődő témákról olvashatunk: adalékok az erősdi kultúra kronológiájához, az oltszEMI Auxilia ellentmondásos értelmezése, 16—17. századi kályhacsempék egy nyujtódi pincéből, kilenc falu erdőtörvénye, szárazság és pestis Háromszéken, az angyalosi honvédek, nemzetőrök, honfiak, honleányok jegyzéke, a háromszéki ágyúgyártás nehézségei, a második kökösi csata, a 19. századi közúti forgalom jellegzetességei, megélhetési taktikák válság idején, a kézdivásárhelyi, illetve kovásznai polgári fejlődés, a sepsiszentgyörgyi olvasóegylet, kaszinó, illetve a Sancta Maria intézet története, erdővidéki hímzés, orbaiszéki települések társadalmának változásai. Boér Hunor a történeti Erdély magyar népességének tagolódását tárgyalja a 2002-es népszámlálási adatok tükrében, és különleges nyelvhasználati megoldásokat javasol.
Szekeres Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A székely társadalom (895—1614) — Népesedéstörténet
Általános népességi ismertető
A korábbi szakirodalom azt állítja, hogy a székelység lélekszáma a honfoglalás korában, valamint a következő századokban jelentéktelen. Úgy tűnik, a székely―magyar népességszám megállapításánál a kutatók többsége megelégedett az egymásra hivatkozással, a szakirodalomban közismert és alacsonyra becsült népességszámok egyszerű átvételével.
Székelyföld címere — Luxemburgi Zsigmond adományozta 1437-ben
Lényegében nem vették figyelembe azt a katonai potenciált, amellyel a székely nép az említett korszakban rendelkezett, mert azok ismeretében egyértelmű lett volna, hogy a szakirodalomban ismert népességi adatok irreálisan alacsonyak. A Székelyföldön épült nagyszámú kőtemplom és kőből rakott erődítmény is arra figyelmeztet, hogy azokat a néhány családból álló közösségek aligha emelhették. Mindezek mellett a magyar kutatás ez idáig nem hasznosította a francia demográfia eredményeit, amelyek az analógia alapján, közvetett módon, de egyértelműen jelzik, hogy a honfoglalás idején és az azt követő századokban ― a Kárpát-medencében ― sokkal nagyobb lélekszámú magyarság és székelység élt. Ha elfogadjuk a szakirodalomban ismert, honfoglaláskorra vonatkozó népességi adatokat, akkor az 1300-as évek táján Magyarország lakossága mindössze egy, legtöbb másfél millió lehetett volna, márpedig biztosan állítható, hogy az említett korban az ország lakossága több mint hárommillióra tehető, a székelységé mintegy 72 000 főre. Az 1330-as években dr. Kováts Zoltán számításai szerint Magyarország népessége 3,5 millió, melynek keretében a székelység lélekszámát 83 426 főben határoztam meg. A honfoglalás kori székelység számaránya a honfoglaló magyarság keretében 4―5 százalékra tehető, ami a következő századokban némileg csökkent, mert a székelyeknek csak egy része települt át a mai Székelyföldre. Útközben a székelység némely része leszakadt, és helyben maradt, ezzel megmagyarázható a székely nyelvjárások továbbélése azokon a területeken, ahol hajdanán a székelyek hosszabb-rövidebb ideig tartózkodtak. A székelység lélekszámát elemezve, az analógia módszerével ellenőrizve, úgy látom, hogy az 1330-as és az 1500-as évekre (általam) számolt népességi adatok elfogadhatóbbak, mint a szakirodalomban olvashatók. Egyértelműnek tartom azt, hogy a székelység lélekszáma 895-től 1614-ig összehasonlíthatatlanul magasabb volt, mint amennyit a szakirodalom elfogad. Ha nem így lett volna, akkor az alábbi képtelen torz számarányokat kellene elfogadni. A szakirodalomban ismert honfoglalás kori 5―10 ezer fős lélekszám esetén a székelyek szaporodása 1330-ig 1660, illetve 830 százaléknak kellett (volna) lennie ahhoz, hogy elérje az általam számolt 83 426 főt, amely a magyarság keretében még így is szerény százalékarányt képvisel. Ha az 1330-as évekre vonatkoztatott népességi adatok, köztük a Kristó Gyula által 19―25―28 ezer főre becsültek lennének helytállóak, akkor a székelyek számának 1614-ig 500―600 százalékkal kellett (volna) emelkednie, míg a honfoglalás korához mérve 1200―2400 százalékkal. Azonban ilyen arányú népességnövekedésre nem volt lehetőség, mert a tanulmányozott korszakban csupán 2 ezrelékes átlagszaporulattal lehet számolni. Nos a fenti torz és elfogadhatatlan szaporulatot tükröző százalékarányok alapján egyértelmű, hogy a magyar szakirodalomban meghonosodott népességi becslések távol állnak a valóságtól. Ha Kristó Gyula népességi becslései az 1330-as évekre vonatkoztatva megközelítenék a valóságot, akkor a székelység a magyarság alig 0,54―0,71―0,80 százalékát tette volna ki, míg Szűcs Jenő, Györffy György 34 000, Veres Valér 35 000 fős székely népessége is mindössze 0,97―1,00 százalékarányt mutatna. Amint már említettem, még a székelység általam számolt lélekszáma is szerény, mindössze 2,38 százaléknyi, de ne feledjük, ez így is többszöröse a szakirodalomban ismert népességi adatoknak. Biztosan állíthatjuk, hogy a székelység számaránya a magyarságon belül soha nem lehetett 1 százalék alatti. Ha az 1330-as évekre vonatkoztatható számarányokat összehasonlítjuk a ma élő székelyföldi (Aranyos, Maros, Udvarhely, Csík, Gyergyó, Kászon és Háromszék) székelyekével, akkor azt látjuk, hogy a 700 000 fős székely nép a 15 milliós magyar nemzet 4,66 százalékát alkotja. Ha a világon élő székelység 1―1,5 milliós lélekszámát összevetjük a magyarságéval, akkor a számarány még nagyobb, azaz 6,66 és 10 százalék körül mozog. Egyértelmű tehát, hogy ily mértékű székely―magyar népességarány-eltérés, a korábbi századokhoz mérve, nem alakulhatott ki. Ez még akkor is így van, ha a történelem vihara, a török hódoltság, a síkvidéki létből fakadó nagyobb méretű pusztulás (a katonai expedíciók rablásai, gyilkolásai, a ragályos betegségek) a magyarságot jobban sújtotta, mint a hegyvidéken élő és katonailag jól szervezett székelységet. Népesség-rekonstrukciós vizsgálataim, elemzéseim egyértelműen igazolják azt, hogy a nevezett korszakban a szakirodalomban közismert és elfogadott lélekszámok, becslések légből kapottak, irreálisan alacsonyak. Tény, hogy a honfoglalás korában, 895 táján egymillió honfoglaló, köztük 41 000 fős székely nép érkezett a Kárpát-medencébe. Ez utóbbiak lélekszáma 1330 táján 83, 1500-ban 112, a 16. század végén 160, 1614-ben 115―120 ezer fő. Elképzelhetőnek tartom, hogy az újabb kutatások árnyalni fogják az általam számolt népességarányokat, de a szakirodalomban ismertek elfogadhatatlanok.
(folytatjuk)
Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Objektív történelmi szemlélet mítoszokkal ötvözve
Ha minden jól halad, a következő tanévtől már forgathatják a Székelység története című tankönyvet a hatodikos és hetedikes diákok. A munkacsoport vezetője, dr. Hermann Gusztáv Mihály, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa azt mondja, objektív történelmi szemléletű tankönyvet szerkesztenek, de megkeresik a módját annak is, hogy a nem igazolható történelmi hagyományok, a legendák, mítoszok is helyet kapjanak benne. „Ne eltűnjenek, csak kerüljenek a helyükre” – mondja Hermann. „Egy csíki községben tartottunk előadást Mihály János kollégámmal, amikor Borboly Csaba megyeitanács-elnök felvetette: szerkesszünk egy tankönyvet a székelység történetéről” – emlékezett vissza a kezdetekre a székelyudvarhelyi Hermann Gusztáv Mihály történész. A tankönyvet készítő munkacsoport koordinátora azt mondja, a székelység történetét egyelőre opcionális tantárgyként tanítják majd, később viszont – adott régióban – kötelező tantárgyként is bevezethetik. „Jómagam azt sem tartanám elvetendő ötletnek, hogy régiónkban a román osztályokban a román változatot is tanítsák, a kölcsönös megismerés jegyében” – mondja Hermann.
A leendő tankönyvet két évre, heti egy órára strukturálnák. Némi vitát szült, hogy a székelység vagy Székelyföld történetét írják meg. Hermann és a szerkesztőbizottság a székelység története mellett foglalt állást, hiszen – mint mondja – a Székelyföld története feltételezné a székelyek letelepedése előtti Székelyföld történetét is, s valószínűleg szintén vita lenne abból, hogy mit tekintsünk Székelyföldnek. „Leegyszerűsítené a dolgot, ha csak a székelységről, a székely székek közösségéről beszélnénk, de természetesen szó kell essen a székelységgel együtt élő egyéb etnikai csoportokról is” – véli a történész.
A megyei tanfelügyelőség javaslatára – a szervezés jelenlegi fázisában – egy ötfős tankönyvszerkesztő munkacsoport jött létre: Székelyudvarhelyről Mihály János és Novák Károly-István, Csíkszeredából Orbán Zsolt és Forró Albert, valamint a megyei főtanfelügyelő, Ferencz S. Alpár tagja a csoportnak, a munkálatok koordinátora pedig Hermann Gusztáv Mihály. A tartalomjegyzék nagyvonalakban elkészült, egyelőre a következő fő témák körvonalazódtak: földrajzi bevezető; Székelyföld a székelyek letelepedése előtt; székely eredetkérdés; székely honfoglalás; a székely társadalom; a változás kora; székelyek az erdélyi fejedelemség korában; székelyek a Habsburg-birodalomban; a diktatúrák kora; a dualizmus; a székelység az első világháborúban; kisebbségben, a „kicsi magyar világ” és a második világháború; a székelység a kommunizmus időszakában.
Hermann azt mondja, a szerzők egyhangúan egyetértettek abban, hogy egy objektív történelmi szemléletű tankönyv készüljön, bár mostanság egyre tágabb és magasabb körökben újra divatos a mitikus történelmet előnyben részesíteni. „Szeretném, ha szakmai szempontból szakszerű tankönyv készülne” – mondja Hermann. „Ugyanakkor meg kell keresni a módját annak is, hogy a nem igazolható történelmi hagyományok is bekerüljenek a tankönyvbe, például az eredetmítoszok is helyet kapjanak benne. Ne tűnjenek el, csak kerüljenek a helyükre. A gyermek azután is szereti, fogyasztja a mesét, miután megtudja, hogy nincs tündér, nincs sárkány, táltos paripa. A mítosz nem történelem, de hozzátartozik a mi regionális tudatunkhoz, s azután is lehet szeretni, miután megtudjuk, hogy valójában nem úgy történt” – állítja a történész. Szerinte jól átgondolt pedagógiai módszerrel megoldható, hogy a kamasz elfogadja a történelmi valóságot, s közben nem szenved traumát, ha kiderül, hogy Csaba királyfi nem hiteles történelmi személy, ráadásul a mítoszokat a gyermek továbbra is értéknek, identitását meghatározó elemeknek tekintse – mindezt egy másik értékrendbe helyezve.
Hermann szerint ennél a korosztálynál nagyon fontos a tankönyv grafikai arculata, erre is nagy hangsúlyt kívánnak fektetni a közeljövőben.
A munkacsoport terv szerint legközelebb január 18-án ül össze. Ahhoz, hogy a diákok már az idei szeptemberi becsengetés után kézhez kapják a Székelység történetét, legkésőbb tavaszra el kell készülnie. „Azt látom, hogy sok iskolában foglalkoznak a székely történelem kérdéseivel a pedagógusok. Ki bővebben, mélyebbre ásva, mások ritkábban, felületesebben, esetleges szakmai háttérrel. Ez a tankönyv egy átgondoltabb, szakmailag jobban ellenőrzött mederbe terelné a dolgot, s az információk is szakszerűbbek lesznek. Ez lenne a készülő tankönyv legnagyobb haszna” – állítja Hermann Gusztáv Mihály.
Jakab Árpád
Hargita Népe (Csíkszereda)

Huszonegy éves küzdelem mérföldköve
– Az RMDSZ számára komoly elégtételt jelent az oktatási törvény elfogadása, ez ugyanis nemcsak az elmúlt hónapok politikai küzdelmeinek, hanem gyakorlatilag az anyanyelvű oktatásért folytatott huszonegy éves küzdelemnek a mérföldköve is – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes pénteken, Kolozsváron tartott sajtóértekezletén.
A szövetségi elnök nagy jelentőségűnek nevezte, hogy az új jogszabály felszámolja a kisebbségi oktatást sújtó utolsó hátrányos, diszkriminatív rendelkezéseket, megteremti többek között a földrajz és történelem anyanyelven történő tanításának, valamint a román nyelv sajátos tankönyvek és tanterv szerinti oktatásának lehetőségét. Hasonlóan fontos, hogy több rendelkezést sikerült bevinni az esélyegyenlőség biztosítása érdekében, különösen a kis létszámú szórványiskolák fenntartása, valamint a tanfelügyelőségeken és az iskolák vezetésében történő arányos magyar jelenlét biztosítása tekintetében.
Közölte: rendkívüli elégtétel, hogy egy válságos, nehéz megszorító intézkedésekkel terhelt időszakban is sikerült jelentős reformintézkedéseket foganatosítani, főként az egészségügy, a tanügyi törvény által pedig az oktatási rendszer területén is. – A reform lényege a decentralizáció: az egészségügyi intézmények esetében ez már gyakorlatilag fél éve lezajlott, és ez az időszak azt bizonyította, hogy a decentralizáció hasznos és életképes – mutatott rá a szövetségi elnök, aki szerint a tanügyi jogszabály által most ez a folyamat mehet végbe az oktatás terén is, melynek nyomán az iskolákkal kapcsolatos döntések a helyi közösségek kezébe kerülnek majd, és ez az erdélyi magyarság számára nagyon fontos eredmény.
– Az oktatási törvény ugyanakkor a koalíciós együttműködés tesztje is volt – mutatott rá Markó Béla, aki úgy vélekedett, hogy a jogszabály elfogadása erősítette a koalíciós szolidaritást, és ezzel egy időben az RMDSZ távolabb került az ellenzéktől. Az elnök egyébként ismételten élesen bírálta az ellenzéki pártokat, amelyek az elmúlt időszakban hangsúlyosan magyarellenes magatartást tanúsítottak, és minden eszközzel azon voltak, hogy megbuktassák az oktatási törvényt. Álláspontja szerint az ellenzék rendkívül felelőtlen módon, gyakorlatilag önös érdekek miatt és politikai megfontolásokból akadályozta a jogszabályt, ennek érdekében akár az etnikumközi kapcsolatokat, az együttélést is feláldozták volna. – Az ellenzék felelőtlen, magyarellenes magatartása azt mutatja, hogy nem érkezett még el a Kánaán, pontosabban, hogy a Kánaán sohasem érkezik el: lényegében az etnikumközi viszonyt, a román–magyar viszonyt csak akkor tudjuk megfelelő módon kezelni, ha politikailag erősek vagyunk és erősek leszünk. A történelem nem visszafordíthatatlan, csak akkor, ha vigyázunk – hangsúlyozta az elnök. Népújság (Marosvásárhely)

Szellemi készenlétben
A Mentor Kiadónál 1998-ban jelent meg az Erdélyi Panteon című sorozat első kötete, Művelődéstörténeti vázlatok alcímmel, ezt 1999-ben követte a második, s 2001-ben a harmadik kötet. Azóta Erdély jeles írói, művészei, tudósai közül többen elhunytak, s mindamellett rajtuk kívül is hiányoznak többen, akiknek a harmadik kötetben lett volna a helyük ennek a sorozatnak a lapjain. Ezért döntött úgy a Mentor Kiadó vezetősége, hogy folytatják az Erdélyi Panteon sorozatot, a negyedik kötetben ezúttal elhunyt és kimaradt írókat, irodalomtörténészeket mutatnak be a szerzők – olvasható a szerkesztő Nagy Pál kötet végi Jegyzetében. Terveik szerint egy következő, ötödik kötetben szerepelnek majd a művészek és tudósok. Nagy Pál olyan szövegekből válogatott, amelyek kötetben, folyóiratban korábban már napvilágot láttak. Az alábbiakban mazsolázunk ezekből. Regénye, A zöld csillag és naplószerű önéletrajzi könyve, az Íme, az emberek! Madridban jelent meg, a szerző kiadásában. Mindkét könyv a menekülttábori lét keserveiről, a hontalanságról ad számot. A székelység írója a Mi az igazság Erdély esetében? című nemzetpolitikai tanulmányát a nyugati világ megnyerésére és jobb tájékoztatására fogalmazta. A pánszlávizmussal és a szovjet bolsevizmussal szemben erős Magyarországra van szükség, ez a nyugati világ érdeke. 1953. október 16-án a Fennvalóval és egyházával megbékélve hunyt el Madridban. Neve fennmarad, amíg magyarok élnek a földön. (Nyirő Józsefről – Medvigy Endre). Makkai, ha nem is vitatkozik mindezen, de az írásban közlés, a mondanivaló, az üzenet célba jutását tartja lényegesnek; a stílus helyenkénti ékessége csak némi hangszeres kedvderítő kísérlet hozzá – alkalmi eszköz, kellék... És maga az írás is! Makkai afféle kultúrhéroszi, népnevelői alkat, néppedagógus; nála az írás ennek a hivatásnak rendelődik alá. (Makkai Sándorról – Szőcs István) Tabéry regényei a társadalmi harcok mozgását, a világnézetek küzdelmét kívánták megvilágítani. A kor tablójának gazdag és festői ábrázolására, drámai jellemek és helyzetek teremtésére, a történelmi atmoszféra érzékeltetésére törekedtek. Tabéry ennek következtében zsúfolta regényeibe az adatok bőségét, és kísérletezett a nyelvi archaizálás korfestő lehetőségeivel. (Tabéry Gézáról – Pomogáts Béla) Hunyady legmaradandóbb alkotásai elbeszélései. Az élet apró mozzanatainak megragadása, emberi sorsokat jellemző tettek, magatartás és erkölcsiség művészi formába való öntése nála az elbeszélés műfajában sikerült a legjobban. (Hunyady Sándorról – Jancsó Elemér) * A bábaasszony fiában, a minden lépten visszarúgott, a puszta egzisztenciáért tíz körömmel verekedő, a tüdővészével fiatal halálraítélt Sipos Domokos írásaiban ne lett volna drámai erő? Ő, akit az élet nap nap mellett nem feszít keresztre, és nem húz karóba, talán meg se tudta volna írni a Vajúdó idők küszöbén infernális erejű utolsó mondatait, amelyeknél megrázóbban csak az evangélista örökítette meg a pillanatot, amikor a Megváltónak a kereszten felnyújtják az ecetes vizet. (Sipos Domokosról – Szentimrei Jenő) * "...amit vetett, az termést hozott, az megmarad. Abból kenyeret sütünk ma, holnap, holnapután, kenyeret, mi, s a jövő nemzedékei. A csend, amelyről De különben csend van címmel a hazai magyar költészet egyik legszebb versét írta, örökre körülzárta őt, ám olvasói számára csupa mozgás, csupa illat, '16-féle nyelven' zengő madárdal, harangszó és hattyújáték lesz továbbra is az ő csendje. (Bartalis Jánosról – Kiss Jenő) Akik ismerték, elmondhatják: nem volt mindennapi ember. Szálfatermetű – amikor én az ötvenes évek fordulóján, nem sokkal utolsó meghurcoltatása és azt követő halála előtt megismertem, már kissé hajlott hátú –. Gorkijra emlékeztető fejjel, valóságos Gorkij-bajusszal, mélyen emberi, de mégis bizonyos fajta távolságtartó gesztusokkal. (...) Nem volt mindennapi írói útja sem, mert (...) volt ereje ahhoz, hogy levonja a következtetést tévedéseiből. (...) ezt Daday Loránd a legnehezebb időkben is tettekkel, társadalmi pozíciója, sőt olykor élete kockáztatásával bizonyította. (Daday Lorándról – Dávid Gyula) Humorista volt, vagyis olyan író, aki mellre szívta a fájdalmat, azután szivárványkarikát fújt belőle. Így csak kevesen tudták a mutatvány bámészai közül, hogy a szokatlan szemfényvesztő zokog-e vagy dohányzik. (Tomcsa Sándorról – Bajor Andor) Emberi, tiszta vallomás; kortársairól, bajtársairól szólva is magáról beszél, s magára emlékezve is a nemzetiségi történelmet mondja. Őszi fényben rezdülő lírával, az elvégeztetettség érzésével. Mindenre pontosan emlékszik, mindent környezetével együtt láttat, s mégis, mintha olykor atlantiszi mélységből, beomlott tárnák alól szivárognának fel a dallamok, amikor még hitték, hogy valamit tenni lehet az emberért, még a vidéki lapok deszkapadlós szerkesztőségeiben is. (Kacsó Sándorról – Czine Mihály) Vita Zsigmond írásai a 17. századtól a 20. századig, Gyulafehérvártól Kolozsvárig, Apáczai Csere Jánostól Áprily Lajosig járták be az erdélyi magyar művelődés és irodalom útjait. Minden megállapítását, minden felfedezését gazdag levéltári anyaggal támasztotta alá, azonban a filológiai munkán, az adatok és adalékok meggyőző bőségén is minduntalan átüt személyes vonzalma, elkötelezettsége szülővárosa és az erdélyi magyar kultúra iránt. (Vita Zsigmondról – Pomogáts Béla) Beke György és nemzedéke 1944 őszén találkozik először a történelemmel; mégpedig úgy, hogy az mindjárt harcba is dobja a népi demokrácia kivívásáért, a nemzeti előítéletek eloszlatásáért, az egyenjogúságért, az egyéni és közösségi jogokat szavatoló demokratikus társadalmi rend megteremtéséért. Társadalmi és nemzeti rianások befolyásolták tehát kezdeti tájékozódását; aminthogy később ugyanilyen jellegű tektonikus mozgások juttatták búvópataksorsra induláskori eszményeit, hogy aztán a hatvanas évek végén újból előtérbe kerüljenek, tudatosan megtervezett munkába állítsák, majd a nyolcvanas évek végén számvetésre késztessék, hogy a 20. századi erdélyi magyarság illúzióival leszámolva életműve kiteljesítésén munkálkodhassék. (Beke Györgyről – Cseke Péter) * Huszár küldetéstudatban élte meg bukaresti létét, az idegenségérzetet a "hazánk az anyanyelv" kompenzálta, s célként fogalmazta meg e kulturális missziót. Ehhez persze munkatársakra is volt szükség. A Hétnek nagy szerepe volt abban, hogy a protokolláris Bukarestet értékes emberek gyülekezetévé varázsolták, Huszárnak pedig abban, hogy meghatározó szava volt a szerkesztőség tagjainak kiválasztásában, ennek köszönhetően az ötvenes évek végén " elásott" Földes Lászlót főszerkesztő-helyettesi rangban maga mellé véve rehabilitáltatta. (Huszár Sándorról – Bányai Éva) Bálint Tibor, az ízig-vérig kolozsvári író, az erdélyi sors különleges szavú megörökítője, a jellegzetes közép-európai társadalmi-történelmi élethelyzetek látomásos megelevenítője és az emberiségnyi léthorizontok megvilágítója: az erdélyi és az egyetemes magyar szépírás mesterei, legkiválóbbjai közül való volt – és marad. (Bálint Tiborról – Bertha Zoltán) Páskándi Géza munkássága, különösképpen drámaírása, drámaírói életműve nemcsak a modern magyar irodalom külön fejezete, hanem, mint ahogy ma már egyre inkább látszik, s remélhetőleg mindenki számára egyre bizonyosabbá, nyilvánvalóvá is fog válni, az egész európai modernségnek és főként a kelet-közép-európai drámaművészetnek is az egyik kiemelkedően jelentős alkotása. (Páskándi Gézáról – Bertha Zoltán) Ebben a tisztes korban az életmű karaktere már jól látszódik az arcon. A világító, ám fáradt fényű szem – akárcsak gazdája – begyűjtött mindent. Jót is, rosszat is, de az utóbbit nem karéjozhatta annyi bánat, hogy ne ragyogna. Avval is, hogy Torda ama híres országgyűlésének fölszabadító erejét és Mátyás igazságát, a szülötte föld és a befogadó város, Kolozsvár fényét egybemontírozta. (Lászlóffy Aladárról – Szakolczay Lajos) Erdélyi Panteon. Művelődéstörténeti vázlatok. Negyedik kötet. Szerkesztette: Nagy Pál. Mentor Kiadó Marosvásárhely, 2010 Népújság (Marosvásárhely)

Hívó szó értelmisége régen és ma
A Hívó szó és a vándor idő című kötetet mutatták be tegnap délután a Kolozsvár Társaság főtéri székházában, az RMDSZ 1990. január 7-i, első kolozsvári küldöttgyűlésének évfordulója alkalmából. – Emlékezések, dokumentumok, illetve a korabeli sajtó tükrében próbáljuk körüljárni az 1989. december 24-től 1990. április-májusáig tartó időszakot – összegezte bevezetőjében Kántor Lajos, a kötet szerkesztője.
Markó Béla RMDSZ-elnök szerint a különálló kezdeményezések úgy állhattak össze országos szövetséggé, hogy alázattal, hűséggel és szolidaritással viszonyultak az egység gondolatához. Kelemen Hunor művelődési miniszter kiemelte: a mai értelmiség részéről tévedés volna, ha nem hallatná hangját, amikor a közösség jövőjéről véleményt kell alkotni. Az est hangulatát a Concordia vonósnégyes és Vindis Andrea színművész előadása biztosította. A részletekre visszatérünk.
(Zay Éva) Szabadság (Kolozsvár)

Módosul a státustörvény
A kettős állampolgárság megszerzése után sem esnek el az eddigi támogatásoktól a magyarigazolvánnyal rendelkezők a státustörvény módosításának köszönhetően – mondta el Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár.
Az eredeti törvényszöveg azt tartalmazta, hogy aki magyar állampolgár, vagy folyamodik az állampolgárságért, az nem lehet alanya a státustörvénynek, azaz számára az oktatási-nevelési és egyéb támogatások nem járhatnak. A tavaly év végén hozott módosítással ezt megszüntették, az állampolgárság megszerzése után sem esnek el az érintettek a támogatásoktól – hangsúlyozta Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, hozzátéve: a honosítási törvény életbe lépésével nem szerették volna, ha diszkrimináció éri a magyarokat. A döntés mintegy kilencszázezer embert érint, napjainkig ennyien igényeltek magyarigazolványt.
„Azt szeretnénk, ha a szomszédos országokban élő magyarok juthatnának hozzá azokhoz a támogatásokhoz, kedvezményekhez, amelyek a státustörvényben vannak, ők azok akiknek erre szükségük van, s a magyar kormány őket szeretné segíteni” – fogalmazott Répás Zsuzsanna. Kifejtette: a támogatás feltétele ezentúl az, hogy valaki a szomszédos államokban éljen, s magyar ajkú legyen, de akár magyar állampolgár, akár nem, igényelheti a támogatást.
A kedvezmények köre nem változott, minden juttatás ugyanúgy jár majd mint eddig – jegyezte meg. Kitért arra is, hogy több helyen – így például Kárpátalján – elterjedtek olyan hírek, hogy az állampolgárság miatt nem járnak majd a juttatások. Ezeket a téves információkat szeretnék eloszlatni, hogy ne érezzenek akadályt az ott élő magyarok az egyszerűsített honosítás kérelmezésében – emelte ki.
A technikai módosítás mellett újdonság, hogy az oktatási-nevelési támogatás éves, húszezer forintos összege az óvodások után is jár ezentúl. Az iskolások után ezenfelül egy kétezer forintos taneszköz vásárlási támogatást is utalnak. Répás Zsuzsanna hangsúlyozta: szigorúbban szeretnék azt venni, hogy ki kapja meg ezeket a támogatásokat. Annak jár ez a juttatás, aki valóban magyar iskolába járatja a gyermekét - szögezte le, kiemelve: ennek a kedvezménynek az a célja, hogy a magyar nyelvű iskoláztatást segítse. Megjegyezte: a szórványterületeken, ahol nem elérhető a magyar iskola, szóba jöhetnek egyéb formák, mint például hétvégi magyar iskola.
Egy hét alatt több mint négyezren kérték az egyszerűsített honosítást
Az első héten annyian adták be kérelmüket a magyar állampolgárság iránt, ahányan korábban egy egész évben – tudtuk meg Wetzel Tamás miniszteri biztostól. Öt nap alatt 4107 kérelmező folyamodott egyszerűsített honosításért – a legtöbben Szabadkán, de sokan nyújtottak be kérelmet Kolozsváron és Csíkszeredában is. További érdekességként említették, hogy ezen a héten Abu Dzabin kívül Dohából, Isztambulból és Buenos Airesből is érkezett be állampolgársági kérelem.
A honosítási kérelmet a konzulátusokon is be lehet adni. Hamarosan az interneten keresztül is időpontot kérhetnek az érintettek – mondta a Krónikának Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul.
Egyszerűsített honosítási kérelmeket január 3-tól lehet benyújtani. A kérelmek 2200 magyar anyakönyvi hivatalban, több mint 90 külképviseleten, valamint a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal megyeszékhelyeken lévő ügyfélszolgálati irodáiban adhatók be. Wetzel Tamás miniszteri biztos korábban azt mondta, hogy az első évben 250-400 ezer kérelmezővel számolnak.
A mostantól alkalmazandó törvény értelmében magyar állampolgárságot azok az emberek vagy leszármazottaik kérhetnek, akik 1920 előtt vagy 1938 és 1945 között magyar állampolgárok voltak, beszélnek magyarul, és nincs valamilyen kizáró közbiztonsági vagy nemzetbiztonsági ok.
A törvény az eddigitől eltérően a határon túli magyaroknak nem szabja az állampolgárság megszerzésének feltételéül a bejelentett magyarországi lakóhelyet, a magyarországi lakhatás és megélhetés igazolását és az alkotmányos alapismeretek vizsgát. MR/MTI

„Legyen egyaránt jó románnak, cigánynak, zsidónak és magyarnak lenni!”
Az egyesülő Európa schengeni rendszerében visszafordíthatatlan módon kezdetét vette Trianon közjogi korrekciója, a szétszakított nemzet közösségi újraegyesülése – mondta Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, európai parlamenti alelnök a hétvégén Nagyváradon rendezett újévi fogadáson.
Az EMNT – mint arról a szervezet közleménye hírt adott – közel húsz éves hagyományt ápolva az idén is megszervezte az eddig a Királyhágómelléki Református Egyházkerület által patronált újévi fogadást. Az „Új év – új kezdet" címét viselő esemény házigazdája Tőkés László volt.
A fogadáson elhangzott beszédében kifejtette: a nacionál-kommunizmus bukását követően két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy – a posztkommunizmus keserű időszakát átvészelve – a kárpát-medencei magyarság életében tavaly végre a nemzetpolitikai rendszerváltozás is bekövetkezzen. Az anyaországi választások nemzetpolitikai fordulatot eredményeztek, és az új magyar kormányzat, az Országgyűlés – Trianon gyógyításaképpen – törvénybe iktatta az egyetemes nemzeti összetartozás eszmeiségén alapuló, határokat meghaladó magyar állampolgárságot – emlékeztetett Tőkés. „Az egyesülő Európa schengeni rendszerében íme visszafordíthatatlan módon kezdetét vette Trianon közjogi korrekciója, a szétszakított nemzet közösségi újraegyesülése" – hangsúlyozta az EP-alelnök. Szerinte a tavalyi esztendő végre megteremtette a feltételeit annak, hogy a visszahúzó múlttal véglegesen szakítsunk, hogy a gyógyulás útjára lépjünk, és az egész nemzettel együtt az erdélyi magyar nemzetrész is emelkedő pályára álljon. Tőkés úgy véli: a magyarságnak szakítania kell eddigi beidegződéseivel, elhibázott politikájával és gyakorlatával, a meddő önsajnálat, valamint a történelmi, erkölcsi felelősség-áthárítás „trianoni legendavilágából a valóság talajára" kell lépnie.
Közel száz év után Európa integrációja páratlan esélyt és keretet kínál Trianon és a kommunizmus meghaladására, Európa egységében végre megvalósulhat a magyarság nemzeti egysége, ezen belül pedig Erdély, Partium és Székelyföld integrációja – mondta Tőkés László.
„Az egyesült Európában végre legyen mindenkinek jó: legyen egyaránt jó románnak, cigánynak, zsidónak és magyarnak lenni!" – tette hozzá, megállapítva: Orbán Viktor miniszterelnök egy erős Európában egy erős Magyarországot remél és akar. Tőkés szerint a „nemzetek Európájában" az elszakított magyar nemzetrészek is benne foglaltatnak, a politikai és gazdasági önrendelkezését visszaszerző Magyarországgal együtt a határon túli magyar közösségek egész autonóm szövetségének, és benne egy erős Erdélynek is helye van. MTI, Erdély.ma

Magyar státusztörvény: Óvodásoknak is jár a támogatás
A tavalyi év végén módosított sátusztörvénynek köszönhetően a kettős állampolgárság megszerzése után sem esnek el az eddigi támogatásoktól a magyar igazolvánnyal rendelkező magyarok. A 2010-es esztendő végén a Magyar kormány módosította a státusztörvény néhány előírását – nyilatkozta Répás Zsuzsanna Magyarország nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára, aki azt is kihangsúlyozta, hogy a módosításoknak köszönhetően a kettős állampolgárság megszerzését követően sem esnek el az érintettek az az oktatási-nevelési és egyéb támogatásoktól, amit a magyar igazolvánnyal lehetett igényelni.
A döntés mintegy kilencszázezer embert érint, hiszen napjainkig ennyien igényeltek magyar igazolványt. A státustörvény által biztosított kedvezmények, támogatások igénylésére minden olyan személy jogosult, aki Magyarországgal szomszédos országban él, magyar ajkú, és mostantól az sem akadály, ha magyar állampolgár. A kedvezmények köre nem változott, minden juttatás ugyanúgy jár majd mint eddig, derül ki Répás nyilatkozatából. Az oktatási-nevelési támogatás éves, húszezer forintos összege az óvodások után is jár a státusztörvény módosítását követően, ugyanakkor az iskolások egy kétezer forintos taneszköz vásárlási támogatást is kapnak. A támogatás megítélését szigorúbban fogják elbírálni az idei esztendőtől kezdve, mivel a támogatás célja, hogy azok részesüljenek ebben, akik valóban magyar iskolába járatják gyermekeiket. Erdély.ma

Kelemen: új társadalmi szerződést kell kötni
Át kell gondolni a kereteket, új társadalmi szerződést kell kötni a Szövetségben – jelentette ki Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter pénteken délután Kolozsváron, az RMDSZ 1990. kolozsvári, első küldöttgyűlésének évfordulóján szervezett könyvbemutatón. Itt bemutatásra kerül a két évtizeddel ezelőtti eseményekre visszatekintő, mai emlékezéseket és dokumentumokat tartalmazó kötet, A hívó szó és a vándor idő. (Kolozsvár 1989-1990).
Utalva a kordokumentumnak számító kötetre, Kelemen Hunor kiemelte annak néhány olyan felvetését, amelyek 21 éve folyamatosan jelen vannak az erdélyi magyar közbeszédben. „Van néhány olyan probléma, amelyeket a mai napig nem tudtunk megoldani, ilyen például a Kolozsvár és Marosvásárhely közti versengés, vagy az RMDSZ párt vagy szövetség jellegének dilemmája. Sok, fontos kérdésben azonban teljes az egyetértés közöttünk. A Hívó Szóban megfogalmazott nyelvi és oktatási szabadságjogok megszerzése akkor és most is egyformán fontosak, és az is, hogy ezeket itthon, szülőföldünkön akarjuk megszerezni és érvényesíteni.”
Kelemen Hunor ugyanakkor az értelmiségiek szerepvállalására hívta fel a figyelmet, kérve támogatásukat az új társadalmi szerződés megfogalmazásában és megkötésében. „21 évvel ezelőtt is voltak olyan értelmiségiek, akik azonnal vállalták a cselekvést, olyanok, akik irányt mutattak, elméleti hátteret biztosítottak és olyanok is, akik elsőre tudták, hogy nem akarnak aktív, politikai szerepet vállalni. Ezt a kordokumentumot olvasva azt látom, hogy ’90-ben semmi nem döntetett el végérvényesen. Minden megfordítható ebben az országban, az értékrendek még nem kristályosodtak ki, még nem állnak a biztos alapok. Társadalmi közvitára szükség van, a XXI. században sem állhat félre a romániai magyar értelmiség, amikor ennek a közösségnek a jövőjéről van szó. Szükség van a párbeszédre, még akkor is, ha a háttérből történik ez, és nem aktív politikai szerep felvállalásával.”
(sajtóközlemény) Transindex.ro

Nem lehet hivatalos ünnepnap március 15-e
Vissza kell vonniuk a március 15. ünnepnappá nyilvánításáról szóló határozatokat azoknak a székelyföldi önkormányzatoknak, amelyek korábban erről döntöttek – közölte hétfőn György Ervin, Kovászna megye prefektusa.
A kormány területi képviselőjének számító prefektus annak kapcsán beszélt erről egy hétfői sajtótájékoztatón, hogy több Kovászna megyei önkormányzat az elmúlt időszakban határozatot fogadott el március 15. ünnepnappá nyilvánításáról. A kormánymegbízott az Agerpres román hírügynökség szerint elmondta: túlléptek hatáskörükön az erről határozó önkormányzatok, ugyanis hivatalos ünnepnap kijelölése kizárólag a román parlament hatáskörébe tartozik.
György Ervin figyelmeztette az önkormányzatokat, hogy bíróságon támadja meg a határozatokat, amennyiben azokat nem vonják vissza. A prefektusi hivatal eddig a Kézdivásárhely, Uzon, valamint Kovászna települések önkormányzatainak határozatát vizsgálta meg, és találta törvénytelennek. Ugyanakkor György Ervin elmondta: nem ütközik törvénybe például a Kovászna megyei tanács azon eljárása, miszerint a hivatal dolgozóival kötött kollektív munkaszerződést úgy módosították, hogy március 15-ét hivatalos munkaszüneti nappá nyilvánították. Ugyanezt tette a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal is.
Az 1848-49-es szabadságharc kitörésének időpontját, a magyarság nemzeti ünnepét Erdély-szerte megünneplik a magyar közösségek. A székelyföldi településeken eddig is előfordult már, hogy egyes közintézményekben munkaszüneti napot rendeltek el a magyar nemzetiségű önkormányzati vezetők. MTI, Erdély.ma

Ismét a magyaroké lehet Erdély?
A kommunizmus ideje alatt elkobzott családi vagyona visszaszerzését kezdeményezte több erdélyi, nemesi család örököse, és a visszaigénylési folyamat számos esetben sikerrel is járt. Több ezer hektárnyi földterületről, erdőkről, udvarházakról és fontos épületekről van szó Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Kézdivásárhelyen is, írja a România Liberă napilap. A kiadvány az erdélyi nemesek tulajdonát érintő visszaszolgáltatásokról közölt egy terjedelmes írást.
A Csiszár család – ezer hektár erdő és Bálványosfürdő
2005-ben Johann Taierling Németországban volt egyetemista, ekkor kapcsolódott be nagyszülei, Csiszár Dénes és Nagy Ferencz egykori vagyonának visszaszerzésébe. A család már korábban, 2000-ben indította el a visszaigénylési folyamatot, de jelentősebb sikerek nélkül. „Öt évvel ezelőtt megjelent egy új törvény, ami lehetővé tette, hogy minden földterületünket visszakaphassuk. Csak Kovászna megyében 410 hektárnyi erdőt kell visszaszolgáltassanak számunkra", nyilatkozta Johann a România Liberă napilap érdeklődésére. A fiatalember kezdetben többször megtette a Románia-Németország közti utat, egyetemi tanulmányai befejeztével pedig Kézdivásárhelyre költözött, az egyik visszaszolgáltatott családi ingatlanba. „A befektetett pénzemet áldoztam erre a célra, majd úgy döntöttem, hogy itt maradok, mert lehetőséget, jövőt láttam itt. Mivel Bálványos egy részét is vissza kell kapjuk a román államtól, a turizmusban látok lehetőséget, és az életemnek is inkább itt van értelme, mint Németországban” – magyarázta Johann Taierling.
Az egykori egyetemista Bákó megyében is visszaigényelt egy 317 hektáros erdőt. „Kovászna megyében is végleges döntés született, bár különféle kifogások merültek fel annak érdekében, hogy ne kaphassunk tulajdonjogot. Az elmúlt 5 évben több akadályt gördítettek az utunkba, gondot jelent a hatalmas bürokrácia, valamint az, hogy a törvényeket nem alkalmazzák megfelelőképpen. Ezek a területek nagyon értékesek, így érdekek ütköznek fölöttük”, mondta az örökös. Szilveszter előtt azonban jó hírt közöltek a fiatalemberrel a Kovászna megyei erdészeti hivataltól, egy újabb erdőterületet vehet birtokba. Johann Taierling azt reméli, egy hektár erdőért 3000 eurót kaphat majd. Ioan Niculaie üzletember háromszéki érdekeltségei
A Csiszár családnak Bálványoson is vannak érdekeltségei. „Dédapám 1850-ben vadászni érkezett ide, akkor még épületek sem voltak a környéken. Pihenni szeretett volna, így kért egy széket, majd leült és észrevette, hogy a szék lábánál víz tört fel a földből. Azonnal felismerte a mélyből feltörő víz értékét, s üzletember lévén, a torjai Apor báróktól megvásárolta a területet. Hat medencét, illetve több épületet és házakat építtetett fából”, mesélte Johann Taierling. Az épületek nagy része ma már nem is áll, a medencék pedig elhanyagoltak.
„Mi a földterületet szeretnénk visszakapni, és csak egyetlen épület visszaszolgál- tatását kértük, mert a többi faépítmény már összedőlt. A kommunisták a ‘60-'70- es években üdülőket építettek a mi területeinken. Többet kétes körülmények között értékesítettek, ezek most lepusztult állapotban vannak. Hiába újítanánk fel őket, nem felelnek meg a mai követelményeknek", nyilatkozta az örökös. Követve a család tulajdonainak adásvételét, Taierling felfedezte, hogy az ingatlanok egy része egy brassói üzletember, Ioan Niculaie tulajdonába kerültek, akivel felvette a kapcsolatot, és akitől ígéretet kapott arra, hogy a Csiszár család tulajdonát képező épületeket átadja az örökösöknek. „Mindeddig nem történt előrelépés az ügyben, jómagam pedig a kormánybiztosi hivatalhoz és a többi illetékes hatósághoz fordultam. A jogszabályok szerint a cég vissza kellett volna szolgáltassa a tulajdonunkat, de erre nem került sor”, mondta Csiszár Dénes örököse. Johann Taierling szerint az érintett ingatlanok egy része banki jelzálog alatt van, és szándékosan hagyják őket tönkremenni.
Ioan Niculaie üzletember a România Liberă napilapnak úgy nyilatkozott, már nem tulajdonosa annak a társaságnak, amelynek Bálványoson érdekeltségei vannak. Mindezek ellenére, Johann Taierling úgy döntött, nem adja fel a küzdelmet. Visszaigénylendő tulajdonai közé tartozik a kézdivásárhelyi strand is, amelyet családja épített még a kommunizmus ideje előtt.
Mikes család – tízezer hektárnyi erdő és egy kastély
Egy másik grófi család leszármazottai tízezer hektárnyi erdő és mezőgazdasági terület visszaszerzését intézik. A Mikes grófok örököse, Roy-Chowdhury Katalin fiaival együtt visszakapott már egy kastélyt valamint a hozzá tartozó, 34 hektárnyi erdőt és tavakat, a Kovászna megyei Zabola községben. Az 500 évvel ezelőtt épült kastélyban a kommunizmus idején, illetve a ’89-es fordulat után kórház, gyerekotthon és iskola is működött. A kastélyhoz tartozó, 300 éves egykori gazdasági épület 2006 óta luxuspanzióként működik.
A felújítást követően olyan lapok cikkeztek turisztikai rovatukban a panzióról, mint a The Guardian, a The Independent, valamint a New York Magazine, a Financial Times és a CNN Traveller. A kommunizmus előtt Mikes Ármin gróf az egyik legnagyobb kiterjedésű, magánerdő tulajdonosa volt Erdélyben. A román visszaszolgáltatási törvényeknek köszönhetően, örökösei újraindíthatják azt a virágzó erdőgazdálkodást, amit a család folytatott a XX. század elején, idézi a zabolai kastély honlapján közölteket a bukaresti napilap.
Mikes Ármin egyik dédunokája, valamint a zabolai kastély egyik tulajdonosa, Gregor Roy-Chowdhury, a londoni School of Economics tanulója volt és négy évig az amerikai Salomon Brothers bank londoni kirendeltségének munkatársaként dolgozott. „Az elmúlt 15 évben édesanyámmal és testvéremmel folyamatosan dolgoztunk azon, hogy visszaszerezzük és helyreállítsuk dédapám örökségét. Mindannyian Romániába költöztünk, és az a célunk, hogy a kastély ismét visszanyerje régi csillogását, hogy stabil munkahelyeket és barátságos turisztikai környezetet hozzunk létre” – magyarázta Gregor.
A Mikes-örökösöknek közel tízezer hektárnyi erdő- és mezőgazdasági terület visszaszerzésére van esélyük Kovászna megyében, de Erdély szerte másutt is több jelentős ingatlant visszaszolgáltathatnak számukra; Sepsibükszádon például egy 2000 hektáros területet visszaszolgáltatásáról döntöttek a család javára. Az örökösök a Mikes Ármin hagyatékát képező területeknek csupán egyharmadát kapták eddig vissza.
Gregor Roy-Chowdhury elmondta: felesége, Ugron Zsolna is olyan erdélyi nemesi családból származik, amely több ingatlantulajdonnal rendelkezett Hargita, Maros és Kolozs megyékben.
A Bánffy család tulajdona – Kolozsvár központja és százezer hektár terület
A Bánffy grófok örökösei is azok közé tartoznak, akik Erdély szerte több épületet és mezőgazdasági területet igényelnek vissza. A család összesen százezer hektár erdő- és mezőgazdasági területet kíván visszaszerezni a román államtól. Az örökösök egy része épületeket igényelt vissza Kolozsvár központjában és Erdély más városaiban is.
Az Bánffyak leszármazottai olyan Maros megyei erdőket igényelnek vissza, melyekben eddig nem kezdődtek kitermelési munkák. A helyi hatóságok szerint a legnagyobb fejfájást a Bánffy Dániel örököseinek követelése jelenti számukra. A család több mint 30 ezer hektáros terület visszaszolgáltatását sürgeti, de érkezett visszaigénylési kérelem más részéről is a területre. Az erdélyi nemes rokonai, Bethlen Anna és Zsuzsanna jelezték először visszaigénylési szándékukat, 2005 után pedig Bánffy Miklós magyar állampolgár – Dániel fia – kérte vissza a hatóságoktól ugyanazt a területet, közvetlen örökösként.
Maros megye kormánybiztosi hivatala szerint a család két ága között megállapodás született, hogy a Bethlen testvérek fogalmazzák meg először visszaigénylési kérésüket, román állampolgárok lévén. 2005 után azonban létrehoztak egy alapítványt unokatestvérükkel, így most közösen igénylik vissza a szóban forgó területet. „Jogaik érvényesítését az 1945-ből származó kisajátítási dokumentumok alapján kérik, ám ezek az iratok nem szolgálnak pontos adatokkal a területek tulajdonosairól. Az 1921-es kisajátítási törvény szerint, senkinek sem lehetett 200 holdnál nagyobb tulajdona hegyvidéki erdőkben, ami közel 100 hektárt jelent. Nem tudjuk, hogy mi alapján követelnek ők most több ezer hektárt„ idézi a România Liberă a kormánybiztosi hivatal álláspontját.
A hivatal egyik munkatársa, aki neve elhallgatását kérte a bukaresti napilaptól, így nyilatkozott: vizsgálódásaik során több fiktív irattal találkoztak, melyből kitűnik, hogy a nagy nemesi családok csupán papíron értékesítették területeiket egymás közt, annak érdekében, hogy azoknak nyoma vesszen. „Ők lassították az 1921-es agrárreformot is, mert soha nem felelt meg nekik az éppen aktuális helyzet. És ezt megtehették, mert fontos tisztségeket töltöttek be Erdély Romániához való csatolása után is”, nyilatkozta ugyanaz a forrás. A visszaigénylési dosszié iratai szerint, a grófok nagy pénzösszegeket kaptak a román államtól 1921-ben, a kisajátítások után.
Bánffy Dániel soha nem veszítette el magyar állampolgárságát. „A hortista Magyarország kormányának agrárminisztere volt, és kiderült, hogy a román állam ellen harcolt, és rá is vonatkozott Mihály román király 1945-ös rendelete, mielőtt a kommunisták hatalomra kerültek. A jogszabály leszögezte: azoknak, akik ellenséges magatartást tanúsítottak a román állam iránt, minden tulajdonát kisajátították „ nyilatkozta a Maros megyei kormánybiztosi hivatal munkatársa, akit a România Liberă napilap idéz. A Bánffy-hagyaték így a háborús ellenségek vagyonáért felelős hatóság kezelésébe került, akárcsak azok a német és olasz állampolgárok vagyona is, akiknek volt romániai tulajdonuk, de ellenségnek minősítették őket.
„Mindeddig nem született olyan jogszabály, ami a hasonló esetben történt vagyonfosztás tárgyát képező ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkezik”, derült ki a prefektúra nyilatkozatából. Az RMDSZ-képviselők 2005-2006-ban egy indítványban próbálkozták ezen tulajdonok visszaszolgáltatásának ügyét rendezni, de a képviselőház elvetette a javaslatot arra hivatkozva, hogy erkölcstelen törvényről van szó.
Erdészre bízott nemesi vagyon
A Bánffy család egy másik ága is több ezer hektárnyi erdőt igényel vissza. A tavaly elhunyt Bánffy Éva teljes vagyonát két unokájára, ügyvédjére és Ratosnya erdészeti hivatalának egykori igazgatójára hagyta. Utóbbiak azért kerültek be az örökösök közé, mert különféle iratokkal segítették a családot. Azok a területek, amit az érintettek visszaszereznének, most a háborús ellenségek vagyonáért felelős hatóság kezelésébe tartoznak. Visszaszolgáltatás tárgyát képezik Bánffy Zoltán erdőterületei is, annak ellenére, hogy ő jelentős anyagi kárpótlást kapott, aranyban, 1921-ben. Bánffy Zoltán véglegesen átköltözött Magyarországra és a párizsi békebíróságon pereskedett a román állammal. Az ügyben hozott döntés a Maros megyei Kormánybiztosi Hivatal tulajdonában van, és ebből kitűnik, hogy Románia kárpótolta őt” – nyilatkozta a hivatal vezetősége.
A Bánffy nemesek leszármazottainak jogi képviselői nem nyilatkoztak a visszaszolgáltatásokról a România Liberă napilapnak, és megtagadták azt is, hogy a lap megbízóikkal felvehesse a kapcsolatot, mondván: a média képviselőivel csak ügyvédein keresztül folytat párbeszédet a család.
57 kastély örökösei
A kolozsvári Kerekes Mária, a Beldi grófok leszármazottja, egy udvarházat igényelt vissza egy Kolozs megyei községben, írja a bukaresti napilap, idézve a Clujeanul kiadványt. Utóbbinak a hölgy úgy nyilatkozott: 1630-ig vezette vissza családfáját, és kiderült, elődei abban az időben Székelyföldön éltek.
A Kemény család is számos tulajdonát szeretné visszaszerezni. Egyik marosvásárhelyi örököse visszaigényelte és vissza is kapta a család egykori felsőzsuki ingatlanát, ami addig a település kulturális központjának számított: iskola, óvoda, könyvtár és művelődési ház működött benne.
A dálnoki Gaál grófok több száz hektárnyi terület visszaszolgáltatását kérték a Kolozs megyei Korpádon, valamint egy épületet is, melyen most is látható a család címere. Az ingatlan a helyi óvodának és iskolának adott helyet. A család másik tulajdonát, egy épületet, a kommunisták lebontották. 15 évvel ezelőtt az örökösök egy része Castellum néven alapítványt létesített, hogy megkönnyítsék a visszaszolgáltatási folyamatot. A Clujeanul lap szerint a szervezet 57 kastélyt és udvarházat azonosított, ami a néhai nemesi családok tulajdona volt és visszaigénylés tárgyát képezte.
A Teleki grófok örökösei beperelték a gernyeszegi TBC- elkülönítőt, mert a Maros megyei egészségügyi intézmény a család egykori kastélyában működik, írja citynews.ro. Szintén a Teleki örökösök 100 hektárnyi területet is visszaigényeltek a Maros megyei erdészeti igazgatóságtól.
romanialibera.ro Fordítás: Demeter Virág-Katalin , Erdély.ma

Tőkés: elkezdődött Trianon korrekciója
Az egyesülő Európa schengeni rendszerében visszafordíthatatlan módon kezdetét vette Trianon közjogi korrekciója, a szétszakított nemzet közösségi újraegyesülése – mondta Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, európai parlamenti alelnök a hétvégén Nagyváradon rendezett újévi fogadáson.
Az EMNT – mint arról a szervezet közleménye hírt adott – közel húsz éves hagyományt ápolva az idén is megszervezte az eddig a Királyhágómelléki Református Egyházkerület által patronált újévi fogadást. Az „Új év – új kezdet" címét viselő esemény házigazdája Tőkés László volt.
A fogadáson elhangzott beszédében kifejtette: a nacionál-kommunizmus bukását követően két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy – a posztkommunizmus keserű időszakát átvészelve – a kárpát-medencei magyarság életében tavaly végre a nemzetpolitikai rendszerváltozás is bekövetkezzen. Az anyaországi választások nemzetpolitikai fordulatot eredményeztek, és az új magyar kormányzat, az Országgyűlés – Trianon gyógyítása képpen – törvénybe iktatta az egyetemes nemzeti összetartozás eszmeiségén alapuló, határokat meghaladó magyar állampolgárságot – emlékeztetett Tőkés. „Az egyesülő Európa schengeni rendszerében íme visszafordíthatatlan módon kezdetét vette Trianon közjogi korrekciója, a szétszakított nemzet közösségi újraegyesülése" – hangsúlyozta az EP-alelnök. Szerinte a tavalyi esztendő végre megteremtette a feltételeit annak, hogy a visszahúzó múlttal véglegesen szakítsunk, hogy a gyógyulás útjára lépjünk, és az egész nemzettel együtt az erdélyi magyar nemzetrész is emelkedő pályára álljon. Tőkés úgy véli: a magyarságnak szakítania kell eddigi beidegződéseivel, elhibázott politikájával és gyakorlatával, a meddő önsajnálat, valamint a történelmi, erkölcsi felelősség-áthárítás „trianoni legendavilágából a valóság talajára" kell lépnie. Közel száz év után Európa integrációja páratlan esélyt és keretet kínál Trianon és a kommunizmus meghaladására, Európa egységében végre megvalósulhat a magyarság nemzeti egysége, ezen belül pedig Erdély, Partium és Székelyföld integrációja – mondta Tőkés László.
„Az egyesült Európában végre legyen mindenkinek jó: legyen egyaránt jó románnak, cigánynak, zsidónak – és magyarnak lenni!" – tette hozzá, megállapítva: Orbán Viktor miniszterelnök egy erős Európában egy erős Magyarországot remél és akar. Tőkés szerint a „nemzetek Európájában" az elszakított magyar nemzetrészek is benne foglaltatnak, a politikai és gazdasági önrendelkezését visszaszerző Magyarországgal együtt a határon túli magyar közösségek egész autonóm szövetségének, és benne egy erős Erdélynek is helye van.
szatmar.ro, Erdély.ma

Az egyszerűsített honosítás tapasztalatait is megtárgyalják
Az egyszerűsített honosítás tapasztalatairól, a kisebbségi vegyes bizottságokról és a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) szakbizottságairól lesz szó a nemzetpolitikai tárcaközi bizottság keddi ülésén – mondta el Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár.
Kifejtette: örömmel látják, hogy a kedvezményes honosítás ügyintézése problémamentesen zajlik, de az eddigi tapasztalatokat, fejleményeket szeretnék áttekinteni. Napirenden szerepel még a Bethlen Gábor Alap, amelyről december 23-án fogadott el törvényt az Országgyűlés. A bizottság tagjait az alap indulásáról tájékoztatják, illetve arról, hogyan alakul át az eddigi támogatási rendszer, milyen nyilvántartást működtetnek, hogyan szeretnék az adatszolgáltatást megvalósítani az egyes államtitkárságok között. Megjegyezte: az alaphoz kapcsolódó alapkezelő nonprofit zrt. létrehozása is folyamatban van, várhatóan egy hónapon belül megkezdheti munkáját.
Téma lesz a Máért szakbizottsági rendszere. A helyettes államtitkár felidézte, hogy tavaly a Máért ülésén négy szakbizottság felállításáról döntöttek, az oktatási és kulturális, a gazdasági és önkormányzati, a külügyi és jogi, illetve a szórványtestület. Utóbbinak két albizottsága lesz, az egyik a kárpát-medencei szórványmagyarsággal, a másik a nyugati diaszpórával foglalkozik majd. A diaszpóra szakbizottság kivételével mindegyik testület még januárban ülésezik, a diaszpóratestület pedig várhatóan februárban tanácskozik. A szakbizottság munkájában a Máért tagszervezetei mellett a kormányzat képviselői is jelen lesznek – hangsúlyozta.
A tárcaközi bizottság negyedik témája a vegyes bizottságok munkája lesz. Répás Zsuzsanna elmondta, hogy összesen hat kisebbségi vegyes bizottság ülése várható az első félévben, először a magyar–szlovák vegyes bizottság tart majd ülést.
A kormány augusztus 27-i hatállyal hozta létre a Nemzetpolitikai Tárcaközi Bizottságot (NPTB) a kölcsönös felelősség és figyelem elvén nyugvó nemzetpolitikai tevékenység összehangolására. A testület elnöke Semjén Zsolt, a miniszterelnök általános helyettese, alelnöke pedig Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára.
Az NPTB feladata – a kormányhatározat szerint – egy, a kormány nemzetpolitikai tevékenységét segítő kölcsönös tájékoztatáson alapuló, egységes információs rendszer létrehozása, a nemzetpolitikai vonatkozású feladatok végrehajtásának koordinálása és értékelése, az egyes minisztériumok külhoni magyarokat érintő tervezési tevékenységének összehangolása, a központi államigazgatási szervek külhoni magyarokat érintő tevékenységének folyamatos figyelemmel kísérése, és javaslattétel a kormány számára a nemzetpolitikai vonatkozású feladatok végrehajtása során a forrásigény összehangolt tervezésére és a pénzfelhasználás ellenőrzésére.
A bizottságban képviselteti magát a Belügyminisztérium, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, a Külügyminisztérium, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium, a Nemzetgazdasági Minisztérium, valamint a Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkári, illetve parlamenti államtitkári szinten. A bizottságban helyet foglal a KSH elnöke is. A kormány határozatában felkérte a Magyar Tudományos Akadémia elnökét, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnökét, valamint a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal vezetőjét, hogy személyesen vagy delegáltja útján állandó meghívottként vegyen részt az NPTB munkájában. A testület legalább negyedévente tart teljes ülést.
MTI, Erdély.ma

Kémenes Lóránt türi plébános, aki ébresztőt fújt a szórványban
Kémenes Lóránt türi plébánost Gyergyószentmiklóson szentelték pappá 2000-ben. Első állomáshelyén, Marosvásárhelyen a gye- rekpasztorációt és a fiatalok lelki irányítását bízták rá. Jogi diplomát szerzett Rómában, 2006-tól egy dél-erdélyi szórványfaluban, Türben szolgál.
Mostohán alakult ennek a kis falunak a tör- ténete, alapvetően Balázsfalva közelségének és az 1918-ban ott történteknek köszönhető ez.
100 éve itt ortodox nem volt, ám 1948-ban mikor betiltják a görög katolikus egyházat, rögtön átveszik templomaikat az ortodoxok és akkor indul meg a betelepítés. 1972-ben bezárják az utolsó magyar iskolát is. Mikor Kémenes Lóránt ide került, Isten házát is romokban találta. Rájött, hogy ahhoz, hogy az embereknek visszaadja a hitét és az önértékelését, először méltó helyet kell hozzá teremtenie. Nekifogtak a munkálatoknak, de volt két számla, amit nem tudott a közösség kifizetni. Ezért a plébános olaszországi vendégmunkát vállalt, és abból fedezte a felújítást.
Én székely ember vagyok, fogalmam sem volt arról, hogy mit jelent, hogy szórvány. Itt sokkal többet kell arra adni, hogy egyenként minden embert megkeressek. Én nyitva ha- gyok mindent. A lakat csak a tolvajt kísérti, de a nyitott ajtó kísért arra, hogy betérjek" – vallja a türi plébános.
Lóri atya nemcsak a templomban, de az éte- ren keresztül is megszólítja a híveket, ugyan- is ő álmodta meg és vezeti a Balázsfalvi Rádió magyar nyelvű műsorát, az Ébredést, amely kedden és pénteken hallható. Erdély.ma

Nem lehet hivatalos ünnepnap március 15-e
Vissza kell vonniuk a március 15. ünnepnappá nyilvánításáról szóló határozatokat azoknak a székelyföldi önkormányzatoknak, amelyek korábban erről döntöttek – közölte hétfőn György Ervin, Kovászna megye prefektusa.
A kormány területi képviselőjének számító prefektus annak kapcsán beszélt erről egy hétfői sajtótájékoztatón, hogy több Kovászna megyei önkormányzat az elmúlt időszakban határozatot fogadott el március 15. ünnepnappá nyilvánításáról. A kormánymegbízott az Agerpres román hírügynökség szerint elmondta: túlléptek hatáskörükön az erről határozó önkormányzatok, ugyanis hivatalos ünnepnap kijelölése kizárólag a román parlament hatáskörébe tartozik.
György Ervin figyelmeztette az önkormányzatokat, hogy bíróságon támadja meg a határozatokat, amennyiben azokat nem vonják vissza. A prefektusi hivatal eddig a Kézdivásárhely, Uzon, valamint Kovászna települések önkormányzatainak határozatát vizsgálta meg, és találta törvénytelennek. Ugyanakkor György Ervin elmondta: nem ütközik törvénybe például a Kovászna megyei tanács azon eljárása, miszerint a hivatal dolgozóival kötött kollektív munkaszerződést úgy módosították, hogy március 15-ét hivatalos munkaszüneti nappá nyilvánították. Ugyanezt tette a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal is.
Az 1848-49-es szabadságharc kitörésének időpontját, a magyarság nemzeti ünnepét Erdély-szerte megünneplik a magyar közösségek. A székelyföldi településeken eddig is előfordult már, hogy egyes közintézményekben munkaszüneti napot rendeltek el a magyar nemzetiségű önkormányzati vezetők. MTI, Erdély.ma

Csupa csapás az élet – utószó helyett
Az elsorvasztott moldvai magyar oktatás könyvét az 1989-es fordulat után a Kárpátok külső lábánál élő és az Erdélybe áttelepedett csángóság anyanyelvű oktatásának visszaállítása körül kialakult bonyodalmak hívták életre. „Visszaállításról" beszélünk, mert a moldvai csángó népelem történetében első ízben 1948 és 1959 között a Magyar Népi Szövetség (1946—1953) szervezőmunkája eredményeképpen, mondhatni törzsi szinten és körülmények között, anyanyelvű iskolák, tagozatok vagy osztályok és óvodák is működtek. Ezeknek a története alig ismert, csak részkutatások és visszaemlékezések alapján tudunk róla ezt-azt. A háború utáni csángókutatás, ameddig a nacionálkommunista érában ez egyáltalán lehetséges volt, elsősorban nyelvészeti és néprajzi fogantatású. Az iskolákra vonatkozó emlékanyag feltárása háttérbe szorult. 1990-ig ez politikai tabutéma volt, az egykori magyar iskolák tanulóinak emlékezetében is megkopott, a valamikor missziós tudattal érkező vagy kényszerrel Moldvába kihelyezett erdélyi tanítók — többségük szakképzetlen — már az iskolák bezárása előtt, ha tehették, visszaszivárogtak szülőföldjükre, „Magyar Földre", ahogyan a legkeletibb csángók Erdélyt nevezik. A székelyföldi iskolákba toborzott, később kicsempészett csángó gyermekek zöme nem tért vissza szülőföldjére, jelentős részük Erdélyben „ragadt", s aki visszament, az rendszerint elrománosodott, s egyébként is, amire az első tanítóképzősök szülőföldjük iskolái felé indultak volna, ezeket brutálisan felszámolták. A könyv a szó szűkebb értelmében az 1947—1959 közötti időszak történéseit visszaemlékezések és dokumentumok alapján próbálja rögzíteni. A Csupa csapás az élet könyvborító közé fogott események, életpályák, a szerző szubjektív „csángóélményei" azonban fél évszázadnál is tágabbra kerekítik ezt az időszakot, hiszen az egykori iskolák létesítésének előzményei, a tanulók-tanítók pályaíve későbbi alakulásának ismerete nélkül nem érthető meg az a történelmi-társadalmi háttér, amely ezeknek az iskoláknak a szülőanyja, majd gyilkosa.
Az iskola- és emberi sorstörténetek kiszálazásának földrajzi háttere régiókat és országokat átfogó. Moldvában Szászkúttól vagy a jelenlegi legkeletibb csángó településtől, Lábnyiktól az északi csángó szigetig, Szabófalváig térképez fel egy hatalmas szellemi térséget, ehhez társulnak a székelyföldi kirajzások történetei s a Magyarországra különböző időszakokban áttelepedett csángó életpályák indázata.
A Csupa csapás az élet sűrített és a mozgókép műfaji követelményeihez igazított változata a Voltunk mük es… című történeti dokumentumfilmből (Magyar Történeti Dokumentumfilm és Dunatáj Alapítvány, Budapest, 1998) is megismerhető. A riportkönyv természetesen dimenzióiban és szerkezeti felépítésében is más. A szerző annak örülne, ha a könyv és film páros együtt kerülne az olvasó/néző elé.
Sylvester Lajos, Erdély.ma