Hányan, kik és mit olvastunk?
A kéthetes leltárösszesítés miatt zárva tartott Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár hétfőtől újra várja olvasóit és kölcsönzőit a szokott nyitásrendnek megfelelően. A statisztikában szereplő számok sok mindenről árulkodnak.
Többek között könyvtárba járási szokásainkról, az olvasók nem, életkor és foglalkozás szerinti megoszlásáról, a könyvtár által felkínált internethasználat igénybevételének mértékéről árulkodnak az elmúlt két héten összesített, múlt esztendőt tükröző statisztika adatai.
2010-ben 38 476 látogatója volt a könyvtárnak, akik összesen 61 760 darab – méghozzá 90 százalékban magyar, 5-5 százalékban román, illetve idegen nyelvű – kötetet kölcsönöztek ki. A tartalom szerinti megoszlás azt mutatja, hogy legnagyobb arányban (45 százalékban) az irodalmi és nyelvészeti könyvek iránt volt érdeklődés, ezt sorban a pszichológiai és neveléstudományi, majd a természettudományi és más szakkönyvek követték. A gyermekkönyvek népszerűségéről a 13 százalékos arány árulkodik. Az olvasók 74 százalékban nőkből, 26 százalékban férfiakból álltak. 59 százalékban iskolások és egyetemisták látogatták a könyvtárat, 19 százalékban a szellemi foglalkozást végzők, 12 százalékban a háztartásbeliek, nyugdíjasok, illetve munkanélküliek, és 10 százalékot tettek ki a különböző munkások. Az olvasók életkorát tekintve: a 14 év alattiak 23 százalékot, a 14 és 25 év közöttiek a legnagyobb arányt kitéve, 39 százalékot, és a 25–40 év közöttiek 22 százalékot tettek ki. Negyven és hatvan év között mindössze 10 százalék, hatvan fölött 6 százalékban járnak könyvtárba a székelyudvarhelyiek. A Biblionet-részleg mutatói szerint tavaly 5537 személy vette igénybe a könyvtár által felkínált internetet.
Az állományfejlesztési mutatókról beszámolva Szabó Károly könyvtárigazgató elmondta, tavaly összesen 1704 kötettel bővítették az állományt 30 647 lej értékben, négy forrásból: költségvetésből, belföldi, illetve külföldi adományból, valamint az olvasók felajánlásaiból. Az összesítés szerint a jelenlegi könyvállomány 129 040 kötetből, valamint számos sajtótermékből és elektronikus dokumentumból áll. Továbbá 79 hangoskönyv, 1022 VHS-film, 306 DVD-film, 287 audio- és 107 multimédia-CD, valamint sok ezer bakelitlemez áll az érdeklődők rendelkezésére a látvány- és hangzóanyag részlegen. Az összesítést követően a könyvtár újra a szokott nyitásrend szerint várja olvasóit.
Antal Ildikó. Hargita Népe (Csíkszereda)

Az EMNT Bihar megyei szervezetének közleménye a honosítás tárgyában
Az elmúlt hetekben több szervezet is elkezdett tájékoztatókat tartani a magyar állampolgárság könnyített megszerzésének lehetőségéről. Az egyik szervezet, jelesül a Bihar megyei RMDSZ tájékoztatóján - immár sokadszor -, téves információk kerültek nyilvánosságra. A hibáktól, félrevezető adatoktól hemzsegő tájékoztató füzet mellett az RMDSZ megyei szervezete a mai napig nyilatkozik, tájékoztat, annak ellenére, hogy ma sem ismerik az állampolgárság könnyített megszerzésének követelményeit (azt nem tételezzük fel, hogy szándékosan vezetik félre a Bihar megyei polgárokat).
Egyik utolsó tájékoztatójukon elhangzott. „Ezen a héten újabb könnyítést vezetett be a magyar állam, miszerint a magyar állampolgárságért folyamodóknak csak a saját maguk anyakönyvi iratait kell hivatalos magyar fordítással beadniuk, a felmenők iratait nem kell lefordíttatni.”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Demokrácia Központjainak vezetői napi kapcsolatban vannak az állampolgársági törvény kidolgozójával, Wetzel Tamás miniszteri biztossal. Telefonon nyilatkozva a nagyváradi Demokrácia Központ vezetőinek, a miniszteri biztos elmondta, erről szó sincs. A továbbiakban, csakúgy, mint eddig, szükség van minden felmenő román nyelvű iratának magyar nyelvre való fordítására, amit Romániában hiteles fordító (a romániai igazságügyi minisztérium honlapján megtalálható a névlista) végezhet.
A Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke a fentiek ismeretében ne nyilatkozza azt, hogy „az RMDSZ tökéletes információkkal rendelkezik a magyar állampolgárság megszerzésének ügyében”. Nagy pártvezéri szónoklatok helyett ereszkedjenek le a kormányon lévő pártjuk által megnyomorított magyarokhoz és ne megszorításokkal, ne félrebeszéléssel, hazugsággal, ne az elmúlt nyolc év nemzetellenes kampányát folytatva, hanem hiteles tájékoztatással szolgálják magyar közösségünket.
A Bihar megyei RMDSZ megrekedt azon a szinten, amit Gyurcsánnyal együtt képviseltek, amikor a határon innen, egyedül a Bihar megyei szervezet fogadta a miniszterelnököt. Azt a miniszterelnököt, aki már több ízben megtagadta a határon túli magyarokat, legutóbb akkor, amikor nemmel szavazott az állampolgárság könnyített megszerzésének lehetőségére.
A Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke legutóbb azt nyilatkozta, „engem nem zavar, ha más is tájékoztat”. Amikor gyilkosoknak nevezte, azokat, akik a magyar nemzeti kormánnyal való megállapodásuk szerint segítenek, akkor miért zavarta az, ha más is tájékoztat, irodát kíván nyitni.
Felkérünk mindenkit, aki a magyar állampolgárságot szeretné igényelni, hogy ne tántorítsa el a Bihar megyei RMDSZ tolakodó, félrevezető kampánya. Aki az RMDSZ-szel fordíttat, fényképet készíttet, annak is csak ajánlani tudjuk, keresse fel az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei Demokrácia Központjait, hogy azokkal nézesse át az iratcsomóját, akik erre felhatalmazást kaptak a magyar kormánytól.
A magyar állampolgárság ügye közös nemzeti ügyünk, bármilyen segítség, amit ezzel kapcsolatban nyújthatunk, nem lehet más, csakis szolgálat.
Nagyvárad, 2010. január 16.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei elnöksége. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Padányi Gulyás Béla : „Vallomás egy elsüllyedt világról”
A Tisza-táj különös módon követte Padányi Gulyás Béla életét, aki a Rákosi terror börtönvilágából szabadul meg az emigráció körülményei között és ragad tollat, hogy genfi magányában írásaiban visszaemlékezzen máramarosszigeti gyermekkorára. „Ha visszatekintek a múltba, az állandóság és biztonság verőfényében látom a várost, amely ott feküdt az ország északkeleti határmegyéjében, a Tisza és az Iza összefolyásánál.
Megyeszékhely volt Máramarossziget.” Szerinte az Árpádok korában egyetlen összefüggő ősrengeteg lehetett ez a terület, áthághatatlan védővonal, amelynek csak határvédő magyar őrségek lehettek egyedüli lakosai.
Máramaros mint vármegye, ennek a vidéknek adminisztratív központja, merőben különbözött a Monarchia többi vármegyéitől. Itt nem voltak tekintélyes földesurak, itt szerény tisztviselői életet éltek a megyei urak. A legtekintélyesebb családok: Szaplonczayak, Szöllősyek, Técsői-Móriczok, Váradyak, Szilágyiak, a ruténekből nemesített Kricsfalussyak, Krüzselyek, a románokból rangosított viski Hánkák és nemes Jurkák. A Visó völgyének leggazdagabb embere Pap Simon volt. Ami a megye szellemi életét érzékeli, az a következőkben foglalható össze Padányi szerint: Máramarossziget „városiasabb” volt, mint a nála jóval gazdagabb alföldi városok. Kultúrára igényesebb, magyarságára féltékenyebb. Lakói hittek abban, hogy itt a távoli végeken valami missziót kell teljesíteniük. Erdélyi fejedelmek korából öröklött tradíció volt ez.
Szellemi végvárnak alapította itt Apafi Mihály fejedelem a református líceumot. Mint diák, a református líceum bejáratánál találkoztam ezzel a jelmondattal. „Deo, litteris et humanitati sacrum” Az író megjegyzi, hogy ez a jelmondat sokáig elkísérte az élet útján. A református líceumban a klasszikus humanizmus légköre honolt.
Padányi kihangsúlyozza, hogy milyen fontos szerepet töltött be a „Szilágyi István” Irodalmi Kör. Rendezvényeiket a vármegye dísztermében tartották, ahol még Mikszáth Kálmán is szerepelt néhány művének ismertetésével. A máramarosi képviselőség lett volna utolsó mandátuma, ha váratlan halála ebben nem akadályozza meg.
Ugyancsak itt olvasta fel novelláit Surányi Miklós, aki később neves írói pályát futott be. Padányi a máramarosi hétköznapokat is leírta, így többek között megemlékezik a Korona-szállóban muzsikáló Arany Feriről, híres cigányprímásról, aki a Vigadóban rendezett bálokon zenéjével szórakoztatta a máramarosszigeti polgárokat.
Padányi Gulyás Béla művében „Vallomás egy elsüllyedt világról” az öreg Monarchiát úgy jellemzi máramarosszigeti szempontok figyelembe vételével: „Lehet, hogy viharos volt a politika Budapesten, izgalmas dolgok történtek Bécsben, de Máramaros olyan messze volt onnan, hogy „városiasabb” volt, mint a nála jóval gazdagabb alföldi városok. Kultúrára igényesebb, magyarságára féltékenyebb. Lakói hittek abban, hogy itt a távoli végeken valami missziót kell teljesíteniük. Erdélyi fejedelmek korából öröklött tradíció volt ez.
A bécsi polgár tudta, hogy a császár mindennap pontosan hajnali négy órakor felkel: éppen így a máramarosszigeti polgár az óráját igazíthatta volna ahhoz, hogy Szabó Sándor alispán pontosan délben átballag a Piac-téren a Kis Pipa vendéglőbe, ahol Kricsfalussy polgármesterrel sörözni szokott. Kerek egész volt ez a világ, örökké tartó biztonság érzése honolt a városban. Semmi se fenyegetett idegizgalmat okozó változásával.
Ez a békés világ, amelyben Padányi Gulyás Béla élt a társadalmat itt a Tisza mentén nem osztotta nemzetiségek, vallási különbségek szerint, mindenkit embernek értékel. „Az én gyermekkoromban már élő tanúja sem volt a szabadságharc küzdelmes korának, legendás történelmi emlékké változott, akárcsak a honfoglalás, az aranybulla, vagy a Rákóczi felkelés. Még Petőfi „Talpra magyar”-ja is csak valami ünnepélyes, vasárnapias hangulattá vált. Ebben a korban a biztonság érzetét keltette az egész Osztrák-Magyar Monarchia. Napokig lehetett vonaton utazni anélkül, hogy bárkinek okmánnyal-útlevéllel kellett volna igazolnia kicsoda és mit akar? Egy arany húszkoronásnak állandóbb érvénye volt, mint egy megingathatatlan mértani szabálynak.
Padányi Gulyás Béla 1903. december 2-án született, elhunyt 1988. december 23-án Genfben. Művét „Vallomás egy elsüllyedt világról” 1975-ben adta ki a müncheni Molnár nyomda az Aurora könyvek sorozatában.
Mazalik Alfréd
(Gutinmelléki Friss Újság) maramarossziget.info

HOME JOGOK
A Tőkés paradoxon
Tőkés mondanivalója formailag: Orbán szendvics balliberálisozó töltelékkel. Már nem érzékeli, hogy a szólásszabadság morális, a médiatörvény szakmai kérdés, egyik sem elsősorban politikai.
Tőkés László közleményben foglal állást a magyar médiatörvénnyel kapcsolatban. A közlemény eszméi szöveg szerinti sorrendben:
1) Orbán Viktor pozitív méltatása, a balliberálisok negatív méltatása 2) azoknak a rommagyar újságíróknak és szakembereknek a negatív minősítése, akik kritikus hangot fogalmaztak meg a magyar médiatörvénnyel kapcsolatban 3) beszámoló a brüsszeli liberálisok magyar médiatörvény tematikájú közmeghallgatásáról, illetve az azt követő román néppárti delegációs ülésről, amelyen Tőkés László is megszólalt – ez a leghosszabb rész 4) a Fidesz biztosítása afelől, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a Fidesz álláspontját tartja fenn 5) Orbán Viktor rövid pozitív méltatása
A textust Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája szignálta és néhány napja lett közzétéve. A teljes szöveg egyébként itt olvasható el.
A motívumok visszacsengenek. Ami miatt mégis figyelemre méltónak látom az anyagot, az a tematika.
Tőkés László egy olyan médiatörvény mellett kötelezi el magát, amely kiterjeszti a kontrollt és centralizál, mindez egy olyan konjunktúrában, ahol egy párt koncentrálja a hatalmat. Ez persze még nem hozza a szólásszabadság likvidálását, de jelentősen megnehezítheti azok dolgát, akik például kis médiákat próbálnak működtetni, és nem a kormányzó pártok ízlése szerint. Az újságírók ilyenkor elkezdik cenzúrázni magukat – máris számos példát tudnék felhozni erre. Mert nem mindenki rendelkezik a temesvári pap, Tőkés László habitusával, aki azt teszi, amit helyesnek vél, függetlenül a következményektől.
Nem tudom, van-e olyan élő magyar, aki egy személyben annyira sikeresen járult volna hozzá a szólásszabadság kereteinek tágításához, mint éppen Tőkés László. És itt nem csak a temesvári eseményekre gondolok. Sokkal inkább a szuverén emberre, aki garantálni tudta, hogy ne hűljön ki a rommagyar közélet.
Ha minden újságíró olyan lenne, mint Tőkés László, valósággal dúlna a demokrácia és a szólásszabadság. De nem mindenki olyan, mint Tőkés László, és pont ezért jó egy olyan keretrendszert fenntartani, amiben az újságírók legalább az államtól nem rettegnek.
Márpedig Tőkés itt egy olyan gépezet mellett kötelezte el magát, ami korlátoz, nem pedig szabadabbá tesz. És ez nem balliberális-konzervatív kérdés – néha az az érzésem, hogy a manifeszt liberálisok a legzártabb emberek. Ez itt nem a Pannon Gyűrűk Ura esete konzervatív tündékkel és balliberális orkokkal (vagy fordítva). Ez arról szól, hogy Tőkés itt azok ellen az eszmék ellen fordul, amiknek kiteljesítéséhez ő maga is hozzájárul.
Miért ennyire kritikátlan Tőkés egy olyan magyarországi intézkedéssel szemben, aminek szelleme annyira nem tőkésiánus? A válasz Orbán Viktor zsenijében keresendő.
Orbán és Tőkés kapcsolata megtévesztő. A felületes szemlélő számára ez amolyan Picasso-Matisse barátság – kölcsönösen inspiratív, műhely jellegű, segít abban, hogy megőrizzék, sőt, kiteljesítsék identitásukat, és ez valamilyen különleges belső dinamikájú, olykor ellentmondásos lojalitást hoz létre. Nem nagyon látni ilyen barátságokat a politikában. Merthogy nem lehetségesek, így ez sem az a kapcsolat.
Hogy Orbán mekkora politikus – és ezen most pszichológust is értek– nagyon jól illusztrálja az, ahogy bedarálta Tőkést, ahogy kikapcsolta Tőkés különvéleményét, ahogy rávette, hogy önszorgalomból pártpropaganda penzumokat teljesítsen, amikor a magyarországi belpolitikai helyzet ezt kéri. Orbán egy olyan spirálba zárta Tőkést, amiből nincs kilépés, és amibe annak idején a Securitate sem tudta befeszíteni. Túl sok az Orbán Viktorozás Tőkés szövegeiben, ez nem baráti, szellemi társi kapcsolatra utal, hanem
főnök-beosztott viszonyra.
Tőkés médiatörvényes állásfoglalása is Orbánnal kezdődik, és Orbánnal végződik. Mi ez a kettős bebiztosítás? Mit köszön meg ebben a szövegben is Tőkés Orbánnak?
Tőkés mondanivalója formailag: Orbán szendvics balliberálisozó töltelékkel. Kiszámítható. Tőkés már nem érzékeli, hogy a szólásszabadság, ha tetszik, morális, a médiatörvény pedig szakmai kérdés, egyik sem elsősorban politikai. De Tőkés számára már csak egy magyarázó elv létezik: a balliberális nemzetellenes összeesküvés univerzális elve.
Egy rögeszmékbe zárt ember lenne az, aki annak idején szabaddá tett bennünket? Mennyi rossz kellett történjen ezzel az emberrel ahhoz, hogy ennyire meghasonuljon. Azt szoktuk mondani Tőkésről, hogy legalább következetes abban, amit mond. Csakhogy nem attól vagy következetes, hogy ugyanazokat a szavakat használod, mert a szavak jelentése változik. Ha egykor Tőkés szavai a propaganda ellen lettek megfogalmazva, most egy másmilyen, de szintén propagandaszerű szövetet díszítenek. Tőkés
nem attól konzekvens, hogy posztkommunistázik,
hanem attól, ha a szólásszabadság mellett foglal állást, függetlenül a következményektől – mint egykor. Végül térjünk vissza a képviselő sajtóirodájának textusához, az Orbán szendvicshez – az első részben Orbán prófétikus, a záró részben Orbán kiemelkedő történelmi hős. Valahol középen pedig ott lehet Orbán Viktor kulcsa Tőkés László szívéhez. Idézem: „Theodor Stolojan elnök érdeklődésére Tőkés László alelnök keresetlen egyszerűséggel mutatott rá a mesterségesen gerjesztett médiabotrány valódi hátterére”. „Keresetlen egyszerűséggel” – ilyennek látja magát Tőkés, és szereti azt, amit lát.
Kelemen Attila Ármin. Transindex

Száz éve született a legnagyobb magyar régész
Születésének 100. évfordulója alkalmával László Gyulára emlékeztek Kőhalmon. A legismertebb magyar régész ebben az erdélyi kisvárosban született. A tiszteletére rendezett ünnepélyen szülőházának falán emléktáblát avattak.
Kőhalmot német telepesek alapították, a szászok emelték híres várát, amely ma romos állapotban is a város egyik jelképének számít. A szászok a XX. században elmenekültek Romániából, a településnek ma kevesebb mint hatezer lakója van, egyötöde magyar.
100 évvel ezelőtt Kőhalom egyik házában született László Gyula, aki a magyar régészet egyik legsikeresebb művelője volt. Ifjúkorában még azt tervezte, hogy festőművész lesz, hiszen kiváló rajz- és megfigyelő készséggel rendelkezett, grafikái és festményei nem mindennapi tehetségről árulkodnak. Elvégezte a képzőművészeti főiskolát, majd bölcsészdoktori oklevelet szerzett, és eldöntötte, hogy régészként fog dolgozni.
Szegedi László református lelkész, az emlékünnepség kezdeményezője nagyra értékeli László életművét. A lelkész Reményik Sándort idézve adott hangot bizakodásának,hogy a szórványban élő kőhalmi magyarság a jövőben is tud majd értékeket teremteni.
Murádin Jenő művészettörténész László Gyula kolozsvári éveit idézte fel, aki 1940-től oktatott a kincses város egyetemén, abban az időszakban jelent meg egyik legfontosabb munkája: A honfoglaló magyar nép élete is. A régész számos új módszert vezetett be, gyakorlatilag tudományának egyik megújítója volt. Felismerte a néprajz és a régészet kapcsolódási pontjait. Szabadidejében sem pihent, lelkesen részt vállalt az erdélyi magyarság kulturális életében. Igazi lokálpatrióta volt, akit a kommunista román hatalom nem tűrt volna meg az egyetemen, ezért 1949-ben Budapestre költözött. Kezdetben a Magyar Nemzeti Múzeumban dolgozott, majd tanárként archeológusok nemzedékeit képezte és szorgalmasan kutatott és írt.
Nevéhez fűződik a sok vitát kiváltó kettős honfoglalás elmélete is: László Gyula úgy vélte, az Árpád-kort megelőzően már volt jelentős, magyarul beszélő népesség a Kárpát-medencében. A legendás szerénységéről is közismert professzor önmagát a szegény emberek régészeként határozta meg, ő leginkább a letűnt mindennapok történéseit próbálta rekonstruálni. László Zoltán édesapja egyik legfontosabb jellemvonásának a humorát tartja.
László Gyula emlékét több tanintézmény őrzi a Kárpát-medencében, most már Kőhalomban, a szülőháza falán is emléktábla hirdeti a tudományos munka értékét. Az épület egyébként ma a rendőrség székhelye, még néhány évvel ezelőtt is lehetetlen gondolatnak tűnt volna az emléktábla elhelyezése,a XXI. században azonban a magyar tudóst már nem tekinti a román állam ellenségének.
Duna TV

Wetzel Tamás: Törvény kötelez a lefordításra
Sok olvasónk érdeklődik arról: a kedvezményes honosítási kérelmek benyújtásakor a felmenők iratait le kell-e fordíttatni vagy sem? Wetzel Tamás a kettős állampolgársággal kapcsolatos feladatok végrehajtásáért felelős miniszteri biztost kérdeztük.
- A félreértések elkerülése érdekében: végül is szükséges-e vagy sem lefordíttatni a felmenők iratait a kedvezményes honosítási kérelmek benyújtásakor?
- Azt tudom ezzel kapcsolatban mondani, mindenfajta idegennyelvű okiratot le kell fordítani magyar nyelvre. Ez egyrészt törvényi kötelezettség is, az állampolgársági törvényben benne van, hogy csakis hiteles fordításokat tudunk elfogadni, másfelől pedig egy ukrán vagy orosz nyelven kiállított születési vagy anyakönyvi kivonatot nem tudunk a fővárosban feldolgozni, hiszen minden nyelven nem érthetnek Budapesten, úgyhogy az okiratokat mindenképpen le kell fordíttatni. Túldimenzionálták - Állítólag a debreceni Anyakönyvi Hivatalban nem kell felmutatni a felmenők okiratainak magyar nyelvű fordítását. Mi történik tehát akkor, ha valaki így tette le a dossziéját, Budapesten elutasítják-e ezen kérelmeket?
- A félreértést tisztáztuk, úgy vélem, egy kicsit túldimenzionálták ezt a kérdést. Nem lesz visszautasítás ilyen esetekben, legfeljebb felhívást fogunk intézni, illetve rendezzük majd a dolgot a kollegákkal. Azon vagyunk ugyanakkor, hogy ilyen esetek a továbbiakban ne forduljanak elő.
- Lehet-e ezzel kapcsolatos újdonságokról beszámolni?
- Eddig több mint 8 ezer kérvényt tettek le, gyakorlatig annyit, amennyit máskor egy év leforgása alatt. Ezeknek nagy része román állampolgárok részéről érkezett.
Ciucur Losonczi Antonius. Erdély.ma

A demokrácia a középpontban
Válasz Gyimesi Évának
Demeter Szilárd (jelen esetben: az egyik ötletgazda)
Gyimesi Évát örömmel olvasom (és ha elfogad vitapartnerként, bocsátkozok vele párbeszédbe), hiszen van bátorsága megidézni az 1989 előtti életgyakorlatai(n)kat. Ritka erény. Annál is érthetetlenebb részéről az azóta eltelt több mint két évtized óvatos apologetikája.
Elöljáróban én is leszögeznék egy dolgot: ez az írás nem az RMDSZ ellenében született, tehát ahol szó lesz az érdekképviseletről/pártról, azért történik, mert „szabadulásunk” hosszú évei során monopóliumot épített ki rengeteg területen, magyarán – nemigen lehet másra mutogatni.
Gyimesi Éva majdhogynem ideális (szöveg)környezetet skiccel, „Romániában ugyanis, ha olykor lassan, döcögve, csikorgó zökkenőkkel, de mégis, ma működő demokrácia van, ami az egyes emberekre lebontva azt jelenti: minden személy és egyesület tehet föl kérdéseket, vitatkozhat és tiltakozhat az összes hivatalokkal avagy hivataloknál szóban, írásban, interneten stb., sőt a hatalom képviselőivel szemben is. Hogy ne menjek messze, a szenátori irodáink, polgármesteri hivatalaink, bíróságaink, anyanyelvű sajtóorgánumaink stb. nem kis részben is ezért vannak: ellensúlyt, féket képviselnek a hatalom centralizáló hajlamú gyakorlásában.”, írja.
Formailag akár igaza is lehet a Tanárnőnek, bár a legfontosabbak, az anyanyelvű sajtóorgánumaink tabuéltetési szokásait nézve aligha lehet tényleges ellensúlyként számítani rájuk. Ezzel természetesen nem a magyar nyelvű médián szeretném elverni a port – érthető módon, amíg a politikumtól egzisztenciálisan függenek (a közpénzek szétosztása, vagy a tulajdonosi kör miatt), nem fogunk példának okáért a politikusaink vagyonosodásáról oknyomozó írásokat olvasni. Ellentétben a román sajtóval, ahonnan valódi gyöngyszemeket lehet kimazsolázni; ám az sem véletlen, hogy a „tiszta” Romániáért alakult civil szövetség arra panaszkodik, hogy Románia korrupciós térképén Hargita és Kovászna megyék fehér foltnak számítanak.
Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy korlátozva lenne a szólásszabadságunk. (Sőt, az alternatív nyilvánosságot tekintve tobzódunk a korlátlan szólás- és véleményszabadságban.) Hanem – amint arra médiaszociológusok is rámutattak – vannak tabutémáink, valamint túlélési technikaként gyakoroljuk az öncenzúrát. Mert a regnáló hatalom (magyar vonatkozásban jelenleg országos szinten egy párt) visszaüthet, és vissza is üt, lásd a támogatáspolitikai összegek alakulását az ún. szocialista-liberális magyar kormányzat alatt, amikor is az elvtársak laza csuklómozdulattal áttolták a pénzt (és a felelősséget), esetünkben az RMDSZ-nek, amely formáció potentátjai ezen privilegizált helyzetükkel vissza is éltek – a „Markó Béla veszi a kicsi piros ceruzáját” életkép több főszerkesztő rémálmaiban visszatérő elem lehetett.
A közpénzek átpolitizálásához, a klientúra-építéshez pedig a véleményformálók csendben asszisztáltak, mi több, cselekvően is hozzájárultak akkor, amikor éltek a vertikális kapcsolódás (értsd: mindenkinek van a kuratóriumokban egy politikusa) demokráciaidegen gyakorlatával. És tudom, hogy erős a megfogalmazás, de odáig jutottunk, hogy jobb sorsra érdemes művészeink, tudósaink, papjaink beejtőernyőzött fél analfabéta politikusok előszobáiban pitiznek egy kis alamizsnáért.
Ami viszont a mostanában divatszóvá nemesedett decentralizációt illeti, e témában még ennél is ellentmondásosabb a helyzet: jelen pillanatban a kormányzati gazdaságpolitika a központi költségvetés lyukait foldozgatja önálló mozgástér nélkül, IMF-direktíváknak kényszeresen megfelelve vesz el minél több pénzt az állampolgároktól és az önkormányzatoktól. Erre valóban lehetne válasz az önkormányzatok öngondoskodása, ha létezne erre politikai akarat és szakmai felkészültség. (Jelzésértékű, hogy az RMDSZ-ben most jutottak el odáig, hogy érdemi változásként ez évi kongresszusuktól remélik a regionális szervezetek létrehozását.)
Gyimesi Éva helyzetértékelését kevés fenntartással magam is osztom: „Sajnálok minden tömbmagyar környezetben létező önkormányzatot – írja a Tanárnő –, amelyik felülről, avagy kívülről, valamely »centrumból« várja az autonómiát, és a húsz év alatt még nem jutott el addig, hogy az öngondoskodás felelősségét vállalva rájöjjön: immár az ő kezében van, amire vágyik. Joga van álmodni, tervezni, költségvetést készíteni, befektetni, pályázni, és a tervet a legapróbb napi cselekvéstől, a kivitelezési munkától a végelszámolásig, gondosan végrehajtani. Ha pedig ezt még nem próbálgatta, mert lehet, hogy csak többszöri próbálkozással érhette volna el, s nem akart erőfeszítést tenni, elmarasztalható a mulasztás vétségében, és ha a választott képviselők hanyagsága merül fel, akkor az adott közösség számon is kérheti.”
Ezzel szemben – a húszévnyi politizálásunknak megfelelően – általánosabban bevett gyakorlat, hogy városi és megyei elöljáróink Bukarestbe ingáznak (akár különalkukat kötve) annak érdekében, hogy valami pluszforrást kijárjanak településeiknek. És valahol megértem őket: a politikai realitás azt mutatja (amint fentebb érintettem), hogy a pénzeszközök jelentős része fölött még mindig Bukarest diszponál. Mégpedig diszkriminatív módon: kimutatható, hogy az elmúlt húsz évben, arányaiban és összegszerűen is sokkal kevesebb pénz jutott például Székelyföld fejlesztésére. Egyesek még egy „etnikai szorzót” is valószínűsítenek, tehát arról beszélnek, hogy a magyarlakta vidékeknek juttatott X összeg esetében, automatikusan annak többszöröse megy románok lakta régióknak ugyanabból a keretből és ugyanarra a célra – tényszerűen ezt nem ellenőriztem, de a központosított nemzetállam logikájába belefér.
Vagyis lehetséges, hogy a kijárásos politizálás az egyetlen módja annak, hogy a romániai nagypolitikában valamifajta eredményeket érjünk el – de az is igaz, hogy azért nem tudjuk bizonyítani az ellenkezőjét, mert 1996-tól kezdődően az RMDSZ még csak kísérletet sem tett az alternatíva felvillantására.
És akkor nem is beszéltünk még közösségünk politikai szocializációjáról. Az egységdemagógia, az „alanyi jogon ott kell lennünk” pártpolitikai programja, a kampányjelszavak szintjén kifulladó stratégiák, illetve az érdemi, összehangolt és következetesen képviselt szakpolitikák hiánya, a hosszú távon érdekeink ellen ható megalkuvások (leginkább fájó példája a Petőfi-Schiller „multikulturális” egyetem belengetése) éppen olyan kiszolgáltatott helyzetbe juttattak bennünket, mint ahonnan szabadulni reméltünk 1989 decemberében.
Kis kitérő: az RMDSZ antidemokratikus irányvétele érdekes módon a politikai szótárunk beszűkülésével is járt, manapság a képviseleti demokrácia és a többpártiság fogalma az erdélyi magyar közösség lexikájában majdhogynem értelmezhetetlen, ráadásul folyamatosan összetévesztjük az eszközöket a célokkal.
Ami ellenben lényeges különbség, hogy most saját (?) választottjaink döntenek rólunk nélkülünk – és anélkül, hogy bármikor bármiért felelősséget kellene vállalniuk. Az érdekvédelmi szervezet döntéshozatalának központosítása, a sokszínűség bedarálása, a kritikai hozzáállás kiszorítása egy versenypárt életében érthető változások; ám kérdés, hogy az erdélyi magyar közösségnek országos szinten, távlatilag erre van-e szüksége. Szűk egyéves ellenzékiségének ideje alatt Markó Béla is eltöprengett az általa „etnikai paktumként” nevesített alternatíva lehetőségén, ám az újbóli kormányzati szerepvállalás hamar elfeledtette ezt az izgalmas gondolatkísérletet. Márpedig manapság tényleg a bőrünkön érezhetjük: ez egy kudarcos történet és opció volt.
Amikor tehát mi a demokráciaközpontok hálózatának felállításán kezdtünk gondolkodni (bő egy évvel ezelőtt), akkor abból a tapasztalati tényből indultunk ki, hogy erdélyi közösségünk esetében a demokráciadeficitünknél csak a tudásdeficitünk a nagyobb.
Éppen ezért az alapkoncepcióban egy – csúnya, ám élő szóval – multifunkcionális szolgáltatóközpont hálózatot írtunk le, és erre szereztünk elvi támogatást jóval azelőtt, hogy az anyaországi állampolgársági törvény módosítását elfogadták volna. Vagyis az RMDSZ-es körökből érkező vádakkal ellentétben: a honosítási fejlesztésekre a magyarországi költségvetésben elkülönített 830 millió forintból egy fillér sem jutott a demokráciaközpontokat létrehozó és fenntartó Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak, a honosításban nyújtott segítség többletvállalás, amit valóban lelkesen és elkötelezetten végeznek – ingyen – a munkatársaink.
A demokráciaközpontok hálózatának többek között a tudásbevitel, az önkormányzati monitoring, valamint a többirányú információáramoltatás a feladata. Szándékaink szerint irodáink regionális, és ha lehetséges, kisrégiós központokként látnák el a feladataikat, nagyfokú autonómiával, rugalmasan viszonyulva a helyi sajátosságokhoz.
Eszközök és nem öncélok. Nem fogják levenni a helyi közösségek vállairól a gondokat, viszont hozzásegítik az adott közösségeket ahhoz, hogy saját problémáikat egyáltalán megfogalmazhassák, a megoldáshoz eszközöket, tudást és gyakorlati útmutatást találjanak.
Röviden: az élhető demokrácia és az öngondoskodás generálói.
Kiváló tisztelettel,
Demeter Szilárd. Szabadság (Kolozsvár)

A Mátyás-szoborcsoport és felavatása
Egy lehetséges interpretációs keret
Kolozsvár Főterén pár hete teljes fényében pompázik a restaurált Mátyás-szoborcsoport. Míg korábban arról folytak az aggódó találgatások, sikerül-e befejezni sikeresen a munkát, most újabb indokot „talált” „az izgalomra” „a kolozsvári magyar közösség”: mikor lesz a hivatalos „átadás”? Mindez egy kis „félelem” után, hogy nehogy december elsején történjék. Természetesen – mint mindég a Főtér esetében – a kérdés jelenleg sem a Mátyás-szoborcsoportról szól, bár mindenki arról beszél.
Ugyanis a kérdés – mint megint az elmúlt húsz évben– elsősorban politikai kérdés, és a politikai viszonyrendszerben érdemes azt értelmezni. Felfogásomban minden, ami közéleti problémákat érint, az politikai jellegű kérdés. A továbbiakban vessünk egy pillantást mindezekre (a teljesség igénye nélkül, csupán egy lehetséges interpretációs keret kedvéért).
A történelmi kontextus. A pillanatnyi történelmi kontextusban a jelek szerint a Mátyás-szoborcsoport ügye nem képezi interetnikus viszonyrendszer részét. A poszt-funari időszakban a román többség elfogadta tényként, hogy Kolozsvár Főtere a történelmi Főtér (és nem az Avram Iancu tér), miközben a román nyilvános diskurzusokban azt egyre inkább deetnicizálta (ha már a szimbolikus térfoglalásnak nevezett küzdelmet a funari oldal végső soron elveszítette és/vagy feladta). Mindezt vélemény-kutatások egész sora támasztja alá. Ennek egyik nyilvánvaló jele volt az, hogy a restaurálás felelősségét a Polgármesteri Hivatal a magyar alpolgármester feladatkörébe utalta, mint technikai kérdés.
Az elmúlt évek lenyomata következtében a magyar közösség számottevő részében továbbra is természetszerűen jelen van az etnikai elem (ezt a médiadiskurzusok tartalomelemzéséből és mérésekből tudjuk), amit csak kiemel(t) a magyar kormány által nyújtott támogatás (többek között).
A politikai jelleg. Az átadás kétségtelenül politikai jellegű esemény. Ott politikusok vesznek részt, beszédeket mondanak, a közösség helyéről és szerepéről esik majd szó, Mátyás példájának árnyékában. Közösségi kérdésről szólva, nem is lehet másképpen. Sőt, így szokás! A mindenkori erdélyi magyar politikum számára a restaurálás kétségtelenül siker – bár inkább a normalitás jele kellene hogy legyen. 1994-ben a kolozsváriak jó része (etnikumtól függetlenül) a szobrot okkal féltette. Ma nem csak szépen áll, hanem a funari tábla sincsen rajta! Emellett egyetlen okos politikus sem mehet el érzéketlenül (különösen azért, mert ez nem ment könnyen, mint ahogy a feliratok kérdése sem halad könnyen. Így jogos az is, hogy akik tetemes szerepet vállaltak mindebben, azok egy átadás alkalmával azt meg is jelenítsék).
A belmagyar kérdés. Továbbá – és ez teljesen újszerű elem – a Mátyás-szoborcsoport ügye pillanatnyilag nem a román–magyar, hanem a magyar–magyar belviszonyban nyer igazi politikai töltetet. Ki nem mondottan ugyan, de az RMDSZ és a majdani Tőkés párt közötti kapcsolat, valamint az RMDSZ-utódlás és a magyar kormány közötti bonyolult négyoldalú viszonyrendszer mentén bomlik ki mindez. Az átadás körüli „vita” jó mutató a kapcsolatok tekintetében.
Hiszen a Főtér és a Mátyás-szobor olyan erős szimbólumok, amelyek legitimációs alap forrásai is, tehát komoly politikai tőkét és érveket adó objektumok, amelyek erős jelentéseket hordoznak nem csupán a kolozsvári, de az egész erdélyi magyarság körében. Úgy gondolom, hogy az „átadás-ügy” (bár azt senki sem vallja be, hogy ügy lenne) az erdélyi magyar összekuszálódó politikai viszonyok tükörképe, „kicsiben”, de hatalmas tétekkel. És amíg ezek a viszonyok nem kristályosodnak ki (kiemelten az RMDSZ–Fidesz kapcsolatára gondolok), addig az átadás is függőben marad(hat). Mindezt az RMDSZ-utódlás pedig csak tovább bonyolítja, hiszen a Fidesz könnyen akadályozhatja az átadást – az egyik finanszírozót képviseli, de valójában a maga érdekét érvényesíti, mert nem akar szimbolikus tőkét szolgálni az RMDSZ-nek, legalábbis most nem (inkább a Tőkés pártba „ruházna be” a jelek szerint).
Az alapkérdés: kell-e avatás, ha kell, akkor milyen?
Véleményem szerint a kérdés jogos. A szobor nem új, de facto leleplezni nem lehet. Egy „rendes” leleplezés nem szolgálta a román fél érdekeit (itt kizárólag a polgármesterre és pártjára gondolok), így a szobor a technikai átvétel után azonnal látható volt. Véleményem szerint a spontán átvétellel elvehető a kérdés politikai éle, és „összmagyar” lehetne a pártpolitikai helyett.
Ha a közösség szimbolikusan átveszi – vagyis magáénak érzi, ott szemlézi, gyakran a Főtéren tartózkodik –, akkor proaktív kommunikatív cselekvésével egyben azt is megüzeni a politikai osztálynak, hogy létezik, van: akikre oda kell figyelni.
PÉTER LÁSZLÓ. Szabadság (Kolozsvár)

EBESZ-főbiztos: a kisebbségeknek ismerniük kell az államnyelvet
A kisebbségek tagjainak el kell sajátítaniuk az államnyelvet, hogy beilleszkedhessenek a társadalomba – jelentette ki kedden Bukarestben a kétnapos romániai látogatáson tartózkodó Knut Vollebaek. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi főbiztosa azt követően mondta ezt, hogy Korodi Attilával, a képviselőház külügyi bizottságának RMDSZ-es elnökével tárgyalt az új oktatási törvényről, amely lehetővé teszi a kisebbségi diákok számára, hogy különleges tankönyvekből, gyakorlatilag idegen nyelvként tanulják a románt.
Tárgyaltunk az oktatási törvényről, amely érdekes jogszabály. Még nem tanulmányoztam, de ez is megtörténik. Úgy tűnik, olyan törvényről van szó, amely bővíti a kisebbségek lehetőségeit. Számunkra fontos az anyanyelv használatának joga. Ugyanakkor figyelemmel követjük a hivatalos nyelv elsajátítására vonatkozó előírásokra, mivel annak érdekében, hogy a kisebbségek beilleszkedhessenek a társadalomba, ismerniük kell az államnyelvet” – vélte Vollebaek.
„Jól látjuk ezt a jelenséget azon országokban, amelyekben tevékenykedünk, és érzékeljük a veszélyt azon országokban, ahol elszigetelten él egy kisebbségi közösség, és nem beszéli az állam nyelvét” – tette hozzá a főbiztos. Szerinte azért fontos az államnyelv elsajátítása, hogy a kisebbségek tagjai zavartalanul választhassák a politikusi pályafutást, választhatók legyenek, vagy munkát találjanak a közszférában.
Korodi Attila elmondta, a tárgyalás során kiderült: Vollebaek fokozottan érdeklődik a román nyelv tanítására vonatkozó romániai
tantervi változások tapasztalatai iránt, főként Szlovákia kapcsán, mivel ott is a romániaihoz hasonló vita zajlik az államnyelv kisebbségi iskolákban történő oktatásáról. Korodi szerint a Romániában szerzett tapasztalatokat a szlovákiai szakértőknek is továbbítani kell, hogy ott is hasonló tantervet alakíthassanak ki.
Korodi is egyetértett azzal, hogy az államnyelv ismerete bizonyos helyzetekben fontos a kisebbségiek számára. „De annak fényében oktassák, hogy olyan gyerekek is vannak, akik olyan közegből jönnek, ahol szinte sosem használják a román nyelvet, így az oktatás elején ifegen nyelvként kell tanítani. Az ebből származó tapasztalatokat aztán meg lehet osztani a főbiztossal, hogy más, régióbeli országokban is bemutathassa” – mutatott rá Korodi.
„Ha a tantervben az államnyelv elsajátítása is a kisebbségek igényei szerint zajlik, akkor esély van arra, hogy a fiatalok jobban beilleszkedjenek a romániai társadalomba. Romániában a 80-as évekig léteztek különleges románnyelv-tankönyvek a kisebbségi iskolákban, így a testvéremnek például nagyobb esélye volt elsajátítani a román nyelvet, mint nekem, mivel én a román diákokéval azonos tankönyvből tanultam románul. Ennek nyomán saját elhatározásból kellett tovább tanulnom, hogy bepótoljam azokat a dolggokat, amelyeket az iskolában nem tanulhattam meg” – ecsetelte a képviselő.
Vollebaek találkozott Mircea Geoană szenátusi elnökkel is, aki a megbeszélést követően elmondta, felkérte a főbiztost, készíttessen jelentést arról, milyen mértékben biztosítja az oktatási törvény kisebbségek jogát anyanyelvük, valamint az államnyelv elsajátítására. Ő is azt hangsúlyozta, hogy a magyar és más kisebbségekhez tartozó fiatalok számára fontos a román nyelv elsajátítása. Geoană emellett arra is felkérte a főbiztost, hogy szenteljen több figyelmet az Ukrajnában és Szerbiában élő románok ügyének. („Keményebbek leszünk, például nem fizetünk gyermekpénzt azoknak, akik nem küldik iskolába a gyermeküket. Eddig nagyon rugalmasak voltunk, de tennünk kell valamit” - mondta kedden Traian Băsescu államfő Knut Vollebaek EBESZ-főbiztosnak a Romániában élő romák témájában. Băsescu már a találkozó kezdetén leszögezte: a „legkényesebb” kérdés a romák ügye. „Európai szinten sem értik, hogy milyen mély ez a probléma, de vállaljuk a felelősséget polgárainkért. Nem akarjuk európai problémává tenni, de ugyanakkor szükség van az európai szintű együttműködésre” – nyilatkozta Traian Băsescu. Kifejtette, a romakérdés megoldásában minden javaslatot szívesen látnak.)
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Félretájékoztatott az RMDSZ: a honosításhoz mégis kell a felmenők román nyelvű okiratainak fordítása
Félretájékoztatta az RMDSZ Bihar megyei szervezete a magyar állampolgárságot igénylőket, amikor egy közleményben úgy fogalmazott, hogy a kérés benyújtásához nincs szükség a felmenők iratainak fordítására. Wetzel Tamás, a kettős állampolgársággal kapcsolatos feladatok végrehajtásáért felelős miniszteri biztos azonban tegnap a Krónika megkeresésére leszögezte: a magyar állampolgárság igénylésekor minden idegen nyelven íródott dokumentumhoz hiteles fordítást kell mellékelni.
Az RMDSZ Bihar megyei szervezete – amely különösen agresszívan próbálja fölvenni a versenyt a tájékoztatásra a magyar kormány által hivatalosan felkért EMNT demokrácia-központjaival a honosításról szóló informálás terén – múlt héten saját irodai dolgozói számára szervezett képzést a könnyített honosítással kapcsolatos kérdésekről.
A fórumon a debreceni önkormányzat anyakönyvi hivatalának két dolgozója tájékoztatta a résztvevőket egyebek közt arról, hogy az állampolgárság igénylésekor csak a saját személyes iratokról kell fordítást mellékelni, a felmenőkéről már nem. A közlemény vagy annak kivonata a helyi sajtóban is megjelent.
„Egy, a kérelmezőknek nagyon fontos könnyítésről is beszámoltak a debreceni szakértők. Ezen a héten újabb könnyítést vezetett be a magyar állam, miszerint a magyar állampolgárságért folyamodóknak csak a saját maguk anyakönyvi iratait kell hivatalos magyar fordítással beadniuk, a felmenők iratait nem kell lefordíttatni. Ezt Debrecenben már így alkalmazzák” – szerepel a közleményben. Az EMNT Nagyváradon is demokrácia-központot működtető Bihar megyei szervezete ennek nyomán úgy reagált a tájékoztatásra, mondván: félretájékoztat a szövetség.
Zatykó Gyula regionális koordinátor lapunknak elmondta: amint észrevette a hibát, azonnal felvette a kapcsolatot Wetzel Tamás miniszteri biztossal, hogy tisztázza az ügyet, és megtudta, nem igaz, hogy nincs szükség a fordításra.
A probléma gyökere az, hogy az RMDSZ most nincs olyan pozícióban, hogy felső vezetőt tudjon meghívni. Ők alkalmazottakat tudnak elérni, például egy anyakönyvi hivatal vezetőjét. Az, ahogyan ők értelmezik a törvényt, nem minden esetben helyes. Mi viszont olyan helyzetben vagyunk, hogy tudunk a törvény alkotóival értekezni, emiatt vagyunk jobban informálva” – jelentette ki Zatykó.
A koordinátor hangsúlyozta: a téves információ egyik nagy veszélye az, hogy ha Debrecenben fordítás nélkül el is veszik az igazoló okiratot, fennáll a veszélye, hogy az elbíráláskor Budapestről visszaküldik azt. Leszögezte: az EMNT nem akarja, hogy az állampolgárság ügyéből pártcsatározás váljék, de azt elvárja, hogy az RMDSZ lássa be, hogy az EMNT-nek vannak birtokában a leghitelesebb információk.
Kell a fordítás!
Lapunk a debreceni anyakönyvi hivatal vezetőjét, Sinaliné Veres Erzsébetet is megkereste az ügyben. A szakember azt mondta, neki és kollégáinak a bevándorlási hivatal illetékesei tanították így az ügymenetet, de megígérte, hogy a mai nap folyamán újra megérdeklődik a dolgot. Addig is a debreceni anyakönyvi hivatal nem kéri a fordításokat. Wetzel Tamás ehhez képest megkeresésünkre határozottan kijelentette: minden idegen nyelvű okiratot le kell fordíttatni, és a másolattal együtt benyújtani, hiszen a bevándorlási hivatalokban nem beszélnek minden olyan nyelvet, amelyeken a személyes okmányok íródhattak, illetve nem tudhatják minden egyes külföldi helységnév magyar megfelelőjét, különösképpen akkor, ha az okmányok nem is latin, hanem – például Kárpátalja esetében – cirill betűkkel íródtak.
A miniszteri biztos megígérte: mivel folyamatos munkakapcsolatban van az összes ezzel foglalkozó szervvel, mihamarabb tisztázni fogják az ügyet, abban pedig biztos, hogy a tévedés csak félreértésnek tudható be. Wetzel Tamás azt mondja, azoknak az ügyét, akiknek mostanáig fordítás nélkül vették el dossziéikat Debrecenben, külön-külön megvizsgálják majd a központi elbírálásnál.
Nem törvényes, de jó?
Tegnap a Bihar megyei RMDSZ újabb közleményt adott ki, melyben elismeri, hogy a fordítások szükségtelenségéről nem született döntés, de kijelenti: így kellene eljárni. „A debreceni önkormányzat Anyakönyvi Hivatalának csoportvezetője, Sinaliné Veres Erzsébet bizonyára ezen nemes cél és a törvény szellemének megfelelően, az anyaországi hatóságoktól kapott információk alapján tájékoztatott Nagyváradon. Nyilván az elmúlt hetek tapasztalata egyértelműbbé tette, hogy a dokumentumok fordítása az egyik legnagyobb akadály a magyar állampolgárság megszerzésében.
Ezért, ha eddig hivatalosan nem is született meg ez a döntés, csak az eltérő jogértelmezés és gyakorlat ad módot a debreceni önkormányzat csoportvezetője által említett könnyítésre (miszerint nem szükséges lefordíttatni a felmenők anyakönyvi iratait), úgy értékeljük, szükség van ezen cívisvárosi értelmezés teljes anyaországi kiszélesítésére. Arra kérünk tehát mindenkit, hogy szorgalmazza és támogassa a további könnyítések általánossá tételét azért, hogy minél több erdélyi magyar rendelkezhessen anyaországi állampolgársággal is” – szól a közlemény.
Újabb határon túli partnerek
Az egyszerűsített honosítás lebonyolításához kapcsolódó együttműködési megállapodást kötött a magyar Külügyminisztérium, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, valamint szerbiai, horvátországi és szlovéniai magyar szervezetek képviselői tegnap Budapesten.
„A határon túli magyarság számára az állampolgárság igénylésének lehetősége a szabadság kiteljesedésének a pillanata, a rendszerváltozás most érkezett el a kisebbségi magyarsághoz” – mondta Németh Zsolt külügyi államtitkár az aláírás után. Németh köszönetet mondott a civilek segítségéért is, felidézve Tőkés László kezdeményezését az egyszerűsített honosítási eljárásban.
„Most már a magyar állam a határon túli magyaroknak is az állama, (...) ahogy a nemzet mindazok közössége, akik magyarnak érzik magukat, az állam mindazok közössége, akik magyar állampolgárok” – mondta az államtitkár. Németh Zsolt értékelése szerint az egyszerűsített eljárás lebonyolításában a külügyi konzuli szolgálat jelesre vizsgázott, a visszajelzések szerint gördülékenyen, problémamentesen zajlik az állampolgársági folyamat.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár nagyváradi demokrácia-központban tett látogatását felidézve azt mondta, ezekben az irodákban nagyon nagy segítséget kapnak az emberek. Segítenek az igényléshez összeállítani a dossziékat, ellenőrzik a papírokat, dokumentumokat, s így jelentősen rövidülhet az ügyintézés a konzulátusokon. Wetzel Tamás honosításért felelős miniszteri biztos elmondta, most hetente fut be annyi kérelem, mint korábban egy év alatt.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)

Felszólítások
Mi, erdélyi-, partiumi- és szórványban élő magyarok igencsak emlékszünk még azokra az évekre, amikor egy (akkoriban) jelentős – egyébként romániai ősökkel rendelkező – magyar (magyarországi) politikus országgyűlési felszólalását szinte mindig azzal kezdte, hogy „Mondjon le!”
Nos, itthon, nálunk ma korántsem komikus, amikor szinte naponta elhangzik a „mondjon le!” felszólítás, vonatkozzon ez az államelnökre, a miniszterelnökre, vagy valamelyik szakminiszterre.
A szociáldemokraták elnöke a napokban kormányfőnket szólította fel lemondásra, de csak amúgy szónokiasan, jól tudva, hogy szavai nem egyebek pusztába kiáltásnál, s így hősies felszólítása nem is lépte túl az olcsó politikai propaganda és populizmus határait.
Kedden a szakszervezetek bizonyos tagszervezetei a munkaügyi miniszter lemondását követelték egy sikertelen tárgyalás után, melyen ismét kiderült, hogy a végrehajtó hatalom csak mímeli a társadalmi dialógust, szó sincs arról, hogy odafigyelne partnerei véleményeire és javaslataira.
Egy szatmári politikus ugyanaznap az aradi–pécskai gyökerekkel rendelkező új belügyminiszter lemondását követelte, akit többek között inkompetenciával és korrupcióval is vádol, s teszi ezt éppen egy olyan időszakban, amikor e magas pozícióba felbuktatott, eddig ismeretlen és jelentéktelen személy százszázalékosan teljesítette Băsescu elnök parancsait, hősiesen lefejezte a csendőrséget, amely annak idején nem volt hajlandó rendőröket verni a Cotroceni palota előtt.
Csupán mint érdekességet jegyezzük meg, hogy senki sem követeli Elena Udrea lemondását, pedig a miniszter asszonynak több vaj van a fülén, mint nálánál is inkompetensebb társainak, de hát a közvélemény elnéző magatartása megmagyarázható: egy szépasszonyt nem illik bántani.
Azon viszont nem nekünk, hanem a többségi nemzet fiainak és lányainak kell elgondolkozni, hogy a román kormány magyar nemzetiségű minisztereinek lemondását miért nem követelik, vagy miért kérik kevesebben. De ez már más kérdés, s talán azt is jelentheti, hogy a jövőben bármilyen kormányok is jönnek vagy mennek, bármilyen szövetségek és koalíciók is alakulnak, azokból most már aligha hagyhatók ki azok a politikusok és szakemberek, akik édesanyjuktól az első szavakat magyarul tanulták, s azok sem, akik magyar iskolákban lettek felelős romániai állampolgárok.
Kilin Sándor. Nyugati Jelen (Arad)

Mennyit ér a magyar…
Ezt is megértük, kedves sorstársaim! Ki hitte volna ezelőtt akár pár évvel is, hogy eljön az idő, amikor kiderül, milyen fontosak, jobban mondva mennyire kelendők vagyunk! Azt se tudjuk, kihez forduljunk, annyian szeretnének magukhoz ölelni bennünket, annyian akarnak segíteni. Nincs bűz, nincs izzadságszag, nem baj, ha eddig fityiszt mutattál, vagy arcukba prüszköltél.
Egyesek szíves örömest élnek az alkalommal, mások gyanakvón kivárnak, figyelnek: vajon mi lesz a vége ennek a nagy jóindulatnak, jóakaratnak?
Nem az egyszerűsített magyar állampolgárságra gondolok elsősorban, hanem annak hozadékára.
Előjelek, úgymond előjáték már volt: a Magyarok Világszövetsége már számtalanszor követelte a kettős vagy külhoni állampolgárságot. Lett belőle „státustörvény”. A 2004. december 5-ei népszavazás aztán kierőszakolta azt, amit sokan nem támogattak, csak tessék-lássék módon. Az UDMR (az RMDSZ románul – szerk. megj.) szövetségesei, az akkori anyaországi kormánypártok meg egyenesen ellenezték. Magyarellenességük tény! Ennyit az igazság kedvéért. Most aztán nagy a tülekedés, ki hogyan segítsen, hogyan könnyítse meg az eleddig románnak vagy egyszerű szavazónak degradált magyar ember dolgát – állampolgárság ügyben. Magyarországi politikusok nyájasan mosolyogva „jószívűsködnek”. Az erdélyi politika haszonlesői pedig nem kímélnek se pénzt, se időt, csakhogy megmutassák, mennyit jelent nekik a magyarság. Hát annyit, amennyiért adják-veszik az embereket. Tiszta matematika: ennyi pénz = ennyi potenciális szavazó!
Ami most történik, elő- és közjátéka a közeljövő történéseinek. Mondják, a politika világa kezd „egysíkúsodni”, kiismerhetővé válni. A könnyebb átláthatóság, irányítás kedvéért elég egy erős párt, a többi megsemmisítendő, beolvasztandó. Értendő ez a nemzeti és úgynevezett radikális pártokra, szervezetekre; a komcsik, a libsik maradhatnak. Majdnem elfelejtettem: az UDMR is – ő is hasznos eszköz!
Nehogy már nemzeti érdekek és értékek kerüljenek előtérbe! A mindenkori bukaresti kormánypárt majd megmondja, mikor, mennyit és mit lehet, mennyit enged meg a „nagy testvér”. Nem lesz többé kuruckodás, magyarkodás. Nincs többé Trianon, meg Benes-dekrétumok emlegetése. Az asszimilációról sem beszélünk többet, csak amennyit megengednek. Hallgatni fog mindenki, mert különben nem lesz segítség a párttól. Nem lesz EU-s pénz, meg hitel a Valutaalaptól. Csak egy a baj. Ki vállalja majd, hogy ha lehetetlenné is teszik, ha össze is szidják, ha le is köpik, akkor is kimondja az igazságot, a jogos követelést? Lesznek-e nemzetileg elkötelezettek? Önjelölt segítők persze mindig akadnak, amíg pénz van – nyugodt lehet mindenki, hogy nem ingyen csinálják. Matematikából erősek, szinte verhetetlenek.
A számítások rendbe rakva már a zsebben vannak, még egy kis pofa kell hozzá, és jöhet a következő igénylő, akarom mondani szavazó. Mert a testvérharc arcátlan hőseinek joguk van informálni, de még többször dezinformálni! A háborút kerülő alamizsnahősök és álvezérek ingyen osztják a jóakaratot. Tessék mosolyogni! Fotó is készül – az is ingyen –, meg az írás is, hogy magyar lehess. Látod, neked ennyi az ára! Nem kerül semmibe. Hogy valakik drágán megfizettek érte, az már nem ide tartozik. Hogy forog a gyomor? Hogy valami bűzlik? Biztos, hogy nem a pénz, mert annak nincs szaga.
Amúgy kit érdekel, hisz olyan jópofák vagyunk, hogy öröm egymásra nézni…
Gábor Ferenc
Köröstárkány. Reggeli Újság (Nagyvárad)

„Műemlékvédelem” a Házsongárdi temetőben
Kolozs megye – 2011. január 16-án a Házsongárd Alapítványhoz lakossági bejelentés érkezett egy újabb temetői rongálásról.
Kertek parcellát határoló út mellé kihordott és a megszüntetett sírhelyek körül szétszórt nagy mennyiségű kőtörmelékből két márvány és egy homokkő síroszlopot sikerült azonosítanunk. Név, felirat és évszám töredékekből kiolvashatók a zabolai Mikes, a balázsfalvi Brencsán és a csíkszentmártoni Szabó Lajos családok nevei, 1800-as elhalálozási dátumok, valamint a főkormányszéki tanácsosi cím.
Egy műemlék temetőben, a műemlékvédelmi törvényt semmibe véve, valakik (az adatokat titkosították) így készítenek jó előre nyughelyet valakik számára.
Az utóbbi év egyre sokasodó pusztításai láttán nem nyugtat meg a Polgármesteri Hivatal illetékeseinek többszöri megkeresésünkre küldött hivatalos válasza sem, amelyből idézünk:
„Ca urmare a adresei nr. 239649 din 14.10.2010 prin care atrageți atenția și cereți sprijinul pentru rezolvarea unor probleme semnalate de către dumneavoastră în legătura cu Cimitirul Central, considerăm că afirmațiile făcute sunt nefondate și contrazise de multiplele lucrări executate în acest cimitir, cea ce a dus la schimbarea în bine, atât a aspectului, cât și a funcționării.” vagy
„De asemenea nu corespunde realității afirmația potrivit căreia o parte dintre monumentele/construcțiile funerare au fost dislocate de la locul lor şi au devenit, aşa cum fără nici un temei se afirmă material brut sub formă de piatră spartă pentru fundația de beton ciclopian al unor noi morminte.” sau
„Este total nefondată afirmația potrivit căreia presupuse obiecte funerare ”monumentale” ar fi „parazitate” de alte locuri de veci, …, ele fiind amplasate doar în spații libere.”
Azaz…
„A 2010. október 4-i 239649. számú kérvényre válaszolva, amelyben felhívják figyelmünket és támogatást kérnek az Önök által jelzett, a Házsongárdi temetővel kapcsolatos probléma megoldására úgy véljük, hogy az Önök kijelentései megalapozatlanok és ellentmondásban állnak a temetőben végzett munkálatokkal, melyek a temető jó irányú változásához vezettek mind a kinézet, mind a működés szempontjából.” vagy
„Nem felel meg a valóságnak az az állítás sem, mely szerint műemlék sírok/sírépítmények, helyére mások kerülnek, valamint teljesen alaptalan az az állítás is, hogy ezek darabjait nyersanyagként felhasználják az új betonkolosszusok alapozásánál.”
Vagy
„Teljes egészében megalapozatlan az az állítás, mely szerint úgynevezett „műemlék” síremlékekre „rátelepítenének” új sírokat,….a valóságban ezeket kizárólag szabad területekre helyezik.”
S közben akadálytalanul folytatódik a pusztítás!
Házsongárd Alapítvány
Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság. erdon.ma

Közös imádságos együttlét
Nagyvárad – Kedd este a nagyváradi unitárius templomban tartották a Keresztény Egység Imahete 2011 rendezvény soron következő alkalmát. Ének-zenés összeállítással is dicsérték az Urat.
A közös imádságos együttlét alkalmából Buzogány Csoma István unitárius lelkipásztor köszöntötte a testvéregyházak képviselőit és a megjelent híveket, az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv II. részének 37-től 47-ig terjedő igeversei alapján, mely az első, jeruzsálemi gyülekezet megalakulásáról szól. Szószéki beszédében arra hívta fel a figyelmet: hálát kell adnunk a gondviselő Istennek azért, mert megáldott bennünket az összetartózás érzésével, csodájával. Egyazon szeretetközösség részei vagyunk mindannyian, mely nem arról szól, hogy fehér vagy fekete, kint vagy bent, enyém vagy tiéd, hanem az együttlétről. Ahogyan az otthonainkban jóérzés tölt el bennünket, amikor közösen fogyasztjuk el a családi ebédet, úgy az egyház is terített asztallal vár és étellel kinál minket Isten házában, hogy megérezhessük a közös kenyértörés és fohász szelídségét, melegségét, ízét és zamatát. Isten ugyanis az egyetlen erő és hatalom, mely újraformálhat bennünket, ezért helyet kell biztosítsunk számára a lelkünk templomában. Együtt, mert így könnyebb, mert közösen bátrabbak és erősebbek vagyunk, mondta a tiszteletes.
Virgil Bercea görög katolikus püspök úgy vélte: amikor a templomban együtt vagyunk, újra gyermeki izgalommal és őszinteséggel állunk Isten színe elé. Amikor pedig együtt imádkozunk, túllépünk a nyelvi és a felekezeti különbségeken, s a szeretet, jóság, megértés és megbocsátás lesz rajtunk úrrá.
Tanúságtevő gyülekezet
Böcskei László római katolikus megyés püspök azt tanácsolta: az első keresztény gyülekezet életéhez próbáljuk igazítani a mi hétköznapjainkat is, hogy átélhessük, megtapasztalhassuk az egység erejét, kötelékét. Ne térjünk le az egymás felé vezető útról, hanem tárjuk ki a szívünket, s fogadjuk el azt, amit Isten ajándékozni akar nekünk egymásban. Első lépésként közelítsünk embertársaink felé, fedezzük fel bennük Isten ajándékát. Akarjunk a jeruzsálemiekhez hasonlóan mi is tanúságtevő közösség lenni, mert nagy szükség van erre napjainkban is.
Csűry István királyhágómelléki református püspök az egyháza nevében kijelentette: jövőnket az apostolok tudományára kell helyezni, mert az igazi tudás Istennél van. Mindezt bizonyítja az is, hogy az évszázadok folyamán számos rendszer, világkép és fizikai törvény megdőlt és összeomlott, viszont az egyház kétezer éve él. Amíg tehát erre a tökéletes igazságra törekszük- melyről tudjuk, hogy kinél van-, addig nincs baj. Erről kell tehát tanúbizonyságot tenni, ezt kell hirdetni mindenkinek, hangsúlyozta az egyházfő.
A magyarul elhangzottakat Ráksi Lajos várad-réti református segédlelkész fordította le román nyelvre. Közreműködött a Benczédi-házaspár, Mónika (zongora) és Hunor (ének), valamint Soós Anna (zongora).
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ma

Miért késlekednek?
A megújuláshoz az kell, hogy jól meghatározott művészi célt állítsanak a társulat elé.
„A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, és azon belül a Tompa Miklós társulat az elmúlt tizenöt-húsz év folyamán egyre súlyosabb válságba került, morális és művészi szempontból egyaránt. Ha tényleg meg akarunk menteni valamennyit hajdani hírnevéből, végre meg kellene hozni azokat a döntéseket, amelyekre szükség van – komolyabban és hozzáértőbben, több professzionalizmussal, mint amilyeneknek az eddigi ilyen irányú törekvések bizonyultak.”– véli Kövesdy István, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója.
„És ezt szigorúan szakmai kritériumok, a szakmai etika szem előtt tartásával kell megtenni, félresöpörve minden mást, ami nem a színház sajátja vagy sajátossága, aminek nincs köze a művészethez, a színpadi alkotómunkához, aminek ez az intézmény és épület kizárólagos otthona kellene hogy legyen” – véli Kövesdy István, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója. Szerinte a válságból kivezető út: „a gyökeres megújítás TELJES folyamata.”
A Tompa Miklós centenárium alkalmával rendezett megbeszélésen sok minden felmerült, elhangzott sok panasz, adminisztratív gond, műszaki nehézség, hiányosság, de magáról, az immár húsz éve halogatott „gyökeres megújításról”/megújulásról kevés szó esett. Elmondták, hogy mit kellene elrendeznie a minisztériumnak s mit a helyi hatóságoknak, sok naiv elvárást hallhattunk.
A minisztériumnak megvan a maga dolga, egy színház adminisztrálása az azzal megbízottak feladata; nem végzi el, és nem is kell hogy elvégezze helyettük senki. Eddig az önállóság hiányáról, az önálló cselekvés lehetőségének a korlátozásáról, illetve korlátozottságáról panaszkodtak, most mégis a mennyből várják a mannát, visszasírják a régi időket? Vagy azt szeretnék, ha a megyei, illetve a városi tanácsosok megszállnák a színházat, és – üsd, vágd! – aprítanák a művészetet, osztanák ott naphosszat a semmit? Ez hiányzik a megújuláshoz?
A megújuláshoz az kell, hogy jól meghatározott művészi célt állítsanak a társulat elé, s kiválasszák a megvalósításához szükséges embereket: színészeket, rendezőket, díszlettervezőket, dramaturgokat stb. Úgy, ahogy azt a nemrég ünnepelt marosvásárhelyi színházteremtő, Tompa Miklós tette, aki a maga korában a nagy művészi célhoz megnyerte Erdély legjobb magyar színészeit, akik maguk is azt várták, hogy végre csináljanak valami igazat, jelentőset, valami egyedülállót, művészileg mérhetőt. És ne mondja senki, hogy akkoriban jobb idők jártak a művészet, a színház számára; hogy a 40-es évek végén és az 50-es években ideális körülmények voltak...
De Tompa Miklós hajlandó volt égni, mint a két végén meggyújtott gyertya: a próbákon s a színpadon kérlelhetetlen igényességgel építette a realista színjátszás nagy momentumait, a közéletben pedig kijárt, kiravaszkodott, kiügyeskedett mindent, amire a társulatnak szüksége volt. Ha kellett, készen vitte a miniszterhez, a kormányfőhöz a gondra a megoldást, nem azt várta, hogy ők találják ki, mert azt várhatta volna az idők végezetéig... Gondoljunk csak arra, hogyan rántotta bele Petru Grozát a Székely Színház államosításába és implicite a finanszírozásába. Ha megvan a nagy cél, és megvan, aki harcoljon érte, akkor menet közben, előbb-utóbb az eszközök is előkerülnek. De ha az előző kettő nincs meg? Ez a gond Vásárhelyen, immár legalább húsz éve.
Amikor Kövesdy István fiatal – és markáns tehetségű – rendező ezelőtt pár évvel, pályázat révén, elnyerte a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának vezetői tisztségét, reménykedtem abban, hogy előbb-utóbb meglesz a cél is, amelynek távlatában erős művészi gárda verbuválódik, és teljesítménye révén újra egyik legjobb színházunk lesz a vásárhelyi.
Kövesdy fel is villantott egy célt: nagyobb teret biztosítani a jelenkori drámának, mindenekelőtt a hazai magyar dramaturgiának! Ezt bemutatók jelzik, meg egy hosszabb lejáratú projekt, amely olvasószínházi előadások sorát nyitotta meg. És jól tájékozódott, mert a közönség is szereti, s meglehet, hogy várja is e művek megszólalását. Arra kérném Kövesdyt, hogy legyen bátrabb, álljon ki teljes erővel elképzelései mellett, tegye azokat az egész társulat törekvésévé.
Mert ha ő nem teszi, mástól hiába várja.
Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest)

A szólás és a szabadság
Egyfajta válasz Kelemen Attila Árminnak
Az eddig formálisan és tessék-lássék szabályozott médiavilág (bizony-bizony: gumiszabályok!) azzal szembesült, hogy a hatalma nem korlátlan.
Sokáig méláztam Kelemen Attila Ármin szövege fölött, mert a belőle kiolvasható pozitív Tőkés-kép – bevallom – kissé kibillentett egyensúlyomból, így a reflexszerű randomválaszt céltalannak éreztem. (A gondolkodásra alig késztető anyagokat szerencsére abban a Bukarestben szerkesztett, és talán nyomtatott formában még megjelenő napilapban közlik vetésforgószerűen, amelynek internetes látogatottsága a traffic.ro kimutatása szerint – kérem, a szerkesztők ne vegyék ezt nyalásnak – minimum tízszer kisebb a Transindexszénél, tehát nem érdemes sok energiát feccölni beléjük.)
Kelemen szövege annál is inkább elgondolkodtatott, mert bár szerintem sem a médiatörvényről, sem pedig Tőkés Lászlóról nem szól érdemben, de rajtuk keresztül rátapint arra, ami a leginkább zavaró a magyarországi médiatörvény körüli hisztériában.
Az alapvető kérdés, hogy kicsoda és pontosan mit is véd?
Még mielőtt óva intenénk Angliát, gyorsan vessünk egy pillantást az alapképletre: Magyarországon demokratikus választások eredményeképpen a két cikluson át regnáló hatalmi elitet partvonalra küldték a tisztelt szavazópolgárok, egyben kétharmados felhatalmazást adtak a Fidesz-KDNP szövetségnek (volt más lehetőség is: az, hogy az LMP és a Jobbik képtelenek voltak nagyobb számban meggyőzni az anyamagyarokat, talán nem a Fidesz hibája). És az Orbán Viktor demokratikusan választott miniszterelnök által vezetett kormány, illetve az őket támogató parlamenti frakció tagjai élnek is ezzel a felhatalmazással, saját elképzeléseik mentén formálják Magyarországot – az lenne a fura, ha nem ezt csinálnák.
Ez politikai tény, és a lehetősége bele van kódolva a képviseleti demokráciába, legalábbis én sehol nem olvastam olyasfajta korlátozást, ami a kétharmados többséget tiltaná. Azt viszont, hogy hogyan él ezzel a felhatalmazással a kormánypárt, leginkább a választók jogosultak megítélni, akik pedig nem hömpölyögnek az utcákon, hogy hupsz, tévedtünk, Orbán Viktor monnyon le. Sőt.
Továbbá: ha az ellenzék képtelen arra, hogy hiteles alternatívát mutasson fel, márpedig a magyarországi ellenzék nagyon halvány teljesítményt nyújt, vagyis legyünk őszinték: értékelhetetlent, akkor bocs, de nem látom a bármilyen fogantatású és irányú demokratikus változtatás lehetőségét. Igaz, van még az Európai Unió, mint feltételezett/vállalt érték- és érdekközösség, amely viszont a közelmúltban számtalanszor példáját adta annak, hogy jogértelmezése kissé konfúz, tolómércével dolgozik, és hogy fogalmunk sincs, melyek azok az alapvető európai értékek, vagy hogy mit is értünk a kínkeservesen nevesített közös értékeken. Hogy nem pont ugyanazt, az eléggé valószínűnek tűnik, éppen ezért kételkedve fogadok minden européer iránymutatást. Ebbe a mátrixba illeszkedne a független sajtó,
mint a hatalom negyedik ága, vagy hogyan is szól ez az urban legend. (Zárójel: különösen vicces a sajtószabadság féltése az erdélyi tollnokok esetében, hiszen nálunk lassan húsz éve a túlélés záloga az öncenzúra, ha nem igyenöst a közpénzek fölött egyeduralkodó érdekvédelmi szervezet szervilis kiszolgálása.) A média termék és eszköz, beazonosítható érdekcsoportok, jobb esetben értékközösségek eszköze, és ezt jó észben tartani akkor, amikor az alapvető emberi jogok utolsó védváraként próbálják eladni nekünk.
A magyarországi törvényalkotók ebbe a mítoszba tenyereltek bele. Az eddig formálisan és tessék-lássék szabályozott médiavilág (bizony-bizony: gumiszabályok!) azzal szembesült, hogy a hatalma nem korlátlan. Meglehetősen sokkoló lehet ez az érzés, ám innen egy lépésből az öncenzúráig eljutni eléggé egydimenziós világképet feltételez. Minden apró részletet most nem zongoráznék végig (ráment két éjszakám, amíg elolvastam a törvényt, az értelmezéseket, a kifogásokat és ellenvéleményeket), a tartalmi kifogásokat (már akinek egyáltalán voltak) rendre cáfolja a médiahatóság, amelynek a működéséről még semmi gyakorlati tapasztalatunk sincs, de zsigerből megelőlegezzük, hogy Orbán Viktor vasökleként fog lesújtani mindazokra, akik hümmögni merészelnek a kormányzati politikák kapcsán. Pfuj.
És általában azok a „véleményformálók” inszinuálják ezt a helyzetet, akik saját hitelességük lenullázásáért rengeteget dolgoztak a ballib kormányzatok idején, megírták az őszödi apologetikát, és akik megkérdőjelezték a demokratikus jogállam eszméjét akkor, amikor hallgattak/védelmére keltek a volt hatalomnak, amikor az éppen az alapvető emberi jogokat vette semmibe karhatalmi erők segítségével.
Kelemen Attila Ármin azt állítja, hogy: „a szólásszabadság, ha tetszik, morális, a médiatörvény pedig szakmai kérdés, egyik sem elsősorban politikai.” Amennyiben elfogadjuk ezt az álláspontot, akkor a szólásszabadság militáns védelmezőinek morális álláspontját is vizsgálnunk kell,
és itt futunk bele abba a kérdésbe, ami engem a leginkább zavar.
Konrád György a Népszabadságban közölt hétfői írásában „az egykori földalatti sajtó hőseit” is nevesíti (a névsor: Haraszti Miklós, Rajk László, Demszky Gábor, Magyar Bálint és Hodosán Róza), mint akik az európai intézményekhez intéztek tiltakozó felhívást. „Az 1989 előtti közép-európai demokratikus ellenzék” fentebb felsorolt tagjainak gyakorló politikusai egyvalamit végzetesen elrontottak: 1989 után kiegyeztek a kommunista nómenklatúra újratöltött tagjaival, illetve azok szellemi örököseivel. Akkor, amikor erre a paktumra a hatalom akarásán és az önérdeken kívül semmilyen más erő, megfontolás nem kényszerítette őket. Az ún. szabad és demokratikus jogállamban. Volt más választási lehetőségük, de ők inkább együtt kormányoztak Horn Gyulával, Medgyessy Péterrel, Gyurcsány Ferenccel, és kormányzásuk nem volt sikertörténet – tehát még az eredményeik sem igazolják vissza a korábbi elveikkel ellentétes lépéseiket.
Itt már régen nem a szólásszabadságról van szó. A szólásszabadságot Konrád György és társai nap mind nap megélik, amikor véleményeiket szabadon közlik.
Itt arról van szó, hogy az 1989-előtti rezsim örökösei és a velük kiegyező, legyen, liberálisok elkúrták, az istenadta nép pedig hazaküldte őket. Ezt nem akarják megérteni.
2010 áprilisától nem az ő narratívájuk érvényesül. Az ő történetük dicstelenül ért véget, és gondolom, cseppet sem vigasztalja őket az, hogy ezért a legtöbbet ők maguk tették.
Szabadságukban áll szólni, kérdés, hogy ki hisz még nekik.
Orbán Viktor pedig rendszert változtat, ebben saját döntése alapján partnere Tőkés László. Hogy a rendszerváltoztatás iránya és mértéke helyes-e, azt néhány év múlva fogjuk megtudni – de hogy a miniszterelnöknek demokratikus felhatalmazása van rá, az aligha kétséges.
Demeter Szilárd Tőkés László sajtófőnöke. Transindex

Bemutatják az Erdélyország történelmi folyóiratot Gyergyószentmiklóson
Az Erdélyország című folyóiratot mutatják be Gyergyószentmiklóson, a Tarisznyás Márton Múzeumban, január 25-én 18 órakor. A negyedik alkalommal megjelenő budapesti folyóirat célja Erdély történetéhez kötődő írásokat, az erdélyi magyar identitástudat és a történelem kényesebb kérdéseiről szóló tanulmányokat közzétenni. A folyóirat első székelyföldi bemutatóján jelen lesz Szakács Árpád, az Erdélyország lapigazgatója, Szentesi Zöldi László, a Magyar Hírlap főszerkesztő-helyettese, valamint Bajna György újságíró. (hírszerk) Transindex

Kétmilliárd forint az Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek
Akárcsak alapításakor, ismét kétmilliárd forint jut a magyar állami költségvetésből az Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek. A félmilliárdos többlet nagyobb részét fejlesztésre fordítják.
Fél milliárd forinttal növekedett idén az Erdélyi Magyar Tudományegyetem illetve Partiumi Keresztény Egyetem finanszírozása – közölte rádiónkkal Ulicsák Szilárd, miniszteri biztos Csíkszeredában a Sapientia Egyetemen. A kiegészítést az tette szükségessé, hogy az egyetem normatív finanszírozása feltételezett volna már idén egy 25 százalékos önrészt, de ezt a forrást a jelenlegi gazdasági körülmények között az egyetem nem tudta előteremteni, ugyanakkor évek óta nem jutott fejlesztésre sem, ami szintén elodázhatatlan.
A Partiumi Keresztény Egyetem akkreditációja megtörtént, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem a szakmai akkreditációt megszerezte, de a politikai döntés késik, ugyanakkor kérdésessé vált a román állami támogatás, mert az új oktatási törvény szerint magánegyetem nem támogatható állami költségvetésből. Csak kormányközi megegyezésben reménykedhetnek – mondta Dávid László, az egyetem rektora. /mr1-Kossuth.hu, jan. 19./ Kossuth Rádió

Kövér a magyar állampolgárok választójogáról
Kövér László szerint a törvényhozás többségének szándéka a választójogi törvény várható módosítása során arra irányul majd, hogy mindenféle diszkriminációtól mentesen létrehozzák a magyar állampolgárok számára a választójogot.A kormányváltással szemléletváltás valósult meg a nemzetpolitikában, új korszak kezdődött e téren - emelte ki az Országgyűlés elnöke a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) szerdai ülésén a Parlamentben.
Az ülést megnyitó beszédében elmondta: az alkotmányozás után a kétharmados törvények módosításakor várható a választójogi törvény korrekciója is. Nagy valószínűséggel az Országgyűlés többségének szándéka arra irányul majd, hogy mindenféle diszkriminációtól mentesen létrehozzák a magyar állampolgárok számára a választójogot - mutatott rá a házelnök, hozzátéve: ha bármilyen formában választott határon túli magyar képviselői lesznek az Országgyűlésnek, a KMKF-t is érdemes újragondolni.
Az Országgyűlés elnöke megjegyezte: felvetődik az a kérdés is, a későbbiekben hogyan lehet tisztázni a KMKF és a Máért egymáshoz való viszonyát.
Kövér László beszélt arról, hogy jelen pillanatban hiányzik a nemzetpolitika intézményrendszeréből az a fajta társadalmi, civil elem, amit korábban a Magyarok Világszövetsége valósíthatott volna meg, ha nem "téveszt irányt".
A házelnök szerint ehelyett valamilyen intézményes szervezetet kellene létrehozni, amelynek a megfelelő pénzügyi és jogszabályi garanciák mellett elsődleges funkciója az összmagyarság kataszterének megvalósítása lenne, azaz hogy összefogja a világ magyarságát.
Kövér László az intézményi változások közül kiemelte, hogy az Országgyűlés decemberben létrehozta a nemzeti összetartozás bizottságát. Jelezte, hogy a bizottság elnöki feladatainak ellátására Potápi Árpádot (Fidesz) szeretné majd felkérni. A szemléletváltozást példázza a nemzetpolitikai tárcaközi bizottság megalakítása is - jegyezte meg.
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes hangsúlyozta, hogy mind a Magyar Állandó Értekezletre (MÁÉRT), mind a KMKF-re szükség van, utóbbi elsősorban a stratégiai tervezésben tölthet be fontos szerepet.
Mint mondta, nagyra értékelik, hogy amikor Gyurcsány Ferenc korábbi kormányfő ellehetetlenítette a Máért működését a "tragikus" december 5-i, kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtt, akkor Szili Katalin ebben a formában átmentette a magyar-magyar párbeszéd lehetőségét.
Az eltelt időszak nemzetpolitikai szempontból fontos intézkedései közül kiemelte az állampolgársági törvényt és a nemzeti összetartozásról szóló törvényeket. Az állampolgárság kapcsán hangsúlyozta: a magyarság demográfiai és asszimilációs szempontból egyaránt óriási nyomás alatt van, A hagyományos támogatási formák szükségesek, de nem elégségesek - mutatott rá, hozzátéve: erős impulzusra van szükség, és ez az állampolgárság megadása.
Hozzátette: az eljárás kapcsán eddig egyetlen panasz sem érkezett, fennakadás nem volt. Naponta mintegy nyolcszáz kérelmet vesznek át - mondta.
Kitért arra is, hogy a szomszédos országokkal soha nem volt ilyen jó Magyarország kapcsolata, mint most, a magyar-román kapcsolatokban paradigmaváltás következett be. A kormányfő-helyettese ismét üdvözölte a tanügyi törvényt, és nyilvánvalóvá tette, Magyarország mindent megtesz Románia schengeni csatlakozásáért. Szerbiával szintén is kiegyensúlyozott és jó a viszony, és Szlovákiával is egészen más hangnemben folynak a tárgyalások, mint Gyurcsány Ferenc és Fico idején - mondta a kormányfő helyettese.
A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) 2004. decemberében alakult meg azzal a céllal, hogy tagjai közös tanácsaival segítsék a Magyar Köztársaság Országgyűlésének munkáját.
A KMKF tagjai a Magyar Országgyűlés frakcióinak küldöttei, a Magyarországgal szomszédos országok parlamentjeinek, vagy regionális közgyűléseinek azon képviselői, akik az ott működő magyar kisebbségi szervezetek támogatásával szerezték mandátumukat, valamint az Európai Parlament magyar párt tagjaként megválasztott képviselői.
A magyar törvényhozás 2008. március 5-én országgyűlési határozatot fogadott el, amelyben a 2004-ben alkotott (illetve 2006-ban módosított) statútum alapján – tehát konzultatív testületként – saját intézményének ismeri el a KMKF-et, és ennek jegyében saját költségvetéséből biztosítja annak működését.
A KMKF állandó bizottsága utoljára 2010. márciusában ülésezett. Bumm.sk

Nyilatkozat Romániának és Bulgáriának a övezethez való csatlakozása tárgyában
Az európai integráció folyamatában kiemelkedő jelentősége van az egy adott térségre alkalmazott belügyi és igazságügyi együttműködésnek. Ennek jegyében alakulhatott ki az a schengeni térség, amelyben az európai polgárok mindennapi utazásaik során élvezhetik a szabad közlekedés előnyeit.
Az európai integrációnak folytatódnia kell a Nyugat-Balkán irányába. Horvátország csatlakozási tárgyalásainak lezárása, Szerbia európai vérkeringésbe való bekapcsolása, a csatlakozási tárgyalások megkezdése Macedóniával (FYROM) ugyanolyan, a térségünket érintő európai jelentőségű ügyek, mint Románia és Bulgária schengeni övezethez való csatlakozása. Nem regionális, hanem kimondottan európai jelentőségű ügyekként kell kezelnünk ezeket.
A magyar uniós elnökség megkezdésével egy időben Románia és Bulgária schengeni csatlakozása is kézzelfogható közelségbe került. Sajnálatos, hogy néhány uniós ország ellenkezése halasztani látszik felvételünket.
Minekutána Románia az előző években a követelmény-csomag technikai feltételeinek teljesítésére eredményesen felkészült, a schengeni övezethez való csatlakozás nagyban növelhetné az európai intézmények iránti szimpátiát mindenekelőtt azért, mert ez az emberek mindennapi életében hozna változást. A belföldi és európai gazdasági válság, a növekvő euroszkepticizmus közepette az Unió belső kohéziójának ez irányú megerősítése és kiterjesztése ténylegesen európai jelentőséggel bírna.
Románia polgárainak érdekében szorgalmazzuk, hogy induljon újra a tartalmi párbeszéd a német és a francia külügyminisztérium vezetőivel. Ugyanakkor indítványozzuk, hogy az Európai Parlamentben dolgozó romániai képviselők együttes fellépéssel próbálják előremozdítani Románia schengeni csatlakozásának ügyét.
Meggyőződésünk, hogy – Orbán Viktor miniszterelnök, soros EU-elnök nyilatkozatának értelmében – a magyar Elnökség hatékonyan elő fogja mozdítani országunk mielőbbi befogadását.
Strasbourg, 2011. január 19.
Tőkés László
EP-alelnök. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Replika
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezete közleményben reagált tegnap az RMDSZ kedden este megszületett, lapzártánk után kézhez kapott fenti közleményre. Eszerint: „Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezete véget kíván vetni az egyszerűsített honosítási törvény alkalmazása kapcsán a megyében napok óta zajló, méltatlan vitának. Felelőtlenségnek tartjuk, hogy az RMDSZ az általa kérelmezett, a fordítással kapcsolatos eljárási javaslatokat, amelyek amúgy minden szakszerűséget nélkülöznek, eleve úgy kezelte , mintha már érvénybe lépett eljárási módosítások lennének. Jelen pillanatban az eljárás megköveteli minden nem magyar nyelvű okmány magyarra való fordítását. Erről dr. Wetzel Tamás miniszteri biztos, az egyszerűsített honosítási törvény kidolgozója tájékoztatott bennünket. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szakképzett ügyintézői mindvégig ennek megfelelően jártak el. Ezután is arra kérjük az igénylőket, hogy fordíttassák le magyarra valamennyi nem magyar nyelvű dokumentumukat. Iratcsomójuk átnézését vállaljuk a Demokrácia Központokban. Az RMDSZ megalapozatlan és felelőtlen nyilatkozatai, a téves tájékoztatás miatt magyar emberek százai veszíthetnek időt az ügyintézésben, hiszen a magyar fordítást nélkülöző kérelmezők jobb esetben is okiratpótlási felszólítást fognak kapni az elkövetkezendőkben. A vitát lezártnak tekintjük.” Reggeli Újság (Nagyvárad)

Csángóföldre is kiterjesztik a szórványprogramot
Háromszék és Sepsiszentgyörgy testvérmegyéinek, testvértelepüléseinek vezetői tartózkodnak a napokban a megyében, a képviselő-testületek elnökei, polgármesterek az eddigi együttműködés folytatásának, bővítésének lehetőségeiről tárgyalnak. A tegnap délelőtti első munkaülésen a bemutatkozáson és a segítőkészség kölcsönös kifejezésén túl néhány kivitelezésre váró ötlet is felmerült, melyhez a magyarországi elöljárók csatlakozását várják.
A magyarországi nemzetpolitikai változásokat Erdélyben is érezni, új lehetőségek látszanak kibontakozni, az eddig intézményesített testvérkapcsolatok bővítésének is elérkezett az ideje, illetve az utóbbi egy-két évben a Székelyföld belső anyaországi szerepéből kisarjadzott szórványstratégia fejlesztéséhez való partnerkeresés hívta életre a magyar—magyar találkozót, melyen Tamás Sándor megyeitanács-elnök és Antal Árpád András sepsiszentgyörgyi polgármester meghívására munkatársaikkal Békés, Veszprém megye közgyűlésének elnöke, a Heves megyei alelnök, valamint Veszprém, Cegléd polgármestere vesz részt. Bemutatták a Kovászna―Hunyad megyei szórványprogramot, emellett folyamatosan ötletekkel bombázták a meghívottakat. Többek között felmerült a székely fürdőprogram támogatásának szük­ségessége magyarországi nép­­szerűsítés által. Igen fontosnak tartották a résztvevők a magyar kormány által kezdeményezett osztálykirándulásos programot, Tamás Sándor ezzel kapcsolatban bejelentette, kiemelten támogatja a megyei önkormányzat azokat a háromszéki iskolákat, melyek diákjaikat ópusztaszeri kirándulásra viszik, kötelező vajdahunyadi, marosillyei megállóval.
Legtartalmasabbnak a szórványprogram ismertetése mutatkozott, a legtöbb ötlet is ezzel kapcsolatban merült fel. Demeter László megyei önkormányzati képviselő többek között felvetette, november 15-én, Bethlen Gábor fejedelem születésnapján lehetne, kellene megszervezni a Magyar Szórvány Napját, kiterjesztve azt a Kárpát-medencére; ugyancsak ő említette: a piski fogadó ― magyar történelmi emlékhely ― eladó, jó volna megvásárolni, egyfajta magyar központtá átalakítani. Miként a Retyezát tövében akár alaptáborként is működtethetőek lehetnének a hívek nélkül maradt egyházi ingatlanok, és általában Hunyad, Fehér megyének be kellene kerülnie a magyarországi turisztikai irodák által kínált útvonalakba, ebben a szórványbeliek köréből kiképezett idegenvezetők nyújthatnának hathatós segítséget. A szórványprogram indításáról egyébként Tamás Sándor megfogalmazta: lehet, az asszimilációt hosszú távon képtelenség megállítani, mégis megpróbálnak tenni ellene. A szórványprogrammal "aprópénzből fontos és jó ügyet indítottunk el", illetve bővíteni is szándékoznak, nem csupán más erdélyi megyékre, de a Csángóföldre is ki akarják terjeszteni, valamint ez évtől a Házsongárdi temető magyar emlékeinek mentési programjába is beszáll a megye és a megyeszékhely. Mindezek­hez jó lenne, ha a testvérmegyék, testvérvárosok segítséget nyújthatnának, például az Új Széchenyi-tervből eredő lehetőségek megvizsgálásával, de bármilyen más módon is ― hogy ki mit vállal fel, esetleg milyen újabb ötletekkel rukkol elő, az elkövetkezőkben derül ki, hiszen a házigazdák feltett szándéka: tervek, kézfogással biztosított ígéretek nélkül nem engedik haza meghívottjaikat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Félre! Tájékoztatunk
A magyar médiatörvény kapcsán tapasztalt széles körű berzenkedés a tekintetben is tanulságosnak bizonyult, hogy miként lehet temetni a sajtó- és véleményszabadságot, a demokráciát a tények alapvető ismeretének hiányában.
Neves értelmiségiek, emberjogi harcosok – Nyugat-Európától egészen keleti tájainkig – vizionáltak diktatúrát és cenzúrát úgy, hogy csak közvetett információjuk lehetett magának a jogszabálynak a tartalmáról, és az effajta önkényes szövegértelmezés révén arathattak részsikert, hiszen mondhattak bármit, a közönség többsége soha el nem olvas egy 168 oldalas törvényt.
Minden épeszű ember felkapja viszont a fejét azon, hogy miközben egyesek halottnak nyilvánították a magyarországi szólás- és sajtószabadságot, ugyanezek a kritikusok bármit, bárhol elmondhatnak a médiatörvényről – éppenséggel ennek a jogszabálynak a szelleme alapján. Az pedig már fölöttébb gyanússá teszi a bírálatok megalapozottságát, amikor román történész szájából halljuk: félti a magyar demokráciát a törvénytől, Orbán Viktortól és kormányától, hiszen pesti barátjától tudja, hogy a Fidesz cenzorai még a blogokra is rávetik magukat.
Miközben ha első kézből tájékozódna, tudhatná, hogy a magáncélú blogokat a jövőben sem ellenőrzik. Sajnos ugyanezzel a félretájékoztatási módszerrel operál – honosításügyben – az RMDSZ Bihar megyei szervezete is, amely úgy igyekszik ráerőszakolni „hathatós” támogatását a magyar állampolgárságot igénylőkre, hogy közben félrevezeti őket, sőt cinikus módon úgy állítja be, hogy minderre a közösség kérte fel. Ráadásul a párt nagyváradi potentátjai azután sem hajlandók abbahagyni a jóhiszemű magyarok hülyítését, hogy kiderül: badarságot állítanak, hiszen a magyar hatóságok valamennyi, román nyelven kiállított okiratról fordítást kérnek.
Reakciójuk: követelje a nép a magyar államtól a fordítások kötelezettségének elengedését, hogy mégis nekik legyen igazuk. Éppen itt az ideje, hogy az RMDSZ felső vezetősége valahogy leállítsa az elszabadult hajóágyúként viselkedő bihariakat, akik nyilvánvaló kampánycéloktól vezérelve legszívesebben már honoráriumot fizetnének a honosítandóknak, csakhogy náluk igényeljenek információt. Tökéleteset, olyat, amit kizárólag ők tudnak…
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Nemcsak az enyém, a tied is
Kolozsvár – Van egy nagyon régi beidegződés, melyet rendkívül nehéz egyeseknek megérteni. Azt is el kell ismerni, elődeink nem éppen tettek meg mindent annak érdekében, hogy ez a mai helyzet, mely most már több mint 90 éve tart, ne pont ilyenné alakuljon.
A kolozsvári magyar napilapban az elmúlt napokban megjelent egy hír az első oldalon keretes cikkben K.O. aláírással közli: Meggyalázták a Mátyásszobor talapzatát. Majd cikkecskében kijelenti többek között: „Megtudtuk: a főtéren működő térfigyelő kamerák hatósugarába nem esik bele, a szobor és közvetlen környéke.”
– Megkérdeztük László Attilát, Kolozsvár alpolgármesterét, mit tud erről az esetről?
Íme a rögzített válasz szerkesztett formában: Az újságban megjelentekkel kapcsolatban, a tényeket tartva szem előtt, kénytelen vagyok elmondani, a Főtért hat (6) térfigyelő kamera figyeli. Ebből kettő van a Mátyás szoborra ráállítva. Maga az esemény 2010. december 31. este tizen kilenc (19) óra húsz (20) perckor történt. Ekkor a szolgálatot teljesítő köztéri rendőrök arra lettek figyelmesek, hogy valami füstöl a szobor talapzatának nyugati részében, tehát a templom felőli oldalán. A helyszínelő rendőr látott egy műanyag tasakot, melyben petárdák voltak, és azt meggyújtották. Ezek a petárdák működésbe léptek. Eltávolította a műanyag zacskó maradékot. Viszont azt, ami addig megolvadva ott maradt, az ráfolyt a szobor alapzatára, és a rendfenntartó nadrágjára, ami megperzselődött. Ezt követően értesítették az ügyeletes rendőrőrsöt, vizsgálják, ki az esetet. Az elkövetőt eddig nem sikerült azonosítani, mert elvegyült a tömegben.
– Az elkövetőnek sikerült lelépnie?
Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy igen. De csak pillanatnyilag, mert a rögzítések megvannak, és a türelmes szorgos munka valószínűleg eredményes lesz. A szakemberek nem adták fel a kutatást.
Van egy sajnálatos dolog a szoborral kapcsolatban, amit nem igazán tudok sem emberként, sem polgárként, sem alpolgármesterként megérteni.
A nap bármelyik órájában láthatjuk, felmásznak a talapzat alsószintjére fényképezkedni. Ennek következtében nagyon sokszor közbe kellett és közbe is lépnek a városi rendőrök. Oda fogunk jutni, hogy érvényt fogunk szerezni sajnos egy olyan jellegű városi tanács határozatnak, amely mint évekkel ezelőtt, büntetéseket szabott ki. Kénytelenek leszünk, megfelelő felhívás után, büntetéseket kiszabni. Mert úgy látszik a polgárok megfegyelmezésére más megoldás egyelőre sajnos nincs.
Egyelőre meg fognak jelenni a táblák, melyek tudatják a Főtért látogató egyéneket arról, hogy térfigyelő kamerákkal őrzött terület.
Befejezésül engedtessék meg a következőket:
A szoborcsoport háromszög alakot alkot. A háromszög alakzat csúcspontján a király babérkoszorús feje áll. A művész abban a pillanatban ábrázolja a nagy királyt, amikor egy vár bástyájáról végigtekint győztes seregén. Páncélos alakja büszkén üli meg a lovat, mely délcegen szegi le fejét, Mátyás arcán erő és büszkeség sugárzik. Kardját maga előtt keresztben fektetve tartja, mint aki most jött meg a dicsőséges csatából. Nem ül, hanem szinte áll a kengyelben, a ló kantárszárát szabadon engedve.
1900-ban a párizsi világkiállításon Fadrusz János Mátyás király lovas szobrának kompozíciója Grand Prix-t nyert el a zsűritől. Ami messze bizonyítja, mind térplasztika, kiemelkedő alkotás, melyre minden kolozsvárinak, nemzeti hovatartozástól függetlenül, büszkének kellene lennie.
Ha nem másért, turista vonzásáért, mert azért Kolozsvárnak, ha turizmus vonatkozásában gondolkodunk, akkor jelentős figyelmet kellene szentelnie arra az ágazatra, mely világviszonylatban is figyelemre méltó hasznot hajt, azoknak, akik ezeket a lehetőségeket ki is tudják használni.
Pontosan tudta ezt a román és a magyar kormány is, amikor közösen elhatározták, a szobor javítási költségeit együtt, állják.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro

Identitásmunka vagy fajelmélet?
S ha utódja valakinek, akkor kinek az utódja Orbán Viktor?
Olvasom a kitűnő közíró Debreczeni József Mi, magyarok című cikkét a Népszabadságban. (Átvételben megjelent Színkép mellékletünk szemleoldalán – a szerkesztő megjegyzése.) A cikk tényeit megkérdőjelezhetetleneknek tartom.
A magyar népesség túlnyomó többségének alapbeállítódása valóban antidemokratikus, ez a többség (amellyel én – Dereczeni Józseffel ellentétben – ironikusan sem érzem azonosnak magam, tehát Debreczeni többes számából kénytelen vagyok kiiratkozni) riasztóan materialista, s ebből is fakadóan gazdaság- és hatalom-centrikus.
A demokratikus értékeket bármikor előnyben részesíti a materiális előnyökkel, biztonságot a szabadsággal, a központi vezérlésű gazdasági és politikai rendszert a piacgazdasággal és a pluralizmussal szemben. A nagyfokú bizalmatlanság, a normazavarok és a paternalizmus ennek az alapvető attitűdnek a járulékai.
Amit Debreczeni írásában problematikusnak érzek, az a tények mögé rejtett implicit állítások sora. Az egyik ilyen állítás az, hogy ”mi, magyarok”: ilyenek vagyunk. Azaz nem ilyenné „váltunk”, hanem mindig is ilyenek „voltunk”. Szemben – s ez a másik implicit állítás – a „lesajnált szomszédokkal”, akik, úgy tűnik, azért másak, mert mindig is azok voltak.
Debreczeni a felsorakoztatott vonásokat mintha a magyar népesség esszenciális és időtől független („nemzeti?”) sajátosságaiként azonosítaná. Márpedig a modern társadalomtudományok régen bizonyították, hogy sem az egyéni, sem a közösségi identitások nem meghatározóan genetikai eredetűek. A közösségek és az egyének jellemvonásait, attitűdjeit, nézeteit is a történelem, illetve a személyes élettörténet alakítja. Magyarán: a közösség és az egyén önmagához való viszonya, az a bizonyos identitásmunka, amelyben a szakma a közösségek és az egyének önazonosságának legfontosabb forrását látja.
Debreczeni cikkének alapvető problémája az, hogy ennek az identitásmunkának nem jár utána. Nem teszi fel a kérdést, hogy ha ilyenek „vagyunk”, mi tett „bennünket” ilyenné, más szóval hogyan tettük „magunkat” olyanná, amilyenek ebben a pillanatban „vagyunk”. A „tények” alakulásába persze az is jelentősen belejátszik, hogy milyennek gondoljuk „magunkat”, illetve milyenek „szeretnénk lenni”. Merthogy – ismétlem – „értékrendünket” és az ezzel összefüggő érzelmek, vágyak, törekvések bonyolult rendszerét (kulturális, állampolgári és személyes) „tapasztalataink” alakítják. Az előző nemzedékektől kapott tapasztalatok és jellemvonások bázisán természetesen.
Hogy ezeket a kérdéseket Debreczeni miért nem feszegeti, könnyen megérthető, ha figyelembe vesszük, hogy a liberális-szocialista dominancia időszakában (’89 után volt már szocialista-liberális kétharmad is) szerzőnket és mai elvbarátait a magyar nemzeti sajátosságok nem nagyon foglalkoztatták, sőt efféle sajátosságok létét is előszeretettel tagadták, mint nacionalista, esszencialista, törzsi ideológiák megnyilvánulási formáit. Az úgynevezett nemzeti sajátosságok léte különös módon csak a jobboldal hatalomra kerülésének periódusaiban kerül előtérbe.
Pedig a jobboldalnak – legalábbis az utóbbi két-három nemzedék alatt – jóval kisebb befolyása lehetett az eltérő kulturális közösségekből felépülő magyar nemzeti (azaz állampolgári) közösség morális és politikai értékrendje, beállítódásai alakulására, mint a baloldalnak.
Debreczeninek tehát azt a kérdést kellett volna feltennie, hogy a szocialistáknak és a liberálisoknak (a magyar kommunizmus közismerten a legliberálisabb volt) miért nem sikerült több mint hatvan esztendő alatt (a nyolc jobboldali évet leszámítva) megváltoztatni a társadalom értékszerkezetét, vagy ha mégis, akkor miért éppen olyanná változatták, amilyen. Amikor a paternalizmusról van szó, érdemes volna megvizsgálni, kinek a személyisége gyakorolhatott nagyobb hatást a magyar társadalom mai értékrendjére: a Horthy Miklósé vagy a Kádár Jánosé? S ha utódja valakinek, akkor kinek az utódja Orbán Viktor?
Ezeknek a problémáknak a végiggondolása nélkül Debreczeni József mégoly megrázó megállapításai is ugyanolyan érzelmi elfogultságok megideologizálásainak tűnnek, mint másokéi.
Sajnos.
Bíró Béla. Új Magyar Szó (Bukarest)

"Nagyobb bennük a vitalitás" - Törzsök Erika szociológus a kettős állampolgárságról és a szavazati jog kiterjesztéséről
A korai SZDSZ kisebbségpolitikai titkára volt, majd különböző beosztásokban állami tisztségviselőként is a határon túli magyarok ügyeivel foglalkozott. Az általa elnökölt Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítványát a jelenlegi kormány lehetetlenítette el - a politika nem tart igényt arra a szaktudásra, ami pedig muníciót szolgáltathatna a máig uralkodó, avítt 19-20. századi eszméken alapuló kisebbségpolitika alternatívájához.
Magyar Narancs: A magyar állampolgárság állandó magyarországi lakhely nélküli megadása, illetve a szavazati jog tervezett kiterjesztése a határokon túlra miként hat az ottani közösségek életére?
Törzsök Erika: Két nagy problémát is látok. Az egyik a magyar politika fáziskésése. 2004-ben uniós tagok lettünk, s mi nem a régiós együttműködések lehetőségén kezdtünk gőzerővel gondolkodni, hanem Patrubány Miklóssal az élen és a Fidesz hathatós támogatásával népszavazást rendeztünk a kettős állampolgárságról. Pedig már akkor, amikor Románia még nem is csatlakozott, elmondható volt, hogy abban a két országban, ahol a legnagyobb lélekszámú magyar közösség él, a magyar érdekképviseletek ciklusokon át részesei voltak az adott országok kormányaiban a források elosztásának, a törvényhozásnak. De ezt a magyarországi politika a legtöbbször nem akarja tudomásul venni: talán mert kedvelt sérelmi politkájába belezavarna a valóság, és akkor hogyan lehetne szónokolni itthon és határokon túl nemzetről meg magyarságról? Manapság újra ezt látom: és persze, hogy egyszerűbb koszorúzni, kopjafát meg turulszobrot állítani, mint a realitásokkal szembenézni. Holott uniós tagállamokban él a határon túli magyarok több mint 90 százaléka: ha úgy tetszik, ők már kettős állampolgárok, hiszen uniós állampolgárok vagyunk valamennyien.
MN: És miben látja a másik problémát?
TE: A jelenlegi magyar politika nem tudja eldönteni, hogy földet vagy embert akar: autonómiát a határon túli magyaroknak, vagy pedig kettős állampolgárságot és szavazati jogot adni. Utóbbival ugyanis a Magyarországra csábítás folyamatát erősíti. Orbán Viktor ki is mondta 2000 körül, hogy Magyarországnak több millió munkáskéz áll a rendelkezésére a környező államokban, és ezekre szüksége is van, ráadásul e munkaerő társadalmi beilleszkedése nem okoz gondot. Ebben az esetben viszont kinek akarja a magyar kormány „kiharcolni” az autonómiát? Kinek nyújtja a közjogi megoldást?
MN: Nem új keletű az a fajta kormányzati politika, amelynek az a lényege, hogy a magyarországi döntéshozók jobban tudják, mi a határon túliak érdeke, mint maguk az érintettek.
TE: Ez a törekvés most a korábbinál is erősebben érzékelhető: a kormányzat nem tudja kordában tartani azt a hajlamát, hogy felülről és kívülről avatkozzon bele a határon túli magyar közösségek életébe. A szlovákiai vagy romániai magyar pártokat irányítani próbálják, és ha ez nem megy, akkor a meglévőt ellehetetlenítik és újat kreálnak. Ez zajlik most Romániában. Ezzel együtt is azt látom, hogy a romániai és a szlovákiai magyar közösség mentális állapota jobb, mint a magyarországié: túl fogják élni a Fidesznek ezt a megosztó politikáját.
MN: A tervezett Tőkés László-féle Erdélyi Magyar Néppárt veszélyes lehet az RMDSZ-re? A Fidesz korábbi próbálkozásai, mint például a Szász Jenő vezette Magyar Polgári Párt rendre kudarcot vallottak.
TE: Az RMDSZ-t sokan szidják helyben, és mint az egyetlen érdekképviseleti szervezettel, valóban van is probléma vele – de ez minden párttal így van. Az RMDSZ azonban a kulturális autonómia megteremtésében lényegében mindent elért. Most is okkal mondhatják: igen, bementünk ebbe a vitatható koalícióba, de elértük, hogy immár a földrajzot és a történelmet is az anyanyelvünkön tanulhatjuk, és az óvodától a doktorátusig minden szintű képzés magyarul folyik. Egy ilyen hatékony magyar képviseletet kívülről erőszakosan fölszámolni, az egyszerűen történelmi felelőtlenség. A magyarországi „nemzeti” politikusok képtelenek megérteni, hogy nemzeti entitás nemcsak az önálló államiságban, hanem kulturális autonómiákban is megélhető, hogy a nincs csatlakozás a világhoz kisebbségi életérzés jelentősen megváltozott. Mindenesetre, néhány székelyföldi jelenségen kívül az ottaniak pontosan tudják, hol élnek, hol van annak az országnak a fővárosa, hol kell az ügyeket intézni, mit kell ahhoz tenni, hogy egzisztenciálisan viszonylag biztonságban legyenek. Szerencse, hogy az RMDSZ és a szlovákiai Híd rendkívül rugalmasan politizál. Hiába lövik e pártokat hol Magyarországról, hol az adott országban, mennek a maguk útján cikkcakkban, és ezért nem is találják el őket. Ez a metódus eltér a bevett magyar politikai kultúrától; nem eresztik le a horgonyt a tengerfenékre, hogy aztán évtizedekig egy helyben vesztegeljenek, és ezt a mozdulatlanságot aztán erénynek hirdessék. A határon túli magyar szervezetek jobbára nyitottak, és megtanulták, hogyan kell túlélni. Az RMDSZ amúgy a Fidesz beavatkozásától függetlenül is változás előtt áll, hiszen Markó Béla elnök visszavonult.
MN: Markó Béla egyszerűen csak belefáradt a másfél évtizedes elsővonalbéli politizálásba, vagy a döntésébe belejátszott a Fidesz erdélyi nyomulása is?
TE: Magyarország miniszterelnöke nem fogott kezet a román miniszterelnök-helyettessel, aki történetesen magyar nemzetiségű. Ezek után Markó Béla, aki ügyes, rugalmas politikus, alighanem úgy ítélte meg, hogy nem megy bele abba a háborúba, amit a magyar kormány az általa kreált erdélyi szervezet érdekében az RMDSZ ellen fog folytatni.
MN: Pedig 1998-2002 között már átélhetett hasonlót.
TE: Markó egyelőre miniszterelnök-helyettes marad, és nyilván segíti továbbra is az RMDSZ-t. A következő pártelnökválasztáson a több jelölt közül én Kelemen Hunort látom esélyesnek, aki Markó mellett az elmúlt években beletanult a politizálásba. Nehéz időszakban kell majd helyt állnia, hiszen a Fidesz generálta leendő Tőkés-párttal neki kell majd megtalálni a hangot, s együttműködni, vagy adott pillanatban konfrontálódni vele. Úgy látom, hogy az RMDSZ-nek olyan társadalmi beágyazottsága és hatalmas rutinja van, a bukaresti világban úgy képes eligazodni, hogy nincs esélye vele szemben az új formációnak. AZ RMDSZ-nek talán nem is tesz rosszat e versenyhelyzet: frissülhet, összeszedheti magát, hogy aztán a következő választáson ismét helyt álljon.
MN: A leendő Tőkés-pártot sem lehet leírni…
TE: Ezzel egyetértek. A magyar kormányzat szervezte erdélyi Demokrácia Központok lényegében az új szervezet infrastrukturális és financiális hátterét teremtik meg.
MN: …márpedig a romániai magyar szavazók az 5 százalékos parlamenti küszöb miatt legfeljebb egyetlen pártot képesek a bukaresti törvényhozásba juttatni
TE: Ez valós veszély, de ezzel az ottani választók is tisztában vannak. Az RMDSZ mellett épp a már említett rugalmassága és az elért eredményei szólnak. Az, hogy szembenézett és elfogadta az ottani realitást, és ennek szellemében politizál. Ez a fajta valóságszemlélet a sikere a szlovákiai Hídnak is, amely az RMDSZ-hez hasonlóan nehéz helyzetben van, hiszen nemcsak belpolitikai, de magyarországi kormányzati támadásoknak is ki van téve. A Magyar Koalíció Pártja egyes vezetőinél azonban mintha megállt volna az idő. Különösen igaz ez Duray Miklósra, aki mintha 1990 óta nem venne tudomást a körülötte lezajlott változásokról. Hogy például vége a forradalomnak – ne feledjük, Duray néhány éve a magyar parlament előtt is forradalmat vizionált. Ez a fajta gondolkodás sok más mellett azzal sem számol, hogy az emberek nem forradalmat, felfordulást, hanem együttműködést, nyugalmat, kiszámíthatóságot és jólétet akarnak. A magyarországi politika pedig sok más mellett azzal nem számol, hogy 1989-ig mind Romániában, mind Csehszlovákiában egy mocskos diktatúra működött. Annak a bukása után mindent jobbnak tartottak annál, mint ami volt. Persze, hogy történnek ronda dolgok, de az ottani magyarok az elmúlt két évtizedben mégiscsak egy diktatúra utáni világot élnek meg, ahol folyamatosan bővülnek a szabadságjogaik és a lehetőségeik, ugyanúgy, mint Romániában. Már csak ezért is abszurd, hogy Magyarország 2011-ben „Demokrácia Központokat” nyit uniós tagállamokban. A szavak árulkodóak, és ismét a magyarországi szűklátókörűségre utalnak. Aki akarja, utálja nyugodtan Romániát – de azt senki nem mondhatja, hogy nem demokratikus ország. Az önkormányzatok komoly jogosítványokkal rendelkeznek, a választásokon a magyarok atrocitások nélkül részt vehetnek.
MN: Említette, hogy Magyarország mentális állapota rosszabb, mint a környező országok magyarságáé. Mit ért ezen?
TE: A problémák előli menekülést: nem szembenézünk velük, hanem önigazolást keresve megmagyarázunk. Jó példa erre mindaz, ami manapság zajlik. A sorozatban elszúrt kormányzati lépésekre adott külföldi kritikák miatt ahelyett, hogy visszalépnénk kicsit, elgondolkodnánk és rendeznénk a sorokat, inkább az egész társadalomra rázúdítjuk az „egyedül vagyunk” ideológiáját, illetve elképesztő arroganciával reagálunk. Ami egyébként olykor kifejezetten nevetséges és szánalmas, mint amikor például a magyar miniszterelnök lesajnálóan nyilatkozik a német kancellár asszonyról. Ami pedig a konkrét témánkat illeti: mindeközben nem vesszük észre, hogy körülöttünk megváltozott a világ. 1996-97-től például Romániában komoly gazdasági-társadalmi fejlődés indult meg. Szatmártól Nagyváradon át Aradig, Temesvárig dinamikusan fejlődik Románia északnyugati régiója, amely már most messze elhagyta Magyarország dél-alföldi, délkeleti része. Az európai integráció utáni vágyakozásban megfeledkeztünk arról, hogy észak-déli irányban is figyeljünk egymásra, és kezdjük revitalizálni e térségeket, amik ráadásul történetileg kialakult egységek. Szabadon mozoghat a munkaerő a határon, vagyis már rég el kellett volna kezdeni a közös gondolkodást a közös munkaerőpiac kialakításáról, a közös intézményekről. A verseny és az együttműködés jegyében kellett volna ezeket a térségeket szemlélni, kormányközi megállapodásokkal megteremteni a decentralizáció és az együttműködés feltételeit. Nem ezt tettük, hanem népszavazást rendeztünk, majd 2010-ben „bosszút álltunk” Trianonért, pontosabban, és most szó szerinti idézet következik, mert fölírtam, ilyet nem tudnék magamtól kitalálni, szóval: „a nemzeti összetartozás jegyében lelki mozgósító erőt adtunk a népnek”. A történelem kínálta lehetőséget pedig másnak hagytuk: a románok például elkezdtek élni vele, és ha a román politika a maga ugyancsak hülye, bürokratikus módján tette is mindezt, mégiscsak jutott valamire. Menjen végig a magyar-román határ mentén, vagy mondjuk Kolozsvárig. A változás mértéke és sebessége elképesztő. Tárgyalni, tárgyalni és tárgyalni kellett volna a régiós kooperációról, mert együtt még előrébb tarthatna mindenki, hiszen 90 év után már mindenki láthatja: a természetes régiók földarabolása minden érintettnek rendkívül káros évtizedeket hozott. Az ET Európai Területi Együttműködésekre /egtc/ teremtett joganyaga mintha csak nekünk íródott volna. Alig történik ez irányban valami. Nem ebbe az irányba mennek a dolgok. Bár a nemzetállam a maga önzőségével, kisszerűségével és persze tőkeszegénységével ebben a térségben nem megoldás senkinek. De ahelyett, hogy normális dolgokon járattuk volna az agyunkat, éveken keresztül zajlottak az értelmetlen közjogi viták a velencei bizottság döntéséről, meg a státusztörvényről. A fülkék forradalma után ez még kártékonyabban folytatódik, és a győztes magabiztos elvakultságában elfelejtette például, hogy konfrontatív politikájával azoknak okozott kárt, akiknek a nevében föllépni óhajtott – lásd a Magyar Koalíció Pártjának tavaly nyári kiesését a szlovák parlamentből. Magyarország újra kívülről mászott bele ezeknek a közösségeknek az életébe.
MN: Hol jobban, hol kevésbé, hol gyorsabban, hol csikorogva, de valamiféle együttélési technikák kialakultak az elmúlt húsz évben a határon túli magyarok és a többségi nemzethez tartozók között. Vannak közös vállalkozásaik, és például egy szlovákiai magyar épp oly büszke volt az euró bevezetésekor, mint egy szlovák honfitársa. E viszonyokba bekavarhat-e a jelenlegi magyarországi politika?
TE: Nyilvánvalóan Huncik Péternek van igaza, amikor a Határesetek című munkájában azt írja: ha a politika békén hagyná ezekben a térségekben az embereket, etnikai konfliktusok nélkül is tudnának együtt élni. Hogy a kettős állampolgárság felmelegítése és a szavazati jog kiterjesztése milyen következményekkel járhat, ezt egyelőre nehéz megítélni. Például azért is, mert a kormány, amely ugyan szavakban mélyen elkötelezett a magyarság-ügy mellett, egyetlen kutatást sem végeztetett el a témában. Azt látom, hogy egyrészt a magyar társadalom belefáradt már ebbe, másrészt azt, hogy az érintettek különböző, főleg érzelmi okokból a magyar állampolgárságot adott esetben elfogadják, de szavazni már nem akarnak. Mi több, tapasztalataim szerint visszautasítják azt a feltételezést, hogy ők automatikusan Fidesz-szavazók. Volnának. Persze, az egyes térségekben és korcsoportoknál nyilván mások az arányok mind a szavazási hajlandóság terén, mind a magyarországi pártok megítélésében. A Székelyföld aprófalvas, elöregedett lakosságú településein biztosan másképp gondolkodnak ezekről, mint a nagyvárosokban. De, még egyszer, erről egzakt tudásunk tudományos fölmérések híján nem lehet. Az viszont több évtizedes tapasztalat, hogy a szomszédos országok magyar lakossága mindenekelőtt azt szereti, ha Magyarország kiszámítható, nemzetközileg megbecsült ország, olyan, amelyikre föl lehet nézni. Ez nekik is sokkal előnyösebb, mint az, amikor a magyar kormány mindenkiben ellenséget látó, konfliktuskereső politikát folytat.
MN: A demográfiai adatok azt mutatják, hogy a határon túli közösségek elöregednek, a fiatalok elvándorlása megállíthatatlan folyamatnak tűnik.
TE: Ráadásul Magyarország már nem annyira vonzó, mint akár egy évtizede. Sokak számára csak átmeneti megoldás, mert előbb-utóbb tovább mennek. Az tehát rendben van, hogy Magyarországnak jólképzett munkaerőre van szükség, mert hogy az utóbbi két évtizedben elfelejtettünk szakmunkásokat képezni, de a munkaerő csak akkor jön ide, ha megéri idejönni.
MN: Mindaz, ami most történik, indíthat-e el rövidtávon visszafordíthatatlan, káros folyamatokat akár a magyar-magyar, akár a szomszédos országokkal való viszonyban?
TE: A határon túli magyar közösségek tagjai nem hajlandók belemenni abba, hogy a magyarországi belpolitika meghosszabbított karjaként szerepeljenek. Inkább akár Magyarországot is megkerülve keresik egymással a kapcsolatot: ez igaz a vállaklozói és a politikai szférára is. Varratmentes Európában gondolkodnak, egy a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódó, akár a Földközi-tenger felé orientálódó egységes térben. A mozgásszabadság megvan ehhez, és ami fontos, a vállalkozó kedv is. Ez utóbbi sokkal inkább jellemzi a határon túli magyarokat, mint az itthoniakat. Szabolcsból, Békésből vagy BAZ megyéből Nyugat-Magyarországig sem mennek el – hihetetlen depresszió ül az ország keleti részén. Ezzel szemben tudjuk, hogy nemcsak románok mennek milliószámra Olasz- és Spanyolországba munkát vállalni; az ottani magyarok is jelentős számban próbálkoznak Nyugat-Európában és Amerikában, kétkezi munkások és értelmiségiek egyaránt. Sokkal nagyobb bennük a vitalitás és a kezdeményezőkészség, mint a magyarországi magyarokban.
MN: Egyik négy évvel ezelőtti esszéjében arról írt, hogy miközben az országhatárok eltűnnek, a fejekben újraépülnek a mentális határok. Az ön által mondottakból úgy látom, véleménye ebben nem változott.
TE: Tragédiának tartom, hogy az itthoni új generáció egy része, amit a Jobbik reprezentál, milyen sötétségben él. Hogy a saját történelmünket nem tudják, az egy dolog; de hogy ezt agresszíven a szomszédos országokban élő magyarokra is ki akarják terjeszteni, az már nyugtalanító. Döbbenetes, hogy például Székelyföldön Vona Gábor az etalon magyar politikus – Orbán csak ezután jön. Mellesleg a kormány e téren is elszámolta magát. Amennyiben a határon túli magyarokban engedelmes szavazói tömeget lát, és itthoni befolyását az ő remélt segítségükkel akarja tartósítani – úgy, ahogyan azt Mikola István megfogalmazta 2006-ban –, akkor bizony tévedésben van. A nagymagyar ideológiára fogékony, és a magyarországi szavazásokon részt venni akarók körében ugyanis a Fidesz már most teret vesztett a Jobbikkal szemben. Ezt a szellemet a Fidesz szabadította ki a palackból, és nagy ügyességet igényel e helyzet rendezése. Ráadásul mindez ártani is fog az ottaniaknak – hiszen a környező országokban is élnek derék nacionalisták, akik a saját pozícióik erősítésére használják majd ki a „magyarveszélyt”. A Fidesz-kormánynak be kell látni, hogy egy leértékelődött imidzsű Magyarország a szomszédos országok magyarságának csak hátrányt jelent. A határon túli magyarok pedig újra csak azt fogják majd látni, amit oly sokszor megtapasztalhattak már: a zengzetes budapesti szólamok ellenére csakis magukra számíthatnak, a saját ügyességükben és politikai bölcsességükben bízhatnak. Ezért is gondolom azt, hogy a kinti magyarok túlnyomó többsége egy kis baksisért nem fog beállni a Fidesz pártkatonájának. Magyar Narancs (Budapest)

A magyar név ára
A magyar állampolgárság igénylésével egyidejűleg enyhén megnőtt azoknak a kérvényezőknek is a száma, akik születésükkor elrománosított nevüket most hivatalosan is visszaváltoztatnák magyarra. Hogy az anyakönyvi hivatalokat mégsem rohanták le százával, arra éppen az érintettek adnak magyarázatot: túl sok az azt követő utánajárás.
Pontos számadatok ugyan nem születtek, becslések alapján viszont több tízezerre tehető Erdélyben azoknak a magyaroknak a száma, akiknek a nevét születésükkor román nyelven tüntette fel az anyakönyvvezető. 1921, majd 1944 után ugyanis az erőteljes elrománosítási politikát pártoló – vagy éppen attól félő – hivatalnokoknak hiába jelezték esetleg a szülők, hogy gyermekük nem Ion, Gheorghe, Ştefan vagy Ecaterina, a felnövő Jánosnak, Györgynek, Istvánnak és Katalinnak egész életében a román névvel kellett szembenéznie a hivatalos iratokban, bármennyire sem érezte azt magáénak. Bár a 2003/41-es számú kormányrendelet szabályozta, hogy akiknél az anyakönyv kitöltése nem anyanyelve helyesírási szabályai szerint történt, azok széljegyzettel kiigazíttathatják az anyakönyvet mind a kérvényező személyére vonatkozó rovatok, mind pedig a szüleire vonatkozó rovatok esetében, az anyakönyv kiigazítása sokáig mégiscsak bírósági határozattal volt lehetséges.
A 2006/117-es törvény azonban az anyakönyvek és az anyakönyvek széljegyzeteinek kiigazítását a polgármesterek hatáskörébe utalta. Ez a két jogszabály lehetővé teszi, hogy a legalább 20 százalékban magyarok által lakott településeken, egyszerűen, egy magyar nyelvű levéllel el lehessen intézni az anyakönyvben a helyes magyar név feltüntetését és helyes anyakönyvi kivonatok kiállítását.
Noha a lehetőség adott volt, kevesen éltek vele az utóbbi években: 2005 óta például Hargita megyében a kétszázat sem érte el azoknak a személyeknek a száma, akik kérték nevük „visszamagyarosítását”. Nemhiába elégedetlen tehát Veress Dávid, az Édes Anyanyelvünkért Szövetség elnöke, aki többek között kis cédulákkal vagy szórólapokkal igyekszik felhívni az emberek figyelmét, éljenek a törvény biztosította jogaikkal. „Az erdőink, elkobzott javaink mellett a nevünket is vissza kell kérni, főleg hogy jogszabályt is hoztak rá. Miért ne szerepeljen a román helyett hivatalosan is az a név, amelyiken szólítanak, amelyiket adtak születésemkor?” – teszi fel a kérdést Veress.
Két lej, majd a többi
– Egy írásban letett kérésre és az ehhez társított kétlejes illeték kifizetésére – válaszolták a csíkszeredai polgármesteri hivatal anyakönyvi irodájában, ahol arról érdeklődtünk: mi szükséges az egykor románul bejegyzett keresztnevek „visszamagyarosításához”? Maga a procedúra nem túl körülményes: a polgármester ellenvetés nélkül aláírja a névcserét óhajtó személy kérését, ezt követően az anyakönyvi irodában kiállítják számára az új keresztlevelet. Ennek birtokában viszont már meglehetősen bonyolult bürokratikus és adminisztratív procedúra elé néz a Ladislauból, Tiberiuból vagy Andreiből „visszaváltozott” László, Tibor vagy András. – Az természetesen jelentős pozitívum, hogy adott a lehetőség olyan személyes okmányok megszerzésére, amelyekben a helyes magyar keresztnév, és nem annak román megfelelője szerepel. Ez nem képezi vita tárgyát. Azonban helyes, ha a kérelmező tudja, hogy az új keresztlevél megszerzése után ki kell cserélnie minden iratát a személyi igazolványtól kezdve az iskolai végzettséget igazoló okiratokon vagy a vezetői jogosítványon át az útlevélig. Ez adott esetben a családban lévő gyerekeket is érintheti. Az sem mellékes, hogy a bürokratikus berendezkedésű rendszer nem siet a nevét megváltoztató segítségére: számos tanintézményben például csak elméletben létezik lehetőség az általuk kiállított diplomák cseréjére, de a keresztnév megváltoztatása okozhat fennakadást akár az örökösödési folyamatban vagy az élet egyéb területein is – figyelmeztettek az anyakönyvi irodánál.
Amint a lapunk rendelkezésére bocsátott statisztikából kiderül, a megyeszékhelyen az elmúlt két évben kérték a legtöbben, hogy irataikban a magyar keresztnevüket használhassák. Míg 2005-től kezdődően évente 12, 27, 18, illetve 21 személy kereste fel ez ügyben az anyakönyvi irodát, 2009-ben és tavaly 30-30 polgár élt ezzel a jogával.
Nem érv, hogy „nem értik” Székelyudvarhelyen is az utóbbi egy évben nőtt meg észrevehetően a hasonló jellegű kérések száma, a város polgármestere szerint azonban ez nem feltétlenül a magyar állampolgárság megszerzésével hozható összefüggésbe, bár a magyar igazolványok kibocsátásának idején is érezhető volt egy hasonló roham. Amint azt Bunta Levente lapunknak elmondta, újabban havonta 4–6 „névvisszamagyarosítási” kérést ír alá, szemben a korábbi havi 2–3-mal.
Csíkszentkirály viszont nem dicsekedhet hasonló számokkal, Székely Ernő polgármester szerint az utóbbi években egyetlen ilyen igénylést sem kellett aláírnia. „A 90-es évek elején még voltak néhányan, akik azonnal kérték nevük magyarra való visszaírását, azóta viszont nincs tudomásom ilyesmiről” – szögezte le lapunknak a község elöljárója.
Albert Tibor, Tusnádfürdő polgármestere azonban már tapasztalja, hogy újabban sokan érdeklődnek a névváltoztatás iránt, bár az idén még egyetlen ilyen kérést sem nyújtottak be. „Tavaly összesen ketten kérték, hogy nevük román megfelelője helyett a magyart használhassák hivatalosan, de a legtöbben valószínűleg a változtatást követő procedúra – a további dokumentumok cseréje – miatt hátrálnak meg végül. Az elöljáró hozzátette azonban, az alacsony szám annak is betudható, hogy a legtöbb tusnádfürdői lakos máshol született, és később telepedett a fürdővárosba. A jogszabály szerint ugyanis mind a születés, mind a jelenlegi lakhely szerinti településhez be lehet nyújtani az igényt, azonban mivel az anyakönyv eredeti példánya a születés szerinti településen van, gyorsabb, ha egyből ahhoz fordulunk – ott akár egy órán belül, de legfeljebb 30 nap alatt kibocsátják az új születési bizonyítványt.
Veress Dávid arra is felhívja a figyelmet, ne riasszon el a hivatalnok esetleges akadékoskodása. A nyelvijogok.ro oldalra hivatkozva az anyanyelvápoló szövetség elnöke elmondta, az anyakönyvvezető az anyanyelv szabályai szerinti beírást 1997/1-es törvény V. fejezetére hivatkozva nem köteles vállalni, azt mondván, nem biztos a fordításban, nem ismeri kellő mértékben a beírandó nyelv és nevek helyesírási szabályait. „Ezt azzal előzhetjük meg, hogy magyarul kérelmezzük a módosítást, erre ugyanis a törvény szerint magyarul (is) kell válaszolnia, így pedig életszerűtlenné válik a nyelv nem ismerésére vonatkozó érv. Ha mégis erre hivatkozva érkezne visszautasítás, akkor egy közjegyzővel hitelesített fordítást kell mellékelni, miszerint Ioan Sabo magyarul valóban Szabó Jánosnak felel meg” – hangsúlyozta Veress.
A magyar állampolgárság igénylésekor különben nem szükséges, hogy a kérelmező előtte „visszamagyarosítsa” nevét – elég, ha az űrlapon feltünteti, ő nem a hivatalos román iratokban szereplő románosított változatot látná viszont. Veress Dávid ettől függetlenül azt javasolja, hogy éljünk a jogainkkal, mert annak elmulasztása „egyfajta bűn”. Majd hozzáteszi: ha nem kérjük korábban, a gyászjelentő lesz az első, ahol úgy fog megjelenni a nevünk, ahogy életünkben ismertek. Hargita Népe (Csíkszereda)

Mondd, mi a neved?
Szakállas vicc immár, miszerint a különböző nemzetek képviselői azon versenyeznek, hogy kinek a nyelve a legnehezebb. Az angol azt mondja, hogy az ő nyelve a legnehezebb, mert azt írja: Shakespeare, és úgy olvassa, hogy „sekszpír”, a francia Marseille-t ír és „márszej”-t mond, mire a székely: mi úgy írjuk: Miercurea Ciuc, s úgy olvassuk: Csíkszereda.
Valahogy így van a kicsi román világban, no meg az 1945–1970 között született erdélyi magyarok többsége is: Andreinak írják irataiban az Andrást, Iosifnak a Józsefet, Floareának a Virágot és Ecaterinának a Katalint. Az én korosztályom már szerencsésebb helyzetben volt, így anyakönyvezhettek engem Istvánnak.
A rendszerváltás után sokan éltek azzal – az elvben már korábban is létező – lehetőséggel, hogy nevüket magyarítsák, magyar helyesírással anyakönyveztessék, és személyi okmányaikban, iskolai anyakönyvükvben, diplomáikon ugyanaz a név szerepeljen, amelyen édesanyjuk, családjuk szólítja őket. Sokan, de nem elegen – tegyük hozzá gyorsan. Van, aki vonakodik attól, hogy minden iratát kicserélje a névcsere miatt, ódzkodva a sok utánajárástól, fölöslegesnek tartott kiadástól.
A név magyarítására adott most a lehetőség az újrahonosítási eljárás során is, így legalább a magyar állam által kiállított okmányokban a magyar név szerepel majd – ha igényli a kérelmező.
Tehát a lehetőségek adottak, csak éppen nem élünk vele. Apáink generációja román keresztnevet volt kénytelen viselni, a mi korosztályunk már magyar nevet viselhetett, gyermekeink kortársai között viszont – immár önként választva – az idegen nevek dívnak: sok a Dzsenifer, az Evelinke, de hallottam már Indiráról, Naomiról, a fiúnevek közül pedig kedvencem a Szebasztián. Csak arra vagyok kíváncsi, ez utóbbit hogyan becézik? Basztika?
Szomorú, hogy saját nevünkre, gyermekeink nevére nem vagyunk igényesek, nem ragaszkodunk a magyar névhez, a magyar hangzáshoz. De amikor arról hall a székely, hogy a románok ragaszkodnak a csíkszeredai Eminescu utcanévhez, kinyílik a bicska a zsebében. S még jobban felháborodik, amikor arról olvas, hogy egy képviselő törvényben akarja szavatolni az ilyen és ehhez hasonló utcanevek fennmaradását. Ha mást nem, ezt a ragaszkodást kellene megtanulni: a ragaszkodást a kultúránkat megtestesítő személyiségek nevéhez, a ragaszkodást saját nevünkhöz és a ragaszkodást gyermekeink nevéhez.
Nem véletlenül fogalmazták meg régen: nomen est omen, ugyanis nevünk határoz meg minket. Ehhez kellene tartsuk magunkat, azért, hogy ne fordulhasson elő: a csíkszeredai Eminescu utcában lakó Ştefan fia István, unokája meg Szebasztián.
Sarány István. Hargita Népe (Csíkszereda)

Tankönyvfüggő románoktatás
A tanterven és a tankönyveken múlik az új tanügyi törvény valódi sikere – vélik a szakemberek. A nemrég hatályba lépett jogszabály szerint a kisebbségi diákoknak sajátos tanterv és tankönyv alapján kell tanítani a román nyelv és irodalmat, viszont a változás csak abban az esetben következik be, ha ezek valóban megfelelnek a célnak. Balázs Lajos, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai karának professzora a Krónika kérdésére elmondta, attól tart, elsietik a tanterv és a tankönyvek kidolgozását, és emiatt a román nyelv oktatása nem változik meg lényegesen. A szakember amiatt is aggódik, hogy lesznek, akik megpróbálják megakadályozni a törvény alkalmazását, hiszen a jogszabály nem írja elő, hogy a kisebbségi iskolákban román nyelvet oktatóknak ismerniük kell a tanulók anyanyelvét.
Lesznek, akik nem azt tartják majd fontosnak, hogy a gyereket megtanítsák románul, hanem azt, hogy megőrizzék állásukat” – vélte a professzor, aki szerint sokan azt szeretnék, ha nem változna semmi. Emlékeztetett, eddig is voltak átszervezések, például eldöntötték, hogy a más nemzetiségű öt-nyolc osztályosoknak megfelelő román tankönyvet írnak, de valójában csak annyi történt, hogy a borítóra ráírták: román tankönyv magyar diákoknak, és a kiadvány tartalma 98 százalékban ugyanaz maradt.
„Ennek végén, a silány román–magyar szószedetben a magyar főnevekhez is odaírták, hogy milyen neműek” – illusztrálta a kiadvány „minőségét” Balázs Lajos, aki szerint az új oktatási törvény jó, de az a döntő, hogy miként alkalmazzák azt.
Irodalmi szövegek helyett beszédközpontúság
A professzor Tódor Erika Mária docenssel és Lajos Katalin adjunktussal közösen már több mint két éve kidolgozott egy reformtervezetet a román nyelv oktatására vonatkozóan az általános és a középiskolások számára. Balázs Lajos szerint az volt az alapelv, hogy összeegyeztessék a két nyelv teljesen eltérő nyelvtani szerkezetét. Nagy hangsúlyt fektettek a magyar diákok motiváltságára. Balázs Lajos szerint jelenleg a magyar gyerekek annyi időt fordítanak a román nyelv tanulására, mint az összes többi tantárgyra együttvéve, mégis gyenge osztályzatot kapnak, ezért fogalmazódik meg bennük, hogy: „utálom a románt!” Rámutatott, a jó tanulók sem tudják megértetni magukat románul a hétköznapokban. „Lehet, hogy egy Eliade-regényről kiválóan értekeznek, de a piacon nem tudnak bevásárolni” – adott egy példát az egyetemi tanár.
Balázs Lajos a Krónikának elmondta, tantervükben teljesen más nyelvi anyagra építettek, kiküszöbölték az irodalmi szövegeket, amelyek archaikus nyelvezetűek, regionalizmusokkal tűzdeltek, és monumentális mondatfüzérekből állnak. Helyettük didaktikai szövegeket vittek be, úgy gazdagítva a magyar gyerekek román szókincsét, kifejezőkészségét, ahogy azok szemlélete is gazdagodik. A gimnáziumban már az irodalmi szövegek is bekerülhetnek, de nem a kronológia, hanem műfajok szerint, és párhuzamot vonnak a magyar és a román irodalom között, képzőművészek, zeneszerzők, feltalálók életrajzait olvashatják a diákok, így ezeket a tankönyveket az unalmas leírások helyett a dinamikus párbeszéd uralja. Balázs Lajos elmondta, a minisztériumban tudnak a programjukról, de eddig még nem jelezték, hogy felhasználnák azt.
Király: nem hagyunk ki senkit
A kisebbségek nyelvén zajló oktatásban új programra és új tankönyvekre van szükség – erősítette meg a Krónikának Király András tanügyi államtitkár is. Elmondta, amíg nincs meg az alaptanterv, nem tudnak analitikus tanterveket készíteni. Ha ez elkészült, meg kell vizsgálni, hogy mit irányoz elő. Szerinte a magyar diákoknak írt román tankönyvnek olyannak kell lennie, hogy minden régióban alkalmazni lehessen, ahol magyar nyelvű oktatás zajlik. Az államtitkár szerint párhuzamosan két-három központban is dolgoznak a tanterveken, és meg fogják szervezni, hogy a munkacsoportok találkozzanak, és együtt találják meg a legmegfelelőbb változatot, elkészítsék a legjobb tantervet és tankönyvet. Mint hangsúlyozta, a munkából senkit sem hagynak ki, de ez csak akkor kezdődhet el, amikor már kész van az alaptanterv.
Magyar földrajz- és történelemkönyv már ősztől
Az új tanügyi törvény alkalmazásának előkészítése már elkezdődött, csütörtökön Brassóban tanácskoztak a magyar oktatásért felelős tanfelügyelők, valamint az RMDSZ szakpolitikusai. Markó Béla RMDSZ-elnök elmondta, a szövetség a napokban széles körű szakmai konzultációt indított a jogszabály alkalmazásáról, a tanfelügyelőkkel, magyar oktatókkal, iskolaigazgatókkal és önkormányzati elöljárókkal egyeztetnek. A szövetségi elnök szerint az a céljuk, hogy az új tanév kezdetén már magyar nyelvű történelem- és földrajzkönyvet kapjanak a diákok.
Markó úgy véli, ez könnyebb feladat, hiszen a jelenlegi kiadványok lefordításával, a szükséges mentalitásbeli javításokkal viszonylag rövid idő alatt lehet biztosítani a magyar tankönyveket. Mint hangsúlyozta, a román nyelv oktatása ennél nehezebb, hisz sajátos tantervet és tankönyveket kell kidolgozni, amire Markó szerint minél hamarabb sort kell keríteni. Rámutatott, nagyon fontos, hogy ahol erre mód van, már menet közben érvényesítsék az új törvény biztosította, kisebbségeket érintő rendelkezéseket. Úgy vélte, az új jogszabály megteremti a teljes körű magyar nyelvű oktatás feltételeit, és legalább tíz évre biztosítja ennek minőségét. Ez szerinte a magyar szórványiskolák szempontjából is előrelépést jelent, hiszen biztosítja, hogy ezek az alacsony gyereklétszám ellenére megőrizhessék jogi személyiségüket.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Flashmobbal „avatták fel” a Mátyás-szobrot
Képletesen felavatta Kolozsváron a felújított Mátyás szobrot néhány tucat fiatal csütörtök délután a Szakáts István, az Alt Art alapítvány elnöke által kezdeményezett – angolszász nyelvterületen flashmobnak nevezett – villámcsődületen. A Főtéren összegyűltek a forgatókönyvnek megfelelően 16:58-kor arccal a szobor felé egy-egy vászondarabot tartottak maguk elé, majd 3 perc múlva elengedték a vásznakat és egy percen át tapsolták Fadrusz János alkotását. A helyszínen megjelent László Attila Kolozsvár alpolgármestere is, aki gratulált az akcióhoz a kezdeményezőknek.
kolozsvári elöljáró az újságíróknak elmondta, ha rajta múlik, már december 25-én meglett volna az avató ünnepség. Szakáts István, a villámcsődület kezdeményezője úgy nyilatkozott, megelégelte a szobor átadása körüli huzavonát, a szoborcsoport nem csak a politikusoké, hanem a civil társadalomé is. A hivatalos szoboravatásról továbbra sem tudtak megegyezni az illetékes politikusok.
Mint ismeretes, a magyar kormány jelezte a Román Kulturális és Örökségvédelmi Minisztériumnak, hogy számára nem megfelelő a január 22-i időpont. Szőcs Géza, a magyar kulturális minisztérium államtitkára a úgy nyilatkozott, szerinte az eseményt az RMDSZ-kongresszus, február 26-a után kellene megszervezni. Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) képviselője úgy vélte, a rendezvényt nem szabad kampánycélokra használni, míg az RMDSZ képviselői nem látnak összefüggést a két esemény között.
Kiss-Előd Gergely. Krónika (Kolozsvár)